hatvan irói nevet összeválogatni, kiket betürendesen kinyomasson ad
terrorem populi; ez tekintélyt ád a publikum előtt. Főfelügyelettel kell
arra lenni, hogy az ember olyan irókat válogasson össze, a kik már
meghaltak, vagy ha élnek is, de nem lehet tőlük tartani, hogy valami
dolgozattal alkalmatlankodjanak a szerkesztőnek. Ha egy-kettő tiltakozni
talál, annál jobb, ez által csak a vállalat híresedik; a legtöbb
restségből hallgat, vagy már megszokta a dolgot s észre sem veszi. A
munkálatokat fizetni fogja az ember splendide: öt forinttól usque ötszáz
aranyig nyomtatott ívét. Természetesen a munkatársak főékessége a
szerénység, illik, hogy csak a minimumot követeljék, egyébiránt azt sem
fizeti ki az ember nekik készpénzben, hanem csak kalendáriumban. A kinek
tiz kalendariumnyit kellene kapni valami munkáért, annak küld az ember
huszat, s még tiznek az árával ő marad adós, s kitelik tőle, hogy azt
kifizeti. Ha jutalomaranyokat igér az ember, azokat gondja van olyan
embernek ítélni oda, a ki leenged belőlük, még czélszerűbb, ha a
szerkesztő maga is konkurrál álnév alatt s maga nyeri el a pályadíjt.
A mi a műmellékletek dolgát illeti, már itt igen nagy leleményesség
szükséges, mert a közönség izlése azt kivánja, hogy az ember valami
újat, valami meglepőt adjon neki; az embernek tehát azt kell igérni,
hogy valami újat, valami meglepőt adandunk, a mit előre nem beszélhetünk
ki, nehogy a kollegák megelőzzenek benne s kizsákmányolják az eszmét. Mi
legyen aztán az a meglepetés? Hát például: őszszel, mikor olyan olcsó a
légy, az ember két papiroslap közé odanyomat minden előfizető számár egy
legyet in natura, aláirván nagy betűkkel, hogy ez azon híres legújabb
találmány, mely külföldön oly nagy zajt csinált, az úgynevezett
«önnyomat!» – «autotypon!» – «Selbstdruck!» mely a lenyomott tárgyakat a
legélethivebb alakban mutatja a közönségnek: íme ez egy légy, «musca
culinaris Linnæi». Akkor aztán lehet róla beszélni, hogy hány szeme van
a légynek? honnan származott Európába? mivel kell őt táplálni, hogy
nagyra megnőjjön? stb.
Az előfizetési díjra és egyéb föltételekre nézve főszempont olyan
konfuziót csinálni, hogy abból az olvasó egyhirtelen ki ne tudjon
igazodni. Például «megjelenik vállalatunk míndennap (kivéve a
hétköznapokat), 1–4 íven (olvasd egy negyedrész íven), műmellékletekkel,
vagy azok nélkül, borítékkal, vagy boríték nélkül, papiroson, vagy a
nélkül; a kinek műmelléklet és boríték kell, fizet öt forintot; a kinek
váratlan meglepetés is kell, hatot; a kinek váratlan meglepetés kell,
boríték nélkül, fizet 5 frt 92 krt; a kinek csak a váratlan meglepetés
kell egyebek nélkül, az fizet 4 frt 39 krt, ha októbertől számítja az
előfizetést egy esztendőre; ha pedig januártól számítja, akkor 4 frt 59
krt. A kinek tiszta papiros kell nyomtatás nélkül, az fizet 3 frt 37
krt. Ha postán akarja kapni, 3 frt 73 krt; házhoz hordással 3 frt
85[5/10] krt; a kinek semmi sem kell, az csak 2 frtot és 19 krajczárt
fizet bérmentes levélben. Ettől azután majd oly kétségbeesett konfuzióba
jön a jámbor előfizető, hogy akármije elmarad, nem meri sürgetni, mert
nem tudhatja, hogy mikor vétett a statutumok ellen?
Végtére térjünk a vállalatnak praktikumára, úgy mint a kiadás körül
előforduló bevett szokásokra. Egy irodalmi vállalat kiadása közben e
három szempont fordul elő a praktikus szerkesztő előtt: 1. Ha
tanácsosnak tartja-e a hirdetett vállalatot csakugyan kiadni? 2. Vagy
pedig tanácsosabbnak tartja a közönség szemét valahogy kiszúrni? vagy
pedig 3. legeslegtanácsosabbnak találja épen nem adni a közönségnek
semmit?
