leteríté a selyemposztó köpönyeget a földre, s maga felállva egy székre,
kimérte szakajtóval a hordóból a pénzt, s letölté azt a köpenyre, a hogy
szemetes gabonát szokás szél ellenébe tölteni.
Jó erős szelecske fújt épen, kedvezett a vállalatnak; a lehulló érczpénz
közül gyönyörüen kitisztogatta a bankót, némelyiket el is vitte olyan
messze, hogy szemmel sem lehetett utólérni, sokat a Dunába hordott,
csőcselék, nép, utczagyerkőcz elfogdosta a messzebbre tévedezőket. Tukma
uram nem sokat törődött velük. Jut is, marad is. Az ezüst egy rakásra
hull; abból is elgurul egy-egy tallér jobbra-balra, hadd kapkodják;
másnak is legyen karácsonja egyszer!
Egy álló óráig tartott még így is a munka, mire a pénz fel lett szórva,
egy garmadában az ezüst, távolabb a szélhordta papiros.
Akkor zsákot hoztak neki, felmérték lapáttal.
– Pfü! ez a sok penészes ezüst pénz! kényeskedék, orrát fintorgatva
Tukma uram. Nem állhatta ki a szagát.
A zsákot megmérték mázsával, egy kicsinyt kiszakadt az oldalán, valami
kiömlött belőle: «hadd maradjon a mázsálóknak!»
Seprűvel összeseperték a bankót, a mit nagyon messze nem vitt a szél, s
beletömték mind egy zsákba.
– Pfü! ez a sok piszkos bankó! fitymálódék Tukma uram. Hozzatok frissen
vizet, hadd mosom meg tőle a kezem.
Egy pár bankót bele is tapostak a sárba. «Hagyjátok ott; nagyon piszkos
az már.»
Így szeleltették a pénzt valaha a komáromi Dunaparton…
Komáromi Dunaparton láthatni néha egy embert; öreg, koldús, negyven
esztendős köpönyeg a nyakában, három gallérú, a minek a nap rég kivette
a szinét s öreg foltokat rakott rá az idő és a viszontagság.
Ott jár, kel a part hosszában, s szeges végű botjával kutatja, turkálja
a szemétdombokat a parton, egy-egy darab papirost talál néha a szalma
közt, azt felveszi, megnézi minden oldalról; talál néha egy-egy
krajczárt is, s akkor még nagyobb dühvel turkálgatja a szemetet…
Ezer ember közül egy alig tudja már a mondát, hogy ott azon a helyen
hajdanában Tukma uram hordó pénzét szeleltette, s az a kopott koldus ott
most azt keresi, azt kutatja, nem maradt-e ott egy bankó, a mit a szél
akkor elvitt, nem bújt-e el egy-egy tallér, a mi akkor félre gurult?…
abból a sok pénzhalmazból, a mit ő ott szeleltetett.
Hja bizony: pénz elrepűl, pénz elgurúl; addig fogjad, a míg van!
KÉSZ REGÉNYTÁRGY.
A közelebbi években feltűnhetett az olvasó közönségnek egy szenzácziós
hír, mely az erdélyi hírlapokban keletkezett, s aztán megtette körútját
valamennyi közegeiben a nyilvánosságnak; meglehet, hogy még most is
utazik.
E hír szerint egy régi kivándorlott magyar főrangú idős hölgy, a ki
Bukarestben lakik, végrendeletében egy fényes nevű erdélyi család fiatal
férfi tagját tette vagyona örökösévé. A hagyaték készpénzben hatvanezer
arany.
Természetes, hogy az elbeszélésnél olyan régi családneveket használunk,
a miket mai nap már élő ivadék nem visel.
A hagyományozó éltes úrhölgy neve Krakovszky grófné, született Gara
Zsófia; az örökösül választott ifjú magyar mágnás az Omodé család fia,
Dezső.
Egy napon a család tekintélyes feje, az öreg báró Omodé Zoltán kap egy
levelet Drakula bukaresti tekintélyes ügyvédtől, melyben arról
tudósítják, hogy az öreg Krakovszky, született Gara Zsófia grófné, az ő
fia javára tett végrendeletet a bukaresti közjegyzőség előtt hatvanezer
arany értékeig. Tegyen ez iránt lépéseket.
