elődei iránt becsületes mesterségemnek, kik az irodalom rögös útját
simára taposni előrementek; őszinte szeretettel gondolok reátok, ti
jámbor hegedősök, jokulatorok, krónikaírók, Kelemen diákok és korhely
poéták, s ha mégis oly sokszor tréfásan emlékezem felőletek, az is csak
azért történik, hogy oly igen sokat gondolok reátok. Aztán van is abban
a tréfában mindig valami szomorú, a mit ért, a ki érez; ha pedig az
ifjabb kor poétáival évődöm is olykor, azért sem kell neheztelni; nekem
szabad az, mert magam is régi betűvető mesterember vagyok már; de
bántaná csak őket más valaki…
Hanem hova tértem már a felvett tárgytól!
A jó Csokonai e szép korszakok melyikébe tartozott, azt nem nehéz
kitalálni. Gyönyörű versei között annyi a köszöntő vers, a háladatos
példázás és keserves panasz jó és rossz urakra, hogy azok után könnyen
kitalálhatja mindenki, miszerint az égiektől származott múzsának sokszor
kellett pirulni a kegyes pártfogók előszobáiban.
Megfoghatatlan dolognak tartaték még akkor, hogy valaki úgy végig
élhesse az egész életét, hogy soha se legyen semmi más czíme, mint
poéta.
Hát még mi?
Csak poéta.
Hát mit csinál egész nap?
Poétázik.
De miből él?
Poétázásból.
Ilyen ember nem is volt több abban az időben a jó Csokonainál; de híres
is volt e bolondságért. Nem mondom vele, hogy több egykorú költő nem élt
akkor hazánkban, hanem annak mind volt valami czíme, hivatala, a miről
nevezték, jószága, a miből táplálkozott; csupán ez maga állt elő azzal a
bizarr eszmével, hogy ő nem akar egyéb lenni, mint versiró.
Az iskolából kitiltották, s azontúl járhatott, kelhetett a tágas
világban.
Sok bohóság történt vele összevissza; szivesen fogadták mindenfelé, de
sokáig nem tudott egy helyen maradni, pedig, a mint mondják, szerelmes
is lett volna.
Az is csak poétázás volt.
Egyszer az almási szüreten meglátott egy szép komáromi leánykát, a kit
Lillának híttak; a megszeretés hamar ment nála; a leányka szülői azt
mondták a fráternek, hogy nincs ellenükre a szeretet, hanem szerezzen
magának valami életmódot, a mit ő szentül meg is fogadott.
Csokonai azzal megint belebódorodott a világba, s miként egykor «csapot,
papot, mindent elfelejtett», hasonlóul elfelejté az almási szüretet és
Lillát és mindennemű fogadását állandó életmód után.
Somogyban élt akkor egy derék birtokos úr, a kire méltán elmondhatja az
utókor: «és buzgó pártolója volt az irodalomnak».
Házánál mindig szivesen látott vendég volt tudós, poéta és művész, kiket
akkoriban naplopóknak és komédiásoknak volt szokás tisztelni.
Ott elélhetett volna Csokonai holtig a legnagyobb kényelemben; ámde a
derék mæcenás sokkal többre becsülte a költőt, mint hogy elégnek
tartotta volna csak annyit tenni érte, hogy napjairól gondoskodjék; ő
jóllétet, önállást akart biztosítani az ifjú tudósnak, mely annak
szellemi vágyaihoz méltó legyen.
Nem kevesebbet tett érte, mint hogy egy mezővárosban, hol maiglan is
virágzó tanoda áll, alapítványképen egy költészeti tanszéket állitott
fel, s megválasztá bele Csokonait tanárnak.
Derék mæcenas! milyen messzeterjedő figyelemmel volt védencze iránt!
Soha költészet jobb mesterre nem talált, mint Csokonai volt, és Vitéz
Mihály sem lelkéhez illőbb hivatalra, mint a költészetet beoltogatni az
ifjú nemzedék fogékony keblébe.
Most már tehát meg is házasodhatott. Volt hivatala, tisztessége,
kényelmes laka, rendes fizetése, bora, búzája, tüzelő fája; iskolába
járó úrfiaktól ajándékokat is kaphatott, üres óráiban dohányt
ültethetett, fákat oltogathatott, volt hozzá elég szép kertje, abban
méhes tele kasokkal, ott szépen lehetett verseket írni: egyszóval semmi
sem állt útjában, hogy ezentúl a legboldogabb, a legirigylettebb ember
lehessen és késő vénséget érjen unokák nagy örömére.
