már felkelni és folytatni az utat haza felé!
András egyet nyújtózott és barlangja szájáról elhárítá a követ; úgy
tetszék neki, hogy ez a kő most nehezebb, mint tegnap volt, vagy az ő
karjai gyöngébbek.
De mi Isten csodája ez? A tegnap esett hónak sem híre, sem helye, a fák
mind tele vannak zöld lombbal, s az erdőkben minden virág nyílik és a
gombák előjöttek a haraszt közül.
«Én vagyok-e én, és tegnap volt-e tegnap?» kérdé András önmagától, és a
mint ruhájára tapintott, akkor vevé észre, hogy a mely oldalon feküdt,
azon a köntöse mind lerohadt róla.
Nagyon sokáig kellett neki ott aludni.
Kibotorkázott ezután az erdőből, de érzé, hogy tagjai gyöngék, alig birt
menni.
Félóra múlva az erdő széléhez jutott; hát itt mit látott ismét? A
tulajdon szántóföldje volt előtte; azon héten, melyen lefeküdt, végezte
a vetést, s most hogy fölébredt, már érett a kalász. Augusztus
huszonhatodika volt az nap.
Az aratók énekeltek mindenfelé a mezőn. Az ő szántóföldein már a kepéket
rakták.
Egyik kereszt tövében ült egy fiatal menyecske, fehér kendővel a feje
bekötve, szép gömbölyű keblén egy kis piros pozsgás gyermeket
szoptatott.
András odakerült mögéje észrevétlenül s megszólítá: «anyjuk.»
Hogy ugrott fel egyszerre az asszony, hogy sikoltotta el magát, férjét
megpillantva, hogy borult nyakába s hogy árasztotta el csókjaival? azt
elképzelni könnyebb, mint elmondani.
Az aratók és az egész falu népe összeszaladt e csodára; senki sem
híhetné azt el, ha számtalan szemtanú bizonysága nem erősítené, hogy
Herczeg András huszonnyolcz hétig aludt a beresznói barlangban étel és
ital nélkül.
Nosza minden ember sietett őt legelőször is étellel kínálni, de kevés
hasznát vehette annak András, mert gyomra úgy össze volt húzódva, s
állkapczái alig birtak nagy fájdalom nélkül mozogni; s rágni épen nem
tudott, úgy hogy levesnél egyebet nem birt magához venni, azt is csak
keveset. E miatt mindig erőtlenebb lett, s csodálatos felébredése után
harmad napra ismét elaludt, úgy hogy mindenki holtnak tartá. Juliska
azonban nem engedé őt eltemetni, s azt igen jól cselekvé, mert harmad
nap egy kelevény fakadt fel András fülében, s a mint az kitisztult, az
ember újra feléledt, s nehány hét múlva egészségesebb lett, mint valaha
volt, és még azután igen sok szükség volt arra az emlékezetes bölcsőre a
háznál.
Ezen dolog pedig épen nem mese, hanem valósággal megtörtént eset,
melynek hitelesített folyamatát megtalálhatja Nógrádmegye leveltárában,
a ki nem restel oda fáradni.
EGY EMBER, A KI NEM AKAR KORONÁZNI.
Az «Üstökös» egyik számában közöltetett kuriozumképen Kérdő Márton
hódmezővásárhelyi férfiú folyamodása, melynek végén az áll, hogy a míg
pedig panaszló sérelmei meg nem orvosoltathatnak, addig a király
megkoronáztatásába semmiképen bele nem egyezik.
Két nap múlva az Üstökös megjelenése után beállít hozzám egy öles
termetű délczeg férfiú, piros, napbarnította egészséges arczczal,
tisztes fehér körszakállal, sűrű hátrafésült hajjal, díszes polgári
magyar öltözetben, melyet kiegészitett egy hatalmas verestoll-csokor a
kalapja mellett; rengő lépteit roppant ezüst sarkantyúk pengése kisérte.
Egészen illedelmes üdvözlés után bemutatá magát a daliás alak, helyet
foglalva a számára előtolt karszékben.
– Én vagyok az a Kérdő Márton, a kinek a folyamodását ki tetszett adni
az Üstökösben: e végett jöttem fel Pestre.
(No itt most szük lesz a kapcza! gondolám. Kérdő Márton uram ezért
bizonyosan megapprehendált.)
