foglaltam magamnak. Az utczaszegleteken csoportosulni fog a nép, hogy a
szinlapot olvashassa; a karzattól le a páholyig mindenki magán kívül
lesz ragadtatva. Ki fognak híni nyilt jelenet közben; minden felvonás
után hatszor. Én elbuvok a páholy odvában, és nem akarok kimenni.
Azonban még is fehér keztyüt és fénymáztopánt tartok kéznél. Mikor már a
szinházat összedöntéssel fenyegeti a népkegy, az ügyelők rohannak fel
hozzám, hogy menjek le, mutassam meg magamat. Az ügyelőknek nem megyek.
Ekkor rohan a titkár s kér mindenre a mi szent, hogy jelenjek meg a
szinpadon. Én annak is ellenállok. Végre jön az igazgató maga, s
felszólit a kaszinópáholy nevében, hogy jelenjek meg. No már erre nem
lehet többé tagadó választ adni. Le engedem magamat hurczoltatni;
kilökettetem a szinpadra. A koszorueső lesujt lábaimról, hölgyek
leragadják kebleikről a bokrétákat, s úgy hajigálják reám. Magam sem
tudom, hogy fogom át élni ezt a perczet megőrülés nélkül?
Csak egy nap volt még hátra. A lapok már hirdették előre darabomat.
Egész nap az utczán csatangoltam. Azt hittem, minden ember azért néz
rám, mert ismer. Azt hittem, hogy elől-hátul mutogatnak rám, a hölgyek
kihajolnak hintaikból, a kávéházakból kiszaladnak az utczára, és
mondogatják egymásnak:
– Itt megy az, a kinek a darabját adják holnap a szinházban.
– Miféle darabot?
– Az Egy századot!
– Hah, az Egy századot!
Ki ne hallotta volna hirét az Egy századnak?
Késő estig lótottam-futottam az utczán, mint egy eszeveszett.
Egy pillanatra eszembe jutott az is, hogy mit fogok kapni darabomból?
Ejh! Aljas haszonvágy ne fertőztesse tiszta ábrándjaimat. Az összeg
mindenesetre nagy lesz: feléből alapítványt csinálok fiatal drámaírók
felsegélésére, másik feléből jutalmakat tüzök ki derék csizmadia
mesterek számára, kik évenként tartoznak egy-egy ifju drámaszerzőt annyi
csizmával ellátni, a mennyit az a darabja után való lótás-futásban
elszakgathat. A többit jó barátokkal elköltjük.
Este felé úgy vettem észre, hogy elvagyok fáradva és megéheztem. Egész
nap az izgatottság, a lelkesülés nem engedte e prózai eszméket
észrevennem.
Betértem egy vendéglőbe, s ott egy szögletben letelepedtem. Hozattam
magamnak valamit enni és inni. Mit? Azt maig sem tudom; ez nem is
tartozik ránk, csak a pinczérre.
A szomszéd asztalnál egy csoport fiatal ember ült; vacsora vége felé
lehettek már és nagyon jó kedvük volt, valami mulatságos tárgyról
beszéltek és fölségesen kaczagtak rajta.
Hallgattam is én arra, a mit ők beszélnek; volt is nekem arra gondom!
Hanem egyszerre még is megüté a füleimet ez a kérdés:
– De hát honnan ismeritek ti ezt a darabot, a mit holnap adnak? Ezt egy
doktorképü ember kérdezte.
– Én egyik hét vezértől hallottam róla beszéltetni, a ki játszik benne,
– felelt egy vörösorru ifju, a ki körül volt rakva félmeszelyes
batteriákkal.
– Én meg a próbán voltam benn az orkestrumban. Mondá egy szokatlanul
borzas ifju.
– Én meg a kéziratot olvastam a leirónál; mondá egy harmadik, kinek
olyan barátságosan állt a haja, mint a babukának.
Ohó! Ezek az én darabomról beszélnek.
– Hát igazán olyan pompás mulatság lesz ez holnap? kérdé a legfeljül
tisztelt egyéniség.
– Fölséges, barátom. El ne maradj belőle, mert olyan «századot» egy
ezredév alatt sem szippanthatsz.
– Minden ősöd és ivadékod nem kaczagott és fog kaczagni annyit, mint te
holnap estétől reggelig.
– Csak nem tart el addig?