Fél év mulva megszökött a kathedrájától, odahagyta hivatalát, fizetését,
deputatumát, méhest és a fiatal versiró scythákat s megint elment
országot-világot látni.
Ő bizony nem vesződik a sok hájfejű ficzkóval, hogy ő azoknak a poézist
magyarázza, mikor egynek sem jár ott az esze a csapni való
gazembereknek!
Régi mæcenásához természetesen képpel sem fordult többet, hanem bolygott
megint északtól nyugotig, a mint egyszer véletlenül megint
összetalálkozik ott, a hol nem is sejtette, hajdani pártfogójával.
– No kopé, most ugyan el nem mégy többet a kezem közül, mondá neki a
derék úr, megfogva a szökevényt. Viszlek haza és ott maradsz ezentúl
nálam mindig.
Csokonai megadta magát. A jó pártfogó még csak nem is pirongatta, nem
fenyegette, hogy vissza viszi megint professzornak; csak nevetett az ő
emberi bohóságán. Meglehet, hogy magában pedig siratta.
Útközben levén találkozásuk, a mæcenás bemutatta Csokonainak utitársát,
a ki együtt ült vele az asztalnál; egy jókedvű vidám ficzkót, a kinek
ugyan ki volt a könyöke szakadva, s valamenyi lábujja mind mosolygott ki
a csizmából, de a ki azért olyan derült arczczal ült a pohárnál, mintha
senki sem volna rajtok kivül a világon: tudniillik csak ő és a pohár.
Ez volt Lavota.
Útfélen, dülöngőfélben szedte fel őt a derék mæcenás, korának egyik
legnagyobb lángelméjét s kivétel nélkül legnagyobb korhelyét.
A mint a két genie egymást megneveztetni hallá, összeölelkezett,
megcsókolták egymást, el voltak ragadtatva e dicső találkozás által, s
elragadtatásuk tökéletes lett a bekövetkező áldomásnál, melynek
következtében a derék mæcenás a két lángelmét olyan állapotban
szállittatá szekerére, a milyenben az ember semmit sem szokott tudni a
földön történő unalmas dolgokról.
Haza vitte őket jószágára. Ott az erdő szélében, gyönyörű kilátással a
távoli hegyekre, építtetett a derék úr egy regényes kis házikót, a
minőkről a költők szoktak ábrándozni; rózsalugas a ház előtt, melyben
csalogányok költenek, a tetőt vadszőlő futja be, csipkés leveleivel
árnyékozva az ablakokat; az út mellett vidám patakcsa csörgedez, apró
zuhatagokat képezve – s a többi.
A házban két szoba volt kényelmesen felszerelve bútorokkal, pipákkal és
poharakkal, a mik nélkül a geniek el nem lehetnek.
Ide szállítá a két lángészt a mæcenás.
– Ezt a házat számotokra építtettem: monda nekik, bevezetve őket a
kényelmes lakba; itt írhatsz, verselhetsz, és komponálhatsz, nem
háborgat senki. Élhettek távol a világ zajától, a mit olyan nagyon
gyűlöltök; még csak annak a képét sem fogjátok látni, a ki az ételt ide
hordja; ha csak jó kedvből fel nem keresitek a világot, az helyetekbe
nem jön.
A derék úr ilyen szépen bekvártélyozva heliconi vendégeit a csendes
Tusculanumba, abban a boldog gondolatban nyugodott meg, hogy már most
azok teljes kényelemben lévén, menten minden életfentartási gondtól,
majd annyi sok szép könyvet irnak, annyi zenét komponálnak együtt, hogy
győzze a világ bámulni.
Első napokon csak megvoltak a confiniált múzsák csendes hajlékukban,
Lavota horgászott egész nap a patak vizében, Csokonai pedig tilinkót
faragott bodzafából.
Lavota egész nap sütötte nyárson az apró szálkás halacskákat, pedig
előtte voltak az úri asztal minden süteményei; Csokonai pedig egész nap
próbálgatta, hogy megtanulhatna-e az ember magától furulyálni? pedig
előtte volt a haza legnagyobb zenésze.
