egyszer egy bölcs város lakóit aképen babonázta meg, hogy kezébe vett
egy hegedűt, végig muzsikált az utczán; s a ki csak meghallotta azt,
futott utána, tánczolva, tapsolva, mámoros önfeledéssel; a bűbájos vitte
őket ki magával a városból, azok mind tódultak utána tánczolva,
tapsolva, végre megnyílt előttük egy meredek hegy, a bűvhegedűs oda is
becsalta őket: a jámbor emberek mind bementek lejtve, tánczolva,
szökellve, a hegy összezáródott mögöttük: még tán most is tánczolnak
odabenn.
Az újabbkori bölcsek ráfogják, hogy ez csak mese. Pedig lássa szerkesztő
úr, ez nem mese, mert ez valóban megtörtént; láttam, hallottam, ott
voltam én is: a bűbájos megint eljött, engem is, meg ezernyi ezer embert
velem együtt vitt magával, a merre akart, meghordozott eddig soha nem
ismert tájakon, bevitt gyönyörű tündérországba, keresztül iszonyú
pokolországon. De ezúttal mégis oly jó volt, hogy visszaeresztett.
Elmondom a hogy történt.
Kihirdetik egy szép ünnepnapon, hogy hangverseny lesz a szinházi
nyugdíj-intézet javára. Az emberek szánakodásból összegyülnek, semmi
rosszat nem gyanítva s remélik, hogy olcsó áron meg fognak innen
szabadulni. A színház tömve van, egyik ember a másik hátán, mint valami
négerszállító hajóban. Egyik kérdezi a másiktól: fog-e Liszt most
zongorázni. Fog bizony, de még hogyan. Most eleven zongorája van, a
hajdani lelketlen fabillentyűk helyett mindenütt egy lelkes állat ül, a
ki kénytelen kezeinek intésére, szemeinek mozdulatára, mosolyára,
haragjára csodálatos hangot adni: az egész nagy zenekar nem egyéb, mint
egy óriási hangszer, melyen a nagy mester szellemujjaival játszik.
Ott láttam őt ülni a nagy koszorúzápor között, a vershófuvatagban, mint
egy ezeregyéjszakai bűvészt, halvány orczájával, mit hosszú hajzata
beárnyal. Mit tudom én, milyenek voltak a koszorúk és a versek? én csak
őt láttam és azontúl nem birtam szemeimet levenni róla. A nagy földi
lárma, emberi kiabálás után, melylyel a közönség magát a nagy bűbáj
ellen biztosítani törekedett, a nagy mester egy intésére éjféli
csendesség támadt. Annyira senkinek éreztem magamat, mint születésem
előtt egy esztendővel. Most felnyiltak e hallgató szemek, a kéz egy halk
intésére valami zengés támadt, valami olyan hang, a mit minden ember
ért, pedig senki nyelvén sem beszél, látja, pedig alakja nincs: támadó
hajnal, piros libegő felhőkkel, zöld bokrokon átvilágló napsugár, csengő
hajnalharang, egyhangú csermely csörgése, döngő méhe hangja, égi
szerafimok reggeli éneke fehér felhők között székelő úr zsámolyánál, a
ki áldó kézzel mutat a föld felé, s hallgatja a csecsemőgyermek
gondolatjait, kire szelíd anyaarcz mosolyog, kinek fülébe szárnyasvállú
angyalkák susognak; bölcsőringás, dajkaének, gyermek kaczagása,… s
mindez ott volt annak a bűvésznek az arczán: látható volt zenéjében,
hallható mosolyában… Most elmúlik a mosolygás, felhők vonulnak az égre,
a napsugár eltünik a hegyek mögé, hideg szél fuvall végig a tájon: úgy
fázom és köpönyegem otthon maradt, a távoli villám felderíti a tájat, a
zápor zuhog, a vihar rázza az ablaktáblákat, a mennydörgés rengeti a
reszkető föld fundamentomait, a viharból, mennydörgésből fájó sírás
hangzik elé: olyan sírás, mint mikor árva gyermek zokog anyja koporsója
előtt, a halotti ének beleszól, mélán, bánatosan, a mennyekben fenkölt
kardalok fogadnak egy földről eltávozó lelket; a földön pedig a hideg
szél kerget egy árva gyermeket, a kinek nincsen senkije és semmije, a ki
előtt a kietlen végtelenség, melyen a sötét zivatar dörögve zúdul végig.
