kellene rendes tagságra kandidátusokat, akkor legelébb is elkezdi a
természettudományi és mathematikai osztály, hogy mint természettudós is
nagy érdemeket szerzett ugyan magának Brassay, de mik ezek azon
nagybecsű szolgálatokhoz képest, a miket a magyar irodalomnak a
nyelvészet mezején tett; ott volna igazán a helyén; dísze, virága,
czímere fogna lenni a filológiai osztálynak, s minthogy tíz több, mint
kilencz, tehát mathematice áll, hogy attól az osztálytól ajánltassék, a
melyiknél több az érdeme. A filológiai osztály viszont mély
deferencziával elismeri, hogy Brassay a nyelvészetben rendkivüli
sikerrel működött, s ha semmi egyebet nem mívelne, mint ezt az egy
szőlőjét az Úrnak, bizony be is választaná őt osztályába rendes tagnak;
de a midőn Brassay annyira kitünő filozóf, hogy e hajlama és tanulmánya
minden egyéb müködésére keresztül-kasul kiterjed, tehát úgy kívánja mind
a költői igazságtétel, mind a grammatikai superlativus, hogy a hol
«legnagyobb», oda választassék be: a filozófiai osztályba. A filozófiai
osztály végre ezen bölcsészeti dedukcziót állítja fel: «ámbátor elismert
dolog, hogy Brassay a filozófok között is kitünő, mindazonáltal már
eddig is a természettudományok levelezőtagja levén: tehátlan mind
logice, mind naturaliter az következik, hogy ki mely helyen leveledzett,
azon helyen virágozzék is»; s visszautasítja a kandidácziót a
természettudósokhoz, s e nemes vetély így foly évről-évre. Brassaynak
minden osztály égig emlegeti a másik osztályban tett érdemeit s együtt
az öt osztály együttes érdemeiért nem választja meg rendes tagnak; hanem
végül azt mondja, hogy «mind ez semmi! Brassay nagy tudós ugyan, de hát
még milyen nagy zeneértő! válaszsza meg hát a konzervatorium.»
A rossz világ aztán rájuk fogja, hogy félnek a polémiáitól.
Bizony félhetnek is.
Alig van köztünk élő ember, a kinek egy bokréta ne jutott volna azokból
a csalánokból, a miket Brassay herbariumából poéták, muzsikusok,
kritikusok, filozófusok és mathematikusok számára időnkint ajándékozni
szokott.
S hogy polémiáiban mindig ő marad a győztes, arról, úgy hiszem, az első
látásra mindenki meggyőződhetik. Nekünk ki van a hajunk tépve, mi pedig
az övéből csak egy szálat sem birtunk kiczibálni.
Jelenleg mély béke van közöttünk, a mit az is tanúsít, hogy legközelebbi
polémiájában Gyulay Pál barátunkkal még Tallérossy Zebulonunkat is
bizonyságtevő tanúnak hívta fel, a miből az derül ki, hogy még az
Üstököst is tanulmányozza, mint nyelvészeti speczialitást.
Kívánjuk neki és magunknak, hogy még mint viruló öreggel együtt élhessük
meg a tort, melyet m. t. r. taggá megválasztásakor fogunk csapni,
pendantjaként amaz emlékezetes «haricskapuliszka» estélynek, melyre
egyszer jókedvében kilencz összemarakodott kritikust és antikritikust
meghítt magához, azon olympi élvezet reményében, hogy mint fogják majd
egymást megenni! a mi azonban nem történt meg; egymás húsára nem került
a sor, miután Brassay bácsi ennyi sűrű érdemei mellett még kitünő –
szakács is!
DEGRÉ ALAJOS.
«Sunt quos curriculo pulverem olympicum concussisse juvat»…
… Íme ez is egyike a tízeknek, kik sok-sok év előtt felfogadták, hogy a
költészet mezején el fogják érni azt a nonplusultrát, a mi legfőbb
czélja az olympi versenyfutónak.