Néhány nap mulva fogtak egy eperszedő parasztfiút, attól beizentek a
nagyságos úrhoz, hogy küldjön ki nekik egy tuczat kártyát, mert nem
tudnak idekinn mit csinálni.
Akkor azután reggeltől estig ütötték együtt a filkót és füstöltek maguk
körül, hogy alig látszottak ki belőle.
Végtére azonban az ész is követelte adóját, mely nem engedi magát sem
agyonkártyáztatni, sem agyonpipáztatni; egy pár esős nap meghozta azt a
nyugtalan kedélyállapotot, melyben a költő és zenész a magányt keresi,
hogy elfeledve földi lételét és mindent, a mi körüle történik, egyedül
az égiekkel társalkodjék. Lavota gyantázni kezdett, Csokonai tollat
faragni.
Egyszer meglátogatta őket pártfogójuk. Elébb Csokonaihoz ment be, s
kérdezé tőle, hogy mint van?
Csokonai rosszkedvű volt. Szétszórt papirosain, a mit irt, mind ki volt
törülve, egy pár vers olyan apróra széttépve és elszórva a padlón, mint
a hó.
– Mi bajod öcsém? Mi hiányosságod van?
– Minden bajom van, nagyságos uram. Minden ellenemre van.
– Mi az a minden?
– Hát mindenféle.
– Mondj legalább egyfélét.
– Nem tudok dolgozni; ez a szoba olyan rossz helyen fekszik, az ablak
előtt mindig dongnak a darázsok, bizonyosan valami fészkük van itt a
venyige között; olyan alkalmatlan ez a szőlőlugas itten. Lavotának
sokkal alkalmasabb szobája van. Ide még a nap sem süt soha.
A pártfogó fejet csóvált s látva, hogy poétája ma ballábbal kelt föl,
ott hagyta őt, s átment a másik lángészhez.
Az még akkor is aludt, még pedig nem az ágyon, hanem az ágy alatt.
A mæcenás felczibálta s magyarázatot kért tőle:
– Miért fekszik az ágy alá?
– Mert innen nem lehet leesni.
– Hát szerzett-e már valami szép dalt?
– Lehet is itt.
– Ugyan mi baj van?
– Tele zörgéssel ez a szoba. Valami veszett füleműle ide fészkelt az
ablak alá, s az egész éjjel ordít, mint a barom, százszor is elhajtottam
már, de megint visszajön engem bosszantani. Aztán a nap már éjfél után
egy órakor besüt az ablakon, nem tudok hova lenni tőle. Ez a pimasz
poéta a jobbik szobát választotta el magának.
A mæcenás rögtön elcserélte a két lángész szobáit, egyiket átszállíttatá
a másikéba. Gondolta, hogy így meglesznek elégedve.
Egy hét mulva megint meglátogatá őket.
– Hogy halad a verselés, Vitéz?
– Sánta, béna a pegázus, nagyságos uram.
– Mi lelhette?
– A török átok fogott rajtam.
– Milyen az a török átok?
– Az a török átok, hogy «adjon az Isten neked rossz szomszédot».
– Mi panasza lehet szegény Lavotára?
– Mindenféle. Nem állhatom ki azt az embert. Akkorákat ásít, hogy
behallik az ajtón. Ebédnél villával piszkálja a fogát, s olyan rossz
élczeket mond, hogy az ember dühbe jön tőle. Hogy hegedül, czinczog az
Istenadta, azt még felvenném tőle, csak élczeket ne mondana; tudja,
nagyságos uram, ehhez ő nem ért, mert ő csak muzsikus. Mikor legszebb
ideáim volnának, mikor legjobban fel vagyok lelkesűlve, egyszer csak
elkezd valami rossz anekdotát mondani, s leestem az Olympusról. Nem
lehet ezt kiállani.
A mæcenás szomorodva ment át a másik geniehez; az épen akkor verte a
süvegét mérgében a falhoz.
– Jó, hogy jön a nagyságos úr, már épen én akartam odamenni. Ez az ember
engem megöl.
A jó úr megrettent:
– Ki akarja önt megölni?
– Ez a – izé; ez a poéta vagy micsoda. Hiszen kín ezzel együtt lakni.
– Mit csinált önnek?
– Kérem alássan; minden reggel úgy köhög, hogy nem tudok miatta
komponálni. Alig fogok meg egy pár szép gondolatot, ühüühü, közbe köhög
s pokolba repült minden eszmém.