Hiszen ha még csak aprehenzió lett volna belőle!
Kérdő Márton uram napbarnította arczán, melynek összevont homloka
emlékeztet az oroszlánra, nem harag, de bizalmas mosoly derengett.
– Azért jöttem tehát önhöz, hogy miután erről az én folyamodásomról
senki sem akar tudni semmit: pedig megjárta már a törvényszéket,
felküldetett a királyi táblához, beadatott az országgyüléshez: itt a
vevények róla a korelnöktől, mostani elnöktől, (valóban ott voltak) még
sem tudok semmi nyomára jutni, hogy mi lett vele; végre megtalálom azt
önnek az újságában, szóról szóra kinyomtatva; önnek tehát tudnia kell,
hogy mi lett az én dolgommal és mit határoztak benne?
– Bizony, kedves Kérdő Márton uram, én önnek nem tudok Felelő Márton
lenni, ha csak el nem mondja ön, hogy mi az a bizonyos ügy, a mi az ön
panaszának alapja?
– Hát az én panaszomnak az alapja az, hogy mikor 1865-ben követválasztás
volt, engemet, a ki birtokos gazda vagyok, nem eresztettek be a
szavazáshoz: a drabant utamat állta a városháza ajtajában s a főbiró
parancsára elutasított. Panaszt tettem a választási elnöknél, a
főispánnál, mind azt mondták, hogy ez nagy eset; de csak nem segítettek
rajta.
– De hát mi okát adták az elutasító urak annak, hogy Kérdő Márton uramat
nem bocsátották a szavazáshoz?
– Hát azt az okát adták, hogy kilencz esztendősnek irattam be magamat, s
minthogy a törvény 24 esztendőn alóli embereket nem bocsát a
szavazáshoz, mint kiskorút elutasítottak.
– No bizony akkor nagyon erős okuk volt rá, mert hát a törvény szava
betöltendő.
(Azt hittem, hogy no most én kerültem fölül.)
– Úgy-e bár? De mikor az adót kell rajtam megvenni, akkor nem kérdik,
hogy hány esztendősnek állítom magamat? Én szerintem az, a ki adót
fizet, nagykorú is már, akárhány esztendős!
Ez olyan argumentum ad hominem volt, a mit nem lehetett megczáfolnom.
– De hát, az ég áldja meg, Kérdő Márton uram, ugyan minek is tréfál hát
a törvénynyel? mért iratja be magát kilencz évesnek, mikor legalább is
hétszer kilencznek látszik?
– Azért, mert valósággal kilencz esztendős vagyok. Ez előtt kilencz
esztendővel meghaltam, két napig halva feküdtem, akkor újraszülettem, s
fogadást tettem, hogy ezentúli életem napjait újjászületésemtől fogom
számítani.
– De mégis törvény előtt onnan szoktuk számítani az emberi élet napjait,
a midőn anyától születtünk.
Nem használt a védokom. Rögtön készen volt rá a felelettel.
– Az én anyám Magyarország, atyám az Isten; s én megfogadtam nekik, hogy
újjászületésemtől számítom éveimet.
(Ezt nem lehetett megdönteni.)
– Már ez akkor vallásos kegyelet dolga, Kérdő Márton uram, s ezt nem
akarom megháborítani; hanem mint törvénytudó, azt a tanácsot adom, hogy
jövőre, ha választói jogát akarja gyakorolni, polgártárs, ám nevezze
magát gyermeknek: de a paptól vegye ki annak a meghalt Kérdő Mártonnak a
keresztlevelét s azt mutassa be az összeírásnál.
Kérdő Márton uram hitetlenűl mosolygott.
– A sem fog érni semmit, nem bocsátanak engem oda azért, mert jól
tudják, hogy akkor a nép engemet fog vezetőjeül fogadni. Hisz az egész
történet ezen indul meg. Mert, hogy én nem akartam megengedni a népnek,
hogy földes uraival, a három K. gróffal kiegyezkedjék, azért engemet
elcsuktak gyógyíttatni. Sokáig nem tudtam semmiképen kiszabadulni;
utoljára 37 napig sem nem ettem, sem nem ittam, s végre meghaltam
egészen. Negyven óráig voltam jéggé meredve, meghalva. Akkor a volt
törvényszéki elnök, Komers kibocsátott a zár alól halva; s én Isten
csodája által ismét feléledtem, ujjászülettem, megvagyok. Azért nem
akarom elismerni a halálom előtti ó-emberrel való ugyanazonosságomat,
mert akkor az üldözőim újra meg fognak a múltakért. Mint kilencz évest
pedig nem vádolhatnak semmivel.