Kezdjük a legutolsó eseten: ha az ember épen nem ád az előzetőnek
semmit, mi történik? Nem igen valószinű, hogy öt forintért, vagy hatért
valaki felfáradjon a Bánátból valakit számadásra vonni; sokan el is
felejtik, hogy prenumeráltak, mások emlékeznek rá s olyankor
káromkodnak: ezt a szerkesztő nem hallja; vannak azután olyan rossz
szokású emberek, a kik levélben káromkodnak, irnak reklamácziót. A
szerkesztő szépen sorba rakja a reklamácziókat, s mikor már nagyon sok
összegyült, akkor eladja a fűszerszámosnak, kap érte mázsánkint 8 frtot,
csinálnak belőlük staniczlit borsnak és sáfránnak. Időközönkint
kihirdeti, hogy az előfizetési határidőt meghosszabbitotta. Néha olyan
szerencsés időszak következik be, hogy egy nyomdász elszökik Amerikába:
akkor minden meg nem jelent munka előfizetési pénzét az vitte el. Azt is
hirdetheti az ember, hogy a begyűlt összeget nagyobb biztosság kedvéért,
s meg hogy ott minden olcsóbb, New-Yorkba küldte az «Ausztria» gőzös
kapitánya által s ime most az elégett; s ha mégis akadna olyan
szerénytelen aláiró, a ki a szerkesztőnél személyesen is sürgetné a
munkát, s a nyilvánossággal fenyegetőznék, annak titokban megsúgja az
ember, hogy azt a munkát bizony a policzia foglalta le, rettenetes
vizsgálat foly miatta, még azok is mind bajba kerülhetnek, a kik
előfizettek rá; jobb lesz hallgatni vele.
Ez a legjövedelmezőbb expediens, csakhogy némi kényelmetlenségekkel van
összekötve.
Második az, ha az ember nem adja ugyan ki a hirdetett munkát, hanem
összevásárol a könyvárusoknál mindenféle rajtuk maradt naptárt,
ritterrománt, vadverseket, iskolai könyvet, ábéczét és csiziót, s
azokkal kárpótolja a várni nem tudókat. Vannak esetek, a mikor a
közönség még nyer ebben a cserében. A kinek aztán kétszer is megvan ez a
munka, az vehet hozzá egy stereoskopot s egyszerre két könyvből
olvashat.
Harmadik eset az, ha az ember a hirdetett vállalatot csakugyan végre
akarja hajtani.
Igen hasznos dolog úgy intézni a szerkesztést, hogy a mennyire lehet,
nevezetes irók megjelent munkáiból szedegesse át az ember az egész
tartalmat: tudván azt, hogy fél ívnyi utánnyomatért senki pert nem
indíthat; ez csak anthologia; csupán arra legyen az embernek gondja,
hogy mikor valami olyast nyomat újra, a mi már tizenötször ki volt adva
másutt, el ne felejtse alátenni asteriskusban, hogy ez a mű még sehol
nyomtatásban meg nem jelent. Vannak a mellett számos fiatal hazafiak,
kik foliánsszámra küldöznek be a szerkesztőségekhez mindenféle jót és
szépet, azzal a talentumos nyilatkozattal, hogy ezért nem kivánnak semmi
dijat: ezeket meg kell becsülni; ki kell adni olvasatlanul becses
soraikat s jegyzésbe tenni, hogy új, nagyreményü tehetséget vezet be a
szerkesztő a közönség szine elé; kéretik mindenki, hogy ezt figyelemmel
olvassa. Az olvasó erre megijed, s nem mer neki a munka nem tetszeni, az
iró pedig ki van fizetve vele.
Esztendő vége felé azután ir az ember magának minden városból hatalmas
vidéki leveleket, mikben lelkesült hazafiak köszönetet szavaznak a
szerkesztőnek kitartó hazafias működéseért; meg vannak elégedve minden
sorával, minden betűjével; meghívják disznótorra s biztatják, hogy csak
folytassa ernyedetlen buzgalommal magasztos feladatának honpolgári
megoldását. Az ember megköszöni a tisztelkedést csillag alatt, elismeri,
hogy érdemes volt rá, s hirdeti a jövő félévi folyamra a prenumerácziót.
