kalapját a terem közepén közlátványra. Mellette állt Barcsay:
– Te Jankó, – monda neki. Látod, te könnyebben hajolsz, vedd fel nekem
azt a kalpagot.
– De már azt ugyan nem teszem.
– Vedd fel kérlek; ha felveszed, mind neked adom a narancsot, a mi benne
van.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Bécsben lakó magyar fiatalság egy időben nagyon odakapott hozzá. János
bácsi minden jó helyen otthon volt a városban, s vezette az ifjabb
nemzedéket mindenüvé, a hol valami újabb mulatságra volt kilátás.
Ilyen alkalommal ez volt jelszava:
«Kalapot! pálczát!»
Akkor azután haladék nélkül vette mindenki kalapját, pálczáját, s
követte a vidám öreg urat tüskön-bokron keresztül.
Egy silány, esős őszi délután hosszasan unatkoztak már az öreg úr
vendégei az egyszinű pipafüst mellett, ő maga pedig legjobban
unatkozott; unta vendégei képét, szavát, s egyáltalában nem volt semmi
kedve.
Egyszer mégis közmeglepetésre leteszi pipáját, s kimondja az örvendetes
jelszót.
«Kalapot, pálczát!»
Valamennyien örvendve szöktek fel e régvárt kommandóra, s mentek az öreg
úrral le a lépcsőkön, ki az utczára.
A kapuban megállt János úr elgondolkozva.
– Merre megyünk, kedves urambátyám? – kérdék kedvrederült ifjú vendégei.
János úr hidegvérrel felelt:
– Ki jobbra, ki balra; én magam megyek haza.
Azzal visszafordult, kicsukta vendégeit a kapun, s ott hagyta őket.
Azok szép csendesen tovamentek: nem mertek zúgolódni, mert az öreg úr
nem hagyott tréfálni magával.
Már ekkor öreg úr volt; csakhogy nem akarták azt neki elhinni. Most is
Jankónak hítta mindenki, s Erdélyben csak úgy bántak vele, mint holmi
suhanczczal, a ki minden gyereknek iskolapajtása.
Pedig regálista is volt, s nagyon szerette volna, ha az országgyűlésen
meghallgatják vagy egyszer, a mit beszél. E vágya nem teljesülhetett
soha; a mint legelső szavait kimondá:
– «Ne diskuráljunk urak hiába, tiszta bort töltsünk a pohárba!» azonnal
elkezdett az egész gyülekezet unisono hahotával kaczagni; a derék úr
hiába ütötte botja végével a pallót, öklével az asztalt, hiába
protestált, hogy «a chszolláchs chszabadchsság ninchcss tiltva
chachzánkban!» annál jobban kaczagtak rajta, mig egy hang a karzatról le
nem kiáltott rá: «volát!» a mire azután a derék úr elkeserülten ült
vissza székére.
Egyszer életében tudott csak volátot adni, pedig úgy szerette a
tarokkot, hogy még utaztában is megfogta az ismeretlen embereket s
kényszeríté a vele játszásra.
A tordai kaszinóban csipte el így egyszer a jámbor segédlelkészt;
rosszúl játszott a derék tiszteletes, egy darabig csak tűrte János úr,
végre nem állhatta szó nélkül a dolgot; – «ugyan kérem, kihez van
szerencsém?» kérdezé jámborul.
– Én, szolgálatjára, Miklós Miklós vagyok, – felelt szerényen a lelkész.
– No, hát akkor én Jankó Jankó legyek, ha az úrral tovább játszom! –
mennydörgé a vitéz kapitány úr, asztalhoz vágva az egész tuczat kártyát.
Ezen hajlamáért kellett a jó úrnak sokszor megszenvedni. Hivatalos
utasítás, vagy napirend helyett sokszor kiosztották neki a pagátot.