– De köszönd meg, ha akkorra eltudják igazítani, hogy ki kinek a fia?
annyi elvesztett, és megkerült gyerek jön össze benne, hogy utoljára
maguk a tisztes anyák sincsenek biztosítva felőle, hogy nem ők a
fiaiknak a leányai.
– Ez mind semmi, hanem a nyelv remek; – szólt a babuka fejü, – ihol
feljegyeztem belőle egy frázist; – s előhuzott egy kis papirosszeletet
zsebéből és olvasá: «Takard el vén fogatlan idő rongyos kötényeddel
jövendő lábaidnak piszkos sarújait, hogy az emberiség törpe gyg szai ne
számlálhassák meg rajta azon sárfoltokat, miket idegen nemzetek vérével
kevert honi földnek iszap tengere fecskende reájok.»
Tányér rengető hahota fogadta e gyöngyét darabomnak.
– Van e több is ilyen? – kérdé egy laikus, olyan nagyon kaczagva, hogy a
torkában meglehetett látni, mit eszik?
– Így megy végtől végig! – biztosítá az elébbi.
– Annál gyönyörübbek az egyes jelenetek, – szólt bele a piros orru
Minosz; mikor – Árpád apánk úgy üti főbe Svatoplukot a tajtékpipájával,
hogy rögtön szörnyet hal bele.
– De ez még nem elég költői igazságtétel Svatoplukra nézve, – toldá a
másik. – Ármány valamivel megpiszkálja a fülét, mire magához tér, s övét
leoldva annál fogva felakasztja magát az Ullman páholy melletti
csillárra.
Mennydörgő kaczaj!
– De legislegszebb az a gondolat benne, szólt a borzas szőke Aeacus, –
mikor a hős tikkadtan elárvul a pusztában; oda jön a kedvese, de nincsen
egy pohár víz, hogy megitathatná; mit cselekedjék? nemes önfeláldozásra
jön gondolatja: elkezd sirni s tele sirja a hős sisakját, azzal itatja
meg. Ez nagyszerü gondolat!
Az emberek kirugdalták a székeket maguk alól, úgy kaczagtak, csak én
sápadtam; az üres kanalat az üres tányértól a számig hordtam abban a
képzeletben, hogy tojásos levest eszem, a mi pedig mellettem állt egy
csészében.
Ekkor egy fekete szakállu úri ember szólalt meg az asztalnál, a kinek
igen komoly képe volt:
– Ejnye de szeretném azt a fiatal embert ismerni; mindjárt neki adnám
felváltani a két millió forintos bankjegyemet, a melyiket még sehol sem
tudtam másutt felváltatni.
– No iszen megláthatod majd holnap; kihijuk minden felvonás után!
tapsolni fogunk neki, hogy reng bele a szinház.
– De már oda még a hitelezőimet is elviszem, – mondá rá a fekete ember,
– s betudom nekik ezt a századot ezer forintba.
A vidám társaság aztán felkerekedett, elment; még odakinn is úgy
rá-rákezdték a kaczagást, hogy én meg nem foghatom, hogy nem szakadt meg
bennök valami.
Csengettem!
«Pinczér! ember! merre vagy? fizetni akarok!»
Rohant a pinczér.
– Mit tetszett enni?
– Tudom is én, hogy mit ettem? Kicsiny híja, hogy embert nem ettem.
Mondj, határozz egy összeget, a mit fizessek; aztán eressz: hadd
szaladjak.
Oda dobtam neki valami bankjegyet. Azt mondta, hogy vissza ád belőle;
keresztül is löktem egy széken: az tudom többet soha se kérdi senkitől,
hogy mit adjon vissza?
Nyargaltam egyenesen a szinházi titkár szállására. A kapu be volt zárva:
csengettem, míg a csengetyühuzó a kezemben maradt; a kapussal
összeverekedtem, ő hátba vágott, én pofon ütöttem, félfrakkom a kezében
maradt, a másik felével futottam fel a lépcsőkön; betörtem a titkár
szobájába.
A jó ember már aludt; azt gondolta, én vagyok Sobri a Két pisztolyból;
arra kért, hogy csak az életének kegyelmezzek, ott a tárczája az
asztalon, vigyem el azt: úgy sincs benne semmi.