Kettő-három közülök el is érte, hogy halhatatlanná lett, az az meghalt,
s most azt mondják rá gyilkosai, a kritikusok, a mit Caracalla mondott,
mikor sajátkezűleg megölt testvérét, Getát, az istenek közé emelte: «sit
divus, dum non sit vivus!» s a dicsőség is egyik főczélja a futásnak.
Egy-kettő szinte czélt ért, úgy elhalt, hogy nem háborgatják többé
csendes nyugalmát, s ez is jó czél az olympi versenyen.
Kettő-három megérte, hogy akadémiai lett s számozott széket nyert a négy
sphinx őrzötte palotában, s ez is egyik magas, mert kétemeletes,
czélpontja az olympi tusának. Vannak, kiket hatalmas szerkesztőkké
nevezett ki Apolló s ez is díszes hivatal. Uralkodnak az egész világon,
csakhogy a világ nem fogad nekik szót.
Van, a kit közülök a Bethel szentelt őrévé tett Melpomene s ez is
jutalom; a menynyek kulcsa van kezében.
De a legszebb, legjobb, legbölcsebb jutalmat Degré nyerte el az olympi
küzdelemben: őt a muzsák boldog emberré tevék.
S ha néha méltó panaszszal mondja is, ama büszke dunaparti palotára
tekintve:
«Non ebur, neque aureum Mea residet in domo lacunar.»
De annál édesebb öntudattal teheti utána:
«Satis beatus unicis sabinis.»
Ő nyerte el a tíz között a legmagasabbra tűzött koszorút.
S a míg a többiek folytonfolyvást neked udvarolnak te sokarczú szépség,
te ingatag kegyű, te mindig újat követelő, te szeszélyes, apprehensiv,
te csapodár szépség: szép hűtelen magyar közönség! addig Degré
föltalálta a pieridák berkében azt a boldog helyet, a hol a filomela
fészket rak, s ha koronkint megzendíti is még dalát, azt csak azért
teszi, hogy hü párját gyönyörködtesse; de nem azért, hogy
prenumeránsokat csaljon a lépre.
«Beatus ille!»
LONKAY ANTAL.
Bezzeg jó volna most, ha ezt a nagy férfiút is per «barátunk»
titulázhatnánk. Nagy ajánló levél lenne ez ránk nézve mind a földön,
mind az égben; a földön a Honra, az égen az Üstökösre nézve.
Mert vannak tagadhatatlan, országos hirű költők, kik műveikkel kivívták
maguknak a halhatatlanságot. Igen, de milyen halhatatlanságot? «Itt a
bökkenő!» mondja Hamlet. Ám Lonkay nem azon útat követi, melyen e
profánus halhatatlanok járnak.
Ő tudja jól, hogy az ember hüvelyes vetemény, a kinek a külső hüvelye
csak addig jó, a míg zöld; de ha leszedetvén, télire eltétetik, akkor
csak a borsóként bennrejlő szellem becsültetik benne: azért mindenkép
azon kell törekednünk, hogy e télire elteendő kincs meg ne
zsizsikesedjék.
Egy nagy czél lebeg Lonkay előtt s azt soha szem elől nem is téveszti.
Az ő tolla még azon ludak egyikének szárnyából való, melyek hajdan
rövid, de velős felszólalásaikkal a Capitoliumot megmentették.
E toll védelmezi most is a vatikánt mindenki ellen, a ki ott
alkalmatlankodni akar: Garibaldi ellen, az olaszok ellen, az eretnekek
ellen, a pogányok és zsidók ellen, a hitetlen ujságírók ellen, a vörös
herczeg ellen, a franczia védsereg ellen, sőt még a nagytiszteletű
Palásthy úr ellen is.
Buzgalma még oda is kiterjed, hogy ha más írótársa ujságában valamely
tévedést észrevesz, azt rögtön jobb útra téríteni iparkodik, melyért is
azok neki csak örök hálával tartozhatnak. Kérlelhetlen szigorral sújtja
különösen a profánus magyar írókat, kiket oly módon igyekezik semmivé
tenni, hogy lapjában latin kadencziás verseket közöl ezen klasszikus
mintájára a Csokonai Karinyónéjában foglalt carmennek:
«Oh Mantuja, oh Mantuja!