És mindez látható volt ama bűvész arczában, szemeiben, komor homlokán,
gyászoló ajkain s csodásan összhangzó zenéjében… De ime egyet mosolyog
ez arcz, s mintha kicseréltek volna embert, szivet és zenét, édességgel,
gyönyörrel teljes kép tárul újra elénk: a boldog szerelem képe; szeret
minden: a nap a földet, mely mosolyától felvirul, angyalok az embereket,
és az emberek egymást; virágillat szereti a szellőt, tavaszi lomb a
patakot, csendes tó vize a benne meglátszó felhőket, zöld moha a hideg
sziklát, madárka párját, ifjú leánykáját és minden, a mi szeret, olyan
boldog szerelmében; méh döngése, lepke szárnya veri a bűvharmoniához a
taktust, bele susognak a fák is, s azok a kis kék virágok lelóggó
csengetyűikkel úgy csengenek, ha a szerelmes szél megfujja őket, és a
szív úgy dobog, egyszerre kettő-kettő; ott is harmonia van… S ez a
boldog édes ábránd ott volt a bűvész arczában és a zene keresztül-kasul
járt minden szivet, minden lelket. Ha most tetszett volna a bűvésznek,
bezárhatta volna mögöttünk a hegyet, soha sem jöttünk volna ki onnan…
Ah, de még ez mind csak tréfa: a mester arcza ismét változik, újra
idomul a világ; nagy országrendítő eszmék születnek új létre, a
lelkesült tömegek robaja hallatszik távol, az emberek keble feszül,
dagad, kardok vidám csörrenése, paripák szilaj dobogása vegyül a zenébe,
egyes hangok, mint az itéletnap holtakat támasztó szava, riadnak bele a
csodás hangzűrbe, az ember szíve ki akar törni helyéből, elfeledi
mindenki éltét és halálát, csak egy képet lát, a dicső csatamezőt az
egymásba rohanó tömegekkel, a felvert port nehéz felhőivel, a
vérpatakokkal, ott hallja a harczosok ordítását, a kardok csengését, a
csatakürt buzdító harsogásait, a mint rohan előre a csaták hőse, neki
eresztett kantárral, lehullot föveggel, kipirult orczával, hogy szinte
bele kell kiáltanunk: előre azokkal a zászlókkal! Ne hagyjátok azt a
hőst ott! Előre, előre!… Hasztalan, hasztalan. A bűvész felindult
arczfénye megtörik, lelkesült alakja lassan összeroskad, kihull a kard a
kézből, kifoly a vér a sebből, a lovag lehull a földre, a zászló
betakarja arczát: a csatának vége van már; ősz szeleit érző hattyúk,
darvak kiáltoznak le az égből, melegebb tájra vonulva; minden zaj elhal,
elcsendesül lassan; még egy szívbekapó csodás melódia szólal meg
utoljára; a késői kor költői éneke ez talán megsiratott hősről, meg a
sírból kinőtt hangabokron énekelő fülmile, és az éjféli szél, mely a
halottakat költögeti, az is elhal, elenyészik, csak az ingatott fűszálak
beszélgetnek még egymásnak valami nagy szomorú dolgot, a mitől mind
bánatra hajlik a fejök. A bűvész alakja alig látszik most az állvány
mellől, eltűnt ő is csoda hangjaival, a miket azután soha sem birunk
elfeledni.
Szerkesztő úr, ez ám a bűvészet, nem Boscóé; Bosco legalább, ha
elbűvölte az ember ujjáról az aranygyűrűt, végül megint visszaadta; ha
elkérte a zsebórát, ha megtörte a mozsárban, ha kilőtte a puskából,
megint egész zsebóra lett belőle; de Liszt elszedte az egész közönségtől
a sziveket, összetörte s vissza nem adta azokat. Hogy fog már majd annyi
derék magyar ember szív nélkül járni-kelni a világban? Csak hát a magáét
hagyná itten már cserébe…
BOKA KÁROLY HEGEDŰJE.
