műkincseit.
Legelől jön a bronczkorszak: réz kardok, sarló alakú kések, réz
karpereczek, fibulák, a mik a csontmaradványokat ékesítik; ezekkel
együtt a durvább agyagedények, roppant nagy urnák fekete agyagból,
sír-mécsek, korsócskák, a minőket a halottaknak útra szoktak adni.
Később aztán a bronczzal párosuló vaskorszak, a hol a fegyver még
rézből, de a kengyel már vasból van, s azokkal már a finomabb kor
divatcziczomái, szép szines üveggyöngyök, nagyobbak fehér porczellán
földből; aztán jön a hunnkorszak. Azt mondják, hogy annak a lovagnak, a
kit lován ülve, kutyájával együtt találtak a földben, magyarnak kellett
lenni, mert őseinknek volt az a szokásuk, hogy a vezérférfiút lovával és
kutyájával temessék el. Talán épen Thonuzoba volt? Akárki volt, derék
ember lehetett, mutatja nemcsak a koponyája, de az is, hogy ezüst
pitykegombokat viselt és csatokat a mentéjén.
A többi koponyák is tiszteletreméltó férfiak mind. Szerettem volna fél
órára doktor Lenhossék barátom lenni, hogy kellő szenvedélylyel
élvezhettem volna azt az érdekes találkozást négy olyan hazafival, a
kiknek mindegyike más ezredévet s más népfajt képvisel. Négy olyan
koponya, a melyik mindegyik merőben külömbözik a másik háromtól. Minő
kiálló pofacsontok! minő hatalmas álla van egynek, s mily gyönyörű
fogai, teljesen ép koronákkal! Ez nem rágta az ételt, bizonyosan csak
úgy nyelte. Nem értek hozzá. Mindig nagy respektusom volt az üres
koponyák iránt, azok harapnak legjobban. De azt az egyet mégis
megbámultam, a melyiket a broncz eszközökkel együtt találtak, nemcsak
azért, hogy olyan hátra lapult homlokot, olyan visszahajló agyacsot élő
embernél nem látni mostan, hanem különösen a miatt, hogy e derék
ősünknek az orra fölött is van egy tökéletesen kifejlett zápfoga,
beleékelve a pofacsontba. Mekkora tekintélye lehetett ennek, a míg élt,
azért a képéből kiálló agyaráért. Ennek bizonyosan nagyon sokat
hallgattak a tanácsára. Az embercsontokon kívül még szarvasagancsokat is
találtak, s később remekűl készített mázas cserépedényeket, a mik már
kifejlett iparra mutatnak.
Egy veremre is akadtak a föld alatt, mely kulacs alakura volt készítve,
s megtöltve fekete kölessel.
Hanem pénz igen kevés akadt őseink körűl. Úgy látszik, hogy még ő náluk
sem volt rendezve a valuta kérdés.
Az egész Öthalom valószinüleg mind tele van ilyen őskori emlékkel s
valamikor azok mind napfényre jönnek. Mert meg vagyok felőle győződve,
hogy az egész Öthalmot el fogják hordani, kerüljön a mibe kerül, hogy
azzal Szeged városát feltöltsék, mint a hogy feltöltötték 1836 óta
Pestet. Az Öthalomnak ez a hivatása. Most töltsük fel belőle a
főutczákat; azután évről-évre télen, mikor egyéb dolog nincs, a sok
szegedi szekeres töltse fel belőle a háza táját. Ezt arra teremtette az
Isten, nem pedig, hogy a mindenféle pogány népek várják alatta az
itéletnapot, a kikre a feltámadás igérete úgy sem szól, vagy ha szól,
rossz kimenetele lesz rájuk nézve. Védje meg az Öthalom Szegedet a
jövendő árvizektől!
VI. AZ OTTHON – HÁZ NÉLKÜL.
Soha sem láttam annyira ragaszkodni otthonához népet, mint a szegedit.
