jönni. Úgy sietett odajutni, hogy végkép ott maradhasson.
Barátai, kik látták szemeik előtt árnyékká válni az egy év előtt oly
életerős, oly kedélydús férfit, komolyan unszolák, hogy hagyjon föl ez
életmóddal, mert ez a halálba vezet.
– Jó helyre vezet, felelé ő.
Emlékezteték gyermekére. Megtámadák atyai érzelmeit. Mi lesz abból, ha ő
is meghal?
– Az sem fog sokáig élni. Elvégeztük mi azt Linával, hogy együtt fogunk
lakni ottan. Majd a kis kuntyorka is ott lesz.
Erre aztán minden ember azt mondta, hogy így beszél az, a ki részeg,
poéta és komédiás egy személyben.
Pedig hát igaza volt.
Néhány hét előtt neje után ment a férj, és mindenki, a ki hallá, hogy
meghalt, azt felelte rá, hogy czélt ért.
A lapok hirdették, hogy a boldogult ifjú pár gyermekét nemes szivü
orvosuk, doktor Bókai és neje fogadták gyermekül, s a kik ismerik a
férjet és nőt, az mondák rá: boldog gyermek! milyen jó apát, jó anyát
nyert másodszor is!
De már ez mind hiában volt. Hiában apai gond, anyai ápolás, játszó
testvérek, mosolygó jóllét, orvosi tudomány, emberi rokonszenv! Máskép
végeztek felőle azok «odalenn».
Már apja temetésekor panaszkodott a gyermek, hogy olyan hideg az a
koporsó, ne vigyék hozzá közel; ő úgy fél a temetőben; vigyék onnan
haza.
Nemsokára ő is megbetegedett.
Gyámatyja, ki mint a «szegénygyermek-kórház» főorvosa, ezreket ment meg
évenkint e kisded szenvedők közül: épen annál, kit úgy szeretett, mint
gyermekei testvérét, hiába meríté ki tudományát; mást határoztak felőle
«odalenn».
Mikor már látta, hogy nem mentheti meg, arczképét akarta bírni a kedves
gyermeknek, de ez észrevette a szándékot s rimánkodni kezdett: «Ne
fessenek le engem: nem akarok én még meghalni.»
Honnan tudta a gyermek, hogy ez a két eszme így következik egymásra?
Utolsó éjszakáján gyakran fölriadt s fogadott anyja nyakába kapaszkodva
kiálta:
– Anyám, engemet hívnak; de én nem akarok elmenni nagyon hívnak. Ne
ereszszenek el.
Pedig mégis el kelletett neki mennie oda, a hova hívták.
Pár hétre atyja temetése után a gyermeket is eltemették.
Apja és anya sírjaik között volt még egy kis hely, a hová egy olyan kis
koporsó elférhetett; oda ástak neki sírt a kettő közé, úgy, hogy csak
egy keskeny földréteg választá el amazoknak sírüregeitől.
És a mint lebocsáták a gyermeket a sír fenekére, a mint megmozdult
fölötte a búcsúima hangja, ime egyet mozdult a koporsó, s benyomva az
elválasztó földet anyja sírja felől, a gyermek koporsóstól együtt
odaborult anyja keblére.
Most ott pihennek mind hárman.
És annak csak egy éve még, hogy ennél az asztalnál hallottuk
mindháromnak vidám kaczaját összevegyülni.
A SZEGEDI ÉLETMENTŐK.
Nem azok a nagyobb hősök, a kik az ágyútűznek nekimennek, embert ölni;
hanem, a kik ennek a viznek nekimentek embert megszabadítani.
A szegedi gáttörés hírére rögtön neki indult egy csoport képviselő,
újságiró, nem várva meghivást, megbizatást, pártkonferencziát és
napirendre kitüzését a «szőnyegen fekvő kérdés megoldásának»: Szeged
lakosságát megmenteni.
Pedig rettenetes darab munka volt az, csak odáig is eljutni.
A kik próbálták már nagy viharban a Balatonon átkelni a Kisfaludy
gőzössel, képzeljenek egy a Balatonnál még háromszorta mélyebb tavat, a
mi már az adriai tengerrel versenyez, s azon egy flotillát közönséges
pontonokból, a miket a hegymagas hullám mint a lapdákat hajigál
gerinczein keresztül; azokon ültek a mi életmentőink. A távol Szegedről
átcsillámló vésztűz volt a világító tornyuk.