Ime, kedves kollega uram, én szives voltam önnel, mint fiatal
kezdő-mesterrel sub rosa közölni az üzlet legfontosabb titkait, s bizton
hiszem, hogy ön, mint talpig derék ember – – nem fogja azoknak hasznukat
venni.
God bless us! Pesten 1858 [10/Xr].
KAKAS MÁRTON A POKOLBAN.
Azt álmodtam, hogy a pokolban voltam. Ott még nem jártam soha. «Jaj
Márton bácsi, mondja el milyen az a pokol?» (hallom, hogy kiált felém
mindenfelől az én sok apró gyermekem, a kiket mesével tartok már – nem
tudom – mióta?) «igaz-e, hogy olyan sok pénze van Plutónak? Igaz-e, hogy
ott nem kell az embernek fűtőszerre költeni? viselnek-e ottan is
krinolint? milyen a divat? sokba kerül-e? adnak-e új operát? előre
kell-e az adót fizetni? prolongálják-e ott a váltókat? van-e ott is
trafika s a többi?»
Jaj, kedves gyermekeim, nem értem én rá ezt ott mind körülnézni, annyira
el voltam foglalva a magam bajával; annyit mondhatok, hogy szurok a
pokolban sincsen több, mint idefenn a földön; az ördög pedig csak úgy
lézeng egy-kettő odalenn, azok mind idefenn vannak alkalmazva, az
elkárhozottak lelkei csak úgy kölcsönben kinozzák egymást.
Először is egy tüzes ágyba fektettek s odajöttek hozzám az általam e
földön megkínzottak és kivégzettek véres szellemei, egyenkint,
párosával, seregestül!
Legelébb is huszonnégy özvegy poéta, kiknek hitves múzsáit a kemenczébe
löktem, kezdé el elhamvasztott verseit még egyszer felolvasni fülembe.
Ez irtózatos volt. «Kiadsz-e ezentúl minden verset olvasatlanul, ha a
földre visszakerülsz?» Kiadok! kiadok!
Majd Nyirkávai László, Czerko Gyuro, Klipitroklapatrovics s a többi
hirhedett pipázók sereglének ágyam körül s elkezdtek rettenetes füstöt
támasztani, borzasztó kapadohányt és rosszkrajczárost bűzölve orromba,
szemembe: «fogsz-e még valaha a dohányra élczeket csinálni?» Soha! soha!
Megint új rémek jöttek: váltókat hoztak kezeikben, a mik mind a mai nap
jártak le. «No, most tessék henczegni! most lássuk azokat az élczeket
Mózesről, Smüléről, Iczigről. Tetszik e prolongáczió három hónapra?
ötven proczentre, hetven proczentre, kétszáz proczentre?» Uraim,
irgalmazzanak! Ha felmegyek a földre, verset irok az aranytornyú templom
tiszteletére.
Jöttek a megsértett professzorok: körülfogtak, megexamináltak; nem
tudtam semmit: «no drága úr, most fitogtassa, mit tud? tud adomát
csinálni úgy-e vaskalapos urakra? de nem tudja, hogy mi a quid juris?»
Bizony nem tudom; meg vagyok alázva rettenetesen.
Azután jöttek az orvosok, fogorvos, vizorvos, tűzorvos, dekoktumokkal,
pilulákkal, lábfürészelőkkel, foghuzókkal; konziliumot tartottak,
mindent meg kellett ennem, innom, a mit számomra rendeltek
bűnhödésül rossz adomáimért. Jaj be kínszenvedtem értük. Utoljára
megbaunscheidoztak; ez már aztán maga felér egy kisded purgatoriummal; s
hogy semmi ne hiányozzék, odajött Rabbi Dænemark a Wundermann és
megmagnetizált, hogy egybe lunátikussá lettem tőle.
Ekkor kilencz svábhegyi majoros nyitott rám ajtót egymás után. Mind a
kilencz azt mondta, hogy «elfogyott a széna, meg a zab!» Az ítéletnap
trombitájának hangja nem irtóztatóbb ennél a mondásnál. Hát már a
túlvilágon is azzal fog engem üldözni az egész világ majorosa, hogy
«elfogyott a széna, meg a zab?»
– Jaj! hát a lábamat mi harapja? Egy hang felel kisértetiesen: «én
vagyok az a poloska, kinek nemzetségét annyira csúffá tetted, jaj neked
és jaj mindazoknak, a kik ellenünk rugdalóznak!»