(Át kellett látnom, hogy ebben az eszmejárásban valóságos rendszer van.)
– Ezt nem akarják az urak átlátni. Ezért mellőzik mindenütt a
folyamodásomat: jó szerencse, hogy az Üstökös végre kiadta azt; mert ha
ezen a bajon nem segítenek, akkor nem lehet a királyt megkoronázni.
Már ez iránt bátorkodtam némi kétségemet kifejezni.
– Már pedig úgy van; felelt a kemény ember, mély meggyőződés tekintetét
szegezve rám. Mert ha én, birtokos polgár, szavazatra nem vagyok képes,
akkor adót sem fizethetek; ha adót nem fizetek, akkor azt rajtam
exequálni fogják; ha exekuczióval jönnek rám, akkor én nem lehetek
megelégedve; már pedig azt mi nagyon jól tudjuk odakinn, hogy ő Felsége
olyan rendeletet adott ki a miniszterekhez, hogy mindaddig a koronázást
végre ne hajtsák, a míg az országnak minden lakója, a legnagyobbtól a
legkisebbig teljesen meg nincs elégedve.
– Hiszen azt nem vonom kétségbe, édes Kérdő Márton uram, hogy ő Felsége
kegyes szivében erősen él ily boldog óhajtás; hanem hogy az valami
legmagasabb rendeletben határozott kifejezést nyert volna: arról nekünk
idebenn semmi tudomásunk nincsen.
– No lássa! mi odakinn pedig jól tudjuk ezt. Azért tehát kár az én
folyamodásaimat az országgyülési elnök úrnak a fiókba elrakni.
Meg kellett igérnem, hogy majd előkeressük a folyamodásait a fiókból.
… A mi pedig e történetben legjellemzőbb, az: hogy a nép egy részénél
Kérdő Márton uram szavai csakugyan orákulomok.
SZEGED.[3]
I. A ROMTEMETŐ.
Mint hajdan Plevnának, nyissunk most egy állandó rovatot Szegednek.
Mert hosszú ostrom lesz az, a míg ezt a várost bevehetjük. Még most
csónakon megközelíthető; de, ha lefogy róla a víz, én nem tudom, minő
úton-módon indul el valaki, hogy hozzá kezdjen a megvívásához?
Szeged elpusztult része (kilencz-tizedrész) most rosszabb a semminél. Ha
a «semmi»-nek volna superlativusa, ez volna az. A mi van, az ellenséges
akadálya annak, a mi lesz. Tűzvész pusztitása nem ily rettenetes, mert
az, a mit elrombolt, azt megsemisítette: de itt az összerombolt tömkeleg
ott van hagyva, egy halomba döntött chaos, a mire a saját birtokosa rá
nem ismer.
A nagy szádfal elkészülése s a szivattyúk lecsapoló munkája óta a
belváros utczáiról és tereiről már lefutott a víz, csak egyes pocsolyák
maradtak még, zöld békalencsével bevonva: ott ümmögnek, brekegnek a
posvány urai; a Dugonicstér négy nymphája körül rettenetes hangversenyük
van; hanem a főutczán túl még olyan mély ár feneklik, hogy néhol az
evezővel nem lehet elérni a feneket, a mint e romegyetem közt végig
hajózunk.
Ezt a látványt se festő irónja, se iró tolla nem képes megérthetővé
tenni, ezt csak látni lehet és aztán álmodni róla, s aztán kérdezni,
hogy melyik volt a való?
Utczákról szó sincs. A viharral együtt tartotta rettentő menyegzőjét az
áradat, s ők ketten olyan orgiát csaptak itt, hogy egyik ház jobbra,
másik balra dült, s az úszó házfödél ott állt meg keresztben az utcza
szegletén, mint a tengeri monitor, bezúzva gerendaorrával az útban
talált ház oldalát. Egész városnegyedből nem látunk egyebet, mint a víz
fölött úszó háztetőket, mik csodálatosan szétfacsarva, laposan
elterülve, nyergesen meggörbülve, féloldalt fordulva torlódnak egymás
fölé. Itt nincs fal: csak sárhalmaz, a csónak fenekét horzsolja az állva
maradt ablak szemöldökfája.