Non procul est a Genuja;
Scit jam dominatio tuja:
Merre nyílik a kapuja?»
mely latin versek eddig is köztetszésben részesülvén, már-már
leszorítják a magyar poétákat a Helikonról. Úgy kell nekik.
Lonkay még a siron túl is anathemával üldözi e profánusokat. Egy
haldokló lapszerkesztőre nem rég olyasmit mondott, mintha «döglő félben»
volna s buzgalmáról dicséretesen tanuskodik azon megjegyzése, miszerint
Lincoln nagyon megérdemlette azt a büntetést, hogy meglőtték, a mért
pénteki napon szinházba ment. Hiszen világos is, hogy a szinész nem hal,
hanem hús.
Azonkívül pedig egy egész új genreral szaporította a magyar
litteraturát; e genre a «Péterfillér irodalom». Ő Péterfilléreket gyűjt
s az adakozók minden forinthoz egy kegyes mondatot írnak versben és
prózában s e mondatok gyűjteménye az Idők Tanújában a capite
kinyomattatik. A Péterfilléreket, hajh! Merode generális jámbor zuavjai
menten beiszszák, de a szép mondatok gyűjteménye örök időkre megmarad;
kegyeletes tanúságaul azon Időnek, a melyben a lelkes hazafiak még pénzt
is mellékeltek a verseikhez, a miket beküldtek valami újságnak.
Mindez érdemeiért ragyog e kitünő férfiú keblén amaz érdemjel, mely őt a
Gergely-rend lovagjává teszi, s felhívja a saracénok elleni harczra.
Viselje egészséggel.
De még ez nem minden jutalma az igaznak.
Voltak kegyes érdemekben gazdag emberek, kik szinte kivívták maguknak a
túlvilági halhatatlanságot; de Lonkay minden megboldogultaknál hosszabb
halhatatlanságot szerzett magának, mert az övé meg van toldva még a
túlvilágon innen is három esztendővel; a mennyiben buzgó honfiak és
honatyák három évre biztosították az Idők Tanúját az «élet» felől.
Halandó ember! halandó ujság! láss példát és okulj belőle!
A HÁROM CSÁK.
(Históriai álom.)
Egyet kifelejtett Dante a pokolbeli mulatságok közül: a «pályadrámák és
vigjátékok bírálását.» Mi forró kénkő? mi tüzes furiák mardosása? mi
Ixion malomkereke? ehez a kegyetlenkedéshez képest.
Mert tudniillik, hogy a kik életükben sok rossz drámát írtak, már mint
magam is ni, azokat arra szokták büntetni, hogy életökben drámákat
biráltatnak velük.
Egy szép reggel azzal köszönt be hozzám az akadémiai kihordó, hogy
«tisztelnek, ihol van tizenkét pályadráma, választani kellene közüle,
hogy melyik nehezebb? még pedig, minthogy körmünkre égett az idő, hát
csak hirtelen; addig se konczert, se svábhegy, a míg ez meg nincs.»
«Tizenkét dráma egy halomban! van-e torony, a mi ennek a magasságával
felérjen? Vétek volna, ha csak egy is közülök öt felvonásnál rövidebb
lenne. Hatvan felvonást végig élvezni egy huzamban! s a végén még azt is
elmondani, hogy mit látott az ember? Keresztül törni annyi jámbuson; még
pedig ilyen szűk csizmákban, mint a milyeneket most visel az ember.