Zoltán báró azt felelte erre, hogy ő ezt az egész dolgot nem tartja
valószinűnek, mert az indokolás gyönge. Ha Krakovszky grófné az ő Dezső
fiát azért szemelte ki örökösének, mert az igen nagylelkű ember, akkor
épen olyan okból választhatott volna akárkit az erdélyi mágnások közül;
mert azok mind nagylelkűek: ez az ő hibájuk.
Erre aztán Drakula ügyvéd azt a felvilágosító választ küldé, miszerint a
hagyományozó nem puszta rokonszenvből, de tartozó kötelességből
hagyományozza a vagyonát Omodé Dezső bárónak, miután létezik az
Omodé-család osztályos ágai között egy szerződés, a mit azok 1715-ben
kötöttek, s melynek pontozatai szerint, ha az egyik ág deficiál, annak a
vagyona az életben maradóra száll vissza, Krakovszky grófné pedig ennek
a fiatalabb Omodé ágnak az utóda. Emlékezhetik rá a gróf, hogy az utolsó
Omodé leány az ifjabb ágból egy báró Garához ment nőül. A házasság
szerencsétlen volt, válóper vetett neki véget. A szentszék az asszonynak
ítélte oda az egyetlen gyermek, egy hat éves leány gondnokságát. Az apa
erre, hogy az ítéletet kijátszsza, elszöktette lányát az anyjától,
kiment vele külföldre, ott városról-városra járt, untalan változtatva a
tartózkodási helyét, s leányát tizennégy éves koráig férfiruhában
járatta, hogy az anya által felhívott hatóságok rá ne találjanak, míg
egyszer aztán átvetődött Angliába; ott a leány megismerkedett Krakovszky
lengyel gróffal, a ki naturalizált angol alattvaló volt. A báró
kénytelen volt az ismeretség következményeit elfogadni s nőül adta a
leányát gróf Krakovszkyhoz, a ki aztán nagy szerepet játszott a 47-iki
lengyel forradalomban; onnan megmenekülve, nejével együtt Bukarestbe
költözött, megmentve neje hozományát is, a mit az apjától kapott. Ime ez
az a most már az élet utolsó lépcsőjén álló asszonyság, a ki az ifjú
Dezső bárót örökösévé szándékozik tenni; a hatvanezer arany pedig
valóságos családi hitbizomány: nyugodt lélekkel elfogadható.
Ez a felfedezés fölöttébb megdöbbentő volt. Azt, hogy az Omodé-család
osztozó ágai között százhetven esztendővel ezelőtt egy ilyen szerződés
köttetett, nem tudhatta senki, mint olyan családtagok, a kik e titkos
szerződés egyik példányának birtokában voltak. Az egyik példányt most is
az Omodé-család titkos levéltára őrzi, biztos zár alatt; a ki annak a
tartalmát ismeri, csak a másik példány birtokosa lehet.
De még meglepőbb volt az a fiúruhában rejtve utaztatott leányról szóló
monda, mert ez meg már épen írásba sincs téve; ezt mint valami nem
dicsekedésre való esetet csak bizalmas órákban szokták a család
nagyasszonyai elregélni ifjabb családtagoknak, vagy nagyon meghitt
embereiknek; a házból ez a titok ki nem szivárgott soha. Ebben kell
lenni valaminek.
Omodé Zoltán báró megbízta az ügyvédjét, doktor Poprádyt, hogy utazzék
le Bukarestbe, és járjon utána e talánynak.
Az ügyvéd lement, felkereste a kollégáját, Drakulát, abban egy derék
tekintélyes jogtudóst ismert meg, a ki nagyszerű irodát tart. Az maga
elvezette őt a közjegyzőhöz, a ki előtt a végrendelet fel lett téve, s
azonkívül is akárkitől kérdezősködött az ügyvéd gróf Krakovszkynéről,
mindenkitől azt a választ nyerte, hogy az egy jól ismert asszonyság, a
ki harminczhat év óta lakik Bukarestben, s a legelőkelőbb házakhoz
bejáratos.
Ekkor indult el aztán dr. Poprády, semmit el nem mulasztva, a mit az
óvatosság diktál, a rejtélyes úrhöly felkeresésére.
A grófné szállása nem volt fényes, de kényelmes, egyszerű; csupán egy
öreg asszony volt mellette, a ki ápolta. Épen az orvosával találkozott
az ajtóban az ügyvéd.
