képzelhetni, minő vesztébe rohan egy oly ideális bohó, mint ő, ki
kreditivák, megbizások, intendaturák, titkárok, sátrak, mappák,
perspektivák s kiváltképen pénzek nélkül indul neki a kék világnak,
egyedül egy karddal az oldalán, s egy szivarral a szájában, hogy
hadsereget toborzon.
A legelső dolga az volt, hogy vett magának és lovászának két paripát;
azután megkérdezte, hogy hol verekesznek legközelebb? odáig elment
lovon, beállított a török fővezérhez, megölelte, összecsókolta, szóhoz
sem engedte jönni, elmondta neki ötven esztendő történetét a multból és
száz esztendőét a jövőből, bebizonyította neki, hogy a lengyelek és
törökök mindig jó barátok voltak, elmondta, hogy ő huszonöt év előtt
tábornok volt, most pedig ha megengedi a vezér, lesz őnála – közlegény.
Arra azután választ sem várt, hanem kirugtatott a legelső basibozuk
csapathoz; azokat összecsókolta, kebléhez szorongatá, megtanította őket,
hogy kell a dzsidával bánni, egyszerre két karddal hadakozni; danolt
nekik lengyel tábori dalokat, s éjszaka neki zudította őket a legelső
orosz kémjáratnak, mely hat annyi volt, mint ők; azt meglepték,
megaprították, a lengyel alól kilőtték a lovat, fogott helyette magának
kettőt, kapott egy sebet, adott helyette tizet és reggelre kétezer
embere volt, ki élni, halni akart érte.
Ilyen furcsa az élet.
A bölcs, praktikus férfiak most is ott irják Sztambulban a thermometrum
állapotját; a szeles, ideális bohó pedig azóta már harmincz csatán is
átesett, háromszor elfogyott, s ujra megszaporodott a serege,
keresztülkasul vágta magát ezerféle bohóságon, a mit más kigondolni is
restelne, s az egész világ tele van csodadolgainak hírével; – pedig
senki sem hatalmazta fel rá, hogy azokat elkövesse.
KÉT MILLIOMOS.
Herczeg *** magyar előkelő mágnás Angliában utaztakor meglátogatta a
baathi hirhedett fürdőket, a hol Ó-Anglia főnemessége szokott nyaranta
összegyülni.
Ugyanakkor a jelenlevő gazdag vendégeknek eszökbe jutott, hogy a fürdői
évszak idejére maguknak egy operatársaságot hozassanak; még pedig nem
kell hinni, hogy tán egyet azon százra menő kóbor signorik és signorinák
közül, kik a világ minden részeiből összegyülnek, hogy sub titulo olasz
operatársaság systematizált népvándorlást intézzenek a művelt Európa
fővárosai ellen; hanem az akkor leghirhedettebbnek tartott európai
művészeket gyűjteték össze egy arra rendelt impreszárió által, a kinek
magának is csak kellett valamit nyerni a vállalaton.
Ilyen tréfa sok pénzbe kerül, s annak kivitelét csupán a főrangú
vendégek bőkezűsége tette kivihetővé. E czélra önkénytes adakozás
nyittatott, s az aláírók nevei és czímei nem engedék, hogy a kitett
összegekben egymástól meszsze maradjanak. Az angol büszkeségét az is
eléggé tanúsíthatja, hogy ő tízszerte nagyobb pénzben beszél, mint mi,
huszonötször nagyobban, mint a franczia, és százszorta nagyobban, mint a
jámbor török atyafiak. (Egy font sterling nálunk 10 frt,
Francziaországban 25 frank s Törökországban száz piaszter.)
Midőn az említett magyar lordhoz került az aláirási ív, már akkor hosszú
lajstrom volt arra feljegyezve, s a mi őt különösen megbotránkoztatá,
nemcsak rangjához illő herczegek és marquis-k, hanem simplex Earlek és
Lordok, sőt imitt-amott még egy-egy konfidens miszter is, minden «of»
nélkül a neve előtt.
Ilyenkor adni az aláirási ívet egy magyar főúr elé, ha készakarva
történt, megbocsáthatlan bántalom, ha pedig figyelmetlenségből esett,
igen nagy szórakozottság.
Boszút is állt érte. Megfelelően. Jellemzetesen.