Hárman a pályadrámák közül egy és ugyanazon tárgyról valának írva. Csák
Máté, Róbert Károly vetélytársa volt a darab hőse; ugyanazon
mellékszemélyzettel; Porcs, Omodé és fiai, Erzsébet királyleány, Róbert
Károly, Jordán lovag, Zách és a többi; csak azzal az ártatlan
külömbséggel, hogy mind a háromban mind valamennyi személy más alakot és
jellemet és tenni valókat kapott. Az egyikben Csák szerelmes kalandor
volt, a másikban rablólovag, a harmadikban szabadsághős; egyszer öreg,
mogorva kurucz, másszor nyalka, szerelmes dalia, harmadszor gonosz
csapodár, vén lator; egyszer a királyleánynak fogadott apja, másszor
titkos szerelmese, harmadszor feleséges ember, a ki a feleségét
megcsalja, a más leánya szép szemeiért; ugyanaz a Porcs vitéz egyiknél
hajthatlan erényhős, másiknál intrikus gazember; Róbert Károly itt
lovaghős, amott gyáva jöttment, meg-meg szerelmes kópé. A királyleány
egyszer Csákba, másszor a kisebbik Omodé fiúba, harmadszor Zách
Felicziánba szerelmes, Omodé itt kegyetlen apa, amott szerencsétlen
szülő; hol van felesége, hol nincs; a kit az egyik darabban megöltek, az
a másikban még most is él; s a ki mit elmondott ékes kadencziákban, azt
a másik nem resteli megint puczér jambusokban előadni, vagy épen
ellenkezőt beszélni.
Azt már láttam, hogy én itten igazságot tenni nem tudok. Kezdtem kijönni
a türelmemből.
– Engem ne ámítsanak az urak. Mondják meg igazán: melyikük Csák Máté?
mert egyiket sem ismerem.
Egy torzonborz ficzkó állt elém, szörnyen állt az égnek mind a két
bajusza vége.
– Én vagyok trencséni Csák Máté.
– Ön akarja elvenni a királyleányt?
– Nem, instálom, nekem már van egy feleségem jobbkézre, meg egy másik
balkézre is.
– A királyleányt én akarom elvenni. Szólt bele a másik Csák.
– Istentelenség! kiálta a harmadik, mit nem fognak rám? hisz atyja
lehetnék!
– Teringettét, ha mondom; egyszerre csak egy beszéljen. Kihez akarsz
menni leányom Erzsi?
– Én a Csák bácsit választom. Nem azt a borzas szakállút, hanem ezt a
másikat ni.
– Nekem biz a nem kell, szól a másik Erzsébet, mert én Omodé urfival
vagyok eljegyezve.
– Ne tessék megengedni, hogy ahoz adjanak, sipíta a harmadik: nekem van
itten egy Csabám.
– Teremtő uram! Hogy menjen egy leány háromfelé? mit csináljak ennyi
eladó leánynyal egy személyben?
– Meg kell ölni! ordítá az egyik Csák, én a magamét megöletem.
– A bizony jó lesz, így leghamarább átesünk rajta.
A leánynyal már elkészültünk.
– Hát ez a sok Omodé hová legyen? vannak vagy huszan; hol az apjuk? mit
csináljunk ezzel a sok ifjú úrral?
– Én elűzöm őket! kiálta az egyik apa.
– Én elszaladok előlük, dörmögé a másik.
– Meg kell őket ölni, szólt flegmatice a harmadik.
– Nagyon jól van, mind meg kell ölni! No hála Istennek tizennyolcz Omodé
fekszik már és nem jár a láb alatt. Majd csak rendbe jövünk már
valahogy. Hát ez kicsoda?
– Én Porcs vitéz vagyok, szól az egyik.
– Nem igaz, szól a másik a föld alól, én már meghaltam.
– Elmégy, semmirevaló! Az a másik már szépen meghalt, s te még itt élni
akarsz. Takarodj! Ezzel is kevesebb! Ki van itt még?
– Itt vagyok én: Róbert Károly, de jelentem, hogy még odakinn két Róbert
Károly várakozik, de azok nem mernek bejönni, mert félnek, hanem én
bátor vitéz vagyok.