Mondta, hogy beszélni óhajt a grófnéval. Az bajos lesz, mert az
asszonyság haldoklik.
Ez már baj! De az ügyvéd mégis beküldte hozzá a névjegyét, ráirva, hogy
az Omodé-család megbizásából van itten.
Erre az ápolónő azt mondá, hogy tessék besétálni.
Az ügyvéd egy összeroskadt, asthmatikus fuldoklással lihegő öreg nőt
látott maga előtt, körülrakva az orvosi tudomány minden életmentő
szereivel; (de szépen le tudná itt irni Zola barátom a köpőládákat!) de
neki mint a féle fiskálisnak nem azon járt az esze, hogy azt jegyezze
fel apróra, a mi egy regényirónak szükséges; hanem reálisabb vizsgálatot
tartott, s látlelet nyomán fel is fedezett három nagy rézzel kivert
ládát a szobában, a miken patent lakatok függtek; egyen vexir-zár is
volt, a mit nem szoktak hiába alkalmazni.
Hát biz az öreg asszonyság nagyon gyengén tudta már adni a szót,
kétannyit zokogott és három annyit köhögött, mint beszélt; de végre
mégis csak ki lehetett venni a szavaiból, mennyire örül, hogy kedves
rokonai ott az elhagyott hazában még is figyelmükre méltatták. Kissé
későn jött már a megemlékezés: az ő napjai meg vannak számlálva. Pedig
milyen nagyon óhajtaná, ha hosszú távollét után ismét a kies Erdély
üdítő balzsamos levegőjét szívhatná, s hamvai a haza földében
nyerhetnének nyugalmat.
(Az ügyvéd könyekig érzékenyül. Egy katarrhalis roham véget vet a
beszédnek.)
Dr. Poprády alig töltött egy órát az érdekes beteg ágya mellett, s az
idő alatt két helyről is jöttek kérdezősködni a grófnő hogyléte iránt.
Az egyik posta az angol követségtől jött; a másik az orosztól. Az ügyvéd
meggyőződött róla, hogy ezek nem fogadott statisták, hanem valóságos
követségi hivatalos közegek. Ez a hölgy tehát kétségtelenül nevezetes
állást foglalhat el a bukaresti társas életben.
Nem késett azonnal táviratozni megbizóinak a tapasztaltak felől,
hozzáadva jogtanácsadói véleményét, miszerint czélszerű volna az öreg
rokont haza vitetni az Omodé családnak; nehogy annak a halála esetén a
vagyona kézen-közön eltűnjön.
A válasz visszaérkezett: szivesen látják az öreg rokont az Omodé
kastélyban.
A beteg grófnő, orvosa beleegyezésével, ráhagyta magát biratni, hogy
párnái közé burkolva, vasúti kupéba pakoltassa magát, (a vasút egész az
Omodék ős lakhelyéig vezet); a rézveretes ládák közül kettőt, mint utazó
podgyászt feladtak, a harmadikat a vexir-zárral a hálókupéjába kivánta
elhelyeztetni, mert abban értékes kincsei vannak.
Szerencsésen megérkezett Omodélakra, az ifjú Dezső báró kastélyába; ott
igazi atyafiságos előzékenységgel fogadták. Fiatal nő volt a háznál,
három kis eleven sarjadék, teljes családi boldogság. Apró és nagy
igyekezett mindenképen kedvében járni a kedves vendégnek.
És az a drága balzsamos erdélyi levegő valóban csodát mívelt; a haldokló
asszonyság szépen felgyógyult, elhagyta az ágyat; együtt ülhetett az
étkezéshez a családdal; ő foglalta el az asztalfőn a helyet s aztán
beszélt naponta mindenféle régi történtekről, a mik az Omodé családot
érdekelték, s e közben napról-napra jobban kitűnt, hogy a család
mindennemű összeköttetéseivel mennyire ismerős.
Ez így ment tavasztól őszig.
Őszszel egy vadászaton összejön a fiatal Dezső báró a felesége
testvérével, Bálvándy Elemér gróffal, a ki igen éles eszű férfiú, s az
országos ügyekben is nagy befolyású állást foglalt el. Elmondja neki,
hogyan szaporodtak meg ők egy nagynénével, a ki ellen neki gyönge
skrupulusai kezdenek támadni.