– Nem kell nekem az úrnak sem élete, sem tárczája; a magam életét és
tárczáját is mindjárt itt hagyom; hanem feleljen, parancsoljon: mit kell
fizetnem, minő kárpótlást adnom, hogy darabom ne kerüljön a szinpadra?
A derék ember komolyan azt hitte, hogy most álmodik, s szépen befordult
a fal felé, és elkezdett horkolni.
– De nem álom ez uram, a mit most hall! szólék, kirángatva feje alul a
vánkost. Hanem nekem adják vissza a darabomat, mert én azt megégetem
rögtön.
A jó ember megtapogatott, látta, hogy nem vagyok tünemény, nem vagyok
kisértet, nem is kopogó szellem.
– De mikor már be van tanulva a darab.
– Szóljon ön, mit fizessek fájdalomdíjt azoknak, a kik szerepeiket hiába
betanulták? mibe kerültek a kősziklák, a miket festettek a darabhoz?
fizetek, mindent fizetek, most kapom az árendát; kárpótolok mindent!
A derék férfiu megszánt: azt mondá, hogy fájdalomdíjt drámaszerzők a
szinészek megkinoztatásaért még ez ideig fizetni nem szoktak, a
kősziklák sem vesznek kárba, majd ír hozzájuk valaki más darabot. A
művemet elvihetem tőle mindjárt térítvény mellett, majd kihirdetik, hogy
elháríthatlan akadályok miatt elmaradt. Hanem már most hagyjam aludni.
Kezet csókoltam neki és könnyebbült szivvel ragadtam hónam alá a
megmentett darabot. Mindenkinek kezet csókoltam a háznál, még a
szolgálónak is, a ki levilágított a lépcsőn. Annak ugyan okosabb lett
volna egy huszast adnom, de az későn jutott eszembe.
Csak az utczán mertem lélekzetet venni.
Kezemben vagy tehát! Nem fogtok holnap kaczagni rajta! nem hijátok ki a
szerzőjét! Elégetem. Nem égetem el. Meggyulladna tőle a város; ki
fizetné meg a kárt? Követ kötök rá s a vízbe dobom. Bele a Dunába, úgy
lesz.
Rohantam ki a Dunapartra: gyönyörű holdvilágos este volt, a hold végig
sugárzott a rezgő hullámokon. Egészen olyan éjszaka, a milyen kivántatik
arra, hogy egy századot a vízbe fojtson tulajdon édes atyja.
Valami követ kerestem, melyet rá kössek.
Egyszer csak valaki meg fogja a karomat; s a mint föltekintek, egy magas
nyájas arczu férfiut látok magam előtt, ki édes szelid hangon megszólít.
– Fiatal ember, mit mível ön itt?
– Sétálok, – felelém neki gorombán.
– Szereti ön a holdsugáros éjeket? kérdezé tovább, ugyanazon
fiszharmonika hangon.
– Szeretem hát.
– De miért nem bámulja ön akkor a hold ezüst csónakát az ég azurjában,
miért inkább a szőke Duna rezgő tükrében?
Megzavarodtam.
– Ifju ember! ifju ember! ön valami öngyilkolási merényleten töri a
fejét.
– Bizony olyas valamivel vagyok.
– Ne tegye azt.
– Hiszen nem is teszem, csak ezt a csomagot akarom a vízbe dobni.
– Miféle csomag az?
– Ez egy szerencsétlen életunott dráma, mely meg van érve a halálra.
– Dráma? Mi czíme?
– Egy század.
– Hogyan? Egy század? És ön annak a szerzője! Ez a gondviselés műve,
hogy én most itt önnel találkozom! Ifju ember, önnek azt a drámát vízbe
fojtani nem szabad.
– Hát mit tegyek? Azt várjam, míg ez fojt engem a vízbe?
– Csináljon belőle novellát.
– Csinál biz a haragos vihar! Kinek, minek? ki adná ki?
A szelid férfiu, mint egy szabadító génius, tevé vállamra kezét.
– Én uram. Én egyik legtekintélyesebb divatlap szerkesztője vagyok. Nem
szükség önnek magának újra fáradni műve átalakításával; nekem vannak
segéd-szerkesztőim, ügyes fiatal emberek, a kik értenek a kivonatok
készítéséhez, nyujtsa át. Én önt illendően fogom díjazni érte.
Ez meglepett. Ez volt az első ember, a ki előttem díjazásról beszélt.