Maga elé vette az egész aláirási ívet, s a mi számok fel voltak rá
jegyezve hosszában, azokat mind összeadta, s ezt az egész összeget írta
saját neve után.
Az Earlek és Lordok és mindenféle miszterek meg voltak szégyenítve. Igaz
ugyan, hogy azzal vigasztalták magukat, miszerint herczeg *** ezáltal
csak azt mutatta meg, mint lehet valakinek rongyos másfél millió évi
jövedelemből meg nem élni?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A múlt évben történt, hogy báró Rothschild, a pénzek nagy fejedelme itt
járt Pesten, s mindenütt a merre járt, nagy kitüntetéssel fogadtatott.
Megmutogattunk neki mindent, a mink van, s örömünk határtalan volt, ha
azon férfiu, ki ha akarná, megvehetne minden buzát a világon, s ha nem
akarná, nem adna nekünk belőle, és akkor mit csinálnánk? – néha-néha
kegyeskedett egyet és mást megdicsérni abból, a mit itt nálunk
meglátott.
Tetszettek neki boraink, kilátásunk a budai hegyekre, Dunánk, mely nem a
mi érdemünk, s minden kétségen kívül szép hölgyeink is. Mint udvarias
férfiu, ezt még csak nem is tagadhatja el.
Ámde hogy engedhettük volna őt elmenni Pestről a nélkül, hogy a mi itt
legnevezetesebb, a mi igazán leginkább a mienk, azt meg ne ismertessük
vele?
Természetesen a czigány zenét értettem alatta.
A pesti czigány zenészek egyik bandáját felszólítók, hogy produkálja
magát a világhírű férfiú előtt.
A barna zenészek felvidulának e szóra, mert hiszen Rothschild neve
előttük is ismeretes; megszűnt az tulajdonnév lenni, s rég fogalomnévvé
vált, mint Julius Cæsaré.
Húztak is neki olyan dalokat, minőktől még a félholt is felelevenül, a
miket nem bír utánozni külföldi zenész, ha körülrakja is magát
hangjegyekkel.
A pénzfejedelemnek igen tetszett a zene. E kifejezést világosan lehetett
arczán látni, már pedig a czigány szeme mindig annak az arczán függ, a
kinek muzsikál, mintha arra volnának a hangjegyek felirva; ha az
lelkesűlt lesz, ő is tűzbe jön, ha az elábrándozik, az ő nyirettyűje is
méla hangot ád; hát még ha az a tárczáját kezdi keresni!
Rothschild elővette tárczáját lelkesülése és elragadtatása pillanatában.
Most egyszerre minden szem e tárczához fordult.
Ez hát azon tárcza, melyben milliók pihentek már, mely rejtve tartja az
országok fennállhatásának titkát, a világ harmoniáját, a századok
jövendőjét, háború és béke titokteljes sorsát; ez a fantáziateljes
tárcza, a melyben minden van, mint a bagdadi biró utitáskájában; egész
városok és hadseregek, hajóhadak és énekesnők; az ember lélekzete eláll,
midőn a nagy pénznimródot ezen ezeregy éji barlangjába látja nyulni.
És Rothschild belenyulván tárczájába, kivett abból egy egy forintos
bankót és megajándékozá vele a boldog zenészeket, megveregeté az ő
vállaikat s elégült arczczal távozott onnan.
A czigányok ugyan azt mondták rá a maguk nyelvén, hogy «kánápé»; hanem
az okosabb emberek azt jegyezék meg, hogy Rothschild bölcs férfiu, ki
felfedé előttünk a titkot, mint kell milliomossá lenni?
ISMERETLEN NAGY EMBEREK.
Annyi ismeretlen kincse van dugaszban a mi rejtélyes hazánknak! Rajta
járunk a gyémánton, s kendert áztatunk Hygaeia forrásában, zsírt
használunk tüzelőnek s kapálni hagyjuk a lángészt.
Nem hivatásom e lapokon a kőszén míveléseért szót emelni, miket méltán
neveznek fekete gyémántnak; kincsfakasztó gyógyforrásaink sem nyernének
az én jajveszékeléseimmel; valamint azt is érzem, hogy a gazdászatban
sem fogok új korszakot előidézni, ha még eddig nem cselekedtem; de
feladatomul ismerem napvilágra hozni azon ismeretlen nagy szellemeket,
kik itt-ott elrejtőzve hamvadoznak, – véka alá rejtett világok, – s
kiknek lételéről senkinek sincs módjában annyira tudomást szerezhetni,
mint ki sokáig volt egyik vagy másik lapnál szerkesztői minőségben.