Kerekhasu czivisek fogtak körül: «ahán, itt vagy most! minket csúfoltál
mindig, hogy olyan gömbölyű hasunk van! tátsd el csak a szádat!» Azzal
elkezdtek tömni szalonnával, sajttal, erőnek erejével, míg az én bőröm
is úgy kitágult, mint az övék; hasam lett akkora, mint egy fürmendernek;
minden ruhám megfeszült rajtam; szabók után ordítottam: jőjjenek!
segítsenek, fejtsék fel a dolmányom; azok még szűkebbre varrtak rajtam
össze mindent, a bőrömet is hozzávarrták a posztóhoz: «nesze! nesze! a
rejtett szabólegényért! megérdemelted!»
Megint új rémek támadtak elő; egyik azt mondá: «ismersz-e engemet
Rikárd? én vagyok az, a ki a pézsmakacsákat megette. Edd meg te már most
a fejeiket!»
A másik: «én vagyok az, a ki a csillagos szobában Romeo első felvonását
eljátszotta; játszad te el a másodikat!»
A harmadik: «én vagyok a Z betűk ellensége, kit te levertél, jer,
számláld meg, gonosztevő, hány Z betűt irtak azóta a C mellé, mióta
minket legyilkolál?»
A negyedik: «én vagyok az, a ki a theát rhum helyett halzsirral ittam,
nesze kóstold meg, milyen lehet?»
Az ötödik: «én vagyok a nagy finánczkirály, a kit te kicsúfoltál; ha
olyan fitymálva szóltál e tudományról, mondd meg hevenyében: mennyi
harminczkilenczezer ötszáz hatvanhárom forint tizenkilencz krajczár
váltóban? pengőben? és új bankóban? s mennyit tesz ugyanaz réz, ezüst
vagy aranypénzzel fizetve?» Jaj uram, ez a büntetés nekem épen az
ítéletnapig eltart! irgalmazz! ne kivánj lehetetlent.
Nem! országos gonosztevő, csendháborító, méregkeverő! kínlódjál!
szenvedd ki a magadét; nem mozdulhatsz; meggyötrünk, megdagasztunk,
megcsiklandunk, nem futhatsz el előlünk.
– Nem! nem! süvölte közbe egy sivító hang; sőt inkább fusson; ne
pihenjen itt hiába, kergessük őt, ő pedig szaladjon.
Ezt egy elátkozott ballerina mondá, kinek kiadtam a képét az
«Üstökös»-ben, s ki most kiránczigált fektemből, kényszeríte
pirouetteket és pas des deux-ket csinálni, míg elkábulva lerogytam;
akkor meg egy boszúálló sportsman karjai közé estem, az fellökött egy
versenyparipa hátára; «eredj tanuld meg, mit tesz az embernek a hazáért
farkast lovagolni!» a veszett ló nyargalt velem, lélekzetem elállt;
végre kitörtük kezünket, lábunkat mind a ketten; de még azzal sem volt
vége a pokolbeli utazásnak, akkor meg a vasuti konduktorok körme közé
jutottam; belöktek egy waggonba, s minden fél másodperczben azzal
torturáztak, hogy a Fahrkartémat kerestették elő, s nekem soha sem
jutott eszembe, hogy hová tettem? kalapomba, zsebembe, táskámba, vagy a
csizmaszárba? oh ez emberek ellen én mind sokat vétettem földi
életemben! nem hiába állják rajtam kegyetlen boszújokat.
Végre kitettek a waggonból s azt mondták, hogy már most menjek gyalog,
találjam meg, hol van a pokolbeli fejedelem rezidencziája? mert az hivat
magához. Ahán! az most majd czenzura alá vesz! Tudom is én, hogy merre
menjek? Kérdezősködöm; senki sem ért, mit beszélek? jó volna most úgy-e,
ha a finnekkel jó barátságban volnál! azok laknak itt; de ha rád
ismernek, jaj neked! Alig megyek a szomszédba, ott meg Indiana támad rám
fegyverrel; az elől futok; s ki jön rám szemközt? Szaufer basa! Most
mindjárt én is magyar leszek Törökországban; végre egy czigánybanda
boszúálló kezei közé jutok, azok bőgőt nyomnak a kezembe, megtanítanak
hegedülni s utoljára Liszt Ferencz kocsiját kell húznom a többi
fiatalsággal együtt.