Bálvándy Elemér gr. azt mondja erre a sógorának, hogy majd végére jár ő
a valóságnak, Dezső báró csak vadászsza itt tovább a rőtvadat, az alatt
majd ő bejelentetlenül meglepi az omodélaki kastélyt. Azzal rögtön
odautazott, s a testvérhugát találva a kastélyban, elmondá neki
egyenesen, hogy ő a rejtélyes nagynénét kitudakolni jött ide. Egyedül
kiván vele beszélni.
Az öreg asszony egy csöppet sem jött zavarba, mikor Elemér gróf azzal a
kérdéssel kezdte az ismerkedését, hogy mondja meg a tisztelt asszonyság,
hogy valósággal mi a neve, és hová való?
Ismételte, hogy ő Gara leány, Omodé ivadék, a lengyel forradalom után
telepedett le Bukarestben, ott leánynevelő intézetet nyitott, mely
kitünő hírben állt, s fényes jövedelmet hajtott; a magyar szabadságharcz
után számos magyar menekültnek volt nála kész szállása, ellátása:
valamennyi 48/9-iki czelebritással mind a legszivélyesebb viszonyban
állt. Ez okozta későbbi veszedelmét; mert a mint az 1854/5-iki
török-orosz háború kitört, a dunai fejedelemségeket megszálló osztrák
hadsereg főparancsnoka, gr. C...i altábornagy, a magyar
szabadsághősökkel fentartott barátságáért a nevelőintézetet bezáratta,
felszereléseit elkoboztatta. Később ugyanez a baleset ismétlődött vele a
második orosz-török háború alatt. Akkor meg az orosz főhadparancsnok
koboztatta el a nevelőintézetét. E miatt ő diplomacziai úton keresetet
is indított mind az osztrák, mind az orosz kormányoknál. Amazon 24 ezer
arany, emezen 20 ezer arany követelése van. Ezeket mind hiteles
okiratokkal igazolja a gróf előtt, a ki meggyőződhetik róla, hogy az
öreg asszonyságnak a két kormányon van 44 ezer arany követelése, a mit
az angol kormány hathatósan támogat, mivelhogy Krakovszky angol
honpolgár volt. De ezen a követelésen felül van azután még az a bizonyos
60 ezer arany, a mit örökségül elhagyományozott az unokaöcscsének, Omodé
Dezső grófnak.
Elemér gróf csendesen hallgatta végig azoknak a nagynevű férfiaknak az
elsorolását, a kik Krakovszky házánál megfordultak Bukarestben. Azok
között egy név ragadta meg a figyelmét: «Rikay».
– Többször megfordult Rikay a grófnénál?
– Csaknem mindennapos volt.
Ez a Rikay kalandokkal gazdag életéről ismeretes kivándorolt erdélyi
magyar. A többek között arról is nevezetes, hogy Cuza fejedelemnek egy
politikai ellenfelét, az opponáló bojárok vezérét, C....ut párbajban
agyonlőtte, s Cuzának nagy kegyeltje volt.
Most már tisztulni kezdett a rejtély köde.
Ugyanez a Rikay ifjabb éveiben az Omodé családnak titkára volt; ő
rendezte azoknak a titkos levéltárát. Ő általa tudhatta meg valaki más
az 1715-iki családi szerződés titkát, a kivándorolt Gara grófról, meg az
ő férfiruhában rejtegetett leányáról szóló legendát, s az egyéb benső
családi élet mozzanatait.
De a beszédessé vált öreg asszonyság jóhivő publikumra vélvén találni,
még tovább ment a bizalmaskodásban. Elmondá, hogy ő járt Pesten is,
Bécsben is, sorban ismerős az ország czelebritásaival; Andrássy Gyula
gróffal, Kálnoky miniszterrel; többször igénybe vette Deák Ferencz
közbenjárását, és egy ízben Lumnitzer főorvossal is konzultáltatott
egészségi állapotja fölött.
– Akkor is ott lakott Deák Ferencz abban a pompás szállásában az angol
királynénál, a melyiknek az erkélye a Dunára szolgál?
– Igenis. Engemet is ott fogadott az erkélyen ülve.
(Deáknak soha sem volt fényes szállása erkélylyel a Dunára.)