A természettől csodára született tátos, ki soha sem tanult semmit, mégis
mindent tud; a világnyelv feltalálója, ki ötven év óta foliántokat írt
össze egymáshoz hasonlító szavakból; az önképezte gépész, ki minden
esztendőben előáll egy örök mozdonynyal; a természetbuvár, ki a bölcsek
kövét, a háromszinű macskát, a kék georginát keresi angol társaságok
számára; a nagy hadviselő, kit ha meghallgatnának, három nap alatt
bevégezhetnék a mostani háborút, eltörölhetnének minden várat,
elseperhetnének minden hadsereget a föld szinéről; a tisztán látó
kritikus, ki régóta meggyőződött arról, hogy minden eddig leirt betű
ostobaság, és nem méltó arra, hogy olvastassék; a hatalmas családok
ivadéka, ki fél Magyarország birtokáért pöröl, stb. Nem is említve azok
légióit, kik titokban, elrejtőzve drámákat és verseket írnak, s
koronkénti megjelenésükkel félelmet és ijedtséget gerjesztenek a
szerkesztők szivében.
Mindezek rejtett nagy emberei hálátlan korunknak, kiknek neveiket, ha
nem adhatom is át a halhatatlanságnak, de alakjaikat megmentem az
enyészettől, ide rakva egymás mellé tiszteletet érdemlő múmiáikat, e
nagyságukhoz bár nem eléggé érdemes papiros-mauzoleumba…
I. A TÁTOS.
Mikor a három esztendős gyerek, a kiről még senki sem teszi fel, hogy
valamire figyelmez, beleszól az öregek beszédébe, s váratlanul valami
okosat mond, azt mondják rá:
«Nézd, a tátos!»
Vagy ha magától elkezd a gyerek képeket festeni, a nélkül, hogy valaki
tanítaná rá; ha még csepp korában megtanul tánczolni, hegedülni,
számokat kivetni, akkor mindig azt mondják rá, hogy ebből tátos lesz.
Ezt a sok kis hegedű-, zongora-, melophon-virtuózt, csodaszámvetőt, apró
tánczművészt, jól-őrzött-leányt s több eféle csodagyermeket, a ki itt
Pesten produkálja magát, kinn a falun mind kis tátosoknak neveznék, s
félre vernék eléjük a harangot.
De van ennél még egy sokkal anyagiabb fogalom is a tátosokról; midőn a
természet tévedései valamely szülöttet külső rendkívüliséggel ruháznak
fel; hogy vagy felemás szeme van, az egyik kék, a másik fekete, vagy
tizenkét ujja a két kezén, vagy már foga volt, midőn világra jött, s
több eféle szokatlanságok abba a gyanuba hozzák a szülöttet a köznép
előtt, hogy ebből tátos lesz; s az ilyennek azután semmi sem lehetetlen:
ez olvas a bezárt levélből, ez meglátja az elásott pénzt a földben, ez
puszta kezével kinyitja a lakatot, ez merő tekintetével elűzi a
betegséget, ez megigazítja a romlott órát, meggyógyítja a puffadt
tehenet, megnyeri a veszendő pert, egyszóval mindent véghezvisz könnyű
szerrel, a mi másnak erejébe kerül.
Az ilyen beszédekhez hozzá szokta mindenki tenni, hogy ez mind tréfa és
ezt okos ember nem hiszi, de azért a sok mindenki között akad elég
akárki, a ki mégis hisz belőle valamit.
Legnagyobb azonban a baj, ha maga az illető az a nem okos ember, a ki
ezeket a mondákat elhiszi, s fejébe veszi, hogy ő már most tehát
csakugyan tátos.
A Jászságban volt egy ilyen példánya a rendkívüliségnek, a kit tátosnak
neveztek.
