de sőt inkább nem eresztenek: mindenikünk odáig van adóssággal a
városban, lehetetlen tovább mennünk, ha pedig itt maradunk, lehetetlen
el nem vesznünk; a mi darabjaink vannak, azokat már mind ismeri a
közönség, s kétszer egy darabba nem jő. Mi azután előveszszük a
régieket, uj czimeket adunk nekik, a személyek neveit elforgatjuk; így
hozzuk szinre. A közönség azután fütyöl és rothadt almával hajigál,
mikor látja, hogy rászedtük. Milyen boldogság az emberre nézve, hogy ha
nem tudja magát szégyenleni…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… ma nagyon rakonczátlan nép volt a szinházban, vidékről jöttek
disznóhajtsárok, igaz hogy ezüst huszasokkal fizettek, de az is igaz,
hogy felét azoknak eldugta az igazgató, mire hozzájutottunk. Don Caesárt
kellett volna előadnunk, de nem engedték végig játszani, nagyon unalmas
volt nekik felkiabáltak, hogy énekeljünk valamit, azután énekeltünk
nekik magyar és rácz népdalokat, egy öreg rácz, látva, hogy nincs
bassista köztünk, kisegített bennünket, és közénk énekelt, a többi meg
ütötte bottal a taktust a pajta oldalán, azután bort hozattak és itattak
bennünket, utoljára kidobtak mindnyájunkat az ajtón…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… Ismét férfit kellett játszanom, a pajkos közönség csak azért tízszer
egymásután előhitt, hogy zavaromban gyönyörködjék. Utoljára sírva
fakadtam. Még most is sírok! Oh! inkább lennék Pesten az utolsó
kardalnokné, ott legalább ha magamat megbecsültem, megbecsülne más is…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… Egy újság akadt a kezembe, hogy megdöbbentem, midőn a vidéki rovat
alatt Rácz-Becse nevét láttam ragyogni. Jaj nekünk, ha ez bennünket
megemlít. Szívdobogva olvastam végig. Hála Istennek, csupa kukoricza és
repczéről volt szó, minket meg sem említ benne. Milyen jó ember ez a
becsei levelező, hogy elmellőzött bennünket, az Isten áldja meg érte…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… ma lett volna jutalom-játékom, erre számítottam, hogy majd ebből
kifizetem minden adóságomat, s tovább megyek innen, tán ruháimat is
kiválthatom. Szerencsétlenségemre valami városi előkelő urnak nevenapja
volt ma, a közönség odacsődült s a szinház üresen maradt. Ennek a
reménységemnek is vége. Az igazgató deficit fejében lehúzott tőlem két
forintot. A jövő héten házról-házra kell orczátlankodnom, ha azt nem
akarom, hogy éhen haljak. Bárcsak a kukoriczafosztás s a disznótorok
ideje itt volna.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… Szállásomból régen kivertek volna, mert nem birom fizetni, ha
gazdasszonyom, egy vén rácz kufárné, el nem hinné, a mit minden nap
mesélek neki, hogy az én apám egy gazdag földesúr, a ki majd eljön
értem, s kivált innen, és azokat, a kik velem jót tettek, megjutalmazza.
Mindennap új hazugságot kell kigondolnom számára. Oh! hogy irigylem ezt
a napszámosnőt, a ki itt a kertben dolgozik naponként tíz garasért, hogy
szeretnék vele egy este összebeszélni, daróczot kötni fejemre és elmenni
kapálni…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… utolsó darab öltönyemet ma adtam zálogba, estére nem tudom, hogy kitől
kérjek kölcsön egy tarka viganót, a miben eljátszszam Erzsébet
királynét. A kik itt elmentek az ablakom alatt, el nem tudják gondolni,
megbolondultam-e, hogy olyan nagyokat kaczagok magamban?…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… Sokáig tartottam magamat, most egyszerre oda lett minden erőm. Tudtam,
hogy a mint egyszer lefekszem, többet azután fel nem kelek. Házi
asszonyom egy pohár paprikás pálinkával akart meggyógyítani, mondtam
neki, hogy nincs nekem arra már szükségem. Ma reggel aztán rajtam
rontott, hogy ő nem engedi meg, hogy itt haljak meg nála, hanem menjek
máshova. Igaza is van, nem elég hogy tartott, hanem még el is
temettessen, jó lesz, ha kitaszít a sövény alá, úgy is mindegy a
meghalás, akár itt, akár ott. Úgy szomjazom már reggel óta, s nincs a ki
egy ital vizet adjon. Az ajtón keresztül látom a korsót, a hideg vízzel,
de nincs erőm odáig menni. Érzem, hogy ha egy nagyot ihatnám belőle,
attól rögtön meg tudnék halni. Olyan nehéz minden tagom. Kinek írom e
kuszált sorokat? Bárcsak olvasná valaki, a ki arra az útra akar indulni,
a minek végén én vagyok. Szemeim le-lecsukódnak. Én Istenem. Ha
elalszom, ne ébreszsz föl engem többet…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
EGY TITKOS DRÁMAIRÓ KINSZENVEDÉSEI.