Mikor ez az otthon nem állt már egyébből, mint egy hosszú töltésből, a
mit egyfelől az árvíz, másfelől a Tisza hullámai vernek, oda letelepült
– épen annyi ember, a mennyi ráfért. Még most is ott vannak. Száz napot
töltöttek ottan. S minő száz nap volt az! Az időjárás minden mostohasága
folyton váltakozva, s a visszatéréshez semmi remény. És mégis jól esett
onnan a magasból visszanézni a bedült ház tetejére. S a mindenét
vesztett nép nem zúgolódott, nem vádolt embert, nem káromolt Istent a
rázúdult csapásért; tűrt, szenvedett oly általános nemes nyugalommal,
hogy az ily tömegben összesítve valami isteni fogalom. Magán a nagy
katasztrófa napján sem vesztette el ezt a nyugalmát. Beszéltünk egy
polgárral, ki asztalos műhelyét ott állítá fel egy vasuti szín egyik
zúgában; ez a vész elől egy fa tetejére menekült fel. Aztán mikor jöttek
érte mentő csónakokkal, azt mondta a szabadítóknak: «én itt még biztos
helyen vagyok, de ott ama házban hallok nagy segélykiáltozást, előbb
azokat szabadítsák meg.» És tizennyolcz órát töltött így a kegyetlen
viharban a fatetőn, elutasítva a szabadítókat más nagyobb veszélyben
forgó lakostársaihoz; csak akkor engedte magát elvitetni,
összedermedten, mikor már más mind meg volt mentve. Római jellem ez!
Most már csak az öregek és gyermekek tanyáznak e szárnyékok alatt, a
munkaképes rész kenyérkereset után lát. Az ott maradottaknak aztán
tűzhelyeik is vannak. Végtől-végig a töltésen, az út mellett, minden
partoldalban kis katlankák vágva a földbe, ott főzik az ebédjüket.
Egy-egy uszó háztetőt partra húztak, a boros hordót aláhengerítették, s
kész a csapszék, a hol a szegedi schillert árulják tíz krajczárért.
Egyúttal gyógyszertár is az, mert a ki bort iszik, azon nem fog a
hidegláz.
A vasuti waggonokban pedig az iparüzőket találjuk letelepülve; ott
szabó, csizmadia műhely van, s varrógépek dübörgése hangzik a
lokomotivoké helyett.
Ilyen a hajléktalanok otthona.
De a belvárosi romházak omladékai között is találunk még beköltözött
lakókat, a kik fáskamrákból, félszerekből rögtönöztek a düledék tetején
hajlékot, a mit az omladvány tulajdonosa átengedett nekik, s a hová csak
mesterségesen gerendákra rakott deszkapadlókon át lehet eljutni. Ez is
otthon.
Hanem fecskét nem láttam egész Szegeden. Milyen szomorú tájkép, a mi
fölött nem jár madár, s a mi különös, még gólya sem. Csak az ember
tekinti még – otthonnak.
VII. A SZIVATTYÚK.
A küláradat már el van zárva, a belül maradt víztömeg azonban még mindig
egy tó, a minek a körülete mintegy huszonnégy ezer méter.
Ennek a leapasztása a nehéz feladat.
Legjobb volna a Tiszába leereszteni, csakhogy a folyam alig 5
centiméterrel alacsonyabb a belvíznél, s Tokajnál áradást jeleznek,
tehát a töltést megnyitni még bajos. Ha a Tisza egyszerre nagyot esik,
akkor rögtön hozzá lehet e módszerhez folyamodni.
De addig is segíteni kell, a későbbi időkről pedig előre gondoskodni.
Terv van elég irásban és nyomtatásban.
Olvastam egyet, a melyik azt ajánlja, hogy miután «egy» Tisza nem elég
levezetni ezt a tömérdek vizet, ássunk még egy «másik» Tiszát a Bánáton
keresztűl, legyen azoknak is árvizük.
A másik azt proponálja, hogy – ez a tó innen sehová le nem folyhat, mert
a Tisza medrénél mélyebb. Azért ide kell hívni Zsigmondyt, fúrjon nagy
ártézi kutakat a tó fenekére, (kérem, nem kell nevetni!) nem azért, hogy
a föld tulsó fenekén folyjon ki az a viz, hanem hogy az alsó
homokrétegekbe behatolva, azokon át elszivárogjon. Egészen geológiai
tanulmányon alapuló tervezet.