Az egész flotillát Sváb Károly képviselő vezette, a ki e vidéken
legjáratosabb. A vihar azonban szétszórta a járműveket s egy közülök,
Krajcsik Ferencz képviselőé, a szegedi vásártér közelében a
legveszedelmesebb helyre jutott. Ott holmi kertek és állások voltak, a
miket eltakart a hullám, hanem a palánkok sűrűn levert karói ott
maradtak a viz fenekén. Mikor aztán a hullámhegy meg-megnyílt a dereglye
alatt, egyszere felmeredtek a veszedelmes czölöpök az ár közül; ha
egyhez közülök hozzácsapódik a hánytvetett hajó, menthetlenül odavész.
Fél órai kétségbeejtő küzdelembe került, míg a tapasztalt evezősök ez
elátkozott korallzátonyszerű kelepczéből ki birtak vergődni. A jéghideg
orkán megdermeszté ökleiket az evező lapáton, s testükre fagyott az
átizzadt öltöny.
Így jutottak el Szegedre.
Hogy minő volt az általános pusztulás képe, azt leirták mások, én csak
az epizódokat gyűjtöm össze.
*
«Jókai uramnak» híják a derék embert – a keresztnevét nem tudtam meg,
pedig szivesen kötnék vele atyafiságot, – a kire rá bízta a felügyelő
mérnök a hosszú gáton az egyik veszedelmes gátcsuszamlásra való
felügyelést. Éjfél felé a mérnök aggódni kezdett, hogy vajjon helytt áll
e Jókai uram a gáton? s elment maga utána nézni. Hát ott találja Jókai
uramat, épen a gátcsuszamlás közepén fekve, s a bundájába takaródzva,
nyugodtan aludni.
– Az Isten szerelméért! kiált, az alvót felköltve a mérnök, hogy
fekhetik ön ide, épen a veszedelmes helyre?
– Hát csak azért feküdtem ide, hogy ha mozdul a kutya, hát mindjárt
észrevegyem.
*
A mint az életmentők dereglyéikkel bejárják a várost, (a mi még város
belőle, ott a háztetők, falak kilátszanak), egy udvarban megpillant
Krajcsik képviselő két nagy bortaposó kádat, két akáczfához kikötve, a
mik ott himbálóznak szépen a hullám fölött. Oda eveznek. Hát az
evezőcsapásokra csak felüti ám a fejét az egyik kádból két polgártárs,
pipa a szájában.
– Hozta Isten az urakat! Hát mi járatban vannak?
– De önök mit csinálnak itt abban a kádban?
– Hát «jó minékünk itt laknunk», várjuk, míg elmegy a viz.
A derék emberek, a mint a rohanó árviz jött, nagy nyugodtan előhúztak
két kádat az udvarra. Az egyikbe behelyezték az asszonyaikat, párna,
dunna közé, a másikba magukat, odaraktak két hétre való eleséget, aztán
kötelekkel megkötötték a kádakat az akáczfákhoz s várták, hogy hadd
jőjjön a viz. Az aztán fölvette őket kádastól, mint a horgonyra kötött
hajót, s ők ott várták egész lelki nyugalommal, hogy elmuljék a
veszedelem. Alig lehetett az egyik férfit, meg a két asszonyt nagy
könyörgéssel rábeszélni, hogy engedjék magukat e veszedelmes helyzetből
kiszabadítani. A másik férfi azután is ott maradt a kádban. Ő nem hagyja
ott a házát.
Hány emberélet veszhetett el a családi tűzhelyhez való ragaszkodás
miatt!
*
Egy rom tetején, a minek födelét elvitte az ár, egy másik háznak a
födeléből, a mit meg odahozott, az ottmaradtak hirtelenében állást
hevenyésztek, arra felhordták a családjukat, aztán a kutyát, baromfit,
még a sertéseket is. Az utóbbiak nagy flegmával néztek ki a szarufák
közül, fejüket a falon kidugva, míg a gazdaasszony tüzet rakott és
levest főzött a gyermekeinek. Köröskörül az özönviz!
Ezeket épen nem lehetett onnan lecsalogatni.
«Ha mindenünk itt vész, veszszünk mi is!»