– De ha egyszer hurutja van.
– Minek hütötte meg magát? tudhatja, hogy a poéta embernek kényes a
bőre, mit nyargal késő este a harmatban? De nem csak azt teszi, hanem
még mást is tesz. Nem is akarom mondani.
– De én akarom tudni, unszolá a földesúr, ki el nem tudta gondolni, hogy
mit gyanítson?
– Hát kérem alássan: faragott magának egy bodzafa tilinkót s azon
sipítoz itt a fülembe valami együgyü nótát, majd meg elkezd énekelni, s
a legutálatosabb félhangon és hamisan, hogy szeretnék a szeme közé
ugrani érte. Nagyságos uram, én csak sok mindent ki tudok állani,
hideget, meleget, éhséget és szomjúságot; de ezt az embert ki nem állom.
Hogy naphosszant deklamál mindenféle bolond verset, azt még csak
elnézném neki; csakhogy ne furuglyálna, meg ne énekelne, a mihez nem
ért.
A nagyságos úr hozatott bort, összebékíté a haragos feleket jó
badacsonyi mellett, kezet kellett nekik fogni; végefelé összecsókolóztak
a külömböző múzsák választottai és Lavota megigérte, hogy zenét fog
szerezni Csokonai legszebbik dalára, Csokonai pedig azt fogadta, hogy
versekben fogja örökítni Lavotát; a derék mæcenás örömkönyeket sírt,
hogy ilyen egyetértésben hagyhatá el a két lánglelkű költőt, kik közül
az egyik zenét adott a szónak, a másik szavakat a zenének.
Egy hét mulva megint meglátogatá a kis erdei lakot.
Egészen üresen találta a szobákat.
A két genie úgy elhagyta a házat, hogy csak a kapufélfától vett búcsút.
A mentegetőzés egyiknek sem volt szokása.
A költő megszökött a zenész czinczogásaitól, a zenész pedig a költő
szavalása elől, s inkább választá mindegyik a holnapi nap aggodalmait, a
nyugodt kényelem unalma helyett. A változatos országút, a pusztai
csapszék, szegény diákok konviktusi lakomája, czigányok élete, abban
telt az ő gyönyörűségük, ott születtek legszebb dalaik, verseik, a mik
örök időkig kedvesek maradnak.
Csak azután irta meg Csokonai azokat a szép dalokat epesztő ideáljához,
kinek Lilla nevet adott, s kinek annyi édes bús keservdalait köszönheti
a magyar költészet.
Ha megmaradt volna Csurgón professzornak, elvehette volna Lillát, lettek
volna apró gyermekei, tán írt volna egy pár hasznos könyvet a
méhészetről és dohánytenyésztésről, de hol maradtak volna akkor azok a
szívbe visszaható hangok, a mikben a költő olyan sokáig fog élni, a
milyen rövid volt élete itt a porban!
Még azután sok szép földet bekóborolt a két elszabadult kósza lélek,
Csokonai és Lavota; többé nem engedte magát egyik is kaliczkába zárni,
de ha jártukban-keltökben valahol hallottak egymásról beszélni; ha
hallották a hír magasztalásait kölcsönösen: úgy ragyogtak a szemeik
örömtől s sóhajtozva mondák:
– Csak még én egyszer összejöhetnék azzal a Lavotával.
– Csak még én egyszer láthatnám életemben azt a Csokonait.
A sorsnak nem tetszett ezt az óhajtásukat teljesíteni.
Mindig keresték egymást és soha sem találkoztak többet.
A VÉN HUSZÁR KAPITÁNY.
Igen sokan ismerték; talán egész Erdély úgy emlékezik rá, mint közös
rokonára, azon kövér, termetes öreg úrra, azzal az egyenesre kipödrött
ősz bajuszszal, azzal a piros orczával, melyen hol a jókedv, hol a jó
bor hajnala mosolygott. Piros mentét, dolmányt viselt, szürke
prémezettel; még az a mente is mosolygott piros arcza mellett, még az a
prém is megőszült, mint a deres bajusz.