– Hát Lumnitzer főorvos már akkor elvesztette a félszemét, a mit egy
operáczió alkalmával a lepattant kés hegye sértett meg? kérdé a gróf.
– Oh igen. Már akkor fekete köteléket viselt a szemén.
(Lumnitzer főorvos pedig hála az égnek, most is mind a két szeme világát
épségben bírja.)
Bálvándy gróf tisztában volt már vele, hogy mit higyjen az öreg
asszonyságról.
Ajánlotta magát, s kimenve a nővéréhez, azt mondá neki:
– Ti egy raffinált csalót hoztatok a házatokba. Ez valami nagy galibába
akar benneteket keverni; iparkodjatok szép szerével megszabadulni tőle
minél előbb.
Azzal hazament.
De alig szállt le a kocsiról, midőn sarkába hág a nővérének a távirata.
«Siess vissza! Az ügy igen váratlan fordulatot vett.»
Bálvándy gróf rögtön visszatért Omodélakra.
– No hát mi történt?
– Itt van Budapestről egy Stibor nevű államhivatalnok, a ki reklamálja
Krakovszkynét, mert az az ő nagynénje.
A pesti látogató egy igen derék szolid férfi, a ki előadja a grófnak,
hogy az a bukaresti Krakovszkyné asszonyság soha sem volt Gara leány,
Omodé ivadék; hanem tisztességes budai polgári családból eredett Stibor
leány; innen vándorolt ki Bukarestbe; ő nagyon jól ismeri, volt nála
többször, a míg nevelő-intézetet tartott, a hol nagyban ment minden. El
nem képzelheti, hogy mi oka van az öregnek ezt a komédiát játszani az
Omodé családdal.
– Tessék bejönni hozzá! mondá a gróf a pesti úrnak.
Krakovszkyné akkor megint halálosan ágyfekvő beteg volt egyszerre.
– Persze, hogy ő az, sugá Stibor úr s odalépett hozzá, nyájasan
megszólítva. – Kedves nénémasszony.
Krakovszkyné elbámulva tekinte a megszólítóra.
– Kicsoda az úr? Soha sem láttam az urat.
A jámbor hivatalnoknak szeme-szája nyitva maradt erre a végkielégítésre.
Úgy jött ki a szobából, mint a kit leforráztak.
– De pedig becsületemre mondom, szólt a grófnak, mikor megzavarodásából
magához tudott térni, hogy ez az én valóságos nagynéném. Én nem
csalatkozom.
– Hát tudja ön mit? szólt a gróf. Majd később, mikor az egész család
ebédhez ül, jőjjön be kegyed az öreg asszonysághoz egyedül és beszéljen
vele magára. Én a szomszéd szobában két hiteles személyt fogok
elrejteni, úgy, hogy ő észre ne vegye, a kik a kettőjök között folyó
beszédet kihallgasák.
Akként történt. Mikor az ebéd óráját csengették a kastélyban, Stibor úr
bejött egyedül az öreg asszonyság szobájába; a mellékszobában pedig ott
volt a helység jegyzője és a lelkész.
De ezuttal nem volt már az öreg asszony halálos beteg; hanem dühösen
ugrott fel az ágyából, s rátámadt a látogatójára.
– Te ostoba! Mit jösz nekem ide a nyakamra? Az ördög hozott ide, hogy
engem a jó nyugodalmas helyemből kizavarj, mikor itt olyan jó dolgom
van, a milyen soha életemben nem volt.
– De édes néném, hiszen mi is épen olyan gondosan ápolgatnánk, ha
hozzánk jönne. Aztán mi ránk szegény családos emberekre sokkal jobban
ránk férne az a hatvanezer arany, a mi az ilyen dúsgazdag uraságnál
számot sem vet.
– Hallgass, szeleburdi; nincs nekem hatvanezer krajczárom sem.
– Hát azok a nagy összegek, a miket a nevelőintézete bezáratása miatt
kárpótlásul követel a kormánytól.
– Az igaz, hogy én követelem, de azoknak meg nagy okuk van, hogy meg nem
adják; mert nem politikai magaviseletem miatt zárták be az én magasabb
leánynevelőintézetemet; hanem azért, mert gazdag bojár urak jártak oda,
a kik olyan tudományokra tanították a leányokat, a miket azoknak nem
szükség a nevelő-intézetben megtanulni. Azért csak fordulj meg, eredj;
ebédre csengettek. Nekem is hadd hozzák a becsináltomat.