Oka volt neki a tátosságra az, hogy három sor foggal birt kettő helyett;
az alsó állkapczájában a külfogsor mögött egy tökéletesen kifejlődött
belső fogsor képződék, a mi természettudományilag eléggé érdekes
tünemény. Azonban a szokatlan fogsor, valamint nem gátolta őt az evésben
és beszédben, hasonlólag nem lett volna akadály a gondolatok egészséges
folyamatára is, ha már gyermek korában tele nem beszélik a füleit azzal,
hogy ő tátos, a kinek tanulni sem kell, mégis mindent fog tudni,
dolgozni sem kell, mégis mindennel fog birni.
Növelte az ismerősök e hitét még az is, hogy hét esztendős korában e kis
tátos már le tudta írni nevét és olvasott rendre; pedig soha sem járt
iskolába.
A kis tátosnak tetszett, hogy úgy bámulják s elhallgatta, miszerint
otthon a nénjeitől tanult írni és olvasni.
A minden tudományok ingyen megszerzése tehát már megkezdődött hét éves
korában; hanem az ismét kicsinált dolog, hogy a tátosi hatalom
gyakorlása csak hétszer-hét esztendő mulva kezdődik meg; hétszer-hét
pedig annyi mint negyvenkilencz; addig az ideig a rendkívüli ember
meghalhat éhen a várakozásban, hacsak mindennapi emberek nincsenek hozzá
közel, a kik gondoskodjanak földi szükségeiről.
A míg férfivá nőtt, addig apja, anyja terített számára; hogy azok
elhaltak, akkor keresett magának feleséget, s minthogy őt magát Ádámnak
hítták, addig keresett leányt, a míg olyat talált, a kit Évának
neveztek, egyebet nem kivánt tőle, csakhogy Éva legyen, s hogy még
bővebben utánozza az első paradicsomi embereket, két első szülöttét
Kainnak és Ábelnek keresztelteté.
A paraszt-munkával soha sem foglalkozott és a paraszt emberekkel nem
beszélt, hanem minduntalan a város olvasott uraival társalgott: a
lelkészszel, a rektorral, a jegyzővel és a furfangos ügyvéddel; azokkal
beszélt bölcs, fejtöréses dolgokról, világ keletkezéséről, az azelőtt
történhetett dolgokról, csillagokban lakozó emberekről, utolsó itélet
napjáról, emberi léleknek hol lakozásáról, s más eféle tárgyakról, a
mikről senki sem tud semmit.
Eleinte zúgolódtak a tisztelt urak az ilyen értekezések ellen: hanem
utoljára kénytelenek voltak mulatságot csinálni belőle; különösen a
furfangos ügyvéd még tódította is a balgaságokat, a mik a tátos agyában
rendre születtek, s egy bohóságból csinált neki kettőt.
Egyszer az a bizarr eszméje támadt a tátosnak, hogy ő az egész bibliát
versben kidolgozza. Látta ugyanis, hogy ott minden fejezet versekre van
felosztva. Ő előtte vers csak az lehetett, a miben rímek vannak.
Gondolá: a legelső fordítók bizonyosan nem birtak elég költői ihlettel,
hogy azokat igazi versekbe foglalják; ez a nagy feladat ő rá várakozik:
neki ült tehát és dolgozott e roppant munkán tizenöt egész esztendeig!
Ez a fáradatlan kitartás valóban tiszteletreméltóvá teszi.
A tisztelendők, a rektorok ugyan fejet csóváltak e munkára, de ő meg
volt győződve, hogy ez neki világhírt fog szerezni. Amazok ugyan mondták
neki, hogy verseit nem lehet érteni, de ő azt felelte arra, hogy épen
azért versek; a furfangos ügyvéd pedig azzal biztatta, hogy ne féljen,
csak végezze be óriási művét, ne riadjon vissza az irigység ármányaitól;
ha készen lesz, vigye fel a tudóstársaságnak, rögtön megválasztják érte
akadémiai taggá.
Az óriási munka véget ért: a tátos szekeret fogadott neki, s felhozta
magával Pestre, s itt nyalábra fogta s vitte magával a magyar
tudós-társaság akkori boldog emlékezetű elnökéhez.
A finom gróf megértve, hogy a derék hazafi valamit hozott a
tudós-társaság számára, leülteté őt maga mellé, s várta, hogy beszéljen.