(Siralmas történet egy levélben.)
Uram!
Háromszor kerestem az urat a lakásán, mindig azt mondták, hogy nincsen
odahaza, többször nem mászok fel azon a hetvenöt lépcsőn, hanem itt
hagyom ezt a levelet, olvassa el.
Én magam megyek haza holnap borjukat nevelni.
Nevemre bizonyosan fog ön emlékezni. Én vagyok az a Kis Endymion
Száldobágyról, a ki egykor a Divatlapban X betű alatt, a Honderűben
pedig a bakkecske jegy alatt azokat a közelismerést kivívott
levelezéseket és báli tudósításokat irtam. Akkor nagyon jártak utána,
hogy megtudják ki vagyok? most bevallom. Úgy sem veszek több tollat a
kezembe! még fogpiszkáló formában sem…
… Van annak nyolcz esztendeje, hogy legelőször feljöttem Pestre. Hoztam
magammal egy nagyszerű munkát. Egy szekérderékra menő hőskölteményt
hexa- és pentaméterekben, ez volt a czime, hogy «Egy század»! Csak száz
esztendőcske volt benne feldolgozva a magyar históriából. Kútforrásaim
voltak: Fessler, a hármas kis tükör, és a mágusok története. Kilencz
esztendeig dolgoztam rajta. Ennyi időt úgy hiszem elég koczkáztatni a
halhatatlanságért. Valóságos hazárd játék.
Pestre felérvén, a mint kiléptem a Vörös ökörből, első dolgom volt
szellemi áldozatomat, mielőtt azt a múzsák oltárára letenném, az
irodalmi táltosok egyikének bemutatni. Nem azért, hogy megbirálja, hanem
azért, hogy rekomendálja el valami kiadónak. Kikerestem a
legszelídebbet, a legjámborabbat, ahoz vittem el. Először megörült, azt
gondolta laptölteléket hozok. Jó is volna. Eltartott volna neki három
esztendeig szakadatlanul. Magasabb czéljaim voltak. Megismertetém velök.
Megigérte, hogy két nap alatt elolvassa művemet.
Már az nagy szeget ütött a fejembe. Ha azt mondta volna, hogy jőjjek
vissza a jövő pesti vásárkor, vagy egy év mulva, vagy egy olympiád után,
nem zavart volna meg; de két nap alatt el akarni olvasni azt, a mit én
kilencz esztendő alatt irtam, még is keserű megbántás.
Két nehéz nap mulva megjelenek nála. Összeszedtem minden szerénységemet,
hogy elbirjam viselni mindazon magasztalást, a mivel személyem el fog
halmoztatni, úgy léptem hozzá.
A táltos karszékében ült, s nem kevés meglepetésemre szolgált, hogy
asztalán kiterített munkám fölött oly nyugodt lélekkel pipázik, mintha
hőseimnek valami szükségök volna a felfüstöltetésre, s nem csak hogy
nyakamba nem borúl, de még meg sem illetődik, a hogy meglát.
Azt hittem, hogy nem ismert rám. Tán rövidet lát?
Én vagyok Kis Endymion.
– Tudom, felelte egykedvüen az egyfejű sárkány, s azzal pipáját kiverte
a szegletbe. Önnek a munkáját áttekintettem.
Én jónak láttam fülig elpirulni.
– A versek nem érnek benne semmit.