Ebben a fekete kabátos, gyászoló világban magától is eléggé feltünő
lehet egy ilyen szürke bajszú, piros arczú ember piros mentéjével, mint
valami boldogabb időkből feljáró jókedvű kisértet; de legkivált Bécsben,
és főképen, ha e valaki oly mennydörgő hangon beszél mindig, mintha
tizenkét eskadront kellene rohamra buzdítania s kiejtésében csodálatosan
vegyíti a fölösleges «ss» és «ch» betűket, a mire nyelvének szokatlan
kövérsége kényszeríti.
A jó öreg urat úgy ismerték Bécsben, mint Erdélyben: az úri mágnások és
a székely góbék, a katonatisztek és a kocsmárosok, az öregek és a
fiatalok, az udvari hölgyek és a szobalányok. Ha kérdeznék tőlük,
mindegyik tudna róla valami furfangos adomát, valami szeszélyes ötletet
mondani, a mi nem is állna jól másnak, csupán csak egyedül ő neki;
csupán az ő joviális, komolynak látszani akaró, de lenni nem tudó
arczához, az ő fürge, kövér termetéhez, az ő fiatal ősz fejéhez s
divatos piros mentéjéhez.
Ismerte őt maga a császár is, a jó öreg Ferencz; midőn
nyolczszáztizenhétben ott járt Erdélyben, bemutatták neki az akkor még
ifjú deli legényt, a ki akkor is ép olyan keveset tudott németül, mint
harmincz esztendei Bécsben lakás után.
A császár kérdezé tőle: «hogy hívnak?»
– Székely.
– Micsoda nemzet vagy?
– Székely.
– Minő ezrednél szolgálsz?
– Székely.
A császár nevetve monda kisérőinek: «ettől tanuljatok rövidséget: három
kérdésre egy szóval tud felelni.»
Még akkor hősünk igazán hős volt, csataterek hőse; látta Napoleont: nem
is futott tőle, ha nem parancsolták, s ott volt a verésében is. A
lipcsei véres napokon erősen pusztíták a franczia golyók a jó huszárok
rendeit; kettőt, hármat kiütött a sorból a gyilkoló teke.
Székely János csak pödörgette még akkor fekete bajszát, s hetyke
mosolygással mondá szomszédjának:
– Itt szeretném látni az excelsum guberniumot Erdélyből, Mihály
bátyámmal együtt, erre mondana valami artikulust bátyámuram, ha tud!
Hejh, ez a bátya nagy keserűség volt a jó Jankó úrra nézve. Ép oly
komoly, mint minő víg az öcscse, jámbor, otthonülő férfi, tudományos és
szigorú ember, a ki nem tudta szó nélkül hagyni mások bohóságait.
Képzelhetni, ha még olyan dolgokért is megszólítá uraöcscsét, hogy az
egy izben egy jó barátja feleségét elszökteté.
János úr szép és merész legény volt még akkor, nem szeretett sokat
ábrándozni, verset irni sem volt szokása; megkérdezte az asszonytól, ha
szereti-e? Igen, vagy nem? A mint a nő igent mondott, kivezette a
tánczteremből, mikor legjobban járták a lengyelt, az udvaron állt Mihály
bátyja szekere, abba felültette, a kocsisnak megmondta, hogy ha
Kolozsvárig meg mer állapodni, főbe lövi s reggelre Kolozsváron volt
Mihály bátyja udvarában a lopott asszonynyal.
Képzelhetni azt a rettenést, a mivel a törvénytudó férfi e hallatlan
merényletet fogadta.
– Szerencsétlen, tudod-e, mit tettél?
– Hát mit tettem? Kolozsvárra kocsikáztam egy szép asszonynyal.
– Elkoczkáztad az életedet, szabadságodat, jövendődet.
János úr, sehogy sem értette, hogy miért?
A törvénytudó testvér mindjárt felnyitotta előtte a tripartitumot s
megmutatta neki a rettenetes artikulust, mely a nőrablás ellen van
hozva.
Hát ki mondja azt, hogy én raboltam? Rablás az, ha valakinek kedve jön
velem utazni? Én nem raboltam el szegényt. Kérdezd meg kocsisodat: nem
az egész úton csókolóztunk-e? a csókolózás ellen pedig nincsen törvény
hozva; azért, ha a férj akarja, kihívhat párbajra, azt pedig minden
pereputyjával együtt leaprítom. Az approbatával nem törődöm, kardtól,
pisztolytól nem félek!