De biz a becsinált helyett maga jött be hozzá Elemér gróf, s azt mondá
neki:
– Drága úrhölgy. Itt van ötven forint úti költségnek. Tessék azonnal
felkerekedni, összepakolni és elutazni, a mely irányban legjobbnak
találja.
A veszedelmes nagynéne egy szót sem szólt ellene, felkelt és készült az
úthoz.
– Még egy szót asszonyom. Kegyed három ládát hozott magával ebbe a
kastélyba. Nehogy valamikor azt mondhassa, hogy azokban kincsei voltak,
a mik egy erdélyi mágnás házában vesztek el, hát most sziveskedjék ön az
általam ide hozott szolgabiró előtt sorban felnyitogatni a ládáit és
megmutatni azoknak a tartalmát.
Ennek is meg kellett történni.
Hát mi volt a ládákban? Holmi asszonyi czókmókon kivül egy nagy csomó
muszka proklamáczió és kisebb-nagyobb szolgálatok fejében tett
utalványok bizonyos összeg rubelekre.
Persze, hogy Stibor úrnak sem kellett többet a nagynéne.
Az még abban az órában eltünt a ládáival együtt búcsúvétel nélkül. Azt
hiszik hazatért Muszkaországba.
Milyen szép regényt irhatna ebből valaki, a ki ért hozzá. Én pedig
átengedem.
EGY CSALÁD DRÁMÁJA.
Sok olyan történetet olvastat el velünk az élet, a mit ha regényben
olvasnánk, azt mondanánk rá, hogy a költőnek rettenetes volt ugyan a
fantáziája, de nem volt valószinű.
Azt is megkérdenők tőle, elbeszélése végén, hogy hol itt hát a költői
igazságszolgáltatás?
Pedig a sors a legnagyobb regényiró!
Most egy esztendeje épen: István király napján egy kis vidám baráti kör
gyült ösze nálam széchenyi-hegyi gunyhóm eresze alatt; irók és
szinészek.
Rokonszenv, régi ismeretség, fesztelen jó kedv fűzték egymáshoz a vidám
társaságot, melynek legvidámabb, legrokonszenvesebb tagja volt egy
fiatal nő, ki a szinpadon a közönség tapsait, az életben ismerői
becsülését vívta ki. E nő volt Hegedűsné.
Férjét mindenki, a ki ezelőtt egy évvel látta, a legmulatságosabb
embernek ismerte, ki adomáival az egész társaságot folytonos derüben
tudta tartani, ki különösen kedves ember volt akkor, mikor lakoma vége
felé, – arczának históriai hasonlatossága miatt Mátyás királyhoz, –
elkezdte azt állítani, hogy ő valóban az.
Azután még egy harmadik is volt itt, ki egyik nő öléből a másikéba
vándorolt, a boldog ifjú pár három éves kis gyermeke; alakjára nézve
valóságos kis Hegedűs; apjának zömök miniatur képe, gyémánt kiadásban;
ez épen olyan vidám, olyan mulatságos fiú volt, mint az apja. Anyja
élt-halt érte, soha el nem hagyta magától, azért nem is járt olyan
mulatságba, a hova gyermekét magával nem vihette. Kedvencz neve ez volt
előtte «a kis kuntyorka».
A késő est oszlatta el a vidám társaságot, mely most már három tagjával
kevesebb.
A szép, a kedves fiatal asszony, a népdalok tünde énekesnője, a
mindenkitől ünnepelt, becsült nő egy hónap mulva meghalt; meghalt
menthetlenül, mint a kit valami láthatlan átok fogott meg; ki
koporsójánál legforróbb könyeket hullatott, az orvosa volt, ki először
megmenté a drága életet, s miután egy végzetes percz hevélye újra
visszadönté őt romboló bajába, néhány óra mulva segíthetlenül látta őt
felbomlani.
A haldokló nő árva gyermekét síró orvosára hagyta; igérte, hogy
nemsokára érte fog jönni. Tömérdek nép kisérte őt a temetőbe, s azután
még sok ideig minden nap el volt halmozva sírja friss virágkoszorúkkal,
miket baráti visszaemlékezés és fájó kegyelet hordott oda.