Nagy nehezen eljutok az ördög városába: az ördög házát is Butter uram
építette; a ki egyszer belelépett, lehetetlen, hogy kitaláljon belőle;
minden szobában egy naptárszerkesztő áll; annak mindeniknek
prænumerálnom kell, hogy odább ereszszen; egyszer észre veszem, hogy
mezitláb vagyok! Ah ez Abellino boszúja az etiquette miatt. Hol kapok
egy csizmát? Ezer csizmadia hahotája felel kérdésemre. «Úgy-e tudtál
milliom adomát irni a csizmadiákról? már most járj mezitláb!» körülem
denevérszárnyakon pompás bagariák repkednek, hiába kapkodok utánuk;
«minket varjúknak csúfoltál, már most elrepülünk előled!» Végre
ájuldozva bebukom ő mélységességéhez: épen akkor olvasta az Augsburgert,
nagyon jó kedve volt. «Hát e kicsoda?» kérdé ő mélysége. «Kakas Márton.»
«Kakas Márton? utczu, fogd meg, csípd meg, lökd ki innen! Az kellene
még, hogy minket is kifigurázzon. Be ne ereszszétek többet a pokolba!»
Azzal galléron csíptek. Kitették a szűröm, de a pokol kapujában tizenkét
borbély lefogott; «megálj csak! a miért annyit boszantottál bennünket,
most az állad közepéről leborotváljuk a szakálladat; legalább lássák
rajtad, hogy hol voltál?!»
De már erre olyat rúgtam magamon, hogy az ágyam feneke leszakadt. Erre
aztán természetesen fölébredtem. Először is az államhoz kaptam. De még
ott van!
Hanem most is borsózik bele a hátam.
No legalább majd ezentúl kegyesebben fogom magamat viselni.
KAKAS MÁRTON A MŰTÁRLATBAN.
«Édes öcsém Kakas Márton, nem addig van az, hogy te itt ingyen egyed a
kenyeret; hanem eredj, láss valami dolog után; szaladj, nézd meg a
műtárlatot, mi van benne? értesz te a pikturákhoz is annyit, a mennyit a
szinészethez; no hát lódulj, délután itt legyen a referáda.»
Tudniillik, hogy a szerkesztő mondá ezeket a szép szavakat nekem, a
mikből maig sem tudom, hogy meg akart-e velök dicsérni, vagy «au
contraire!»
Tehát elmentem a műtárlatba. Már a belépésnél mindjárt nem tetszett az,
hogy elvették a pálczámat; ez olyasmit jelent, hogy itt tilalmas a
verekedés.
Odabenn egy derék attillás férfi megmutatta, hogy merre van a dolognak
az eleje: a bámulás azután az én dolgom volt.
A legelső szobában van felakasztva egy Barabás festménye utáni kőrajz,
melyet könyvnélkül is könnyű kitalálni, hogy az a mennyasszony
hazaérkezése a napához. A képen minden alak örül és örvend, minden alak
a maga saját módja szerint, kurjogatnak a vőfélek, örömében sír a napa,
reszkető kezét nyújtja az öreg gazda ifjú menye elé, kit boldog fia
mutat be szüleinek. Az egész kép lehelli a boldogságot: még a primás
czigánynak is jó kedve van, a mint megdöfi könyökkel a czimbalmost:
«húzsd már dade». A műegylet bizony jól tette, holy ily szép eredeti
képet választott részvényesei közt kiosztandó műlapjául; már erre magam
is felcsapok részvényesnek.
Valamivel odább egy tót muzsikus pengeti a hegedűjét. Ez a kép olyan
eleven, hogy a mikor azt mondtam neki: ‚czokcses Gyuró?‘ azt feleli rá,
hogy: «dobre zdravi pán welkomosnye.»
Kissé odább láttam a kenyérmezői csatát. Ej de kedvemre ütik ott a
törököt agyba-főbe. Ez már aztán kép; nem olyan mint a másik, a hol csak
a magyar hull rakásra. Becsülöm érte a festőt, hogy a derék Báthory
Istvánt olyan nagyra festette, hogy a többiek mellette mind
koczagyerekeknek látszanak, mert az bizony nagy ember is volt. Ezt a
kitüntetést megérdemlette a derék hazafi a hálás utókortól.