A rendkívüli férfiú azonnal megismerteté magát, mondván, hogy ő ilyen
meg ilyen Ádám, a kinek felesége Éva, két fia pedig Káin és Ábel.
A nemes gróf már itt kezdett dolgozni históriai szemöldökeivel, hol
lehúzta, hol felvonta; az ismeretlen nagy férfi pedig folytatá, hogy ő
azonkívül tátos is, mert három sor foga van; nyuljon csak be a nagyságos
gróf úr a szájába s tapintsa meg, hogy igaz.
A gróf már ekkor kezdte odább húzni a székét az ember mellől.
A tátos ekkor felmutatá neki tizenöt évi fáradságos nagy munkáját, a
bibliát versbe alakítva, melyből még csak a geneologiai táblák sem
voltak prózának hagyva, s előadván a maga dolgát, követelte, hogy már
most ezért őtet aztán nevezzék ki tudós-társasági tagnak.
A nemes gróf felállt ezeknél a szóknál, s azt mondá neki szeliden: hogy
csak vegye a hóna alá még egyszer azt a munkát, és kocsikázzék vele
vissza a Jászságba. Más országban vannak ugyan már olyan intézetek, hová
hasonló dicséretes törekvésekért befogadják az embert; Magyarországon
még nincsen; de mihelyt lenni fog, biztosíthatja felőle, hogy ő lesz az
első, a ki abba rendes taggá ki fog neveztetni. Addig legyen jó
reménységben.
A nagy férfiú teljes megvigasztalódással tért vissza hazájába,
elbeszélve mindenkinek, mily örömmel fogadta őt a tudós-társaság elnöke,
hogy bíztatta, miszerint a tudóstársaság nem elég nagy arra, hogy őt
elfogadhassa, hanem majd egy másik intézetbe kinevezik, milyen már más
országban is van, meg is mondta a gróf úr a nevét, de elfelejtette
hazáig.
«Nem a Bedlám?» kérdezé a furfangos ügyvéd.
«De, olyan formán hangzott.»
II. A KI A KÖR NÉGYSZÖGÍTÉSÉT FELTALÁLTA.
Egy csunya esős, sáros, zivataros reggelen, mikor minden jó lélek örül,
ha otthon ülhet, beáll hozzám egy csinos külsejű fiatal ember, okos
értelmes ábrázattal, a kiről az ember legalább is azt teszi fel, hogy
előfizetni jött valami divatlapra.
– Jó napot kivánok.
– Hasonlóképen kivánom.
– Legyen ön szives nekem megmondani, hol kapom én meg azt az egy millió
forintot.
– Olyan tájékot magam is szeretnék ismerni, – azt hiszem: Kaliforniában.
– Kérem; nem tréfálni jöttem. Talán nem tetszik ismerni? Én vagyok az a
* *, a ki feltalálta a kör négyszögítését.
– Hogyan?…
– A circuli quadraturát.
– Tudom, hogy úgy híják deákul.
– No hát azt én találtam fel. Benne van az ujságokban is.
– Igen, emlékszem rá. Nagyon örülök rajta; de egy millióról tetszett
kérdezősködni.
– Azt Angliában tűzték a kör négyszögítés feltalálására.
– Azt hát csak fel kell venni.
– Természetesen, de nem tudom hogy hol?
– Ebben a tudatlanságban én is szenvedek.
– De önnek pedig tudnia kell, mert imhol van az ön újságjában megírva
szép világos nyomtatással.
S azzal elővesz egy számot abból a lapból, a minek akkor épen én voltam
a szerkesztője, s melybe évek előtt valami szerencsétlen újdondász
szorúltságból valami egyvelegféle pótló czikket tolt be, átcsenvén azt,
ki tudná miféle külföldi lapból, miszerint egy gazdag angol egy millió
jutalmat, és még talán épen egy millió font sterlinget tűzött ki annak,
ki a kör négyszögítését föltalálja s most imhol egy ember egész
komolysággal nekem áll, hogy adjam elő azt a millió izét!
S erről a millióról csak úgy beszélt, mintha más ember azt mondja: tíz
garas.
– Igazán feltalálta ön azt a kör négyszögítést?
– Már az újságok is hirdetik.
– Óhajtanék tapasztalatilag meggyőződni felőle.
Az ember megijedt tőlem. Úgy lépett hátra, mintha kést tartottam volna a
torkára, hogy adja ide azt a milliót.