Rögtön megfordultam, karöltve elkisértem a rendkívüli férfiut
szállásáig, a kapuban letettem a munkámat, hogy csináljon vele, a mit
akar.
Ott még egyszer megszorítá kezemet, s ihlet és malasztteljes arczczal
mondá:
– E napom nincsen elveszve, mert két reményteljes ifju életet mentettem
meg az öngyilkolástól.
Megvártam azután, hogy lesz novella az én drámámból, nálam nélkül? Az a
gyönyörűségem volt, hogy mikor megjelent, magam is alig ismertem rá.
Legjobban gyönyörködtettek benne a sajtóhibák; azok remekek voltak.
Egyet örök emlékül feljegyeztem magamnak; e helyett: «földerült a nap is
néma bűbájában;» ez volt tipografiázva: «földreült Arad is német
gubájában.»
Denique a novellává deválvált quondam hősköltemény, çidevant regény, és
boldog emlékű dráma eltartott négy hétig, akkor azt írták alá, hogy
vége. Én bizony magam sem értettem belőle semmit.
Vége levén, megjelenék az én nyájas pártfogómnál az igért honoráriumért.
Megszorítá kezemet, megcsókolt, leültetett; biztosított, hogy rám még
roppant fényes pálya várakozik, s szorgalmas fáradozás után én is
vihetem annyira, mint legnagyobb regényíróink, a kiknek mindegyiknek van
külön egy téli, egy nyári kaputjuk, s ebéddel vacsorával élnek
mindennap.
Azzal azután kivett a tárczájából egy szépen összehajtogatott finom
ropogós papiru előfizetési ívet, kezembe nyomta, megáldott, és
teljhatalmulag megbízott vele, hogy gyüjthetek a lapjára
prenumeránsokat.
Én pedig ezennel kivánok szerencsés jojczakát az úrnak; holnap megyek
haza borjúkat nevelni, addig is maradok
soha nem látandó alázatos szolgája
_Kis Endymion_.
BETHLEN GÁBOR «EGY» TÁNCZA.
(Történelmi adoma régi adatok nyomán.)
Ezerhatszáztizenkilenczben (ha jól emlékszünk rá) április 5-ikén vonult
be a kapuit önként megnyitó Kassa városába Bethlen Gábor diadalmas
seregei élén.
Hogy Magyarországnak ezen rangjára harmadik fővárosa a szabadság zászlói
alá tért, bizony nem történt meg némi ellenkezés nélkül. Különösen két
jezsuita barát mindent elkövetett, hogy a polgárokat a protestáns
fejedelem ellen felizgassa, s a vár és a város tűzzel-vassal
védelmezését rájuk erőltesse. De végre is a szabadsághoz szító polgárok
a két fanatikus izgatót elhallgatásra bírták: az igaz, hogy egy kissé
drasztikus módon, a mi a mostani korban használt alkotmányos módszerek
közt épen nem ismeretes.
Harmadnapra a bevonulás után a fejedelem tiszteletére fényes
tánczvigalmat rendezett a város, a melyen jelen volt nemcsak a polgárság
szine java, de Felső-Magyarország minden előkelő családjának képviselői
is, a kik akkoriban Kassán palotákat birtak. El lehet képzelni, mennyi
asszony és leány lehetett ott együtt.
De mind valamennyi között Páris almáját senki sem érdemelte úgy meg,
mint a szép Remekyné, a kinek a szépséghez és fiatalsághoz még az is
megadatott, hogy özvegy legyen.
Csakhogy igen rátartotta magát!
Sem bokrétát nem fogadott el, sem tánczba nem állt fel, sem poharat nem
köszöntött, akárhogy kinálták.
Következett pedig a pompás vigalom végén a selyemtáncz, a minek az a
kimenetele, hogy a lejtés alatt a férfi és a nő kicserélik egymásal az
öv mellé dugott selyemkendőket, s azt a zálogot aztán kinek-kinek nagy
áron kell megváltani, addig vissza nem adják.
A fejedelem egészen bele volt szerelmesedve a szép menyecskébe. Nem
tekintette azt, hogy pápista; pedig láthatta azt a nyakában függő szép
rubintos keresztről.