Ha látott valaki maga mellett mennykövet leütni, az képzelheti, hogy mit
éreztem e pillanatban! Hiszen egyéb sincs benne, mint vers! Arczom
kérdezni látszott a statariális itélet indokait.
– Először azért, mert nem csak öt és hatlábuak vannak köztük, hanem
pláne tarantulák és emlős állatok, nyolcz és négy lábakon járók.
– Hiszen, ha csak az a baj, felelém, segíthetek rajta, a melyiknek sok
van, amputálom, a melyiké kevés, mankót kap.
– Másodszor, folytatá gyilkos hidegséggel a Minotaurus, mértéknek híre
sincs benne, a versek döczögnek, mint a fakó szekér a fagyon, az ember
nyelve bennereked a kátyuban, forspontot kell az olvasónak maga elé
fogatni, hogy keresztül vontathassa magát rajta.
De már ez veszett állapot. Hát én már most mi tévő legyek? A Dunába
ugorjam?
– Azzal ugyan ne boldogítsa az újdondászokat, hanem tudja mit? A
hősköltemények úgy is kimentek már a divatból, dolgozza át ön e
költeményt regénynek, úgy hamarább elcsúszik a sok között.
– Újra kilencz esztendő! sóhajték fenhangon.
– Soha se kell arra annyi idő. Irassa ön le újra, a sorokat egymás után,
senki sem fog rájok ismerni, hogy valaha versek voltak. A kész
liktáriumot szeldelje fel szakaszokra, adjon a szakaszoknak mottókat
Bulwerből, Dumasból, Homérból, Békásiból s egyéb nevezetes külföldi
írókból, s nevezze regénynek.
A tanács megtetszett. Megigértem, hogy szót fogadok s azzal takarodtam.
A mint behúztam az ajtót, jól hallottam, hogy lármázott odabenn az a
kannibal az inasára, hogy máskor be ne ereszszen senkit ennyi papirossal
a hóna alatt.
Két hónap alatt újra volt írva az «Egy század», s jött velem a legelső
könyvnyomtatóhoz, a kinek a firmáját megpillantottam az utczán.
Belépek hozzá, mutatom neki a nyalábot s mondom, hogy én vagyok az a Kis
Endymion, a ki mind ezt kilencz esztendő alatt összeírta, volna-e kedve
kinyomtatni?
Az ember nagyon galant lett e szóra, kért, hogy hagyjam ott délutánig,
addig majd átnézi.
Szinte elsülyedtem. Ez pláne délutánig akarja az egészet átnézni!
No de csak azt akarta belőle megtudni, hogy hány ivet ad ki
nyomtatásban? a szerződvényt ahoz alkalmazandó.
Tehát a munka belbecséről nem is kételkedett, miután nevemet hallá, s
engemet reményemen felül talált azon nyilatkozata, hogy rögtön
szerződést köt velem.
Generozus akartam lenni. Elmondám, hogy én alkudni nem szándékozom, a
minő díjt szaband beleegyezem, munkámat nem akarom túl becsülni. Mire a
szellemi petrefaktor még nyájasabb képet mutatott, s biztosított, hogy
meg leszek vele elégedve.
Az nap nem ebédeltem örömömben,
Pontban, a mint a három órát ütötte az invalidus kaszárnyán, ott voltam
a betűk feldmarsalánál, a legelégültebb, legvidámabb képet tolva be
hozzá. Kezeit dörzsölve lépett elém a derék férfiú, megkinált egy
szivarral, s előmutatta a már elkészített szerződvényt.
Alig mertem belepillantani.
Tán jó volna látatlanba aláirni? gondolám magamban.
– Méltóztassék elolvasni, szólt azonban Guttenberg pereputyja, ha tán
valami kimaradt volna belőle.
Olvasni kezdém.
A munka 80 ivet teendett ki. Híztam.
Az ivenkénti díj 22 forint 45 krajczárra volt szabva pengő pénzben.
A világ keringett velem.
Ily jutalmaztatást legmerészebb képzeletemben sem tigértem magamnak.
Össze akartam számitani magamban mennyire megy az 80 ivvel sokszorozva?
A világért sem udtam kihozni. Annyit bizonyosan sejtettem, hogy azi,
igen nagy somma lesz.