Pedig a jó úr igen kellemetes politikus volt, elvei nem voltak; de hát
minek is az? türelmes volt minden vallásfelekezet iránt; ő maga azt sem
tudta, melyikhez tartozik. Jó pajtásai voltak a kormánypárton is, mint
az ellenzéknél, és ő soha sem bírta megérteni, hogy mi különbség van a
kettő között? Hanem azért mind a két párt lakomáit szorgalmasan
látogatta. Egy ily mulatságban egy székely atyafi, mint taxalis követ,
vonta magára figyelmét zajos vidámsága által. A vitéz lúfő akkor tanulta
először ismerni a champagnei pezsgőt, s pohara ürültén szörnyen kezde
kiabálni saját székely nyelvén.
– Azt a Sánfánét!
– Fenyővizet! Fenyővizet ennek a góbénak! – dörgött reá János úr
haragja, az egész társaság kitörő kaczaja mellett. Ne sutor ultra
crepidam!
A sarkalatos főhivatalnokok választása volt ez idő szerint Erdélyben a
főpolitikai kérdés, melynél a pártok véleménye leginkább megoszlott.
Minden szavazatképes követnek egy lapra kellete felírni jelöltjeit, még
pedig az országban bevett négy vallásfelekezet mindenikéből hármat.
János úr mind a négy osztályba Barcsay Jánost kandidálta.
Magyarázták aztán neki, hogy az nem lehet. Barcsay csak a maga helyén
fordulhat elő, ott is harmadmagával, a többieket pedig egészítse ki
szinte.
– Hát mi baja azzal az országnak, hogy ki melyik templomba jár? lám, én
egybe sem járok. Aztán hogy válaszszak én ki a szász nemzetségből három
nekem tetsző embert? mikor az egészből csak az egy Kleinkaufot szeretem,
ez pedig már meghalt.
Azonban a szomorú napok őt is elszólíták Erdélyből.
Legjobban megpróbálta szivét az a bánat, a mit Barcsay halálán érzett.
Ez a kedvelt barátja igen gyászosan végezte életét. Tutajokat
szállíttatott alá a Maroson s a mint egyikről a másikra átakart ugrani,
a hullám hirtelen tovább taszította azt s Barcsay a kettő között a vízbe
hullott; a mint azután ismét felmerült a vizből, a hullám ismét úgy
csapta össze a két tutajt, hogy a felmerülő fejét összezúzta vele.
János úr vigasztalhatlan volt e derék barátjának halála fölött.
– Szegény Jankó, – mondá könyezve, – mindig mondtam neki, hogy
őrizkedjék a viztől. Lám a víz pusztítá el utóbb is. Ha a borra bízta
volna magát, most is élne. A bortól nem ért soha senkit ilyen fátum.
Nem is maradt azontúl egyéb jó barátja, csak a bor.
Az áldott bor volt egyedüli vigasztalója, ébresztője, mulatsága,
enyhítője.
Fiatal katonatisztek kötekedtek vele, hogy a bor nem való huszárnak,
csak bakancsosnak, mert lám bakator annak a neve.
– Igen bizony, – felelt a búsuló hadastyán. Mert a baka torán iszsza azt
a huszár!
Ivott is annyit a derék férfiú, hogy ha minden, a franczia háborúban
elesett baka torát meg akarta volna ülni sorban, még azon is túl ment
volna.
E bús mulatság végre nagyon megrongálta szemeit, a miket a rossz poéták
a lélek ablakainak szoktak nevezni.
– Milyen csunyaság, hogy két ablak miatt igy elpusztul az egész épület!
– zúgolódék az öreg úr ismerőseinek s panaszkodott, hogy milyen csunya
város most ez a Bécs, napról-napra sötétebb lesz.
Azok nem hagytak addig neki békét, míg el nem tuszkolták egy hires
szemorvoshoz, a ki megvizsgálta szemeit, rendelt mindenféle gyógyszert,
mosdó vizet, tapaszt és lapdacsokat.
De a minden pontok pontját elfeledte János úrnak lelkére kötni, s csak
akkor jutott eszébe, mikor már ez eltávozott; azért utána szaladt s a
lépcsőn lekiáltott rá:
– Mindenek fölött pedig, kapitány úr, bort nem szabad inni!
– Ugyan jó, súgá János úr kisérőjének, hogy ezt nem hallottam.
Nem is fogadta meg.
Azt szokta mondani, hogy sokat látott már ő e rongyos világon, de
mindaz, mit látott, és a mit még azután láthatna, nem ér fel egy pohár
borral.