Neki hajította selyemkeszkenőjét, s ime a büszke úrhölgy, a ki még addig
minden daliának kosarat adott, elfogadta a zálogot, s viszonozta azt a
saját kendőjével, s arra aztán együtt lejték el azt a deli tánczot,
kinek nincsen mása, a két selyemkendő csücskéjét tartván kezükben.
A táncz végeztével a fejedelem még jobban el volt varázsolva a gyönyörü
özvegy szemeitől, s midőn helyére vezette, azt kérdezé, hogy mi lesz a
váltságdíja a zálognak?
A hölgyek kérhettek akármit: drága kösöntyüt, bokrétát, szép dalt,
tréfás szolgálatot; azt meg kellett adni. A férfi rendesen kérte a maga
csókját, s azt is meg kellett adni, vagy szép szerével, vagy szokásos
sikongatással.
A bűbájos özvegy suttogó szóval azt rebegé a fejedelemnek:
– A mit én a selyemkendőmért váltságdíjul kérek, azt én fenségednek el
nem mondhatom, csak négyszem között.
De már az ilyen törvényjavaslatra nincs az a második tényezője a
törvényhozásnak, a ki azt ne mondaná, hogy «placet».
– Hol és mikor?
– Holnap reggel harangszó után az én palotámban (palotának hitták abban
az időben a belső szobát) ottan leszek!
Soha még fejedelem olyan pontosan meg nem tartotta szavát, mint Bethlen
Gábor a szép Remekynének adottat. (A többit is megtartotta bizonyára, de
ezt különösen.) A mint az Erzsébet-székesegyház harangja utolsót
kondult, ő már ott volt a bájos özvegy-asszony palotájában.
– Tehát halljuk: mi az ára a tegnapi táncznak?
A szép özvegy szemérmesen az arcza elé huzta a fátyolát, s így kezdé
suttogó szóval:
– Fenséged előtt bizonyára nem lesz titok, hogy ebben a városban két
jezsuita atyák lakozának, a kik közül az egyik nekem gyóntató atyám
volt.
A fejedelem gondolta magában, hogy ez ugyan nagy feneket kerít a
dolognak.
– Hát aztán? Mi lett belőlük?
– Kurucz vitézek bizony megfojtogatták mind a kettőt.
– Ejnye, ezt bizony nehéz dolog lehetett szegényeknek elviselni.
– De még ha csak ezt tették volna velük! Ámde ezen felül olyan helyre
dobták be őket, a melyet átall az emberi nyelv másként, mint
négyszemközt megnevezni. Arra kérném tehát fenségedet, engedje meg, hogy
onnan őket felvétessem, s tisztába tétetvén, eltakaríthassam.
– És micsoda hely az?
A szép özvegy asszony megmondta azt a szót. Bizonyára nem lehet azt
társaságban kiejteni sehol.
– Vigye őket kegyelmed akárhová! kiáltá a fejedelem, s a visszakapott
selyemkendőjét az orra elé tartva, futott ki a szép özvegy házából, ott
hagyva annak zálogul tartott selyemkendőjét, s nem kérve érte a
váltságot.
Így végződött Bethlen Gábor első szerelme és emlékezetre méltó táncza.
PÉNZ ELREPÜL.
(Nem írta ezt senki, mert ez igaz történet.)
Annyi volt a pénz, mint a polyva! Mint a szél hordta polyva!
Három héten át tanyázott az egész tábor Komárom alatt és benn annak
városában: ottan várták a francziát, a kit senki sem hítt ide.
Az alatt volt drága dolog Komáromban; egyik ezred ki, a másik be; az
utczák is tele sátorokkal, annyi volt a katona, hogy még a padláson sem
fért el.
Sok embernek sok szája van, sok szájnak sok étel-ital kell; – komáromi
híres kenyérnek soha olyan kelete nem volt, mint akkor; komáromi Dunából
soha annyi vizet ki nem mértek, bor és pálinka rovására, mint ama három
hét alatt.
Irtóztató kelete volt mindennek, a mi csak enni és inni való volt; a
kinek csak egy csikója, lúdja volt, ölte, vágta, vitte a piaczra,
kapitálist szerzett belőle; a ki reggel kenyeres kofa volt egy talyiga
czipóval, este nagyságos asszonynak hivatta magát, s azt kérdezte, hogy
hogy adják a zsidótemplomot? megvettek mindent, nem alkudtak semmire,
egy forintot adtak egy pár savanyú ugorkáért, s még a levét is pénzen
vették, már pedig ember emlékezetre az ugorkalé, meg a dicséret mindig
ingyen járt a portéka mellé.