A harmadik, a miről, hallottam (nem olvastam, de hiteles hallomás után
irom), azt tanácsolja, hogy épen nem kell azzal vesződni és költekezni a
kormánybiztosnak, hogy az álló vizeket kiszivattyúztassa, hanem
vettessen beléjük jó sok fűmagot, az ott kikel s benövi szépen az egész
területet. (Talán úszó lápra gondoltak a tervezők?) Ezek mind
tekintélyes szakértőktől jönnek.
A királyi biztos és az országos bizottság azonban e helyett az álló
vizek kiszivattyúzásához fogtak, koczkáztatva, hogy mennyi viccz fogja
ezért érni a fejeiket, miután «pumpálni» annyit is tesz, mint
«kölcsönözni».
A város több helyén vannak felállítva gőzszivattyúk, mik a megrekedt
vizet a töltés fölött a Tiszába átemelik; de a főtelep az államvasut
raktárudvara előtt van, a hol egy félszer alatt tizenkilencz ilyen
vaselefánt szívja fel orrmányába a vizet, a mi azután két csatornába
egyesülve zuhatagkint omlik a Tiszába oly erővel, hogy száz lépésnyire
meglátszik, a mint visszafelé folyik az ár. Olyan az a gépcsoport, mint
egy valóságos ostromtelep, a föld reng a dübörgése alatt.
S az eredmény: négy centiméter apadás naponkint.
De ez a négy centiméter egy-egy megszabadult utczát jelent. Benn a
városban mutatja a tovafutó ár, hogy az emberek harcza nem
eredménytelen. A víz kezdi uralmát átengedni – a sárnak.
VIII. A HÉT VÁLASZTÓFEJEDELEMNÉL.
Maga a sár, a piszok is lehet fenséges, ha nagy tömegben jelenik meg;
egy lapátra való sár és szemét undorító, de hát még egy egész tenger;
egy habaréktó nyulós iszapból, szétmállott vályogból, rohadt nádból és
pudvás fából, élénkítve zöld békanyállal bevont tömpölyökkel, mikből
ungok-békák ütik fel a fejeiket, kuruttyolva a keskeny padlójárók
fülébe: «rosszúl van! nem jól van! rossz kormány! nem kell nekem! nekem
sem!»; a száraz fákról lelógó hinár, a minden színt váltó megnevezhetlen
minőségű dugvány, s aztán a fölötte, mint egy rémszellem, végig lengő
mocsárbűz, a mitől az embernek minden tagja lúdbőrzik. Ennek az
iszapárnak a szélében áll egy földszinti szegletház, a minek a
szegletből nyiló ajtajához lépcsőkön kell fölmenni. Még tegnap csak
csónakkal lehetett idejönni, vízben állt, ma már szárazon van; a
kőművesek épen most kezdenek hozzá, hogy leverjék róla az átázott
vakolatot s felgyürkőzött emberek lapátolják ki az udvarából a büzös
sarat. Ez a «vendégfogadó a hét választó fejedelemhez». Ide gyülnek
össze délben egy kis elkülönített szobába ebédelni azok a derék emberek,
a kikre rábizta az ország, hogy ennek a sártömegnek ismét városalakot
adjanak; itt találkoznak össze, miután kora reggeltől déli két óráig ez
iszaptömeg tetején jártak, összetört háztetőket, gyurmává alakult
falakat, butorpozdorját megbecsültek: mit érhetett az, mikor még valami
volt? Bizony nem kevés elszántság kellett hozzá, hogy ezt a megbizást
elfogadják. Minő sártenger, a mi előttük áll! S a jó közönség még
szaporítani segíti ezt a sarat, azzal a mit a fejükhöz hajigál.
Mindennap szemükre hányják, hogy tíz forint napi díjt húznak. Ezért a
munkáért! Ujságíró egy czikkéért, énekes a daláért, igazgatótanácsos a
jelenléteért, képviselő a távolléteért hogy fizetést kapjon, ez igen jó
és természetes; hanem a kinek egy város ujjáteremtése munkáját kell
végrehajtani, az tegye azt a maga kenyerén, s érje be a – mindennapi
kritikával. No ha áll az a közmondás, hogy a «felpanaszolttól meghízik
az ember», akkor ennek a bizottságnak nagyon meg fog használni a szegedi
működés. Még Horváth Gyula csak jól jár vele; de mi lesz szegény
Komjáthyból, a kinek most is elég istenáldotta termete van?