Így azután mindig sötétebb lett előtte Bécs városa, a fényes paloták, az
emberek arczai egyre sötétültek; a nap sem úgy ragyogott már előtte,
csak jó kedve maradt fiatalon.
A vén Tanaszi is elköltözött már előre, szállást csinálni azon a nagy
állomáson s a másik siheder, kit «erre a kis időre» fogadott magának,
haszontalan ficzkó volt. Mikor beteg volt az ura, halálos ágyán feküdt,
mindenét ellopogatta lassan.
Az öreg katona még látott annyit, hogy ezt észrevegye; nem bánta, ha
lopták, de azt restellte, ha szemeláttára teszik. Odainté hát magához a
ficzkót s mikor megkaphatta, odahúzta magához üstökénél fogva s azt a jó
tanácsot súgta a fülébe:
– Tanuld meg gaz fiú, hogy addig ne lopd el a csizmám, míg benne van a
lábam. Nem várhatsz már addig, míg meghalok?
Meg is halt nemsokára. Végóráján elmondhatá, hogy «élt.»
Öröksége nem maradt, a min utódai czivódjanak; de ha azt az örök
jókedvet, melylyel a sors megajándékozá, szét lehetne osztani emberek
között, abból ugyan gazdagon jutna sokunknak elég.
IDEÁLIS ÉS PRAKTIKUS.
Két utas szállt Southampton kikötőjében a Leopard gőzös fedélzetére.
Az egyik egy komoly, tekintélyt tartó férfiú, állig begombolkozva,
azonfelül megborotválkozva; a másik egy vad, torzonborz öreg úr,
imigy-amúgy megfésülve, egy kis prémes sipkával a fején.
Első tekintetre fogadni lehet, hogy az egyik egy mylord, a másik egy…
szky; amaz magas származású angol tory, ez pedig valami lengyel herczeg.
A mylord gutta percha köpenyt visel gyapot felöltönye fölött, mely igen
praktikus öltözet, hideg ellen meleget tart, meleg ellen árnyékot tart,
az esőt nem ereszti át, és nem akad meg semmi piszokban: mosni lehet. A
lengyel valami zsiros bekecscsel tünteti ki magát, mely elég alkalmas
ugyan arra, hogy az embert a londoni cokneyk csoportostúl kisérjék végig
az utczán, de épen ott nem tart meleget, a hol kellene.
A mylord jó kaucsuk félczipőket húzott csizmáira, melyek biztos lépést
adnak a hajón, a lengyel sarkantyús csizmákban jelent meg, a mikkel
minden perczben eleshetik, beleakadhat a kötélzetbe, s elölheti magát.
Az angol lord számos kisérettel jött, a kik mind komoly, kevés szavú
emberek, egy főintendáns, egy titkár, egy sebész, egy szakács, egy
pénztárnok, egy pitvarnok és akárhány cseléd, kik mind nagyon jól értik
saját szakmáikat, s a másokéba nem elegyednek. A szakács szemeláttára
belefújta a szél a mylord paplanát a tengerbe, mert azt megkapni a
pitvarnok kötelessége, s a pénztárnok a világért el nem húzta volna a
lábast a tűzhelyről, mikor látta, hogy a kávé kifut, mert ez a szakács
hivatása. A lengyel herczeg egy lovász kiséretében jött; kettőjüknek van
egy kulacsuk, abból iszogatnak felváltva, s a melyiknek kezében van a
kés, az metsz a másik számára a szalámiból.
Fél napig tartott, mig a szekrényeket, bőröndöket felhordák a hajóra,
melyek a mylorddal jártak. Volt ott mindenhez való készület; egész
felállítható sátrak, sütő, főző készületek, tűzszerszámok,
villanytelegráfok és sebészi eszközök; mindenkinek a segédszemélyzet
közül valami akasztva a nyakába, kinek táska, kinek földabrosz, mágnestű
és távcsövek; hordozható tábori szék, írókészlet s több efféle
nélkülözhetlenség. A lengyel úr minden készülete egy roppant nagy
dohányzacskó, meg egy csibuk. Van egy gyanús bőröndje is, mely úgy néz
ki, mintha szinte csupa dohánynyal volna megtöltve, hogy olyan könnyünek
ne tessék, a mikor megmérik; egyébiránt minden útban levő hordó és
málhaköteg arra szolgál neki, hogy széket, asztalt és ágyat képviseljen
számára, miken igen jól tudja magát elhelyezni.