– Megbocsát uram; de a hol egy millióról van szó, ott az ember nem lehet
bizalmával nagyon pazar.
– Vagy úgy? ön fél, hogy titkával visszaélek.
– Hja uram, egy millió forog kérdésben…
– Sajnálom, hogy nem igazíthatom önt útba, de a mikor ez a lap kijött,
még én akkor Kecskeméten voltam jurista, s ezt más szerkesztette.
Az ember türelmetlenűl vetett fittyet az ujjával.
– S hol lakik ez a más, ez a volt szerkesztő?
– Úgy hiszem ahhoz is hijába fog menni, mert ezt valószínűleg az
újdondász írta.
– Hogy híják azt az újdondászt?
– Sz… úrnak.
– Hol lakik?
– Nincs Pesten; elvitték valahova valami kis városba hivatalnoknak, a
helység nevét nem tudom.
– Alásszolgája!
Az ember kapta kalapját, meg sem köszönte, hogy ilyen jól útba
igazítottam, kirohant az ajtón.
Ez órától számított hat hét alatt legalább hat rendbeli levelet kaptam
különféle városokban lakó Sz… uraktól, a kik mind az egekre kértek, hogy
ne uszítsak én ő rájuk több ilyen veszett embert, a ki a millióját
keresi rajtuk.
A szerencsétlen utoljára sem talált rá az igazi Sz… úrra.
Végre a hírlapokban kezdé el hirdetni:
«Azon bizonyos Sz… úr, ki 184* évben a ** lap újdonság írója volt,
fedezze fel tartózkodása helyét előttem. Igen fontos ügyről van szó,
melyben ő is nyerhet százezer forintot.»
Valaki bizonyosan megírhatta Sz**nak, hogy «meg ne mukkanj!» mert a
hirdetmények sokáig ismétlődtek.
Azóta nem tudom, megkapta-e már azt az angolt, a ki neki egy millióval
tartozik a kör négyszögítéséért, a min Pythagorász óta hiába törték a
bölcsek az eszöket.
III. A TUDOMÁNY BOLONDJA.
Kevésbbé szerencsés volt a kör négyszögítőnél az, a kiről most akarok
beszélni. Amaz legalább elment odáig, a honnan nem mehetett tovább, de
ez mindig változatlan távolban látta maga előtt kitüzött czélját. Amaz
csak azzal bajlódott, hogy keresett egy millió forintot és nem talált;
de emez elveszté azt is, a mie volt.
Még igen fiatal koromban ismertem őt meg. Fiával együtt jártam iskolába,
s az igen jó, derék fiú volt.
Egyszer ünnepi szünnapok alatt elhítt magával falura, s ott ismertem meg
az öreg Macskait.
Nem ez volt az igazi neve; de minthogy azt nem akarom előhozni, csak e
néven ismertetem őt meg. Annyiból igazam is van, hogy szokás volt őt
ezen a néven csufolni, hogy mi okból? majd az is kiderül.
Az öreg Macskainak szép úri birtoka volt e hazában; pompás kastélya,
melyben lakott, gazdasága szerencsés, ő maga takarékos, nem pazarló,
minél fogva a legtehetősebb embernek tartatott a környékben.
Ész szerint is volt elég tekintélye, a zöld asztaloknál szívesen
hallgatták, a mit beszélt, s a közéletben nem látszott rajta semmi
rendkívüliség.
Iskolatársamon kívül még egy leánygyermeke volt, akkor még alig tíz
éves. E két gyermekét valódi gyöngédséggel szerette. Egész ott létem
alatt csupa nyájasság és szívesség volt, eltréfált, enyelgett velünk s
mindenben kedvünket kereste.
Csupán egyet nem bírtam megmagyarázni magamnak házánál; azt az irtóztató
sok macskát. Hiszen más ember is szereti a macskát, – ha szereti;
ötöt-hatot egy rakáson nem ritkaság látni; szép állatok is, mikor úgy
esznek egy közös tálból, hegyes piros nyelvecskéiket mártogatva a tejbe,
s finom selymes talpacskáikat nyalogatva s mosakodva a napon, vagy
kedélyesen dorombolva a kemencze párkányon; de ennél a háznál nem
öt-hat, hanem egy pár száz macska volt; külön konyhán főztek számukra, s
egész nyáj volt együtt, mikor ebédre csengettek nekik.