– Egyébiránt, tevé hozzá kis idő mulva, midőn lassankint lecsillapult,
ha olyan nagy lármát csináltok érte, hát inkább visszaadom neki az
asszonyt.
Úgy is történt: visszaadta a nőt. Hogy a férj hogyan köszönte meg az
addigvaló gondviselést? arról hallgat a krónika. Annyi bizonyos, hogy
János úr ez alkalommal mind az approbata, mind a tripartitum papiros
mennyköveit szerencsésen kikerülte.
A méltó bűnhödés csak később érte utól ifjúkori bűneiért: megházasodott.
Annyi borzasztó példa nem riasztotta vissza ettől.
A bátor, vakmerő férfiú azután, kit sem a francziák ágyúi, sem Verbőczi
törvényczikkei meg nem tanítottak a félelemre, feltalálá végre azt a
hatalmat, a mely életében egyedül volt képes rajta imponálni. Nem a
háború, hanem a házasság a gyönge szivek próbaköve.
Kivált ha az ember szereti a szépet, főleg a másét, a maga felesége
pedig nem szép és féltékeny; ha az ember szeret pipázni, s a felesége
ideges, a ki elájul a füsttől; ha az ember szeret kártyázni, s a
felesége azt kivánja, hogy olvasson fel neki verseket; s ha végre az
ember szeretne úr lenni a háznál, és a felesége is épen arra törekszik,
és aztán az ember fél a feleségétől, az pedig nem ő tőle.
A derék János úr gyakorta megvallá bizalmas barátai előtt, hogy hitvese
rettentőbb rá nézve egy század franczia dzsidásnál.
Egyszer falura utaztak együtt, nagy, bőrös, ablakos hintóban, bőrládák,
katulyák a hintón kívűl és belül számbavehetetlen mennyiségben. János úr
nem pipázhatott az egész úton, a szép tajtékpipát tehát rábízta inasára,
ki a bakon ült, hogy viseljen addig rá gondot.
Mikor megérkeztek a nagyságos asszony kastélyába, kiki sietett a saját
szobájába; az inas hordta fel nyalábbal a hintóból a holmikat.
Régi, háborúi bajtárs volt a legény, Tanaszinak hítták, hajporos
czoffját még most is viselte.
– Rendben van-e minden? nincs-e valami kár? – kérdé János úr a szolgát
aggodalmasan.
– Jól van minden, vitéz kapitány uram; hanem a…
– Tán a pipám?
– Az meg van; hanem a nagyságos asszony főkötős katulyája behorpadt.
– Nagyon-e?
– Vitéz kapitány úr rajta tartotta a lábát az egész úton.
– No, ezt jelentse kend a grófnénak.
– De én ugyan nem jelentem. Parancsolja vitéz kapitány uram, hogy az
udvari lánczos medvének húzzam ki a zápfogát, azt megteszem; de a
nagyságos grófné elejbe nem kerülök.
– Biz én se, barátom! – szólt a derék borbereki Bayard, naiv
hunyászsággal.
Ez a jámbor inas együtt vénült meg a vitéz kapitánynyal, úgy egymáshoz
voltak már szokva, hogy el sem válhattak többé. Tanaszi még a
gondolatját is tudta már urának, s örült, ha azt megelőzhette.
Csupán egy állandó óhajtásának szegült ellene makacsul.
Valahányszor este a sarkantyús csizmát le kellett huznia gazdája
lábáról, János úr mindig felszólítá őt, szeliden és érzékenyül.
– Tanaszi: én neked adom ezt a csizmát sarkantyústól; hadd híjjalak én
téged úgy, hogy «Naszi»; látod, neked olyan csúf hosszú neved van, s az
én nyelvem olyan nehezen forog; elég lenne, ha én neked azt mondanám:
«Naszi».
– De már azt ugyan nem. Engem Tanaszinak keresztelt a pap, Tanaszinak
híjon az úr, vagy ereszszen el s fogadjon mást, a kinek rövidebb neve
van.
Soha sem hajlott sem szép szóra, sem kecsegtető igéretekre az állhatatos
szolga, hogy nevéből két betűt elengedjen. Hiába is próbálta egyszerűen
«Naszi»-nak nevezni az ura, mert akkor nem hallgatott rá, akármit
parancsolt neki.
Tanaszin kívül még egy embere volt, a kit szeretett, a szelid Barcsay
János.