*
Egy szép fiatal menyecske jön az életmentőkhöz, panaszolva, hogy az ő
férje a hódmezővásárhelyi munkások közül való volt: a többiek már mind
hazatértek, csak ő nem került vissza. Segítsenek neki őt megkeresni.
Segítettek. Sok tudakozódás után rájöttek, hogy a fiatal nő férje az
illovai szélmalomba menekült, a miről már tudták akkor, hogy
összeomlott. Az odaevezők csak a romokat találták már. A mint ott
vizsgálódnak, egyszer egy nagy hullámcsapás egy nagy férfi főt emelnek
ki a vizből.
– «Az az én uram!» sikolt föl az asszony. Ráismert arczára.
Odaeveztek, hogy kiemeljék a vizből. Nem lehetett. A hullára hurkolt
kötél elszakadt s az nem mozdult meg. Három nehéz malomkő feküdt az
altestén, az szorította le. A szélmalom padlásán voltak felhalmozva az
elkopott malomkövek, s mikor a hullám föláztatta az épület talapját, ez
a tömérdek kő egyszerre odazuhant az alájok sereglett huszonegy
menekültre, s még most sem lehet hozzájok férni a malomkövektől.
A szegény asszonyt félőrülten vitték el onnan.
*
Egy másik félőrült nőt a háza tetejéről szabadítottak meg. Ez a t...i
nótáriusné volt. A vész kezdetén ő maga a leányával együtt a padlásra
menekült. A férje azonban biztosabb helyet szándékozott a számukra
készíteni két vaságyból, a miket az udvaron fölállitott s azokra deszkát
rakott keresztül. Azt hitte, hogy olyan magasra nem hág a víz. Az áradat
azonban az emelvényen is túlnőtt. S mikor aztán a nő látta a padlásról,
hogy a férjét már kezdi elborítani a viz, kiáltozott neki, hogy
kapaszkodjék bele a hozzá lecsüggő ákáczfa galyaiba s oda meneküljön. A
férj úgy tett, de alig fogta meg a galyat, a mint a vízár elsodorta, s
aztán oly szerencsétlenül vitte neki a fának, hogy a feje annak a két
ága közé szorult, s minthogy a nehéz bundája aláhúzta, nem bírta magát
kiszabadítani. Reggeltől délig látta a nő és a leány alig egy ölnyi
távolban a férjet és apát a halállal küzdeni s nem tudott segíteni
rajta. Ott halt meg a szemük láttára.
Nem rosszabb ez az őrültségnél?
*
Oh az igazi őrültek, azok mind erről nem tudtak semmit. Ő utánuk rég
bezáródott a világ.
Krajcsik képviselő véletlenül megtudta, hogy a kórházban még huszonkét
őrült van; a kiknek az elszállítására senki sem vállalkozott. Ő
másodmagával, Potoczky Dezső képviselővel rászánta magát a nehéz
feladatra. Hullámban, zivatarban kicsalogatni az odúikból embereket, a
kiknek már nincsen lelkük, mikor még az is elveszti a magáét, kinek van.
Hozzáfogtak. Egyenkint kellett mindenik szerencsétlent mindenféle
mesterfogásokkal rábírni, hogy engedjék magukat a csónakba vinni. A
legtöbb őrültnél az használ, ha azt mondják neki, hogy «megyünk haza.»
Volt köztük egy jókedvű bolond is, a kit a többiek «Weisz bácsinak»
hínak, ez nagy imádója II. József császárnak, ő annak a komiszáriusa, a
ki nagy reformok keresztülvitelével van megbízva. Ezt a nagy árvizet is
megjósolta József császár s ő azt már versbe is szedte. Közbe aztán
danol is. A vasúti vonaton, mely az őrülteket szállítá Aradra, Weisz
bácsi mulattatta az egész társaságot.
Hanem aztán voltak makacs, dühöngő őrültek is, a kik semmi módon nem
akarták engedni, hogy őket onnan elvigyék, azokkal birokra kellett
kelni, lefogni őket, rájok adni a kényszerzubbonyt, s hogy a csónakot
fel ne fordíthassák, az orvos segélyével altatót adni be nekik, a mitől
Aradig csendesen maradjanak. Így sikerült őket nagy bajjal
megszabadítani.
Azután került a gyermekágyas asszonyokra a sor. Milyen satyrája a
sorsnak. Azon az éjszakán adni új embernek életet, mikor annyi
emberéletet, mint a krétával írott számot, törül le a tábláról!