Tovább olvastam, ha vajjon nem találok-e még valam, új meglepetést
számomra? Igen is találtam. Azt a 22 frt 45 krt. p. pénzben minden ivtől
nem a könyvárus volt nekem fizetendő, hanem én ő neki a miért munkámat
kinyomatja.
Én láttam Levassort, de nem látott Levassor engem arczomnak annyira el
kelle változni e váratlan felfedezés alatt, hogy a könyvnyomtató azt
kérdezte egyik faktorától, hogy hová lett az az úr, a ki az elébb itt
állt?
Ha látott ön már valakit, a ki szilvórium helyett faolajat ivott, s ezt
titkolni akarja, akkor lehet önnek valami fogalma arról, hogy milyen
képekkel álltam én ott?
Szerencsémre teremtő géniusom kisegített a zavarból.
– Valamit akarok javítani munkámon, hebegém, mi előtt sajtó alá
bocsájtanám, egy kicsinyt hazaviszem, majd azután megint visszahozom.
– A mint tetszik, mondá a főtipográfus, s elbocsátott szine elől.
Az nap nem vacsoráltam búbánatomban.
Az éjszaka nekem jó gondolatokat szokott hozni. Úgy lőn. Reggelre
kialudtam a kudarczot, s a mint megvirradt, újult erővel indulék neki,
szülöttének szellemem keresztapát találandó.
Sok járás-kelés után elcsíptem vele egy könyvárust. Megemeltetém vele
munkámat, s kérdeztem, hogy mit ád érte?
Ő meg azt kérdezte tőlem, hogy «van-e politikai tendencziája?»
– Nincs, egy csepp sincs, biztosítám megnyugtató hangon. Csupa
költészet, romantika és klasszicitás az egész.
– Úgy sajnálom, felele ő fancsali ábrázattal. Mai világban semminek
sincs kelete, csak a politikának. A regényeket tavaly még vették, az
idén már nem. Miért nem hozta ön akkor?
Ez az ember az ablakon dobja ki szerencséjét, gondolám magamban, s a
nélkül, hogy egy szót vesztegetnék tovább, köpenyeg alá fogtam
regényemet, s mentem egy másik könyvárus boltjába, ott nyomtam azt is.
Elakart osonni a hátulsó ajtón, de megkaptam a kaputja szárnyát, be
kellett várnia a rohamot.
– Mit ád az úr ennyi halhatatlanságért?
– Van e benne politika, kérem? firtatá a jó ember.
– A mennyi csak kell! állítám tele torokkal, politika, diplomatika,
taktika, strategika, heraldika…
– Engedelmet kérek! kiáltá közbe szabódó képpel a szellemi
négerkereskedő, úgy nem merek bele fogni, mai világban nagyon kétséges
vállalat politikumokat kiadni, inkább, ha belletrisztikum lett volna,
örömestebb vállalkozandottam.
Dühös valék! Kalap nélkül futottam ki az utczára, s avizáltam magamba az
ördögöket, hogy mért nem jöttem elébb ide, s később amoda? Denique már
megvolt, s én kereshettem, hogy melyik lámpásra akaszszam fel magamat?
Ekkor csillagzatom és unalmam elvezetett a színházba, ott a Londoni
koldusokat adják, s bennem e körülmény azon gondolatot szüli, hogy ha
ezt a drámát lehetett regényből csinálni, miért ne lehetne az én
regényemet is szomorújátékká önteni?
Úgy lőn. Haza mentem. Bevásároltam egy hétre való eleséget és világítót,
s addig ki sem jöttem a szobából, míg regényemet felvonásokká és
jelenésekké nem gyúrtam. Dolgoztam mint egy igavonó állat. Ha az
ánspániger lovak tudnák azt, mit dolgoztam én? hogy esnének térdre és
adnának hálát, hogy ők csak szekérbe vannak fogva, nem a dicsőség
talyigájába.
Drámám nagyszerű volt! Szeretném is azt az embert látni, a ki nyolczvan
ives regényből tudna kisszerűt csinálni.
Volt benne szomorú is, víg is. Három külön esemény ment benne végig, nem
számlálva az epizódokat, haltak benne rakásra az emberek, mégis maradt
elég. Az első felvonásban annyian születtek, hogy mire a harmadik
felvonásban az első generáczió kihalt, az utódok folytathatták tovább a
negyediket és ötödiket.