«Akadt volna elég ember, a ki elvállalta volna azt ingyen». Elhiszem,
csakhogy ha én nekem valaki azt mondja, hogy ő kész ingyen vállalkozni
12–15 milliónyi összeg befektetésére, azzal, ha egy szobában kell
hálnom, éjszakára nem húzom le a lábamról a csizmámat.
Mert drága a fülemüle hangja, de drágább a kacsáé, a ki azt mondja, hogy
«sáp, sáp, sáp».
Hiszen épen azért húzódtak ide félre a bizottság tagjai, a szerény
hétválasztó udvarszobájába – mert a grand hotelben nem lehetett nyugton
ebédelni a rájuk tóduló sápistáktól.
Azzal az ő tíz forintjukkal millióknak jól elhelyezése s jó és czélszerű
munka teljesítése függ össze.
De hát ki áll jót arról, hogy e mellett a bizottság mellett is nem
énekelhetik a kacsák a maguk drága nótáját?
Hát először is azoknak a férfiaknak a jelleme. Azután pedig az a
szellemdús összeállítás, a hogy annak a tagjai megvannak válogatva.
Három kormánypárti képviselő, három ellenzéki, egy köztiszteletben álló
kanonok, egy közbecsülést kiérdemelt szolgabiró, aztán meg három Szeged
választotta polgár, köztük a polgármester. Itt minden visszaélés logikai
lehetetlenség.
És végre a királyi biztos személye.
Hideg, megközelíthetlen alak. A ki nem igér, hanem tesz, nem biztat,
hanem segít; gavallér a szó legtisztább értelmében. És a mellett tud
dolgozni, s a mit más dolgozik, azt megitélni.
Hanem egy hibája van, az, hogy nem szereti az anekdótákat.
Például Józsa Gyuri adomáját, a ki tiszttartóját úgy szerződtette, hogy
«semmi fizetés, hanem szabad lopás»; vagy báró W. hazánkfiát, a ki azt
mondta egyszer Eötvösnek: «wer sich schämt, der wird nie reich». (Nem is
lett gazdag Eötvös, már t. i. a József.) Vagy Ferencz császárét, a ki a
szegényűl maradt élelmezési fönöknek azt mondta: «az ökör a jászolhoz
volt kötve, miért nem evett?» vagy a bélabányai hevérekét, a kik azt
mondták, hogy nem kérnek semmi fizetést, csak azt az aranyport, a mi a
ruhájukra ragad.
Hanem hát Tisza Lajos az ilyen adomákat nem goutirozza, azért nem is
lesz népszerű ember soha. S épen azért való Szegedre királyi biztosnak.
A ki ezt megitélni legkompetensebb, az én igen tisztelt barátom Dáni
Ferencz, főispán, azt mondta nekem, hogy «valóságos isteni gondviselés
újjmutatása volt Tisza Lajosnak királyi biztosúl ide küldetése!» s a
merre csak jártunk, mindenütt úgy mutatá őt be a népnek, mint Szegednek
a gondviselés által kiválasztott újjáalkotóját, a miért a szegény
reménykedő nép mindenütt lelkesülten kiáltá utána, hogy «áldja meg az
Isten! tartsa meg jó egészségben!» A mit mi is utána mondunk, sőt
kivánunk.
Hanem azért az ungok-békák csak azt kiabálják minden léptére: «nem jól
van! rossz kormány! nem kell nekem! nekem sem!»
IX. A SZEGEDI LEGENDA.
Ezt a legendát szegediektől hallottam.
Körülbelül most száz éve, hogy Szeged város porig leégett. Akkor is
büszke szép magyar város volt. A lakosság sírva üldögélt házainak
füstölgő romjai fölött, s azon sóhajtozott, vajh lesz-e még valaha
Szeged olyan szép és olyan nagy, mint a milyen egykor volt?
Ekkor egy jóslat keletkezett, mely szájról-szájra kelve, elterjedt az
egész nép közt, s mind e mai napig is fenmaradt.