*
Sváb Károly képviselőt egy szegedi bérkocsis kereste fel, hogy segitsen
neki a feleségét megtalálni: ott lesz valahol a vízben.
Mikor a vészharang megkondult, ő hirtelen beültette a hintójába a
feleségét s aztán vágtatott vele Új-Szeged felé. Hanem a halál gyorsabb
paripán lovagol! A fele úton szemközt jött rá a hömpölygő vízár. S azzal
együtt a víz elején torlaszok emelkedve, tört gerendák, szarúfák,
háztetődarabok: a kocsi egy percz alatt el volt árasztva, a két ló
eltemetve; maga a bérkocsis egy úszó kapuba fogózott meg, az vitte
magával, míg valahol fennakadt vele.
Odamentek arra a helyre a csónakkal, a hova vezette őket. Már akkor
átlátszó volt a hullám. Mélyen, a három öles viz fenekén lehetett látni
a hintót, előtte a két összerogyott lovat. Az asszony ott ült a kocsiban
s kis gyermekét szorítá magához.
Sváb Károly lebocsátá utána a csáklyát, mig elérte, s aztán felhúzta a
hintóból az emberalakot. Az asszony akkor is ült és ölelte a kis fiát.
*
«Mindenki teljesíté kötelességét!»
Ezt a szót ismételhetjük a szegedi életmentők felől. Ez volt a mi
trafalgari ütközetünk.
Itt igazán nem volt pártkülömbség, szabadelvű, független, egyesült
ellenzék mind kitett magáért.
Azt mondják, hogy a «legelső magyar ember» is kifejezé legmagasabb
elismerését azon buzgalom iránt, a mivel a szélsőbali képviselők a
mentésnél kitüntették magukat, a mit a miniszterelnök is bizonyított ő
felsége előtt.
Mikor nemrég a budgetvita alatt egy szélsőbali barátom élczelgetett az
érdemrendemre, azt sugám neki: «hagyd el, bajtárs, mindnyájunkkal szabad
az Isten keze, még te sem tudod, hogy mire juthatsz?»
S ime közel van a jóslatom beteljesülése.
S szégyen volna talán? A legelső magyar embernek a becsülését,
hazánkfiainak s az emberiségnek tett igaz szolgálatokért, nyiltan, a
mellre kitűzve viselni?
AZ ELSŐ ALAPKŐ.
Feledékenység éveit éljük! Fejünkre nőtt az idők terhe. Kenyérkereső
pályán tör az új nemzedék; alig marad ideje rá, hogy azokra
visszanézzen, kik a hírkereső pályán törték az útat.
És ez jól is van így. Legyen a munkás kezeké a diadal. Zöldüljön ki
hazánk czímerében az a négy veres mező, a mi a négy fehér folyó között
fekszik, s lakjék rajta boldog nemzet egyik folyamparttól a másikig…
Elfeküdtek az óriások régen, a kik hajdan egy kézzel fel tudtak emelni
egy országot, másikkal megverni egy másik országot; jámbor napszámosok
ideje következett el, a kik megszántogatnak egy darab földet, tűt
kovácsolnak a vasból, tele írják az üres papirost, betükre tanítják az
apró gyermekeket: úgy harczolnak…
De azért ne hagyjuk feledségbe menni a mi óriásainkat; ne törüljük ki
lelkünkből az emléket a haszonhajtatlan dicsőség alakjai felől, emeljünk
számukra sziveinkben (úgy sincs másutt) egy-egy kis emlékszobrocskát,
írjuk fel rá neveiket és ne engedjük azokat eltörlődni onnan.
Midőn tehát kifáradtatok a józan munkában, ti becsületes napszámosai a
közéletnek, üljétek körül ezt az otthonos tért, s hallgassátok, mit
beszél egy másik napszámosa a névtelen kornak azokról, a kik olyan
nagyok voltak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vége volt a franczia háborúnak; az ország rendei összeültek tanácskozni,
s mentől tovább tanácskoztak, annál inkább rájöttek arra, hogy a mi
kardunk ugyan sok szép dicsőséget szerzett már minekünk: de hasznot
ugyan nagy keveset hajtott.
Földünk míveletlen, bár legalább a nyelvünk volna hát mívelt; pénzben
úgyis szegények vagyunk, bár tudományban volnánk hát gazdagok.