Mikor beadtam drámámat a biráló választmánynak, oly szenzácziót
költöttem csupa külső kinézése által, hogy két tag rögtön leköszönt, nem
érezve magában elég kompetencziát annak megbirálására. A megmaradottak
pedig azt kérték ki maguknak, hogy otthon olvassák el. Valának ők
számszerint hárman.
Kettő csakugyan előbb utóbb elolvasá; mint reszketve tudám meg, az egyik
elfogadta, a másik nem.
A harmadiktól függött életem, vagy halálom.
Hallja az úr, az a harmadik egy inkarnátus szellemfaló Poliphemus, a ki
minden reggelire egy fiatal poétát eszik meg s szellemvért iszik bor
helyett!!!
Hallott valaha a világ ily égre kiáltó istentelenséget!?
A mint megkapja munkámat átolvasás végett, elmegy hazulról, senkinek sem
mondja, hová? Két hónapig el van Szegeden, onnan belódul Erdélybe, ott
elcsavarog félesztendőt, onnan bebujtorogja fél Magyarországot, Gömörből
lekerül Somogyba, Somogyból felkerül Biharba, s úgy jön csak haza
tizenöt egész hónap mulva, mi alatt engem a kétségbeesés gutái
kerülgetnek, nem tudva, hogy hová tette a munkámat?
A mint megsejtém, hogy itthon van, rajta rontok, megállok előtte, mint
egy sírból fölkelt lélek s kérdezem tőle túlvilági hangon:
– Hova tette ön a munkámat?
– Micsoda munkáját? kérdi tőlem szörnyű hideg képpel.
Mintha volna nekem több munkám ennél? Drámámat: az «Egy századot!»
– Bizony nem tudom azt, viszonzá a szellemi ragadozó állat kegyetlen
ábrázattal. Tavaly hurczolkodáskor meghagytam az inasomnak, hogy minden
fölösleges iratomat égesse el, meglehet, hogy az is közötte volt.
És ezt csak olyan hangon mondta, mintha egy eltévedt malaczról van szó.
– Azonban megálljon, utána nézetek, talán megmaradt; s inasát behíva,
felszólítá, hogy ha maradtak valahol írások, hozza elő.
– Maradtak, viszonza az inas. Maradt egy nyirkos nyaláb piros bőrbe
kötve, a mit nem lehetett megégetni a belső nedvesség miatt.
– Az az enyim! kiálték fel magamon kívül, s összevissza csókoltam az
inast, megyek érte magam!
– Megálljon a tens úr, majd én előhúzom! s képzelje most az úr, az én
drámámat egy szénvonóval kelle előczibálni a sütőkemenczéből!
Ki akartam az embert hívni párbajra, de eszembe jutott, hogy ő a
harmadik biráló, s e helyett igen alázatosan megkértem, hogy olvassa el
már egyszer azt a munkát.
Megigérte, és igéretét kénytelen volt beváltani, mert az alatt mindennap
a nyakára jártam, engem látott meg, mikor fölébredt, én belém ütötte az
orrát, mikor szobájából kilépett, én kivántam kedves egészségére az
ebédet, mikor a kanalát letette, még álmában is velem kellett neki
vesződnie, elolvasta a munkámat, hogy hazajáró lelkétől megszabaduljon.
Végre tehát egy napon a választmányi jegyző kézbesíté munkámat, melynek
táblájára ez vala írva:
«Némi módosítások mellett elfogadtatik.»
Idvezültem! E perczben én voltam a legboldogabb ember az egész
kontinensen.
– S mik legyenek ama némi módosítások? kérdezém boldogságom hírnökétől.
– Azt **y úr fogja önnek elmondani.
Ugyanazon irodalmi Dsingiszkán, a ki tizenöt hónapig tartotta a
kemenczében a darabomat. No de megbocsátám neki, mert elfogadására
szavazott, s siettem hozzá a «némi módosításokat» megérteni.
Csekélység volt az egész.
Csak az egyik férfi szerelmesből kellett asszonyt csinálnom, s két
testvért úgy módosítanom, hogy utoljára férj és feleség válhasson
belőlük, a harmadik felvonást az első és a második közé illesztenem, az
ötödiket végképen elhagynom, e helyett az elejére egy előjátékot
készítenem.