«Akkor épül fel Szeged olyan nagygyá és széppé, mint hajdan volt, mikor
a halottak visszatérnek a városba.»
A nagy katasztrófa napján a duló vízár felszakgatta az alsó-város
temetőjében a sírhalmokat, s egyszer csak azt látta a töltésekre
menekült népség, hogy a halottak jönnek vissza koporsóikban az elhagyott
utczákra.
Most aztán szentűl hiszi a nép, hogy a régi jóslat teljesüléséhez
közelít.
Én is hiszem.
Isten segítsen rá bennünket.
KÉT LÁNGÉSZ EGY HÁZBAN.
Két kard egy hüvelyben, két lovag egy lovon, két nap egy égen, két kakas
egy udvarban, két első szerelmes egy szinpadon, két szinbiráló egy
lapnál, két hódító egy világrészben, ezek mind egy és ugyanazon
impossibilis dolog synonymonjai, melyről még a természettan is azt
állítja, hogy két test egyszerre egy helyen nem lehet.
Hát még ha azt mondjuk, hogy két lángész egy házban! Két nagy szellem, a
kinek egy ország, egy világ nem elég, a ki egyedül létében önmagának is
sok, s a sivatag közepett is ismeretlen légiókkal rendelkezik, a kik
csak az ő szavát ismerik s más elől elfutnak; – párjával összezárva egy
szűk födél alá, a hol még egymás köhentését is hallja!
A múlt század vége felé élt a mi hazánkban két különös ember. Két óriási
lélek azok előtt, kik őket végig látni tudják, két korhely csavargó
azoknak, a kik csak a sarujaik bojtjáig látnak fel.
Köznapi fogalmak józan rőfével megmérve, bíz ők nyughatatlan naplopók
valának, kiknek sehol sem volt otthon; munkakerülők, rendetlen emberek,
nem valók tisztességes társaságba, józan magaviseletre; csak
korhelykedni, csak barangolni, enni, inni s sopánkodni, hogyha nincs
mit; adósságcsinálás, egy városból a másikba szökés legszebb virtusaik;
egy tisztes öltözet nem akad meg rajtuk, mert azt is beiszszák. Jó hirű
leányzó szégyel velök az utczán szóba elegyedni, s komoly szolid ember
nem ülteti őket asztalához; hivatal, mesterség nekik mind nem izlik; nem
kár értük, hogy ha éhen is meghalnak. Arra is jutnának, ha magukat elébb
agyon nem innák szaporán.
Így beszélt városról városra a jámbor közvélemény a két csavargóról.
A két csavargó neve Csokonai és Lavota.
Két éneklő madara a szabad természetnek.
Különös sajátságuk pedig az énekes madaraknak, hogy előttük a
legczifrább kaliczka is kaliczka. Récze, liba hagyja tömni magát, s
visszamegy a hizlalóba, a hol enni adnak, de a fülemilét hiába táplálod
reszelt sárgarépa-, hangyatojás- és egyéb drága jó csemegével, elrepül
az tőled, mihelyt kaliczkája ajtaját kinyitod, mert már az a hivatásuk
az éneklő madaraknak, hogy ők a szabadságot olyan igen nagyon szeressék…
Mielőtt azonban e meséhez fognék, szolgálok elébb egy kis
irodalomtörténettel. Ez ugyan nem lesz olyan tudományos szépségekben
gazdag, mint az én nagyon tisztelt barátom és pártfogóm dr. Toldi
Ferenczé, de szinte olyan tanulságos; ő azon sokkal magasabb szempontot
tűzé ki feladatául, mely szerint rendszeres sorozatot alkosson abból, ki
hogyan verselt régi és ujabb poétáink közül? én ennél sokkal kevesebb
igényű dologban fáradok, csak arról értekezvén, hogyan tudtak magyar
verselők egymás után megélni holtig?
Tudományos értekezésről levén a szó, illő, hogy paragrafusokra osszam
buvárlataim eredményét, korszakonkint véve obdukczió alá a poéták belső
részeit, s majd azután megmondva, hogy kinek mit találtam a gyomrában?