Hát még a hol italt mértek! ott úgy állt ember hátán ember, mint a
«Vasárnapi Ujság» kiadó-hivatalában előfizetés idején: ostrom alá volt
véve minden csapszék, megszállva minden kurta, avagy hosszú kocsma és
elfogyasztva minden spirituózum.
Volt a győri Dunaparton többek között egy csapszék, a melynek
kifordított ajtajára iromba szinekkel valami szobapiktor egy kétséges
lábon álló katonát feste, pirosra mázolt palaczkkal a kezében s ezen
aláirással: Az jókedvű katonához. «Az jókedvű katona» ott a képen olyan
kriminális pofákat fintorított, mintha csakugyan ivott volna abból az
izéből, a mit odabenn a kocsmában mérnek. Mert hirhedett dolog volt,
hogy abban a kocsmában mérik az elképzelhető legsavanyúbb bort és
legkozmásabb pálinkát; lehetetlen, hogy Tukma uram gubacsot, vagy mit ne
keverjen közé, a mitől egy kis ízt kap a lőre, ha valaki nem akar az
alkörmöstől kapott szinével megelégedni; a sok vízről benne ne is
szóljunk, hiszen az volt benne az egyedüli jó.
Egy szóval, Tukma uram borát csak az ihatta, a ki már másutt valahol
annyira lerészegedett, hogy többé nem tudja, mit iszik; kétszer pedig
senki sem kért belőle.
Ilyenformán a legnagyobb katonajárás idején is alig jutott Tukma uram
csapszéke publikumhoz, mert a ki csak bevetődött «Az jó kedvű
katonához», abból mind olyan rosszkedvű katona lett, mikor kijött onnan,
hogy elijesztette a többit a látogatástól; az első egy pár héten Tukma
uram sokkal több ütleget és fejéhez vágott palaczkot rakhatott a
számadásba, hogy sem pénzes zacskókat és banknótákat.
Hanem épen ez volt a szerencséje.
A két első hét alatt megitta a tábor a jó bort; a harmadikban nem volt
jó bor, s megitták a rosszat.
A két első héten még csak értelmes áron mértek holmit, de már a
harmadikon vége volt a lehetséges és nem lehetséges közötti minden
hatásnak; szállítani nem lehetett semmit kívülről, mert odakinn baj
volt; kincs volt ilyenkor egy hordó bor, akármiféle bor! – Ilyen kincs
pedig volt Tukma uram pinczéjében elég.
Most ő rá került a «vesski!» Bezzeg nem mondták azt most, hogy ilyen meg
olyan íze van a borának; nem locsolták el a padlón; nem kértek belőle
lólábát mosni; nem kérdezték: micsoda almafán termett? megitták
hűségesen, s megadták az árát busásan, a kinek nem tetszett, annak azt
mondta Tukma uram: «eredj oda, a hol jobbat mérnek.»
Egy álló hétig nem volt Tukma uramnak egyéb dolga, mint bort tölteni,
pénzt elvenni; esténkint kifáradva a nagy munkában mindig egy-egy
szakajtó-kosár pénzt vitt be a söntésből belső szobájába, melyben
egymásra volt hányva rézpénz, ezüstpénz és fekete bankó. Rá sem ért azt
megszámlálni, alig volt ideje egy pár órai alvásra; csak bedöntötte az
egész kosárral, a hogy volt, egy kétfülű káposztáshordóba, s lenyomtatta
a káposztakővel.
Egyszer aztán vége volt a drága világnak, a tábor elment más felé, ott
hagyták Komáromban a sok pénzt.
Az emberek ekkor kezdtek csak felocsúdni még a nagy ijedségből. A ki
eddig azt sem tudta, három krajczár hány forint? annak most ezrei
voltak; a ki még tavaly hajóslegénynek készült adni a leányát, most
viczispánt keresett vőnek; a ki eddig irnok volt, most maga keresett
hajdút, a ki a hintajába segitse; sok ember meg azt sem tudta, hogy hová
legyen már most azzal a sok pénzzel?
E közé a sok ember közé tartozott Tukma uram is.
Persze, hogy első dolga volt kívül-belül kifestetni a házát, s
bevakoltatni az ajtót az utcza felől; ő többet nem lesz kocsmáros.