Továbbá egy gazembert kelle becsületes emberré javítanom, egy boszorkány
ártatlanságát kiderítenem, egy megholt anyát új életre hoznom, a
monológokból dialogokat csinálnom, az előforduló gyilkosságokat még
nagyobb gyilkossággal motiválnom. A fő intrikussal a primadonnának össze
kellett házasodni, az első szerelmesnek pedig, a helyett, hogy
megházasodik, megkellett őrülni, s úgy mondani el azt, a mit én különben
mint okos embernek adtam a szájába.
Uram! Ez gyilkos munka volt. Inkább három új darabot írtam volna. No de
elkészítém ezt is. Megviselt csunyául, mondhatom.
Azt hivém, hogy most már tehát átestem a nagyján, most már czélnál
vagyunk.
Tehát semmi sincsen hátra, mint a szerepeket kiosztani, és azután
betanulni, és előadni a darabot.
A kiosztás felségesen sikerült, minden személynek első szerep jutott, az
utolsó dárdahordozónak sem maradt kisebb szerepe négy árkusnál. Még így
sem voltak elegen. Az orkestrumban az egyik brúgós, meg az egyik
klarinétos tud magyarúl, azokat is a játszó személyzet közé kivántam
igtattatni, sőt az egyik kortinahúzónak is, hogy ne heverjen hiába,
juttattam egy monológot, a mit a zsinórpadláson kellett elszavalnia
láthatlan szellem képében.
Ez a nagyszerűség volt megölő betűm. Hallja csak tovább uram. Várok egy
hétig, egy hónapig, ez alatt kiki megtanulhatta már a szerepét, akkor
kérdeztem, hogy mikor adják már a darabomat?
– Most nem lehet, – lőn a válasz, – mert az első hős elutazott
vendégszerepekre: nem jön meg hat hétig.
Kegyetlen fátum.
Elmulik a hat hét. Ott lestem az első hőst a gyorskocsinál, megragadtam
a bundagallérját, vittem egyenesen a szinházhoz:
– Itt van uraim. Elfogtam, kezeim között van! mikor adjuk a darabomat?
– Hja, biz azt megint nem adhatjuk hat hétig, mert az első szerelmesnő
szabadsággal fürdeni ment Füredre.
– Oh bárcsak kiszáradna az egész Balaton! hogy ne fürödhetne benne,
jönne vissza! A Hölgyfutárból egy héttel előbb megtudtam, hogy már jön
vissza.
– Rajta, rajta uraim. Siessünk! Mindjárt itt lesz. Adjuk azt a darabot!
– Megint lehetetlen, mert az első hősné szabadsággal a zöldbe utazott.
– Zöldebb leszek én a leveli-békánál, csak jőjjön vissza és adjuk azt a
darabot!
Denique nem lehet rajta változtatni.
Uram! ez így ment tíz hónapig: hol az előjáték, hol az utójáték
személyei voltak utazóban, egyik berekedt, másik megbetegedett, minden
elutazó művész után én sirtam el az elválás keserveit, minden beteg
művésznőért én imádkoztam legbuzgóbban.
Végre, úgy november táján, együtt voltak valamennyien: ott nyomtam őket.
Meg ne mozduljon, a kinek az élete kedves! Innen ugyan ki nem szabadul
addig senki, a míg a darabomat elő nem adjuk.
Megijedtek tőlem. Látták, hogy nem tréfálok, kitüzték a darabomat
valamelyik péntekre. Azt mondták, hogy az drámai nap.
Legalább tehát megállapodtunk egyszer.
Van a szinháznál egy jó öreg úr, a ki rendesen igen szivesen bánik a
fiatal drámaírókkal; az karon fogott és szép nyájasan megszólíta.
– Ugyan édes Kis Endymion úr, nem találja kegyed, hogy ez a dráma egy
kicsinyt – hosszaska?
– De tudom. Az az egyik érdeme.
– Nem gondolja kegyed, hogy jó lenne egy kissé megrövidíteni?
– Hogyan megrövidíteni? nem értem.
– Lehetne például egyes jeleneteket kihagyni belőle.
– Egyes jeleneteket! De uram, nem azért vannak azok megírva, hogy ki
legyenek hagyva. Semmit, semmit sem engedek, egy árva betüt sem.