Tisztelt szerkesztő úr! Engedje meg, hogy erről a jó öreg hegedűsről
hadd írjak ide egy kissé kedvem szerint; azért hogy ő csak czigány és
nem ballettánczosnő, vagy hirhedett író. Hiszen úgy is olyan kevés a
distanczia közöttünk, a mióta a czigányok jó nagy mértékben
czivilizálódtak, az írók egy kis mértékben czigányizálódtak, hogy szépen
elférünk egy kathegoriában, különösen a vidéki közönség előtt, melynek
lajstromain nagyon hamar egymás után következünk a czigányok mellett:
néha nem is elől, hanem hátrább.
A vén hegedűs, a ki külömben nem azért vén, mert fehér a szakálla, hanem
majd később megmondom miért? múlt héten érkezett Pestre. Nem dicsvágy
hajtotta ide, nem is műtanulmányozási ok (mit tanulhatna ő itten?),
hanem testi állapotok.
Ifju czigányok, fiatal barna zenészek nem úgy tettek ám az öreggel, mint
ifjú írók, ifjú szinészek, az öreg íróval és szinészszel, ki, ha
megbetegszik, azt mondják neki: múzeumba öreg. Hanem összeszólalkoztak,
vették hegedűiket, furulyáikat s elmentek az ősz zene-vajda ablaka alá,
s elhúzták neki azokat a nótákat, a miktől a vén ember megifjodik, s az
ifjú megvénül, a víg ember megszomorúl, a szomorú kedvre kap.
Másnap délfelé három legnyalkább ifjú a barna bandából divatos fekete
ruhában, felbodrozott hajjal, fehér keztyűsen elkocsizott a vén após
szállására; benyitott hozzá, tisztelettel üdvözölte. Egyik kezet akart
neki csókolni. «Hagyd el ecsém, szólt az öreg úr: nem vagyok én pap».
Azzal a másik két gavallérhoz fordult: «Kezet fognék veletek, ecséim, de
félek, hogy bepiszkolom a keztyűt». A keztyűk kivánatára lehuzattak,
azután lett szives kézszorongatás. «Még ti igazi muzsikusok vagytok»,
szólt az öreg, megelégedés hangján; a többi már nem az. Azután komolyabb
tárgyra tért a beszéd: «Hát a szerszám merre van?» Mondák neki, hogy a
hangszereket már elvitte előre az inas a Vadászkürtbe, a hol estére
működni fognak. «Inas?» szólt az öreg csodálkozva, s nagyot csóvált a
fején; «hej, ecsém, ecsém, ez már romlás; igazi muzsikus nem bízza a
szerszámot másra: hanem hóna alá veszi a hegedűt, köpönyeg alá a
czimbalmot, úgy megy a platzra». Este azután ő is megjelent a
Vadászkürben, a hol néhány ismerős úr elfoglalta a körüllevő asztalokat.
Meglátszott a Patikárusokon, hogy most neki hegedülnek. Az öreg művész
szerényen helyeslé a mi tetszett neki. «Ezek igazán muzsikusok». Egyszer
aztán ő is belemelegedett a lelkesülésbe, leveté kabátját, a tarka
flanell réklijében kiállt az elegáns világ elé, azzal a szelíd bizalmas
mosolygással, a mi őszszakállas kékszemű barna arczának oly jól illik, s
elkezdett hegedülni. Az öreg Patikárus maga kontrázott mellette nemes
művészi lemondással, a minőt czigányoknál igen ritkán, íróknál,
szinészeknél, énekeseknél s más magasabb rangú czigányoknál még
ritkábban találhatni. Ezek voltak ám a nóták! Idegen emberek, kik ott
körül ülnek, el nem tudják érteni, mire búsulnak ezek a vén táblabírák,
mikor ilyen nótát hallanak? mikor rákezdte azt a hirhedett toborzót, a
mit nagybátyja Boka Károly szerzett, mikor 1809-ben Debreczen városa
nyolczvan katonát állított, s a míg egyszer végig húzták azt a nótát az
utczán, mind a nyolczvan ember kiállt rája, s azért maig is nyolczvan
legényes verbunknak hívják azt; hej de tudta a láb alá húzni, bizony
kicsalt volna még bennünket is onnan az asztal mellől, hogy mentünk
volna mi is mind a francziára; no de szerencsénk, hogy a francziára nem
kell menni. Hát még a primás induló! és annak a frisse; az meg épen
megszólal és beszél az emberrel. De más formák voltak ezek a régi jó
magyar nóták, de tele voltak érzéssel, szellemmel, művészi
gondolatokkal; de külömböznek a mi mostani csengő, bongó ürességeinktől,
a mik közül egy sem él egy farsangtól a másikig; s csak lábnak s fülnek
vannak írva, nem szívnek és léleknek. De jól esik azokat elhallgatnunk,
velük szivünkig eltelnünk!… Maradj még itt jó öreg Orpheus, tanítsd meg
ezeket a te fiaidat itten azokra a vén nótákra, miket nem a taktus,
hanem az érzés szed rendbe, tanítsd meg őket, hogy kell az igazi czigány
nevet megérdemelni, hogy annak a szép emléke ne veszszen el a mi
földünkről.