Pedig Barcsay soha sem ivott bort, sem asszonyokat nem szöktetett, sem
kártyázni nem tudott, tivornyára való sem volt, még csak nem is
káromkodott.
Épen ezért szerette őt János úr mindenek fölött. Felkereste, akár hol
volt, és megérzett rajta a rossz kedv, ha soká nem látta.
Legtöbb kalandjánál ez volt jelen, s kisegíté a kelepczéből, ha néha
belekerült.
Bécsben ismerték már minden vendéglőben, ismerték pedig arról, hogy ha
egy asztalhoz leült valami ismerősével, onnan minden más embert
elnézett. Olyan hegyes szemeket tudott az emberekbe fúrni, hogy a jámbor
bécsi kedélye sehogy sem szívlelhette el az ülvemaradást, inkább vette a
tányérát, poharát, s átköltözött más asztalhoz.
Egyszer jön Barcsayval s keresi az üresebb asztalokat.
Egyik mellett csak két fiatal ember ült, a kik közül az egyik ismeré,
mert a mint meglátta, hogy odaközelít, felkelt és azt mondta társának:
– Menjünk innen, jön a Vámpyr.
János úr fülét megütötte e szó; megakadt benne nagyon.
– Te Jankó, – kérdi Barcsaytól, – mondd meg nekem, mit tesz az a
«vámpir». Én már tudtam egyszer, de elfelejtettem.
Barcsay is hallotta e megjegyzést, s méltán félt, hogy ha a szó igazi
értelmét megmondja, olyan háború lesz belőle, hogy hét országra szól.
– De honnan jön neked afféle az eszedbe? Tudóstársasági tag akarsz te
lenni, hogy szavakkal bajoskodol?
– Csak te nekem felelj, egyenesen és igazán! – kiálta rá János, kinek
már ekkor kezdett forrni a fejében valami.
– Ha épen akarod, – felelt Barcsay szokott szelid flegmájávál, ámbár én
nem azért jöttem vendéglőbe, hogy filologiai értekezést tartsak, – ez
egy új nyelvszabály szerint alkotott szó, melyet a tudósok most hoztak
be, hogy két szónak egyberagasztása által a hosszadalmas kifejezéseket
megrövidítsék.
– De a németek tán csak nem foglalkoznak magyar grammatika készítésével?
– Hogyne? nagyon foglalkoznak. Bécsben most alig van jóravaló ház, a hol
magyarul ne tanulnának.
– Igazán! – szólt megengesztelve a lecsillapított hadfi; de végtére még
most sem tudom, hogy mit tesz hát a vámpir?
– Hát az bizonyosan annyit jelenthet, mint vám alá nem eső pir.
Bizonyosan az orrodat értette alatta, melyen ki s be hordod a karmint a
vámon, s nem fizetsz érte.
– Óh be bolond! – kaczagott János úr hahotával; – ha még azt is mondta
volna, hogy «borpir».
Később mégis megtudta János úr a vámpyr igazi értelmét, s szidta azután
eleget Barcsayt, hogy mért nem mondta meg neki akkor igazán, hogy ez
valami krokodilus féle állat, majd megmutatta volna ő annak a fráternek,
hogyan szokás elevenen megenni az embert?
Az udvari dalidókba rendesen hivatalos volt, a mit leginkább azért
szeretett, hogy ott jó borok és csemegék teremtek. Tánczolni nem igen
szeretett már, de örömest elnézte, hogy mások hogy tánczolnak. Egyszer,
jól evén és iván, hogy még másnap is örömmel emlékezhessék vissza e
dalidóra, telerakta a csákóját a kredenczben narancscsal, a csákót
azután bedugta egy pamlag alá, s gyönyörködött az előtte ellengő
párokban.
Valami csintalan gárdista észrevette a narancscsal tele csákót, s a mint
azon lejtett tánczosnéjával a keringőben, mintha véletlenül tenné,
hirtelen kirugta azt onnnan.
A csákó valamennyi narancscsal együtt kigurult a terem közepére, minden
rendű úri vendég láttára, a kik azt nagy vidámság között felemelték, s a
narancsokat megint vissza rakva bele, kérdezék, hogy kié ez a csákó?
Természetesen, hogy nem akadt gazdája; senki sem ismerte el sem a
kalpagot, sem a narancsot sajátjának.