Első korszak a hegedősök korszaka. Boldog világ! nincsenek vendéglők, a
hol az embernek a hitelt megtagadják, ellenkezőleg vendégszeretet van
mindenfelé; a hegedős alkatrészét képezi a vallásos szertartásoknak, az
áldozásoknál verset mond, éneket csinál rá és hegedül hozzá; a míg ő
magasságaik a poharakat ürítgetik, ő köszöntést mond rá, megénekli a hős
urakat, rájuk fog minden megtörténhető vitézséget, megénekli a
tányérjukon levő tyúkot, a villára szúrt sonkadarabot, addig énekel róla
a hátuk mögött, míg a hős dalia megszánja és hátra ád neki egy
őzszárnyat, hogy ne keseregjen tovább. A táltos urak is megengedik neki,
hogy mikor már megsavanyodott a lótej s más nem ihatja, megtölthessék
belőle a kobakjokat. Attila udvaránál is énekeltek a jámborok, Priscus
rhetor emlegeti őket a lakománál; de arra nem emlékezik Priscus rhetor,
hogy tányért is tettek volna a kegyes hegedősök elé.
Második korszak: elmulik a pogány világ, széthányják a forrás melletti
áldozathalmokat, megtiltják a lótej ivást, a szegény hegedősöknek
hátukhoz verik a lantot, s azt mondják nekik, hogy ha énekelni akarnak,
tanuljanak meg diákul. A poézis fazékat vesz a kezébe, ablak alá jár
énekelni kegyetlen rithmusokat, de nem szerelmi kegy végett, hanem egy
darab lepényért, meg egy kis rántott levesért, mit ád nekik a gazda,
hogy engedjék már aludni Isten adta kántálói!
Harmadik korszak a Kelemen diákék ideje. A diák irástudó ember, szépen
ki tudja a kezdő betüket pingálni tulipántokkal, meg énekes madarakkal;
ha kell, levelet ír eő kegyelmességhe parancsára, ha kell boglyát rakat,
izenetet visz lóháton, asztalnál felszolgál, bort hoz a pinczéből,
oktatja a kegyelmes úrfiak agarait, rendezi a névnapi ünnepélyeket a
kegyelmes úrasszony tiszteletére, másolgatja a hivatalos okiratokat; a
mikor üres ideje marad, s veszendő papirosra tesz szert, verseket is
írhat, senki sem bántja érte. Igen szép és kényelmes állapot!
Negyedik időszak az uri poéták kora. Kegyelmes és méltóságos urak
kiveszik a tollat a diákok kezéből, múzsák, heliconi istenasszonyok
kézcsókolva fogadják excellencziás vendégeiket, Apolló mosolyogva
dörzsöli kezeit, az Olympon tapsolnak a fölötti örömben, hogy valahára
olyan halandók kapaszkodnak a szent ligetbe, a kik nem azért tépik a
babérfát, hogy sovány bogyókat rázzanak le róla, sőt inkább most a
versiró traktálja azokat, a kik verseit hallgatják; boldog idő!
költészet aranykora! A költő palotában lakik s a publikumot vacsorával
édesgetik a konczertbe.
Csakhogy ez nem sok ideig tart: következik az ötödik korszak, a melyben
épen nincs szükség többé sem költőkre, sem hallgatókra; nem ír és nem
olvas senki, az erősebbek búsulnak és nem kell nekik semmi, a gyöngébbek
vigadnak és kell nekik az, a mi külföldön terem; a magyar költészet csak
a népdalokban él még, a népköltő pedig legalább is juhászbojtár, vagy
pedig kis béres, becsületes konvencziója van, mellékjövedelme is, ha
szorgalmas; kap szűrt és fejelés csizmát, nem szorult senki
pártfogására; a bekötött fejü múzsa boldog, ha Dömötör napján piros
csizmát kapott.