A PRENUMERÁCZIÓ KÜLÖNFÉLE STÁDIUMAI MAGYARORSZÁGON.
(Hisztoriko-statisztikai értekezés Kakas Mártontól.)
Kérem alássan, ez nem olyan tréfa, mint a milyennek látszik; a
prenumeráczió épen olyan nevezetes időszakot alkot magában, mint valaha
a népvándorlás, a kuruczháború, Amerika fölfedezése, a gőzhajózás és a
fehér s veres rózsák története Angliában. A prenumeráczió nemcsak
állapot, hanem korszak. Egy egész önálló esemény, mely méltó, hogy a
hisztorikus figyelmét teljes mértékben magára vonja.
Azon studiumok után, melyeket e tárgy kiismerése körül tettem, részint
saját tapasztalataimra, részint hiteles adatokra támaszkodva, e
nevezetes történeti eseménykört következő időszakokra véltem
feloszthatónak.
Első korszak volt a jótékonyság időszaka. Jótékony szerkesztők jótékony
albumokra, jótékony előfizetési íveket eregettek a publikum közé. Ezen
ívek még nagyon magukon viselik a kezdeményezés jellegét; csak úgy
quart-lapra voltak nyomtatva, egyszerűen fekete betűkkel, csupán annyi
levén rajtuk feliratul téve, hogy leégett itt meg ott egy város, az
érdemes publikum már most olvasson hát el egy csomó novellát, ha azt
akarja, hogy az megint felépüljön. Ezen egyszerű felhívásokra özönlött a
közönség, nem kellett síppal fogni; jött magától; letette a jótékonyság
zsoldját; ha kapott érte könyvet, megbecsülte, elolvasta, szépnek
találta; – ha semmit sem kapott, az is jó volt: elég volt az öntudat,
hogy annyi torony már most fel van építve szépen.[6]
Ezen időszak csakhamar véget ért, de egy még sokkal nevezetesebb kor
nőtte ki magát belőle: a lelkesedés korszaka. Derék hazafiak és
honleányok vetekedve ragadták ki egymás kezeiből a prenumeránsokat, az
volt a dicsvágy czélpontja, hogy kinek van hosszabb névsor írva a
lajstromára? Kit dicsér meg a szerkesztő legjobban, mikor felbontja a
levelét? Akadtak nagyravágyó lelkek, a kik keserű panaszos levelekben
támadták meg a szerkesztőt, hogy hát ők már mit vétettek neki, hogy
elfelejtkezett róluk, hogy nekik aláírási ívet sem küldött? mások
felszólaltak városuk nevében, ha azt a szerző gyűjtők nélkül felejtette;
ez volt azon boldog korszak, a midőn egy-egy lelkesült honleány vállaira
vette a várost, sorra járt minden házat, fölkereste az embereket, a hol
kapta, fizettette őket; megdorgálta a vonakodókat; elővette teljes
szeretetreméltóságát, hogy az aláírási ívre kapitulánsokat bájoljon,[7]
a midőn tekintélyes honfiak megragadták az embert az utczán, a
kávéházakban, a lakodalmakban, rázárták az ajtót, ki nem eresztették
addig, míg a felhívásnak eleget nem tett. Ah, ez valóságos buzgalmi láz
volt; ragadt egyik emberről a másikra, s egész vidéket megszállt néha.