A hajó még vagy félnapig várt a betakarodás után a kikötőben, mely
hosszú idő alatt a lengyel nem tudott hova lenni türelmetlenségében,
eleinte jött ment végtől végig a hajón, mintha azzal hamarább odaérne,
mint más, a ki egy helyben ül, azután beleveszett egyenkint a
matrózokba, a kapitányba, hogy miért nem feszítik ki már a vitorlákat,
mért nem szedik fel a horgonyt, mért nem adnak jelt az indulásra? a
mióta itt sütkéreznek, tíz mértfölddel közelebb lehetnének Sztambulhoz,
következőleg az aldunai csatatérhez, ott már ezóta ki tudja, verekesznek
is s meglehet, hogy ez a félnapi késés adhat fordulatot a dolognak.
Végre mondták neki, hogy ne lármázzon, mert a hajó lord Blackswel
sürgönyeire várakozik, a kit az angol kormány megbízott, hogy menjen el
Sztambulba s angol vezénylet mellett jó fizetésért toborozzon össze
nehány ezer törököt lovas katonának.
– Én is azt akarom, állítá a lengyel, – én is csapatot akarok
vezényelni.
Nem is csinált belőle titkot, elmondta mindenkinek, a kivel
összetalálkozott, hogy ő lengyel herczeg, kinek hét faluja volt; saját
költségén állított ki 1830-ban egy lovas ezredet, széllyelvert vele
nyolczezer kozákot. Most igen jövedelmes állást hagy el Angliában, hogy
még egyszer összemérhesse kardját az oroszszal; mert szégyennek tartaná
a tollat faragni, midőn tudja, hogy van a földön egy darab hely, a hol
az oroszszal verekednek.
Ezt elmondta minden matróznak, minden szurokkabátos közlegénynek és a
kormányosnak, nemkülömben a kapitánynak.
Lord Blackswel nem beszélt senkivel és hozzátartozandói szinte nem
beszéltek senkivel, kiki bezárkózott a maga kajutjébe. Onnan ki sem
jöttek, mig a hajó fel nem szedte vasmacskáit s ki nem lapátolt a
kikötőből.
A jó lengyel majd leszaggatta a süvege karimáját, annyit integetett vele
a parton álló néptömegnek, pedig hihetőleg egy embert sem ismert közüle;
s a fölötti örömében, hogy csakugyan mennek már, boldogot, boldogtalant
kinált szivarral, mintha estére megint állomásra érnének, a hol újakat
vehet. A mylord nem jött elő kajutjéből, csak midőn már a tengeren
voltak, akkor kiült egy háromlábú székre, maga elé tétetett egy
háromlábú asztalt, arra egy háromlábú theakannát, az alá egy háromlábú
spirituskatlant, s szépen főzte és itta a theát, nem kinálva vele
senkit, s koronkint egy háromlábú perspektiván keresztül nézve a mindig
távozó part felé.
A jó lengyel a mylordon kivül mindenkinek adott már szivart s
mindenkinek elmondá, hogy ő Törökországba utazik, lovas csapatot
vezényleni s miután megtudta, hogy a derék lord is hasonló kollégiális
törekvéssel indul oda, lehetetlen volt, hogy ismeretséget ne kössön
vele; kényszerítve őt, hogy igyék az ő pálinkájából, a mely valódi
lengyel készítmény, épen 32 esztendős.
A lord kénytelen volt inni, vagy birkózni.
Azután a lengyel odahengerített mellé egy kis hordót, arra ráült s
elkezdett vele barátságosan beszélgetni, mintha diákkori ismerősök
volnának.