S a hol a sekélyebb vízből már kiemelkednek félig az elsülyedt város
romemlékei, az egy olyan látvány, mely elfojtja a szót, megbénítja a
gondolatot. A leszakadt háztetők alatt belátni a dült falak közé;
némelyik még szépen ki van festve; a roskatag háztetőt fentartotta a
nagy tömör kapu, s a szobában még látni a zongorát, a mire a házi gazda
czölöpöket feszített, hogy a plafondot feltartsa; czifra nyoszolyák,
fiókos szekrények ott úsznak az udvaron, hinártól belepve; gépek
korongjai faállványaikon félredülve mutatják, hogy ott valaha gyár volt,
körülöttük halomradőlt gerendatördelék, fentartva egy óriási hordó
által. S ugyanaz a romegyveleg ezernyi változatokban, állvamaradt
kimeredő falak, sártömeggé ázott téglahalom, pozdorjává tört bútorok,
vasrud, czifra rácsozat, nád, zsindely, azok között odaszorult vörös
kígyók, a házak bádog csatornái, a víz tetejére fölfeküdt kerítések mint
ha járdának lennének odatéve, s a háztetőkre halmozott inséges
bútormaradvány, a hol a menekült nép, a réméjeken, napokon át tanyázott.
Valóságos romkaleidoskop, mely mindig változik, ugyanazon ábrákat
mutatva más keverékben. Egy-egy ház nagy ritkán, mely nem dült össze
végkép, ott áll még szomorúbb képnek. Az ablakai fehérek a penésztől, a
hol egy ki van törve, ott kicsüng a hímzett ablakfüggöny megbarnultan.
Egy hajdani fűszeres bolt ledült sarkán át még látni a feliratos
fiókokat, s a polczra föltéve egy kis gyermekhintót. Egy tornácz
oszlopsorának mindegyik szobra tánczra készülni látszik, a középső
derékban hajlott meg, ha az elkezdi, az egész ház utána omlik.
És mind ezek a házak körül vannak véve kertekkel. Szép, gyönyörű kertek
gondosan ápolva. Látszik, hogy a ki ültette, szerette a fákat. Csakhogy
most nincs rajtuk levél. Forró nap süt: nyár van, s ezeken a fákon nincs
semmi zöld, meg vannak halva. A mi még zöldülne, az is haldoklik már; a
kihajtott lomb vöröslik, alá lankadt, minden növényzet kiveszett innen,
csak egy szörnyű düledék közül virít elő egy csoport oleánderbokor, ott
valami vendéglő kertje volt. A szegedi fákra nézve nem jött el a tavasz.
Ott most nincs nyár, hanem csak izzó tél.
S a házaknak e kietlen nagy temetőjében egy emberi alakkal nem
találkozunk. A sírok hallgatása köröskörül. Kormányosunk figyelmeztet
előre, hogy most egy háztetőhöz fogunk érni, a hol egy kutya lakik, mely
az evezőcsapások hangjára előjön odujából. Most is ott őrzi a házat, s
el nem csalható a helyéről; a hajósok kenyeret dobnak neki, mikor arra
járnak; olyan bozontos már a szőre, mint a farkasé s elfeledett ugatni.
Még mindig a gazdáját várja haza. Egy másik romhalmaz közepett pedig
szép kokinkinai tyúkok laknak egy kakassal. Egy harmadik háznak az
udvarából pedig egy anyalúd jön elénk tizenkét kis libájával, a miket a
romok között költött. Ezek a jelenlegi lakói a vízalatti városnak.