– No uraim, Csák urak; itt most már nincs más segítség, mint hogy tessék
Róbert Károlylyal megverekedni; a melyik győztes lesz, az beszéljen majd
a száz arany jutalomról.
Elébb még egy kis statistéria volt ott körül, azt par compagnie Csákok
és Róbertek elébb lekaszabolgatták, hogy rajtuk és a súgón kívül senki
se maradjon a színpadon, akkor aztán neki zúdultak egymásnak: az egyik
Zách a csatában vitézül elhullott, a másik Róbert Károlytól amnesztiát
kért és kapott is; a harmadik pedig egy egérfogóba becsalta Károlyt s
rázuhintotta a csaptatót, s mikor ott a király és az egész suiteje
megvalának fogva, akkor nagylelkűen visszaadá neki életét s koronáját s
maga elsülyedt a színpad alá; úgy hogy végtére sem maradt ott egyéb a
három Csákból, mint Róbert Károly. Annak pedig nem itélem oda a száz
aranyat.
KAKAS MÁRTON LEVELE SAJÁT MAGÁHOZ.
(1860.)
I.
Azt a furcsaságot már megértük, hogy két együtt utazó író az úton
összeperelvén, azontul az egész marschruta alatt, daczára annak, hogy
folyvást egy kocsin ültek, egy szobában háltak, mindig levél által
értekezett egymással; de még azt nem, hogy valaki saját magával
korrespondeáljon. No hát legyen meg ez is. Az üstökös úgy is
felfordította a világot. Tehát kedves öcsém Kakas Márton.
Azt mondják, hogy a prágai városház-tornyának négy szegletén öt bagoly
van kifaragva, hanem annak az ötödiknek az a tulajdonsága, hogy a ki az
ő apjának nem igazi fia, az ezt a baglyot nem láthatja. Ott ugyan
voltaképen soha sincsen több négy bagolynál, hanem azért minden ember, a
ki ezt a mesét tudja, megesküszik rá, hogy ötöt lát: nehogy korcsnak
nevezzék.
Nálunk is van ilyen ötödik bagoly, még pedig igen szép számmal: majd
mindjárt produkálok egy párt.
Van nekünk egy épületünk, a mit nemzeti szinháznak neveznek: ennek a
baglyaival azonban megfordítva van a dolog, mint a prágai toronynál. A
ki ezekből egyet meglát, arra azt mondják, hogy rossz hazafi; ergo,
senki sem meri őket látni.
Van ennek a színháznak egy nagy operája: ej haj… stb. A nagy Széchenyi
mondott egyszer egy jó adomát egy német vargáról, ki elkezdett nagy
házat építeni, de félmunkában kifogyott a költsége, s aztán ezt a verset
írta a falára:
«Hájzer baun iz a grósze Luszt
Ich aber armer Schuszt-
-Er hab dasz nid gwuszt,
Dasz dasz szu fil kuszt…
Látod-e a baglyot Márton? úgy-e hogy nem látod? én sem látom. Ha azt
mondanók, hogy látjuk, megkergetnének bennünket, mert rossz hazafiak
vagyunk.
Van ennek a színháznak holmi drámája is: ej haj… stb. XIV. Lajos
királynak az udvarában volt egy szegény nemes ember, a ki untalan
szolliczitálta a fejedelmet azért, hogy nagy uraktól elfoglalt
jószágaiba helyeztesse vissza; mire Louis mindannyiszor azt felelte
neki: «Biztosítlak grácziám felől.» Egyszer aztán a szegény nemes fogta
a macskáját, bezárta egy üres szekrénybe s nem adott neki enni. A macska
ordított, nyivákolt, kaparta az ajtót: gazdája mindig azt mondta neki,
hogy «biztosítalak grácziám felől.» Egyszer aztán megsokalta a macska a
tréfát s megdöglött: a szegény ügyes bajos ekkor újra felment XIV.
Lajoshoz, s midőn az ismét azzal nyugtatta meg, hogy «biztosítalak
grácziám felől», szomorúan mondta neki: «Jaj Sire, ettől döglött meg a
macskám.»