Lassankint megint tavaszodni kezd a pieridák berke; következik a hatodik
időszak: a mæcenások kora. Sorsukkal elégedetlen falusi rektorok,
keménynyakú diákfélék beleizlelnek az ambroziába; tél, tavasz, nyár és
ősz, a békesség és háború, s más ártatlan tüneményei a természetnek
rábeszéltetnek, hogy engedjék magukat versben bemutatni; nevezetes
hazafiak, főispánok, alispánok, zászlós urak örökíttetnek ékes
rhythmusokban epochalis események alkalmával, tisztujítás, beiktatás,
házasodás nagyszerű ünnepélyein; a poéta alázatosan dedikál, a patronus
kegyelmetesen reflektál; megtéríti szegény nyomorultnak a nyomtatási
költségeket: annyiba veszi, mintha tűzkárvallottnak adta volna. A poéta
is jól jár vele: a nyomtatott példányok megmaradnak neki, mehet velök
falura, a hol zsindelyes házat lát, betér vele s kedveskedik könyvével a
házi úrnak; ha meg nem adják is az árát, de egy hétig legalább itatják
érte, s így duplex libelli dos est; megismerkedik az egész nemzettel
személyesen, s végig iszsza mind a négy districtust.
Követi ezt a kort nyomban a «buzgó hazafiak» kora. «Pártoljuk a
nemzetiséget!» ez a jajkiáltás hangzik egyik novellaíró szélítől a másik
versíró partjáig. Ha egy buzgó közbirtokos Pestre vetődik, ha egy szende
kisasszony férjhez megy, ha egy ótekintély sírjába száll, a megtisztelő
epithetonok mellé azt is odateszik: «és buzgó pártolója volt a honi
irodalomnak, előfizetett a lapokra, megfejtette a Hölgyfutárban a képes
rébuszokat, megvett minden képes kalendáriumot». Kis városokban és
falvakon nem bátorságos az egyedül járás; minden kaputos ember és minden
napernyős kisasszony rejtekben előfizetési íveket hord magával, a mik
mind így kezdődnek: «pártoljuk a nemzetiséget!» és azzal megfog, meglő,
megsebesit minden útjába találót; a hirlapok a szerint mérlegelik a
jóllétet az országban, a szerint jövendölnek hosszú életet, vagy kora
halált a nemzetnek, a mint előfizetőik száma emelkedik vagy csökken, s
minden egyes könyv elterjesztésére annyi kitartó buzgalom szükséges, a
mennyibe az elkészítése, bizonyomra mondom, nem került.
Megint tovább megyünk: a költő nem fecske, hogy mindig a levegőben
keresse táplálékát; lám, mennyivel jobb dolga a pitypalatynak: ő a
búzában lakik; a szent küzdelem a buzgó hazafiak szűk markával
kifárasztja a múzsákat; új æra kezdődik: «hallják kigyelmetek!»
Boldogítsuk a népet! Terjeszszük a mívelődést! ez a magasztos jelszó.
«Az én könyvem csak egy pint bor ára.» – «Húsz vers egy susztákért!» –
«A ki vesz, annak lesz.» – «A ki az én könyvem megveszi, kap rá egy
kalendáriomot, meg egy Krimia mappáját, meg Canrobert arczképét.» – «Az
enyimnek kemény borítékja is van, az is megéri a húsz krajczárt!» – «Én
ingyen adom a könyvet magát, csak az elküldésért kivánok egy huszast!»
Végre azután jön a kilenczedik időszak: a midőn senkit sem ragadnak meg
többé sem szürénél, sem attilájánál fogva, hogy pártolja az irodalmat,
hanem olvas minden ember azért, mert életszükségévé vált, mint a
kalapviselés; a költő nem szaladgál a közönség után, mert tudja, hogy ha
valami jót írt, azt zaj nélkül is felkeresik, s az embereket épen úgy
nem dicsérik meg azért, hogy buzgó pártolói voltak az irodalomnak, mint
nem magasztaltak eddig senkit azért, hogy buzgó pártolója volt a
pékeknek és mészárosoknak.
Ez a legutóbbi korszak, mint tudjuk, még nem következett el; s a míg
odáig eljutnánk, sok keserves kantikumot fognak addig még írni mindazon
érdemes ügyfeleink, a kik az irodalmi tolvajnyelvből megtanulták, hogy
mit tesz magyarul ez a két szó: «medve» és «rák».
(A könyvárusok egymás között «medvének» híják az olyan kéziratot,
melynek nem akad kiadója; «ráknak» pedig az olyan könyvet, melynek már
akadt kiadója, de nincs vevője.)