II. AZ ILLOVAI MALOM.
Az utolsó házak egyike előtt látható még most is az a hat nagy hordó, a
miket a ház tulajdonosa kötelekkel egymáshoz erősített, azután deszkákat
rakott rájuk, s erre az úszó tutajra hordta fel a bútorait és a háza
népét, s mikor jött az áradat, csak úgy nevette onnan az elemek
dühöngését. Nem messze tőle egy gőzgép katlanának a felfordított födele
fekszik. A húsz mázsás vas edényt az áradat sodorta ide az összedöntött
gyárból. Azontúl aztán egy végtelen víztükör terül elénk, a miből csak
egyes szigetek emelkednek elő; néhol mint egy világító torony mered ki a
vízből egy munkapihenő szélmalom. Ez a naptól ragyogó víztükör a
legszebb buzavetésnek a takarója. Most már kezd a nádnak a hegye
keresztűl törni a fölszinén s a vizi virágok levelei úszkálnak fölötte.
Az egyik zöld sziget a temető. A csendes lakókat nem háborította meg a
katasztrófa. Egyedül ő nekik vannak zöld fáik, olyan szépen virít a
jerikói rózsa egy sírbolt homlokzatán. Egy másik kis sziget a sik víz
közepén a gyászemlékű illovai malom. Temető ez is. Mikor a király itt
járt, kérdezé a vele volt főispántól: «mi ez?» «Ez, fölséges uram,
huszonkét embernek a sírja.»
Szép, erős épület volt az. A gazdája feleségével, gyermekeivel lakott
benne. A malom fala köröskörűl be volt zsindelyezve, mint a svájczi
házaké szokott lenni. A végzetes éj előestéjén a molnár ipa odament
szekérrel, s azt mondta, hogy elszállítja onnan a leányát és az unokáit.
Az apa nem engedte: biztos helyen vannak itten. Ez a malom örök időkre
van építve. Még a védgátról is húsz munkás menekült oda a zivataros
éjszakán: családos férfiak a szomszéd Vásárhelyről. Az a zivataros éj
valamennyit eltemette. Egyedül a molnár maradt élve, egy sánta, béna,
összetört alak, hogy hírmondója legyen a borzalomnak. Őt is úgy
fürészelték ki az egymásra omlott keményfa-gerendák közül, miket
csónakból megmozdítani lehetetlen. Ez beszéli el, hogy a húsz munkás
odalenn volt a malomban, ő pedig a családjával fenn a malomműhelyben.
Egy roppanás hangzott, egy iszonyú halálordítás, s ő abban a perczben
feleségét és két gyermekét a lábai előtt látta elsülyedni. Hova tüntek
el azok, hogy maradt ő meg élve? azt nem tudja. Most a malom helyén egy
gömbölyű agyagdomb áll, a tetején az összetört gerendely a
malomvitorlából, a korong, a garad állványa, és a négy malomkő: az
eltemetettek sírkövei. A legnagyobbik kövön még most is ott van az
idősebb fiú összegyürt kalapja; köröskörül a kis szigetet már fölverte a
nád.
Ez amaz emlékezetes hely, a hol a király szeméből kicsordult a köny.
III. A SZÁDFAL.
Azt a sokat emlegetett, rágalmazott, kigúnyolt meg ellenzett, eltagadott
töltést nevezik így, mely az áradattal áttört régi töltésen kívül épült,
s most már tökéletesen elzárja Szegedet az áradattól.
Ezt csináltatta az ország határozatára a magyar kormány.
Egy ötezer méter hosszúságú czölöpfal, minek az értékét akkor lehet csak
felfogni, ha az ember a töltésen magán végtől-végig halad s aztán két
oldalt ott látja a ketté választott vízárt. A gáton belüli víz egy
csendes síma kék tükör, a miben minden fűszál viszképe meglátszik, s a
miből a nap égetőn ver vissza; a gáton kívül pedig az ott egész az
Öthalomig és Dorozsmáig egy háborgó barna tenger, mely ugyanakkor oly
hullámokat hány a nem is nagy szélben, hogy azokhoz képest a Balaton
hullámzása dajkaringatás. Előttünk két földszállító hajó küzd az árral;
utoljára is kénytelenek horgonyt vetni, s egy közülök mégis elsülyed;
ugyanezen a vízen egy csónakkal játszanak a habok szemeink láttára,
melynek evezői között van a budapesti tornavilág egyik viadora, s a
szegedi csónakászok legkitünőbbje, s azokat is úgy kiveri a hullám, hogy
kénytelenek egy fához kikötni. A vízcsapás, a mely a szádfalon megtörik,
keresztülcsap a fejeink fölött, s a túl oldalon az őrházakat fecskendi
össze. Mi lehetett ez a tenger egy olyan viharban, a minő az ápril
30-iki volt? Az egész töltés czölöpfala készen volt már, a földmunka is
javában folyt, kilenczvenkilencz verőgép dolgozott a pilóták leverésén,
száznegyven dereglye hordta három gőzössel a földet a szomszéd
Öthalomból, kétezer munkás dolgozott feszített erővel. Ekkor jött egy
olyan vihar, mely még az árvíz éjszakáján dühöngőt is felülmúlta; a
kilencvenkilencz verőgépből nem maradt állva csak egy; kettőt úgy
keresztűl dobott a szél a magas töltésen, mint egy gyermekjátékot, a
többit darabokra törte. Hetven hajó a fenékre sülyedt, valamennyi
tanyahajó mind elmerűlt; a munkások ezreit a falakról kellett
megmenteni, de egy sem veszett oda. És azt az erős czölöpfalat úgy
látták ingadozni a rémséges elemostrom alatt, mint egy nádkerítést.