Az aláírási ívek már ekkor finom velinpapirra voltak nyomtatva, de még
mindig fekete betükkel; s a felhívás előtt egy kis hízelgő ajánlat is
volt intézve a tisztelt gyűjtőhöz; a miről ez azt hitte, hogy azt
egyenesen az ő számára írták.
Később csillapodni kezdett a láz heve; egynehány gyűjtő kezdett
megnyugodni babérain (kivéve azon eseteket, a mikor nem kapta az
előfizetett munkát, s minden aláíró bekiabált hozzá ajtón ablakon,
reggel, este, hogy hol már a könyve). Kezdett időközben bizonyos neme az
eretnekségnek is támadni, melynek az volt a schismája, hogy ő csak a
kész könyvet veszi meg, előre nem fizet. Ki tudja e dissidentia hová
vezetett volna, ha hirtelen nem támad egy lángész, egy nagy szellem;
hogy ki volt, azt maig sem tudom, de akárki volt, nagy ember volt, a ki
feltalálta ezt a jelmondatot: «Pártoljuk az irodalmat s ez által a
nemzetiséget!» Ez a mondás vetette meg alapját a harmadik korszaknak,
mely a hazafiui prenumeráczió stádiuma. Ezentúl minden előfizetési ív e
fentebbi mottóval bocsáttatott közre. Most már hazafiui kötelesség lett
a prenumeráczió. Ez nem magánügy többé, hanem országos. A legtöbb
megjelent mű e korszakot áldja létrejöveteléért. Mindenki, a kinek egy
csomó verse volt rakáson, egy adag szárított novellája, vette elő:
«pártoljuk a nemzetiséget!» nem volt szabad valamire azt mondani, hogy
rossz, nem kell! Kelleni kell! Ebben a korszakban nincs semmi rossz! Az
aláírási ívek technikájában e korszak alatt hozatott be azon javítás,
hogy azok egészen visszaczímzett levél alakjában fogalmaztattak, hátul
rájuk lévén írva: N. N. úrnak, terhelve N. N. forinttal; csak a forintok
helyét kellett kipótolni.[8]
Közbejött azonban, hogy valami gonosz érzelmű ember, mert akadt ilyen
mindig, feltalálta ezt az átkozott szót «reklamáczió!» Ez a hazaáruló,
ez a csendháborító, ez az apostata, akárki volt légyen, egészen nyakára
hágott a harmadik korszaknak; a publikumban kezdett az a sajnos tévhit
gyökeret verni, hogy ha ő valamire előfizet, azért neki ezt a valamit
meg is kell kapni, mely fájdalmas reakczió már-már véget látszott vetni
az egész találmánynak, a midőn egy újabb javítás ismét virágzásba hozta
az eszmét s alkotta a piros betűs stádiumot. A publikum érzelmeire
hivatkozni nem volt elég többé, reális dolgokat kellett neki igérni. Nem
czifrán hangzó irói neveket (a kik soha sem írnak semmit), nem fényes
tartalmat, hanem képeket, pompás műlapokat, húsz előfizetőt gyűjtőnek
egy sorsjegyet, a min nyerhet, ha tud, fél milliót! Főfeladat volt az
előfizetési ívet magát úgy szerkeszteni, hogy az mindenkit első
tekintetre meglepjen, elragadjon, földre sújtson, nagy piros betükkel a
fényesebb igéreteket, a forintok elé egy devalváló «csak»-ot nagy
betűvel, de feketén, ha a piros betűkhöz zöld szegélyt lehetett
alkalmazni, az épen ellenállhatlan volt, – a ki még a márgóra is
nyomatott felkiáltó jelekkel ellátott mondatokat, mind a négy szélére a
papirosnak: alúl, felűl, jobbról, balról, az is jól eltalálta a módját,
a kárhozatos reklamácziók hitelrontó hatását paralizálni törekedett e
reményteljes mondás: «ne tessék fizetni, csak aláírni».[9] Ez volt a
haza prenumerácziónak, ha nem is legfényesebb, de mindenesetre
legtarkább időszaka.