A környék ezért csúfolta az öreget Macskainak s én nem mertem
megkérdezni e sok macskatartás okait.
Egy este azonban szokatlanúl jó kedvében volt az öreg úr, s miután
gyermekei lefeküdtek, nevelőjük és nevelőnéjökkel, engem behítt dolgozó
szobájába, melybe már az előtt is vetettem néha-néha egy-egy kiváncsi
pillantást, a képzerőt ingerlő csodás tárgyak közé, mikkel az tele volt,
s mikről azután órákig el tudtam ámolyogni.
A természettudományi műtermek akkor sem voltak már ritkaság előttem, de
hasonló fantasztikus összehányásvetésben még egyet sem láttam, s a
legtöbb tárgynak minden utána emlékezés mellett sem bírtam valószínű
rendeltetését kitalálni.
Láttam elzárható légmentes retortákat, öntött rézből, mikbe több helyen
kristály golyók voltak alkalmazva; némelyik a levegőben függött két
sodronyra akasztva; roppant csavarokkal ellátott gépeket, roppant
nagyságú volta-féle villanytelepeket; azután megfoghatlan óraműveket,
mik üveg prizmákat forgattak, előttem ismeretlen czélokból; rejtélyes
optikai készleteket, egészen szokatlan idomokban; s a tudományos
készletek között viszont cserépkádakban őrzött nagy dahlia bokrokat,
magas üveg harangokkal leborítva, közben ismét egyszerűbb mezei
növényeket, miket nálunk katángnak (cichorium) neveznek. A falak teli
voltak háromszínű macskák képeivel, ugyanolyanok álltak mindenütt
kitömve, s hasonlók járkáltak elevenen e sok nem nekik való tárgy
között.
Tudtam, hogy ezek kedvencz tárgyai a derék úrnak, de hogy mi szándéka
velök, arról sejtelmem sem volt.
A mondott estén szokatlanúl felhevűlt arczczal hítt be magához, s
kérdezte, hogy vajjon kitalálom-e, hogy ezen tárgyak mire valók?
Gondolkoztam, feleltem is valamit, de nem találtam el.
– Ha megigéri ön, hogy a míg én élek, senkinek sem szól felőle,
megismertetem velök.
Szavamat adtam, hogy hallgatni fogok felfedezéseiről, még tulajdon
gyermekei előtt is.
Azzal bezárta szobája ajtaját, s elkezde nekem annyi sajátságos
furcsaságot beszélni, természeti és természeten kívüli dolgokról, hogy
felére sem emlékezem többé.
A teremtő erő titkait fürkészte; azt az átláthatlan rejtélyt, mely fát
és virágot teremt a földből, tarka szineket virágszirmok, állatok
számára, szivárványt a napsugárból, érczet a kőből, levegőt az érczből,
villámot a légből.
Miért ne tehetné mind ez erőket az ember is szolgáivá? A villámot el
tudja már fogni, s előállítja, a midőn akarja, a napsugárt szétosztja
szineire, a léget alkatrészeire, s kényszeríti azt tűzzé, vagy vízzé
alakulni; mi lehetne hát rá nézve titok?
Ha az ember ily mélyen haladhatott a teremtés titkaiba, miért ne
haladhatna még mélyebben?
Miért ne leshetné el, mint alakul sötét szénanyagból a ragyogó gyémánt?
föld sötét gyomrában az arany? állatok és növények alakulatának
természeti rendét, hogy lehet egy még hatalmasabb emberi erőnek
alávetni?
Az arany előállítása régi chimærája az emberi észnek; a gyémánt
önkénytes alakítását is szeretik lehetőnek hinni; e régi merész
eszméknek az újabb kor két parodiáját találta fel, a kék dahlia, és a
háromszínű kandur létrejöttét.
Most kaczagok, midőn ezt leírom; de akkor midőn legelőször tudomásomra
esett, nagy áhitattal hallgatám, hogy vannak külföldi természettudományi
társulatok által roppant jutalmak kitűzve arra, hogy ki tud kék dahliát
és háromszínű kandurt bemutatni.
Igen okos emberek foglalkoztak e kérdéssel.