Beszéltek arról, hogy kellene egy nagy tekintélyes társulatot alapítni,
mely vezére lenne a szellemi előhaladásnak, a nyelv mívelődésének; egy
magyar tudós társaságot.
Vitatkoztak jobbra, balra; kinek tetszett, kinek nem tetszett az eszme.
Tartották ezt némelyek nagyon fölöslegesnek, mások, minthogy úgyis
elkésett már a dolog, bízták azt a késő unokákra, s a legtüzesebb
szónokok is, kik e nagy eszmét legjobban pártolták, csak azzal a
vigasztalással ültek le, hogy szép is, jó is, hasznos is volna ez, de
három dolog kellene hozzá: először pénz, másodszor pénz és harmadszor is
pénz; azok közül pedig az elsőt sem tudjuk, honnan vegyük, hát még a
másik kettőt?
Ekkor egy fiatal férfi lépett az országterem asztalához; egy ifjú, kit
akkor láttak először a rendek sorában, délczeg termetét huszárkapitányi
egyenruha fedé; katona volt.
Talán még most is vannak, a kik emlékeznek azokra a mély tűzzel villogó
szemekre, a mik a legsötétebb két sűrű fekete szemöld alól sugárzák
egykor a lelkesítés tüzét.
Ez az ifjú volt Széchenyi István gróf.
A sok szóhoz ő csak néhányat adott. Azt mondta, hogy ha a nemzet egy
magyar tudós társaságot akar felállítani és e szándoka máson nem mulik,
mint a pénzen, tehát ő e czélra egy egész esztendei jövedelmét
feláldozza.
Ez áldozat tett hatvanezer pengő forintot.
Valaki azt kérdezé tőle ekkor: hát az alatt miből fog maga élni?
– Egyik-másik barátom majd csak eltart addig, – viszonzá Széchenyi
készen.
És ez volt a magyar tudós társaság legelső alapköve, melyre derék
országnagyjaink oly tekintélyes épületet emeltek.
Azóta sokat haladt a magyar szellem mívelődése: nagynak is nevezhetni a
távolságot, a mit harmincz év alatt megfutott. A kik e nemzeti
haladásnak örülni szeretnek, jegyezzék fel emlékükbe, hogy volt egyszer
a magyar nemzetnek egy nagy fia, a ki fölvette egy esztendeig a
szegénységet magára, hogy előbbre vigye nemzetét egy századdal!
Egyszer volt: ha soká halad, még azt is mondják róla: talán nem is igaz;
azért jegyezzük fel és ne engedjük feledésbe menni.
SZÉCHENYI MEGSZÜNT E FÖLDÖN ÉLNI!
Szokni kell elébb a gondolathoz, hogy elhihető legyen.
Mintha annak, ki hosszú éjben a hajnal után sovárog, azt mondanák, hogy
«meghalt a nap.»
Olyan évben halt meg, a mikor még a tavaszi fűszál is érzi, hogy a
földnek, melyben gyökerei vannak, a neve «haza». A midőn minden
eltemetett nagy érzés kikivánkozik a sírból: ő lekivánkozott oda.
Midőn minden magyar, ki nevét kimondta, utána mondá: «sokáig éljen», ő
megczáfolá a közóhajtást és odatért, a hol örökké élnek.
Nevét a vágyó remény elejté s átvette a fájó emlékezet.
A Hunyadyak, Zrinyiek óta nem volt fényesebb név a magyar ég
csillagképletei között; nem érte nagyobb gyász egy halottban a magyar
nemzetet.
Beszélnek róla az irások, beszélnek a kövek, beszélnek az emberek
szívei, ki volt ő?
Megsiratja főúr és pór; hazafi és idegen; jó barát és ellenfél; mert
bizony mindenkinek halottja ő!
És minden, a ki gondolkozni szeret, megdöbbenve kérdezi a sorstól: «mi
jövendőt készítesz előre, hogy bölcseinket elveszed közülünk?»
És mindenki megroskad a gondolattól, hogy lehetett teher, mit ily nagy
lélek elviselni nem birt és senki nem bírja mérlegelni azt. Emberi
fogalmak köznapi mértékei kicsinyek arra, hogy ő róla ítéletet
hozhassunk. Oly magassá tette magát élve, hogy a midőn meghalt, az
ország egyik szélétől a másikig ért esése.