– Lehetetlen önnek kezét meg nem szorítanom, derék férfiú, ön is az
orosz ellen harczolni indul, mint én. Tudom, ez önnek titka, de nekem
nem titkom. Én nem rejtegethetem el azt az örömemet, a mit érzek, hogy
még egyszer csapatot vezényelhetek az északi kényúr ellen, én fenhangon
kiáltom, hogy nem akarok meghalni másutt, mint a csatamezőn. Nem félek a
kémektől; verekszem a legelsővel, a ki utamban áll. Ön derék férfiú,
becsülöm önt, keveset beszél, de sokat cselekszik, ilyen az angol; a
lengyel sokat beszél, de sokat is tesz. Szolgálhatok egy gyufával? alig
várom, hogy Sztambulban kiszálljunk; olyan régen ültem lovon. Úgy érzem
magamat, mintha menyegzőre készülnék.
Lord Blackswell a kilenczedik csésze theát itta, s attól még is annyira
ment, hogy kérdést intézzen a bőbeszédű útitárshoz.
– Ön tehát csapatot szándékozik alakítani törökökből?
– Oh igen, a mint partra szállok.
– Van önnek megbízása erre valamely kormánytól?
– Oh nincs. Szenvedélyből teszem.
– Talán ismeretségei vannak, vagy összeköttetései?
– Egy lelket sem ismerek én ott.
– Tehát pénze van sok hozzá?
– Oh az épen nincs. Erre nem szoktam gondolni.
Lord Blackswel a szemöldeit fel a kalapja alá, az állát le a
nyakkendőjébe húzta s nagyon furcsán kezdett nézni az öreg fiúra.
– Tehát mint fog ön kezdeni kitűzött czéljához: csapatot szerezni?
– Az legkönnyebb. A hol egy csoport embert látok ácsorogni, oda megyek
közéjök; tudok törökül, arabul, megmutatom nekik a kardomat, huszonnégy
csatában volt az, s most is fekete az orosz vértől; elmondom nekik, hogy
ujra elhoztam ezt a kardot, lekoptatni róla a rozsdát, leírom a
borzalmakat, miket az oroszok minden megtört népen elkövettek, s ha van
a törökökben vér, jönni fognak velem, a merre mondom, s minthogy
átlátandják a legelső alkalommal, hogy közöttük én értek legtöbbet a
hadi mesterséghez, örömest fognak követni.
A mylord a fejét kezdte csóválni, s még mélyebben húzta állát a
nyakravalóba.
– De mivel fogja ön fizetni embereit?
– Oh az nagyon egyszerű. Iparkodni fogok átjátszhatni a csatatért az
ellenség földére, s ott jó eszköz a requisició. A nagy Napoleon
megmondta azt már, hogy «avec du pain et du fer on peut aller au Chine»,
kenyérrel és vassal a kézben Chináig el lehet menni.
A mylord álla egészen eltünt e szavaknál a shawl redői között: oda
intette a két lábú gépeit, elhordatta maga elől a három lábúakat, jó
éjszakát kivánt a lengyelnek, bement a szobájába, s feljegyzé naplójába:
«Mai nap találkoztam egy bolonddal, a ki meg akart tanítani arra egy óra
alatt, mint kell egy idegen országban katonákat toborzani? mely kérdésen
két hónap óta dolgozott a Downing-Streetben egy egész sectio…»
A mylord megmelegítteté az ágyát, flanellbe takargatá magát; bevett két
Morrison-lapdacsot, s miután kajutejében minden asztalfiókot bedugatott,
hogy azokból légvonat ne jöjjön elő, rheumás karját megköté
elektrogalvanikus lánczczal, s még egyszer végig lapozá §§-okra osztott
praktikus tervezetét a leendő ujonczozás felől; a kellemes mulatságban
elszenderűlt. – A jámbor ideális lengyel pedig előkeresé szürke
köpönyegét, a melyen az a nevezetes volt, hogy az is ott volt már az
osztrolenkai harczban, s a legközelebbi kátrányos málhaköteg mellé
leheveredett, lábtól az inasa, ugyanazon köpönyegre, s olyan szépen
horkolt onnan, hogy a mylord minden órában felébredt reá.
Gibraltárnál három marokkói saracén szállt a Leopardra, kik szinte
Sztambulba igyekeztek.