Sajnálom, hogy arról a húgomasszonyról nem mondhatok hasonlót, a ki
nagyon is reggeli pongyolában azt mondja magáról, hogy ő alszik. Egy az,
hogy olyan poziturában csak az elefántok tudnak aludni: a falnak
támaszkodva; más meg az, hogy mi szükség nekünk azon tisztességes
asszonyszemélynek a hátát látnunk? A művész bizonyosan nem kapott szép
ábrázatú minta alakot, s gondolta magában, üsse kő, lefestem
megfordított frontban: elég lesz érte 1600 forint. Látatlanban az egy
kicsit sok lesz! «Szembe rózsám, ha szeretsz; ha sokat kérsz,
elmehetsz.»
Nevezetesnek találtam azután azt a képet, melyiknek az a czíme, hogy
Zellertó. Zellert láttam is eleget, megengedem hogy a mi zöld, az mind
zellerlevél rajta, de tavat nem tudtam rajta sehol felfedezni, ha ugyan
áll az, hogy másutt is azt híják tónak, a miben víz van.
Csinos kép a magyar szánkázás; de téved a jellemzésben az idegen festő,
a midőn az agarat a szánka mellett hagyja futni. Benn szokott ülni az
agár a nagyságos úr mellett; nem jár az olyankor gyalog.
A visszatérő halászok festvényében remeken vannak szinezve a
tengerhullámok: szinte elmegy az embernek a kedve az utazástól, ha
sokáig nézi.
A téli est erdőben stuttgartti kép. Nevezetes természettudományi
tünemény rajta az, hogy a nap mikor lemegy, füstölög.
Gyönyörü kép azonban a parasztháborúi jelenet; a németországi pórlázadás
hősei elfoglaltak egy úri várat és apáczazárdát; vezérük egy csontos
veres szakálú kegyetlen alak, ott ül dölyfösen az elfoglalt épület
kapuja előtt, rongyos köntösére egy oltárterítőt akasztva, előtte az
elfogott nemes delnő könyörög a családjáért, kire gúnyosan tekint a
győztes vezér térdére könyöklő parasztleány: az alakok különfélesége,
jellemző indulat kifejezéseik a legkisebb részletekig, tökéletes
kivitelük a művész gazdag képzőerejéről tesznek tanúságot; abból pedig,
hogy mily helyesen van mindez egy összeható egészszé alakítva: a sötét
előtér árnyékában fekvő két apácza (egyik halott) nyugodt alakjaitól a
közepén megvilágított kitünő jelenetig, arról többet kellene beszélni
művészeinknek, mint a mennyit én tudok.
Egy szérűt is láttam azután s vágyódom legközelebb majd egy cséplőgépet
is látni lefestve, a mik mind igen érdekes tárgyak.
Hanem a mézes heteket köszönöm alássan. Két olyan unalmas teremtés, hogy
ha rájuk gondolok az ásítás fog elő. Ugyan miért festették le őket? már
akkor mégis inkább nézem azt a magyar menyecskét ott mellette, a ki
ugyan kancsalít egy kicsit, s az egyik képe közepére valaki odalőtt egy
cseresnye maggal; hanem hiszen ez azért mind igen természetes lehet.
Jó két festmény még a vasárnapi iskolai jelenet, s a három királyt
játszó fiúk felszerelése; mindegyik műértelemmel van festve.
Látható még ott négy leány egy képre festve, a mi semmit sem jelent
mást. A művész szavukon fogta a költőket s festett arany hajat, korom
hajat, nefelejcs szemeket, kláris ajkat és porczelán keblet. A képek
gyönyörűek lehetnek, de épen annyi hatást gyakorolnak a nézőre, mint a
négy dáma a tarokkártyából: makk, tök, zöld, veres; az ember jobb
szeretne helyettük négy tarokkot, akármilyen rosszat.
Végre szólok a mohácsi csataképről. A nagy kép maga elfoglal egy egész
teremet, s festőjének, Than Móricznak fényes tehetségéről tanúskodik. A
kép részleteiről elég bő alkalmunk lesz akkor beszélni, midőn ennek
rajzát lapjaink hozandják: addig is annyit kell mondanunk róla, hogy a
mi majd az egyszínű rajzban elvész, a szinezet kitünő szépsége mindenki
figyelmét megragadja, s a nyert elismerés az ifjú szerzőnek nagy
buzdítására szolgálhat.
Mulatságos azonban, hogy e kép nyomtatott leírásában egy helyütt az áll:
«a futó királyt Trepka és Zedlicz csehlovagok tóra viszik.» Sajtóhibából
e helyett: «tova viszik» és ez a német szövegben hűségesen le van
fordítva: «… führen den König zum Moraste.» Azt ugyan ők nem akarták
cselekedni.