Látod-e a baglyot Márton? nem látod? én sem látom.
Vannak ennek a színháznak drámaírói és kritikusai; ej haj stb… Egyszer
egy pap kegyetlen prédikácziót tartott az uzsorások ellen. Templom után
odament hozzá egy fő-fő uzsorás, megköszönte neki, hogy olyan hatalmasan
beszélt, s kérte, hogy csak nógassa ezután is az uzsoráskodókat, mert
annyian vannak már, hogy mind elrontják az üzletet; ha egy-kettő szivére
venné a prédikácziót, a többi aztán könnyebben vihetné magasabbra a
kamatot.
Te persze nem érted, hogy miről szól a mese? Én sem értem.
A bírálók és drámairók hajdan invitálva voltak ebbe a házba, most ott
kinn tágasabb nekik: ej haj stb… Egyszer egy gazdag fakereskedő háziúr
felizent a padlásszobájában lakó poétához, hogy beteg és nagyon únja
magát, küldjön le neki valami könyvet, csak egy pár napra kell, míg
kiolvassa; a poéta azt izente vissza a háziurnak, hogy ő meg küldjön hát
fel egy öl fát, neki is csak egy pár hétre kell, míg befűt vele.
Érted? nem érted? Elmehetsz.
Van ennek a színháznak egy igazgató-bizottmánya: hm, hajh stb… A krimi
háború alatt egy franczia tábornok megbetegedett, s elmaradt
Silistriában. Jöttek azután a városon keresztül mindenféle hadtestek;
ott egy pár napig mindegyik megpihent, azalatt a hadtest törzsorvosa
kúra alá vette a beteg vitézt a maga rendszere alapján. Egyik allopatha
volt, az megitatott vele egy veder ipecacuanhát; lefektette és odább
ment; jött a másik hadtest, annak az orvosa homoeopatha volt, az földhöz
verte a decoctumos üvegeket, adott neki egy csipet lapdacsot, felültette
és odább ment; a harmadik corps feldschere vérbőségnek tulajdonítá a
baját, eret vágott rajt s ment odább; a negyedik hydropatha volt, az
hidegvizes lepedőkbe takartatta s ment odább; az ötödik gőzfürdőt
rendelt neki, megizzasztotta s odább ment; a hatodik delejező volt,
megmagnetizálta s masirozott odább; utoljára a patiens megharagudott,
felkelt az ágyból, kiment a napra, s a napmelegtől meggyógyult szépen.
Értesz te ebből valamit? úgy-e hogy nem?
Vannak ennek a színháznak nagyságos patronusai: hm, hajh stb… Az
egyszeri spanyol grand kiment a mezőre, s meglátva ott egy parasztot
jóizűn falatozni, kegyelmes leereszkedéssel monda néki: «te szegény
ember, jer ide! én vagyok sennor Grando Caballo y Tarlatano de santo
Caprimolgo: hozd ide sajtodat, én megengedem neked, hogy a társaságomban
ebédelj.» A jámbor paraszt megörült a nagy tiszteletnek, odavitte a
sajtját s mély deferencziával nézte, hogy költi el az eccellentissimo
senor az ő sajtját, ő maga enni sem mert belőle a nagy tisztelet miatt:
utoljára még kezet is csókolt neki.
Tandarida rididom. Azt mondja a magyar nóta.
Van azután ennek a színháznak egy mindig zúgolódó, és mindenhez hozzá
szokó közönsége: hm, hajh, stb… Egyszer a nagy Széchenyi elbeszélte:
hogyan főnek meg a rákok? Hát mikor a vízből kifogják őket s behányják a
kosárba, akkor zúgolódnak, hogy «ez czudarság, ez maliczia így bánni a
szegény rákokkal, ez nekünk sehogy sem tetszik.» Akkor aztán a szakácsné
berakja őket a fazékba s vizet tölt rájuk, erre felvidulnak a rákok: «no
hála Istennek, már most megint jól vagyunk, hiába csak boldogok a
rákok!» A szakácsné aztán tüzet rak a fazék mellé, a víz elkezd
melegedni. A rákok magukon kívül vannak örömükben: «minő holdogság!