Végre keresztültört rajta az ár, s újra kellett kezdeni a munkát.
De nagyon jó barátunk volt ez a vihar nekünk! Csókoljuk meg a kezét! Ez
volt a nagy examinátor, a ki eljött megbirálni a munkánkat, s aztán azt
mondta: «hohó! emberek fiai: ha istenekkel akartok harczolni, nagyobb
erővel induljatok hozzá!»
Aztán nagyobb erővel fogtunk hozzá. A vihar jó leczkét adott. Most már a
három méternyi koronájú töltés ellenkező oldalán erős horgonyczölöpöket
vertek le, s azután a külső czölöpöket ezekhez erősíték meg puskacső
vastagságú vasrudakkal. Most azután áll a fal, mint a Sion hegye. A
hullámnak kétezer vasrudat kellene összetörni, hogy azt megingathassa. A
két fal köze pedig ki van töltve földdel, a mit az Öthalomból hordtak
át. Csupa agyag, a mit víz közé raktak le: ha az keresztül szárad,
keményebb lesz a sziklánál.
Egy milliónál többe került az a fal. De remekmű az; minden külföldi
épitész bámulva szól róla, s vakmerőnek ismeri el az eszmét és
kivitelét, mi pedig nyugodtan mondhatjuk el, hogy e gátfallal örökre meg
van mentve Szeged felső területe az árvíz rombolásaitól.
E szádfal védi egyúttal az alföldi és az államvaspályák összekötő
vonalát is, mely most készült el czölöpzetekre építve, épen úgy, mint az
államvaspálya szatymaz-szegedi vonala. Akár csak Velenczébe menne az
ember vasúton, az Adria lagunáin keresztűl!
IV. A MAGYAR ZUIDERSEE.
Ha én tavaly nyáron azt mondtam volna itt kepét kötő aratóknak, meg a
koszorút-fonó arató leányoknak, hogy ennek a szép pipacsvirággal
tarkázott buzatengernek a helyén esztendő ilyenkorra gőzhajóval, nem,
egy flottával fogunk hajókázni: hogy a szemem közé nevettek volna!
A mi álomnak is szörnyeteg lett volna, most itt van előttünk; egy új
tenger: tele járókelő hajókkal; meg vannak neki azok a rossz
kiváltságai, a mik a Balatonnak, hogy mikor vihar nincs, akkor is
háborog. Ha pedig szél fú, akkor a tengeri betegséget is megkapja rajta,
a kinek az idegei érzékenyebbek. A hajósok már kitanulták, mikor kell
belőle menekülni? Jár rajta mindenféle jármű; volt itt a többek között
egy kis propellernaszád is, a mi az utczákon is csinált kirándulásokat.
Furcsa kis gépe miatt elnevezte a néphumor «sparherdes csónaknak.»
Erős É. É. NY. szél mellett szálltunk fel a «Szent-Gellért» gőzösre, a
királyi biztos, a bizottság tagjai, a vállalkozó, Deutsch, és egy
újságíró, a «Cap der schlimmen Hoffnung» felé való expediczióra; derék
kis gályánk bátran szembeszállt a széllel és hullámmal. A pilota a hajó
orráról mérte a rúddal a vizet, folyvást kiáltozva «hét! nyolcz!» Épen,
mint a Balaton mélysége rendes időkben.