Míg élt, megérte, hogy úgy tisztelték, mint egy halottat, kiről elnémul
minden gáncsolódás, csak a dicsőítés beszél, csak a nehéz óhajtás, mely
a halottakat visszakivánja a sirból; halhatatlanságából csak egy
hiányzott még: a halál; azt nem kerülgeté: eléje ment.
Oh mi sokáig fogjuk őt gyászolhatni.
Mert veszteségünk nagyságát eszünkbe juttatja minden nap és minden nagy
emlék, a mit fenhagyott maga után, és minden üres tér, a honnan ő
hiányzik.
De a gyászon kívül, mit mindnyájan hordozunk, mintha mind fiai,
testvérei volnánk, egy nagy örökséget is hagyott számunkra: szellemének
fényes örökségét, a miben mindnyájan osztozunk, mintha mind fiai,
testvérei volnánk: azt a dicső példát: hogyan kell a hazát szeretni?
Ez örökségünket el ne vesztegessük, el ne adjuk, el ne cseréljük soha.
Egy ércz-emléke van már Széchenyinek, az érczből öntött közérzület,
melyen sem ráspoly, sem rozsda nem fog; ez emlék ne porladjon soha; ez
emléken legyen felírva mindvégig e név: _Széchenyi István!_
Lelkének üdvöt, hamvainak nyugalmat adjon az Isten; áldást és boldog
jövőt adva a hazának!
VÖRÖSMARTY MIHÁLY.
Hol van a magyar hazának olyan része, a hol ne énekelnék a «Szózatot» és
a «Fóti dalt»? s hol van a magyar szívnek olyan része, a mit ez a két
dal meg ne indítana? Az egyik bánatát, a másik örömét zengi a nemzetnek,
azt a szent tetterővel gazdag bánatot, s azt a rejtett fájdalommal
teljes örömet, a mikről csak annak van fogalma, a ki bennök született.
Ez a két dal jobban leírja huszonöt év történetét egy hosszú krónikánál;
mert minden szavára azt kell mondani a magyarnak: ez az én véremből vett
vér, ez az én testemből vett test.
A ki ezt a két dalt írta, az Vörösmarty Mihály.
Vörösmarty Mihály a magyar nemzet első költője.
Ezt a rangot soha sem vitatja el tőle senki. Mint a leghírhedettebb fiak
is jobbnak és nagyobbnak vallják atyjukat maguknál, s büszkébbek reá,
mint saját érdemeikre: oly büszke minden magyar költő Vörösmartyra.
Mert valóban atyja ő a magyar irodalomnak: atyja, ki megteremté, ki
alkotá a nemzeti költészetet; atyja, ki pártolá, nevelte az utána jövő
ifju tehetségeket; atyja, ki példájával ragyog a jók előtt; atyja, ki a
legdrágább örökséget hagyta az utókorra, oly örököt, melyben mentül
többen osztozunk, annál nagyobbá lesz az.
Ez örökségünk az ő halhatatlan műveiben van letéve.
Huszonöt év alatt tíz kötet munkát adott át a közönségnek.
És e művekben nem puszta unaloműző olvasmány van, a mit ma elolvastunk
mulatságképen, másnap elfelejtettünk. Ismét és ismét visszatérünk
azokra, és mindig új szépet, új lelkesítőt találunk bennök.
A ki szeret multunk dicsőségén elandalogni, vegye elő Vörösmarty
hőskölteményeit, s ragyogóbban látandja azokban a nemzeti nagyságot
előállítva minden képzeletnél.
A ki csüggedést érez szivében a jövő iránt, keresse fel Vörösmarty
honfidalait, s új erő, új bizalom fog buzdulni keblében.
A ki menedéket keres a köznapi világ unalmas egyhangúsága ellen, menjen
oda, hol Vörösmarty tündérregéi egy egész új világba vezetik az
elandalgó lelket.
A ki víg társaságot akar maga körül látni, midőn egyedül van, vegye elő
Vörösmarty műveit, s több kedélyt fog azokból hazahozni, mint a
legvidámabb társaságból.
És a ki csüggedni érzi szivében a haza szerelmét, a ki nem hiszi a
népnek halhatatlanságát, fordítson bármelyik lapjára e költeményeknek,
és meg fog győződni, hogy a mely nép költői ily nyelven beszélnek, nem
múlhat el soha.