Jó, izmos legények voltak, erős csontokkal, elfeketült bőrrel: az ember
szeme könnyen megakadt rajtuk.
A my dear lord kegyeskedett őket észrevenni, s miután konduitjokról
értesült, s előbbi életmódjukat kielégítőnek találta, utasítást adott
titkárjának, hogy adjon felhatalmazást a főfelügyelőnek, miszerint bizza
meg a dragománt (tolmácsot) értekezni e hadfiakkal, hogy álljanak be a
mylord által szervezendő lovas csapatba, kétszáz piaszter felpénzt
felveendvén a pénztárnoktól, ki szinte írásbeli utalványokat nyerend, s
egy-egy teljes egyenruhát a montur-komisszáriustól, ki ez iránt
utasítással van ellátva, az illetők majd kellő időben beadván
jelentéseiket.
A jó lengyel pedig éjszaka odaült a hadfiak közé, s elkezdett nekik
mesélni ezeregy-éjszakai regéket, nagy hősök életét és viselt dolgait,
kik a moszkó irtásában szerzettek magoknak halhatatlan nevet; elmondta
nekik, hogy a félholdnak az egész világon kell uralkodni, vagy elébb
vagy utóbb. Mert ez a végzet már az emberek arczában eléggé ki van
fejezve; miután az emberek szemei fölött félholdat képez a szemöldök.
Az arab vitézeknek tetszett ez a beszéd; elhallgatták volna napestig
étlen szomjan a bohó lengyel daliát, ki nekik meséket mondott; a
mylordnak pedig azt izenték vissza a dragomántól a titkáron keresztül,
hogy a főintendánsával semmi közük, mert annak nincsenek szemöldökei,
melyeket pedig Allah azért rendelt az emberek arczára, hogy bennök a
félholdat dicsőítse.
Épen, a midőn Sztambulba érkeztek, akkor fogyott el a lengyel részéről
az utolsó pipa dohány és az utolsó szelet szalámi; gyönyörűen ki volt
számítva minden a napjára.
A kiszállásnál még egyszer megölelte a lordot és a körüle állókat mind,
kezébe kapta kardját és pisztolyait, s első volt, a ki partra ugrott,
oly vidáman köszöntve az ott állongó müzülmánokat, mintha mind legjobb
pajtásai volnának, s azzal belevegyült a tarka világba.
A derék mylord elébb személyzetét szállíttatá a partra, azután málháit,
maga számbavette az intendánstól az illetményeket; – Perában kibérelt
egy tágas hotelt, azt bekerítteté léczekkel, befestette zöldre és
sárgára, kitűzött eléje egy nagy kék-veres lobogót; az ablakokból
ajtókat vágatott rajta, az ajtókat elrendezte az intendatura, a
beiratási bureau, a fizető hivatal, a mázsahivatal, a mértékhivatal és a
titkári comptoir számára, feliratva nagy betűkkel angolul minden hivatal
jelentőségét.
Azután beigtatott egy hirdetményt a Journal de Constantinapoleba,
melyben felhívja Törökország férfi lakosságát, hogy az alább olvasható
kreditivák értelmében megbizatva levén lovas csapatot toborzani, a
világosan kitett föltételek mellett ujonczok elfogadtatnak a körülírt
utczában pontosan meghatározott óráiban a napnak; ugyanezt falragaszok
is hirdették bőven.
Pontosan meghatározott óráiban a napnak ott ült kiki a maga hivatalos
asztala mellett: a főintendáns, a titkár, a pénztárnok, a mázsamester, a
mértékmester, az orvosok és irnokok.
De újoncz nem jelenté magát.
Másnap bátorkodott a dragomán alázatos észrevételét közleni a titkár
úrral, miszerint ezen a praktikus úton kevés sikert lehet reményleni,
mivel a muzulmán közönség nagyobb része nem tudja olvasni a
falragaszokat, jobb lenne tehát a felszólítást dobszó mellett élőhangon
kihirdetni a szegleteken.
Lord Blackswellnek erre nem volt specifikus utasítása; kénytelen volt
elébb sir Stratfordot megtudakolni: s csak harmadnapra engedé meg a
dobszó melletti hirdetést.