Férje, a jókedvű anekdotamondó, igen különösen kezdte magát e naptól
fogva viselni.
Harmadnapra neje temetése után ismét beáll hozzánk kerti lakásunkon, s
azt kérdi nőmtől:
– Nincs-e itt a feleségem?
Válaszolnak rá, hogy nincs.
– Hm, különös; pedig nekem azt igérte, hogy itt lesz. Már három nap óta
keresem, itt sincs, otthon sincs, sehol sem találom.
Nőm ekkor szivesen unszolá, hogy üljön le és ebédeljen velünk.
– Oh, mit gondolnak? felelé ő. Hisz én nem eszem semmit. Soha sem eszem
én semmit.
És valóban, már akkor három nap óta nem evett semmit.
Azzal megfordult, nem köszönt senkinek s két óra mulva már ide át volt a
kerepesi temetőben, ott feküdt felesége sírja mellett, és sirt egész
késő holdvilág feljöttéig, és égreemelt ujakkal esküdött neki valamit;
de azt senki sem hallotta, hogy mit?
És valóban nem evett azóta; hanem annál inkább ivott: ivott az éhség
ellen, ivott a szomj ellen, ivott a bánat ellen, ivott az álmok ellen;
ivott a halálért. Ha éhes volt, tejet ivott, ha szomjas volt, erős
borszeszt; ez tartá fenn, ez ölte meg.
Különös volt azt látni a pohár mellett. Néha úgy tett, mintha jó kedve
volna már; tréfálni, enyelegni kezdett, egyszerre azután szikrákat
hánytak szemei; elkezdett ordítani, sírni olyan hangokon, a mikben nem
volt semmi emberi.
Hanem azért rendes életmódot követett. Reggel a próbákon meg kellett
jelennie, azután ki kellett menni a temetőbe, este megint a szinházban
teljesíteni hivatását, s azután megint ki a temetőbe. Mikor és hol
szokott aludni, azt senki sem tudja. De a temetőben mindennap meg
lehetett őt találni.
Erős, vasalkatú férfi volt, ruganyos kedélylyel, gazdag költői érrel;
három hó mulva neje halála után találkoztam vele a szinház csarnokában,
már ekkor egy roskatag, ingadozó alak volt, mélyen beesett szemekkel,
bárgyú, lélektelen tekintettel; lopva akart előlem elosonni, én útját
álltam, s egyenesen rátámadék.
– Barátom, a mit ön elkövet, az nem gyászolás többé, hanem gyávaság.
– Hát nem tudja, hogy elvesztettem nőmet? kérdé tőlem tompa hangon,
mintha feltenné rólam, hogy előttem ez még titok.
– Kedves bajtársam, vesztettünk mi már drágábbat is, mint egy asszonyt,
s nem estünk miatta kétségbe.
– Igaz, igaz; hebegé ő egyszerre felvillanó szemekkel, s kezemet forrón
megragadá, mint ki szavamat elérté; vesztettünk mi már nagyobbat is.
– Nem szabad a férfinak elhagyni magát; nem adta önnek tehetségeit
bitangra a sors, önnek kötelességei vannak hazája iránt!
– De mikor olyan sokat vesztettem, sóhajtá ő, s ismét visszaesett elébbi
mélaságába.
Az ember szíve összeszorult, így látva egy férfit, kit két muzsa ihlete
emelt költővé és művészszé.
– Miért nem menekül ön iróasztalához? A muzsák legjobb védelmezők a
kisértetek ellen. Kezdjen ön egy olyan szép műhöz, mint a «Róma leánya»
volt, ez lelkét be fogja tölteni; higyje el nekem, a költészet a
legnyugodalmasabb menhely a világ minden fájdalma ellen.
E szavakra villogni kezdtek beesett szemei, kezemet szorongatá, s azzal
vált el tőlem, hogy sokat fogunk még majd erről beszélgetni; mondá, hogy
vannak igen szép tárgyai; azokat elmondja nekem.
Ekkor beszéltem vele utoljára.
Már a költői géniusnak sem volt fölötte hatalma többé. Lelke és teste
sokkal nagyobb meghasonlásban voltak egymással, mint hogy válni ne
akartak volna. Egészen elvetette magát; nem sokára szinházi szerződése
is letelt, s nem újíttatott meg. Most már igazán nem volt hová mennie,
mint a temetőbe.