Vörösmarty összes műveinek egy tehetős magyar könyvtárából nem szabad
hiányozniok, mert azokban van multunk dicsősége, jelenünk öröme, jövőnk
reménysége, ott kell azoknak állani mindjárt a biblia és imakönyvekkel
egy sorban, mert az igaz költő szinte az Úr prófétája, s a mi belőle
szól, az Úrnak lelke az.
VÖRÖSMARTY SÍRJÁNÁL.
Vörösmarty sírjától jövök. Azt kivánjátok tőlem, hogy írjak Vörösmarty
temetéséről.
Ezer meg ezer siratta e napon a nemzet költőjét, az igaz hazafit; én
második atyámat, egyetlen változatlan jó barátomat siratom.
Azért ne várjatok tőlem ékesen rendezett szavakat, méltó kifejezéseket
egy olyan halálhoz, mely egy egész nemzetet sújtott; én csak a fájdalom
egyszerű szavait tudom elmondani.
Hiszen semmi sem könnyebb, mint a vigasztalás: «Mindenkinek meg kell
egyszer halni, lám a fejedelmek is meghalnak, hát egy jámbor költő miért
ne?» Annyian viselnek gyászruhát ez esztendőben, mit tesz egygyel több
vagy kevesebb? Az ég rendelte így, emberek viseljék a mi rájuk van
mérve. Férfiak ne mutassák bánatukat.
Oh csak a szív ne volna oly erőtlen.
Ha csak atyám lett volna, érezném halálát, és nem szólnék róla; ha csak
költő lett volna, szólnék róla, és tán nem érezném; de mind a kettő
volt, s midőn e temetésen végig tekintek, a korlátlan öröm és a bántó
keserv rohanja meg szivemet, hogy a visszás tusában nem ismerek
önérzelmeimre.
A magasztos öröm dagasztja keblemet, a midőn végig nézek e hullámzó
néptömegen, mely egy könyező szem hazámnak homlokán, melynek szíve egy
ütésre dobog, melynek lelke egy eszmére hevűl, ezen szó kimondásakor:
Vörösmarty meghalt. – Miért kiséri őt végnyugalma helyéig húszezernyi
nép? Ki ezen gazdag úr, a ki annyi örököst hagyott maga után? Egy árva
költő az, a kitől milliók kincset örököltek, kincset, mely annál nagyobb
lesz, mentül többfelé elosztják: a haza szerelmét.
Oh, de a bánat szorítja el keblemet, ha meggondolom: hogy az a szív,
melyben annyi honszeretet megfért, most a hideg földbe lesz letéve; hogy
a legjobbak, legerősebbek elmúlnak egyenkint, s ránk hagyják – gyöngébb
ivadékra – a terhet, mely nekik is nehéz volt.
Az édes büszkeség emeli keblemet, hogy ha elgondolom, ime egy férfi
végezte be napjait, kiről elmondhatja a történet szava, hogy minden
órájában nagy volt; hogy nagyságát hozzá nem illő szenvedélylyel soha
meg nem bántá, hogy egyik szavával a másikat le nem rontá soha; hogy nem
tanított mást, mint igaz nemes szivek szerelmét minden iránt, a mi azt
érdemli; hogy haladó lépteivel egy nemzet haladt előre.
Oh, de a csüggedés nehéz terhe fojt el, hogy ha szétnézek és nem látom
azt, a ki őt pótolni tudná, a ki költői vezére lehetne utána a jobb
szellemeknek, a kinek kezei elbirnák azt a fegyvert, mely őt annyi
diadalra vezérlé.
Gyönyörködve hallom az erősek sírását, mert e könyben a nép magát
tiszteli meg, s jótékony elégület fog el, ha látom, hogy gyász koszorúi
hulló leveleit ezek szedik fel drága emlék gyanánt, mit szivükön
viseljenek.
Oh, de mind e fény, e pompa és ez igazi tisztelet helyett jobb szeretném
én őt most is ott tudni csendes, nyugalmas lakában, s mondogatni
évről-évre: visszajön még, újra élni fog még, az a régi jó aranykor újra
kezdődik még!
… Pedig a nagy nehéz követ rátették már a sírboltjára, s felírtáka nagy
kemény kőre ezt a lehetetlen két szót: «Vörösmarty meghalt.»