Mikor az árözön közepén jártunk, akkor lehetett belátni azt egész
nagyszerűségében. A tó egyik partját az új szádfal képezi, mely ötezer
méternyi hosszúságban, mint egy fehér bástya vonul el egyenesen, túl
rajta a szegedi tornyok. A másik oldalon Dorozsma házai zárják el a
láthatárt, egész odáig hullámzik a víz. A harmadik oldalon végre a zöld
Előfok, az Öthalom emelkedik ki, s közben egy kútgém, meg egy tanyának a
teteje beszél róla, hogy ez a tengerfenék itt hetvenezer embernek a
kenyerével adós!
Szatymaz felé elnézve, látcsövünk felfedezi az államvaspálya új
vágányát, a min ide jöttünk. Czölöpökre van az építve, egy öllel
magasabban a régi vasútnál. Annak a réginek a helyéből kiforgatott
síneit úgy összevissza görbítgette az ár, mint valami sodronyt. Épen
előttünk megy rajta végig egy vonat. Úgy tünik fel, mintha a víz szinén
kocsikázna végig valami százkerekű ördögszekér.
Fél óra telik bele, míg gőzösünk az öthalmi kikötőig elhatol.
Kikötő az Öthalomnál! Egész hajósereggel. S ezek a hajók, a gőzössel
együtt mind egy, még ennél is nagyobb tóról jöttek ide, s ugyanazon még
vissza is akarnak innen térni.
Ez a mi Zuiderseenk.
Nem a megszokott kiöntés ez; hanem egy valóságos új tó az ország
közepén. A ki ezt előidézte, annak nem ember a neve. A rendkívüli
időjárás volt az. Ezredév lefolyik, míg ehhez hasonló előfordul valaha.
Hiszen már négy év óta permanens a Tiszaáradás. Új-Szegeden egy olyan
tavat láttunk, a mit még az 1876-ki áradás hagyott hátra. Azóta folyvást
a «vizöntő» jegyében éltünk, már tavaly őszszel a szüretünk lerohadt a
folytonos esőzéstől, s azóta folyvást hó és zápor váltogatta egymást.
Ezt az áradást ember meg nem akadályozhatta, s ennek következményeit
semmi mérnöki tudomány el nem hárítja. Hanem a ki ettől a tengertől
visszafoglalja megint azt a földet, az lesz az igazi «honfoglaló,» annak
lesz «ember» a neve.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tisza Lajos, királyi biztos, mikor Székesfehérvárott, a kiállításon
volt, ajándékba egy pálczát adtak neki, mely tisza-fából készült. Nagy
szüksége lesz reá! Kívánjuk, hogy Tisza ne sajnálja a Tiszától e tiszát!
Értse, a ki érti!
V. AZ ÖTHALOM.
Egy huszonöt méternyi magasságú zöld domb emelkedik ki az alföldi
rónából, messze földre ellátható. Ez adta a földet a most emelt szegedi
töltésekhez. Szeged elmondhatja, hogy az ősök hamvai védelmezik meg
ezentúl, mert az Öthalom egymásután következő ivadékok temetkezési helye
volt, a bronczkortól kezdve egész a hunnkorszakig. A kiásott maradványok
tanuskodnak erről, miket a muzeumnak egy kiküldött fiatal tisztviselője
gyüjtöget nagy buzgalommal és őriz féltékenyen, rögtönzött
fakunyhójában.
A földhordás természetesen az Öthalom talapjánál kezdődött, a magas
halmot magát jóformán meg sem közelítette, még is tömérdek őskori
leletet hozott napfényre. Épen pihenő nap volt; az új ivadék ott aludt
édesdeden a sírjaikból kizavart kelták és dentumogerek helyén,
szerteszét meghagyott földobeliszkek mutatják a réteget, mely el lett
innen kubikolva. Valamikor nem fogja tudni a késő ivadék, hogy mit
jelentenek azok az agyagoszlopok ottan, s mennyi tudós értekezést fognak
írni – a papiroskorszakbeli ősök építkezési módjáról!
Maga az Öthalom most is gazdag buzavetéssel van takarva. Megmaradt
mustrának, hogy ilyen lett volna az idei termés.