meleg vízbe jutottunk; van-e olyan boldog publikum több mint a rák?» A
víz azonban mind jobban kezd melegedni; lassankint kezdik észrevenni a
rákok, hogy nem jól megy a dolog, már süti az oldalukat a fazék: «baj
van! veszélyben a rákok!» Ekkor elhúzza a fazekat a szakácsné a tűztől,
hogy ne forrjon olyan hirtelen, a rákok ismét magukhoz térnek: «rákok,
ne csüggedjetek! a veszély jobbra fordult már, a rákoknak nem szabad
elveszni»; a szakácsné azután megint hol beljebb tolja, hol kiebb húzza
a fazekat a tűz körűl, a jámbor rákokat a szerint veszi elő pirosító
kétségbeesés, vagy boldogabb jövendők reménye, míg egyszer aztán azt
veszik észre a rákok, hogy egészen veresre megfőttek.
Úgy-e öcsém Kakas Márton, ebből sem értettél semmit? Mese ez is, mint a
többi. Ha mese, hát mesd ketté; azt tartja a közmondás.
II.
Kedves öcsém Márton!
Valami jó gondolatom támadt. No csak ne vágj a szavamba! Engedd
elmondanom végig.
Közhasznú és épületes, tanulságos és messzire kiható gondolat ez! Bánom
is, hogy ide adtam az Üstökösbe, valami okosabb újságban kellett volna
közlenem, mert itt még majd tréfára veszik, azt gondolják: csak
bohóskodom.
Megmondom, hogy miként jöttem rá erre a jó gondolatra?
Tehát legelébb is azon kezdem, hogy korunk jelszava a takarékosság, a
gazdálkodás. Nagyon szép jelszó, aranyos jelszó! Bárcsak azok is
megtartanák, a kiknek szükségük van rá.
Tudod azt a jó szokást, úgy-e bár, hogy például könyvet csak akkor vesz
az ember, ha kölcsön nem kaphat, s ha egy ember egy faluban megvesz
valami regényt, azt meglátja az asztalán egy jó barátja, az elkéri
kölcsön kiolvasásra, a jó barát, ha elolvassa, nem állhatja meg, hogy
imádottjával meg ne ismertesse, a kisasszony is elolvassa s aztán közli
azt kebelbarátnéjával, a kebelbarátné, ha átment rajta, elviszi a
nagynénjének, a nagynéne elhíreszteli a penzionátus kapitány úrnak,
kivel naponkint együtt tartlizik, a kapitány úr megmutatja a szomszéd
falubeli tiszttartónak, ki épen vendégül szállt hozzá, az átviszi
magával a szomszéd faluba, ott rendre járja a zsindelyes házakat mind;
ott ünnepek alkalmával meglátja a légatus, elkéri kölcsön, odaadják;
bejár vele hat vármegyét keresztben hosszában, útközben mindenkinek
elolvasgatja, a kinél éjszakára megszáll, az utolsó állomáson ott
felejti, megtalálja a korcsmáros, s az aztán minden megérkező vendégével
elolvastatja sorban, míg a sokat szenvedett kötet salátává olvasva,
elejét hátulját elvesztve, elvégre a szolgálók kezébe kerül, a kik
sylabizálni tanulnak rajta.
Ez adta nekem azt a pompás eszmét, a mit most elakarok neked mondani.
Vajjon nem lehetne-e ezt a könyvgazdálkodási rendszert a mai takarékos
időkben mindennemű életszükségekre alkalmazni? Például:
Ha az ember bálba készül, minek csináltatna magának frakkot, mikor a
szomszédjáét elkérheti kölcsön? hiszen visszaadja, ha kitánczolta benne
magát.
Nem elég volna, ha két ember tartana egy téli kabátot? a mikor az egyik
kimegy, a másik otthon marad, a szobában nincs rá szüksége.