A szüntelen növekedő reklamácziónale schisma azonban végtére ezt is
megőrölte, támadt utána a duzzogó időszak. Hirhedett előfizetésgyűjtők
kezdtek passusért folyamodni a külföldre, mások áttették lakásaikat
távoleső városokba, ismét mások megváltoztatták neveiket, hogy az
aláírási ív nyomukba ne találjon. A bátrabbak, a mint kapták a
nyomtatott betűs levelet, nem is nézték, kicsoda, micsoda? – piros betű!
gyújts rá vele! Így még igen sok ideig ellátta ingyen fidibussal a két
testvérhazát a nemzeti prenumerácziónális eszme, míg a tavalyi rossz
termés tökéletesen ágynak fekvő beteggé tevé szegényt, az idei
harczhírek pedig épen megadták neki a kegydöfést. Most már alig hirdet
más előfizetést, mint a rendes hírlapok, azok is sok magot elszórnak a
kősziklákra, az országútra és tövisbokorba, míg egy a termő földbe esik.
Akad ugyan itt-ott még sporadice egy-egy fiatal ártatlan kebel, a ki az
általános elhallgatás perczét buzdításnak veszi, hogy most van ideje
megszólalni! s valamelyik messzeeső városból világcsudájára kibocsát
egy-egy előfizetési ívet, a mit az emberek kézről-kézre adnak,
megbámulván azt, mint a fekete bankót, a mit már csak a híréből ismer az
ember s fejcsóválva kérdezik az előmutatótól: Vajjon hol vette ezt? Az
előfizetések korszaka azonban lassankint feltartóztathatlanúl
visszasülyed az éj homályába s most már csak úgy beszélünk róla, mint
kegyes halottról, a ki számára nulla medicamenta in hortis.
EGY FIATAL NAPTÁRSZERKESZTŐHÖZ.
Kedves Girókuti kolléga! Szálem aleikum.
Olvastam önnek előfizetési felhívását a jövő esztendei erdélyi naptárra,
s sok tekintetben meg vagyok vele elégedve. Ön igen jól indult és
látszik, hogy studiummal tanulmányozza az újabbkori klasszikusokat,
kiket naptárkészítőknek nevez az utókor. Üdvözlöm önt a nemes czéh
nevében! Az is jól van adva, hogy ön jutalmakat tűz ki, több rendbeli
aranyakat és a többi. Hanem egyet nem bocsáthatok meg önnek drága
kollega úr (tulajdonképen «olcsó» kollegát kell hogy mondjak, mert
nekünk az újabbkori klasszika iskola növeltjeinek főérdemünk az
olcsóság), azt nem bocsáthatom meg önnek, hogy miután önnek olyan szépen
hangzó és jól ismert irodalmi neve van, mint Girókuti, mi a kodorgó
mennykőnek volt önnek e tisztes név mellé még az igazi nevét is
parentezisbe tenni az előfizetési felhívás alá: «Pinzkéri Ferencz?»
Hiszen én is Pinzkéri vagyok, mikor prenumerácziót hirdetek, meg X.
kollega, Y. kollega, Z. kollega és a többi atyamesterei a becsületes
czéhnek, mindnyájan a tekintetes Pinzkéri családhoz tartozunk
valahányszor előfizetési felhívást bocsátunk közre; de azt csak mégis
nem vallja be az ember ilyen nyiltan a közönség előtt. Mi itt nagy
aggodalommal rejtegetjük magunkat «Pinznemkéry» – «Mindentigéry» –
«Ingyenady» – «Olcsovszky» – «Áldozatffy», s más efféle tisztességes
nevek háta mögé s ön egyszerre előáll, hogy naptárt ád ki, s hogy
Pinzkérinek híják; még rajtunk marad ez a név örökre. Az a túlságos
őszinteség sem jó. Önnek el kellett volna azt hallgatni, hogy
Pinzkérinek hiják, ha meg volt is felőle győződve.
Minthogy azonban látom, hogy ön még fiatal ember és sok oktatásra van
szüksége, elmondom önnek azon technikai titkokat, mik az újabbkori
irodalmi ipar mezejét felvirágoztatták, mert a hogy tudja ön, megvannak
a posztószövés, selyemfestés, aczélkészítés s más egyéb iparágnak
mesterségi titkai is, melyeket tökéletesíteni csak ilyen kölcsönös
eszmecsere útján lehet.