– Így még is igen hosszu lesz. Eltart holnap reggelig.
– Hadd tartson. Ha sok a közönségnek, fizessen dupla belépti díjt, ha
sok egy napra, adják két nap, de ki nem hagyok belőle semmit!
Komolyan megharagudtam. Ezek az urak bizonyosan restelik a tanulást,
azért akarnak rábeszélni, hogy egész jeleneteket hagyjak ki darabomból,
miért ne egész felvonásokat?
Másnap olvasó próba volt. Felmentem. Ott voltam.
Én abban a képzeletben éltem, hogy a próbán minden ember úgy fogja a
szerepét szavalni, a hogy én szoktam azt, mikor mások előtt felolvasom,
s nagy meglepetésemre szolgált, hogy a mint a szereplők körül ültek az
olvasó teremben, nem is szinpadon, egyszer csak azt mondták: csendesség!
s azzal csak kezébe vette minden ember a szerepét, s elkezdett olyan
lassan beszélgetni belőle, mintha abban valami titok volna irva.
– Nem hallom! Semmit se hallok. Ahá! ott egy asszonyság most kezd
beszélni; oda tartom a fülemet: «tegnap a szakácsné mind összeégette a
lúdmájat.» Ez nem az én drámám. Amott látok most egy ihletett arczot,
keblére tapint, hallgatom: hogy szaval? «utczu teringette otthon
feledtem a szobakulcsot!» ez sem az én drámám! Az első hős és a
főintrikus a szerepekkel kezeikben erősen gesztikulálnak, ott foly az én
dialogom. Az ám. Arról beszéltek, hogy honnan lehet legjobban meglátni a
napfogyatkozást: a Svábhegyről-e, vagy a Rákosról?
Ki játszsza hát itt az én darabomat?!
Ráakadtam végre a gombolyag szálára. Árpád beszélt. Belenézek a
szerepébe, hogy fordíthat olyan sebesen? s látok benne keresztül-kasul a
sorokon végig mindenféle huzásokat.
– Nini, uram! Mik ezek az izék itten?
– Ezek? Ezek itt ni? Ezek – meghúzások.
– Meghúzások, meghúzások! Tudom, hogy meghúzások; de hát mire valók ezek
a meghúzások?
– Ezek a súgóért vannak, hogy ott ne súgjon.
Most még kevesebbet tudtam, mint azelőtt.
Nézzem a többi szerepeket, azok is tele vannak ilyen «meghúzásokkal.»
Kínos sejtelmektől gyötörve félre húzom Árpád személyesítőjét, s
kérdezem tőle: «talán bizony, a mik itt ki vannak huzva, azokat a
szinpadon el sem akarják mondani?»
– Csendesen uram, – súgá ő fülembe: – meg mondom önnek a dolog titkát,
de ne közölje senkivel; mert mindkettőnket bajba keverhet. Ezek a
czenzura miatt vannak kihúzva; ha ezek benne maradnának, önnek a darabja
nem lenne megengedve… Csitt… Hallgatás…
Le voltam ütve, mint egy tulok. Látnom kellett, mint ontattak halomra
legszebb frázisaim: a költészet virágai kaszával vágattak rendre! Tíz
sor közül megöletett kilencz; kérdésre nem jött felelet; a hét vezér
közül egy, a kinek Árpád trónfoglaló beszédére három íves
válaszfeliratot kellett elmondani, az egészből annyit hagyott meg, hogy
«ühüm,» s a primadonna legszebb monologja azon kezdődött, hogy
«egyébiránt» s végződött e szóval «pedig».
Így azután könnyü volt a próbának reggeli nyolcz órától délutáni egyig
bevégződni.
Meg vagyok ölve; szét vagyok tépve; sütve, főzve, tráncsirozva! de azért
nem tesz semmit; Sybilla könyveiből is elveszett hat, a megmaradt három
még is furorét csinált. Megálljatok drámaírók!
Hogy a szinháznál elakarnak nyomni, azt igen természetesnek találtam. A
szinész mind drámát ír, a szinésznő mind drámát fordít, tehát
irigykednek rám; de a közönség majd annál nagyobb elégtételt fog
szolgáltatni.