Ez csakugyan sikerre vezetett; másnap már egy csoport muzulmán elkezdte
bámulni a zászlót a tarkára festett ház előtt, s az ablakban ülő urakat.
Azonban bemenni senki sem mert egyhirtelen e hallgató urakhoz, a kik még
csak nem is intenek az embernek.
Akkor jött már kedvök bemenni, a mikor vége volt a hivatalos óráknak, s
midőn zörgetni kezdtek az ajtón, többé nem bocsátottak be senkit.
Másnap ismétlődött a jelenet; a dragomán felhatalmazást kért, hogy
kimehessen az emberekhez s biztathassa őket a betérésre.
Erre néhányan vállalkoztak megkisérteni a szemöldöktelen giaur
szolgálatát. Egy csoport kaikdzsi és vízhordó nagy nógatásra beállított
a festett udvarra, gyanusan tekintgetve maga után, ha lesz-e merre
elszaladni?
Legelőször a bejelentési hivatalban kellett megállapodniok; ott
mindnyáját beirták egy nagy sárga könyvbe. Szerencséjökre az illető
registrátor nem értett a kimondott török neveknek betűkké idomításához,
s Dzsafir helyett Tapeczirert, Kirbizli helyett Ribizlit írt.
Innen bevitték őket a mázsáló és mértékvevő hivatalba; egy
tizes-mázsamérő ott állt a középen, arra fel kellett állni a
mozlimeknek, s megméretni magukat, hogy hány fontot nyomnak? Már ez
kissé megbotránkoztatta őket. Kinek van jussa Allahon kívül az embereket
fontra tenni és meghatározni súlyosságukat? ő egyedül tudhatja, ki
mennyit nyom az ő bűneivel együtt? Hát még mikor az ölmérték alá kellett
állniok; ez már egészen felháborította őket. Ki mérné a vitézséget
singgel, avagy araszszal? De csordultig tölté borzadásuk mértékét, a
midőn a legelsőt, ki a mértéket megütötte, ott menten levetkőztették
szép bőséges török kantusából, s húztak rá szűk kabátot és
kimondhatatlant, melynek fele piros volt, fele zöld. De már ezt nem
birták kiállani tovább. Azt az egyet ott hagyták vesztére, a többiek
pedig földhöz csapták az előpénzt, s elszaladtak valamennyi hivatalon
keresztül ki a kapun; az utczán levők azt hitték, hogy ezeket nyúzni
akarják, ők is elfutottak sebtén.
Maig sem fogott lord Blackswell annál az egy rekrutánál többet a maga
lovascsapatjához; pedig mint praktikus férfiu még a kapujára is
kiszegezteté saját kormánya utasítását a szultán felhatalmazása mellé.
Az az egyetlen egy ujoncz pedig nem mer új egyenruhájában az utczára
kimenni nappal, mert a mint egyszer kinn őgyelgett, valami szűk utczában
megszorította egy vén müzülmán s megfogván tarkóját hátul, rá ordított:
«hát te istenkáromló vad kutya, nem szégyenled müzülmán létedre a
próféta szent zöld szinét tested alsó részein viselni», s ezt mondva úgy
rúgá meg papucsos lábával a fentemlegetett testi részeit az ujoncznak,
hogy ez négykézláb terült el a sárban.
Azóta a jámbor csak lovon mer megjelenni az utczán és csak ura
kiséretében, a midőn a balga ozmanlik kaczagva mutogatnak reájok: ime
itt jön a felemás giaur a maga ezredével.
A mylord azért mindennap pontosan és praktice vezeti naplóját, s
időközönként megküldi hivatalos bulletinjeit illető osztályfőnökének
Londonba.
«Az ujonczozás kivánt stádiumba kezd lépni; a személyzet egészségi
állapota kielégítő; az időjárás enyhülni kezd; a thermometrum ennyi meg
ennyi fokon áll: a pénz elfogyott stb.»
A jelentésekből, valamint a hirlapok tudósításaiból nem lehet világosan
kivenni: vajjon fogott-e azóta a kiállítandó szabad csapathoz második
ujonczot is, vagy sem?…
… Hát a jámbor lengyellel vajjon mi történhetett az alatt?