Legelső kötelessége az embernek, ha valami irodalmi vállalatot megindít,
azt valami nevezetes jótékonysági czéllal összekötni; ilyenek például: a
mohácsi csatában 1526-ban elesett hősök özvegyeinek gyámolítása; a
Cserey Mihály idejében a székely földet széltire pusztított sáskák
kiirtása; az idei hírlapokban hirdetett abrudbányai hegytetőkön
árvízkárosultak felsegélése; a valaha feltalálandó léghajókon
szerencsétlenűl járandó konduktorok árváinak biztosítása s más efféle
nagyon nehezen igénybe vehető feladatok, a mikért igen bajos az embert
felelőségre vonni, legkedvezőtlenebb esetben az ember egy igen ügyes
számadást tartván készen, melyben a kitűzött czél számára, mint tiszta
nyereségbeli poziczió, áll végül egy szál gyufa, a minek világánál
tudniillik megláthatta az alkalmatlan számadást követelő, hogy a dupla
kréta nem csupán a korcsmárosok számára van feltalálva.
Második feladata az irodalmi vállalkozónak az, hogy valami nagyon
nevezetes dolgot igérjen az előfizetőnek: akármit, a mit az nagyon fog
szeretni; például minden aláírónak egy nyulat, minden tíz előfizetőt
gyűjtőnek egy vaddisznót; a vállalat hátulján kihirdetvén az aláirók és
gyűjtök neveit, s egyszersmind az utolsó postákat, a hol
vad-illetményeiket átveendik. Ha aztán akad valaki, a ki panaszt emel,
hogy nem kapta a maga nyulát, az ember összecsapja a kezeit: «hát nem
ment kézhez a semmirevaló nyúl? pedig én megmondtam neki, hogy
odamenjen, mikor az erdőn találkoztam vele! Bizonyosan a postán tévedt
el, vagy a czímre nem akadt rá; mi elküldtük azt, tessék a mezőn keresni
uraságodnak, s bizton meglőni, a hol rátalál».
Ez sem elég. Nagyobb dolgokat kell igérni.
Azt kell mondanunk a publikumnak: hogyha leend e vállalatunknak 40,000
előfizetője, minden előfizető ingyen kosztot kap a szerkesztőségnél
Pesten vagy Kolozsvárott. Nem kell félni, hogy 40,000 előfizető
csődüljön össze; de ha mégis quo fato megtörténnék ez a
szerencsétlenség, s akadna olyan szerenécstlen, a ki ezt a szerencsét
igénybe akarná venni, az ember majd könnyű szerrel tenne arról; egyik
nap főzetne neki spenótot, második nap sárga répát, harmadik nap megint
spenótot, negyedik nap megint sárga répát, az ötödik nap majd maga
könyörögne az, hogy ereszszék már haza. Folytatás: ha pedig lesz a
vállalatnak 100,000 előfizetője, akkor minden előfizetőnek a házát
felépíttetjük emeletesre; a kinek nincs háza, az mindegy, mi odaépítjük
neki az emeletet a levegőbe, ő lássa, hogy mit csinál vele? Ha pedig
lesz 500,000 előzetőnk, akkor minden előzetőnek a falujáig külön vasutat
építtetünk, a min ingyen járhat; a Dunát, Tiszát, Kőröst, Berettyót és
minden Bakonyeret szabályoztatjuk; kötelezzük magunkat száz új várost
épiteni, a hol az előfizetők dédunokái is ingyen szállást kapjanak; és
végül, ha lesz millió előfizetőnk, akkor megveszszük Khinát… Mikor aztán
számadásra kerül a sor, akkor azt mondjuk, hogy «miután csak 39,999
előfizetőnk gyült össze, mi minden kötelezettség terhe alól felmentjük
magunkat, s alkalmat veszünk magunknak jól leszidni a közönséget, hogy
olyan kevesed magával jelent meg. Nem szégyenli magát az olvasó?!
Gyalázat az minden egyes olvasóra, hogy nem lett belőle kettő!