Második dolga volt elmenni a posztós boltba, ott ráparancsolni a
legényekre, hogy keressék ki neki a legeslegfinomabb kék posztót, a
milyen van; a melyik legdrágább, abból lehasíttatni tizenöt röföt,
varratni belőle földig érő köpönyeget, három gallérral egymás tetejében;
ahoz ezüst gombos dolmányt szabatni, zöld selyemposztóból, selyem
kalapot hozzá és ezüstsarkantyús csizmát és selyemmellényt.
Mikor ez meg volt, akkor elment kávéházba, leült az asztal mellé a többi
félvér milliomosok közé, s kávét parancsolt magának.
Megivott huszonöt csésze kávét. Ez nyilván igen uras dolog volt.
Azonközben le nem vette volna magáról a nyolczszázötven forintos
köpönyegét, ha két kályhát fűtöttek volna is a háta mögött, – hadd
lássák.
Mikor pediglen a huszonötödik csésze kávét is lehörpentette, akkor
kihúzta háromszázhuszonöt forintos dolmánya zsebéből négyszáznyolczvan
forintos tajtékpipáját, s kibontá kilenczven forintos dohányzacskóját,
hogy megtöltse pipáját abból a dohányból, a minek fontja huszonöt
forint.
– Az csak semmi, szólt egy mellette ülő rácz kereskedő Zentáról, ki
aranyos csibukot szítt az asztal fölött. A mi nekem van török dohány,
annak fontja tíz arany magában Macedoniában, a hol terem.
Tukma uramat nagyon bántotta ez a megalázás. Még vele versenyez holmi
kereskedő. Azért is nagy büszkén mellénye zsebébe nyúlt, kihúzott abból
egy száz forintos bankót, összehajtogatta hosszúra, meggyújtotta a
gyertyánál a végét, s azzal gyújtott rá a huszonöt forintos dohányra,
minden szippantásnál büszkén hunyorítva a megtromfolt kereskedőre; s
mikor az utolsó darabka is ellobbant a bankóból, félre vágta a pipáját,
nagy elégtétellel kérdezve:
– Hát a fidibus drága-e Macedoniában?
A rácz kereskedő persze, hogy nagyon le volt főzve. Az irigység azt
mondatta vele Tukma uramnak:
– Áj, áj, de sok pénze lehet Tukma uramnak.
– Az már van, felelt a bölcs férfiú. Ha egyéb nincs is, de az van. Az
sem tudom, hogy mennyi van? mert ha ma hozzá fognék a számlálásához,
esztendeig készen nem lennék vele. Embert pedig nem kapok, a ki
megszámlálja helyettem, mert most Komáromban minden ember úr és herczeg!
A körülülő urak mind nevettek az ötletnek, ők is mind nagy urak voltak.
Egy buzakereskedő milliomos; egy dohánykereskedő félmilliomos; egy
mészáros iszonyú gazdag ember. Csupa rettenetes gazdag urak.
A mészáros azt a tanácsot adta Tukma uramnak, hogy sohse számlálja meg a
pénzét, hanem mérje meg mázsával, hogy mennyit nyom?
– Igen bizony: de teli van bankóval, azt ki kellene belőle elébb
válogatni, az pedig sok időbe kerül; az ördög győzi.
– Hát nem tudja Tukma uram, hogyan segítsen rajta? szólt bele a
búzakereskedő. Nagyon könnyű dolog az: – szeleltesse meg a pénzét, a
hogy a kukoriczát szokás; most épen jó szél fúj: álljon ki a Dunapartra
vele; terítsen alá egy ponyvát, töltse ki rá egy szakajtó-kosárból; a
szél majd kihordja belőle a bankót szépen, az ezüstpénz meg lehull a
ponyvára; azután a bankót szépen összesöpörheti külön, az ezüstöt is
fellapátolhatja külön.
– Úgy segéljen, igaza van az úrnak! szólt Tukma uram, kinek nagyon
megtetszett ez a tréfa. Gyerünk mindjárt pénzt szeleltetni. Ez még úgy
sem történt Komáromban.
Rögtön vele ment az egész kávéházi népség; egész közönség csoportozott
össze arra a hallatlan látványra, hogy pénzt fognak szeleltetni, mint a
morzsolt kukoriczát.