Jövő hónapban újra kezdjük a képmutatást (úgy hiszem, ez elég jó szó a
Bilderausstellungra).
AZ ÖRÖK BÉKE! VAGY MIKET FOGUNK OLVASNI AZ EURÓPAI HÍRLAPOKBAN
1959-BEN, A MIDŐN SZÁZ ESZTENDEIG NEM VOLT MÁR HÁBORU.
(A «Pesti Holdvilág» czímű hír- és divatlap április 29-iki számából.)
… Statisztika. A népesség még egyre óriási mérvekben szaporodik; a múlt
évi népszámlálás szerint Európa szárazföldét lakja jelenleg 3000 millió
lélek; a tengereken és tavak hátán szintén lakik 400 millió, a kiknek
nem szabad a száraz földre tenni a lábaikat, nehogy az ittlevők
tyúkszemeit letapossák. E szerint a népesség száma tavaly óta megint 200
millióval szaporodott, daczára annak, hogy a múlt télen 49 millió halt
meg éhen. A kolera sem igérkezik sehonnan, mindenütt a legegészségesebb
időjárás dühöng. A fentebbi 3000 millió lélekből 325 millió
professzionátus koldus, ezeknek jó dolguk van; 1475 millió olyan koldus,
a ki titkolja, hogy ő az; ezeknek siralmas az állapotjuk; 800 millió
végre olyan koldus, a ki dolgozik, még sem élhet.
… Vezérczikk. Ebben a szerző arról értekezik, hogy milyen jó dolguk van
Khinában az embereknek, a hol naponkint mindenki ehetik egyszer egy
tányér vízben főtt rizst, s hogy ez általános elégültséget, reméljük,
miszerint Európa is eléri valaha, ha a szorgalom annyira kifejlődik,
mint Khinában; addig kevesebbel is be kell érnünk.
… Nemzetgazdászati czikk. Általános a panasz, hogy a lótartás mily
aránytalanul sokba kerül; értekező indítványba teszi, hogy a lovak
helyett czélszerűbben lehetne embereket fogni a kocsik elé, miután azok
sokkal kevesebb zabbal beérik, s kocsist sem kell mellettük tartani, a
ki őket kormányozza és pucczolja. Az indítvány nagy szenzácziót
gerjesztett. Vajha sikerülne annyi millió véka zabot az emberiség
számára megmenteni; egy biztos hivatalkört kiragadni a lovak kezei, –
azaz hogy patkói alól!
… Ünnepély. Tudják olvasóink, miszerint ennyire tele lévén a világ,
további rendszabályul az állapíttatott meg, hogy a mely városban
esztendő alatt többen születnek, mint meghaltak, a superplust sorshúzás
útján ünnepélyesen a Duna, Tisza stb. hullámaiba kell hányni. Ez
ünnepély versekbe foglalására a «Pesti holdvilág» szerkesztője is tüzött
ki 50 darab pogácsából álló jutalmat. A költeménynél főtekintet van
arra, hogy hosszú legyen. A bírálók három szóval kettő ellenében a
CCXIX. számú költeménynek ítélték a pályadíjat az DXXVIII-ik fölött,
miután ez ugyan hosszabb, de amaz szélesebb. A nyertes szerzőnek az
szerzé a diadalt, hogy a pogácsák felét a bírálóknak igérte, a vesztes
fél csak egy harmadrészt igért. Azt mondják, hogy a költemény oly nagy
hatású, hogy a ki elolvassa belehal. Ez is érdem.
… Fővárosi és vidéki hirek. Egy pesti orvos azon embertelen tetteért,
hogy egy vízbe fúlt férfit ismét életre hozott, 20 ezüstpénz fizetésére
ítéltetett.
… E napokban herczeg Eszterházynál nagyszerű lakoma tartatott. Hogy
fogalma legyen a közönségnek arról a pazarlásról, a mi e lakománál
végbement, csak annyit jegyzünk fel, hogy a vendégek még a kenyeret is
meghámozták, s a héját elvetették. Hallatlan ez napjainkban! Az úri rend
csak nem tud elszokni a fényűzésről!
… Az idei orvosi közgyülésen doktor Kaszáló nyerte el a halálfej-rend
nagy keresztjét, miután adatokkal bebizonyítá, hogy az ő keze alatt halt
el legtöbb ember.