Nem lehetne egy faluban beérni egy krinolinnal? sorba viselhetnék a
kisasszonyok, asszonyságok, adván kézről-kézre: én ma már szép voltam,
légy holnap te az.
Milyen szépen lehetne ezt a textust mindenféleképen váriálni: «ugyan
kérem ássan ezt a könyvet kölcsön, majd ha kiolvastam, visszaadom.»
– Ugyan kérem szépen kedves urambátyám a négy ökrét meg az ekéjét
kölcsön, majd ha beszántattam vele, visszaadom.
– Ugyan kérem szépen édes asszonynéném a svájczi tehenét kölcsön, majd
ha kifejettem, visszaadom, nem lesz semmi baja.
– Ugyan kérem édes szomszéd uram a lovát, kocsiját kölcsön, majd ha
megjártam vele a debreczeni vásárt, visszaadom.
– Ugyan kérem édes komám uram, a sarkantyús csizmáját kölcsön, majd ha
kilyukasztottam a talpát, visszaadom.
– Ugyan kérem édes nemzetes uram a déczbundáját kölcsön, majd ha
kitavaszodik, visszaadom.
– Ugyan kérem édes nagy uram ezt a tál hurkát kölcsön, majd ha
átolvastam visszaadom (t. i. a tálat).
– Ugyan kérem édes öcsém asszony a szakácsnéját kölcsön, majd ha nálam
megfőzte az ebédet, visszaadom.
– Ugyan édes komámasszony, kérek szépen kölcsön egy font szappant, majd
ha kimostam vele a ruhámat, visszaadom.
– Ugyan édes nénémasszony, kérek szépen kölcsön egy lábas zsírt, majd ha
kisütöttem benne a fánkot, visszaadom.
– Ugyan édes nagyságos úr, kérek szépen egy hold földet kölcsön, majd ha
kiszedtem belőle a krumplit, visszaadom.
– Ugyan kérem szépen édes tekintetes uram ezt a házat kölcsön, majd ha
kilaktam, visszaadom.
– Ugyan kérünk édes tiszteletes úr egy pár harangot a szomszéd falu
számára kölcsön, majd ha beharangoztunk velük, visszaadjuk.
– Ugyan kedves barátom ott Győrben, adj nekem egy tölgyfa hajót kölcsön,
majd ha leszállítottam a gabonámat Zimonyba, ott visszaadom.
– Ugyan édes molnármester úr, adjon nekem egy malmot kölcsön, majd ha
megőrlöttem rajta a buzámat, visszaadom.
– Ugyan édes szép kisasszony, adjon nekem egynehány csókot kölcsön, majd
ha megolvastam, visszaadom.
És így tovább…
Hát nem volna-e ez pompás gazdálkodási rendszer? Valamint hogy mai nap
nem szükséges egy faluban többnek mint egy embernek tartani könyvet,
újságot, hogy az egész falu szellemi szükségei ki legyenek benne
elégítve: hasonlatosképen lehetne úgy alkalmazni a dolgot, hogy frakkot,
bundát, krinolint, ökröt, lovat, tehenet s más afféle vastagabb
szükségre való tárgyakat szintén ne tartana több bizonyos részarányos
számnál; a többi azoktól kérné kölcsön. Mennyi meg volna takarítva ez
által, s mennyivel jobban betöltené minden használati tárgy a maga
hivatását, mert valamint áll az a thézis, hogy a könyv hivatása az, hogy
mentül többen olvassák, hasonlóul áll a másik is; «a bunda hivatása az,
hogy mentül többen viseljék». És így duplex libelli dos est.
Hát még ha azt a legnagyobb luxusartikulust: az asszonyt is úgy lehetne
kölcsön kérni!! «ugyan kedves édes urambátyám, kérek egy feleséget
kölcsön: majd ha új ruha kell neki, visszaadom». Az volna még csak a
profit!!!
LISZT FERENCZ HANGVERSENYE.