ember egy német fejedelemségen átutazzék vele; a fejedelemségben megint
adtak neki más útlevelet és ötven krajczárt.
Gondolta magában, ez így pompásan megy, utazni a szövetség költségén;
hanem a harmadik status határán megtagadták tőle az ötven krajczárt, ott
bizonyosan elébb a budgetben kell tárgyalni az ilyen költségeket.
Itt tehát már törni vagy szakadni kellett. Épen Németországban kezdeni
el a koldulást? az nem lehet. Éhen meghalni? azt inkább lehet.
Az utolsó hat krajczárral zsebében érkezett egy német városba, mely
híres fürdőhely, nagyon járják az angolok. A legelső vendéglőben, a hová
pihenni betért, azzal utasították el, hogy itt nincsen közkorcsma, ide
csak vendégek térhetnek be, a kik lóval jönnek. Ment a másikba, ott is
azzal utasították el, ment a harmadikba, ott is azt ismételték. Jó rend
van itt!
Ekkor újra visszament az elsőhöz.
– Ez azon vendéglő, a hová lóval lehet szállni? kérdé fennyen a
háziszolgától.
– Ez az.
– Mutassa, milyen az a lovak számára való szállás?
A szolga bevezette az istállóba, az is tele volt ugyan angol urak
lovaival, de egy hely még üresen volt, s szépen megvetve fris szalmával,
a jászolban illatos széna készen.
Friss szalma! illatos széna! Milyen jó angol urak lovainak lenni!
Jójczakát édes barátom. Majd csak magam aluszom itt.
Reggel megy a vendéglőshöz s mondja, hogy fizetni akar az istállóért,
egy lóért.
– Hát hol az a ló?
– Én vagyok magam az a ló.
Egy ilyen ötlettel valami franczia vaudevilleiró divatlionná lenne egy
saisonra; no de ő is nyert vele annyit, hogy a korcsmáros nem fizetteté
meg, inkább még reggelit is adott neki azért, hogy olyan jól
megnevettette. Mert nevetséges dolog ez nagyon.
És így jött egész Magyarországig, hallgatva és éhezve ott, a hol nem
kérdezték meg, mit szenved?
A magyar határon belül ért azután tetőpontot nagy insége. Itt csak nem
szólhatott az embereknek. Szép is lett volna! egy magyar vitéz, a ki
elhagyta hazáját, családját, házi tüzhelyét, a ki eltávozott fényes
reményekkel, büszkén, dicsszomjasan s most hazatér rongyosan, éhesen,
megalázva: hogy mondhatná ez valakinek, im itt vagyok!
Legsanyarúbb állomása volt a legutolsó, a budai lánczhidfőtől a pestiig.
Itt mind tudva van, két mérges oroszlány ül kőből kifaragva, a mi azt
jelenti, hogy minden átmenőnek két krajczár váltságot kell fizetni.
Két krajczár hiszen nem pénz! de hol vegye, a ki most esett le a
holdból?
Végre itt is megszánta néma arczát egy emberséges fuvaros, azt mondta
neki, kapjon fel üres szekerére, ha át akar jutni; s így ért el hazája
fővárosába, országa szivébe, az, a ki…
Nincsen tovább.
HINNI ÉS NEM HINNI.
Mit ér abban válogatni, hogy mit higyjünk és mit ne higyjünk? Mit ér az
imádság jó tett nélkül? A puszta szótól senki sem üdvözül, és
tudatlansága miatt senki el nem kárhozik.
Ezt tartsátok meg, hogy a hit szeretet nélkül, megholt állat, mielőtt e
kis elbeszélés olvasásához fognátok, mely bár egy kissé nevettetésre van
szánva, de tanuság vagyon annak mélyén.
Élt, de még most is él a Tisza két partján egy híres nevezetes család,
melynek minthogy nem akarom valódi nevét kitenni, nevezzük azt
Nemesházynak.
Még a tizenhetedik század közepén szakadás történt ezen jeles
nemzetségben, olyan formán, hogy az akkori országos zavarok közt egyike
a Nemesházy ősöknek kivándorolván Erdélybe, ott felvette a református
hitet, a többiek katholikusok voltak, s később helyreállván a békesség,
ő is visszatért jószágára, de azután is református maradt.
Ezután örökös volt a villongás a két külön templomba járó családág
között, mely firól fira adatott át, és soha se birtak kibékülni
egymással.
A mellett mindenféle praktikát elkövettek, hogy egymást saját hitökre
térítsék. A katholikus hitet követő családágból nagy hatalmas férfiak
támadtak, zászlós urak, prépostok, czimzetes püspökök, kik nagyszerű
kecsegtető ösztöndijakat alapítványoztak azon Nemesházyak részére, kik a
katholikus hiten vannak, vagy arra áttérnek, viszont a református család
tekintélyes férfiai, kik közé nem egy alispánt, főkurátort, sőt még egy
superintendenst is lehetett számítani, hasonlóul mindent elkövetének,
hogy a rokonág téveteg juhait magukhoz térítsék. A számos és elterjedt
kettős családban akadt is egyszer-másszor vagy egyik, vagy másik oldalon
egy-egy kevésbbé szilárd tag, ki elhagyta apái hitét, s nagybátyjaiéra
tért át, a min azután a milyen nagy volt az öröm és diadal az egyik
részen, oly nagy volt a harag és elkeseredés a másikon.
Ez a harcz pedig folyt ivadékról ivadékra. A két osztályos rokon-család
egyikének jószága a Tisza jobb partján, a másiké a balparton volt, s
minthogy időjártával a család nagyon elszaporodott, a jószág sok apró
részre eloszlott, egyik vagy másik azután vagy eladósodott, vagy
elprédálta vagyonát s kénytelenné lett birtokát eladni. Ilyenkor azután
a két családág egész hadjáratokat folytatott egymással, nehogy vagy a
református család vehessen meg egy talpalattnyit a katholikus ág
jószágai közepében, vagy ez amazéban, s lettek belőle a sok ősiségi,
zálogjogi, elsőbbségi, ujra osztozási, cserélési, s más eféle pörök, a
mik időjártával markális, violentiális, repoziczionális, kriminális s
más eféle ális pörökkel szaporodva egész asztagokká nőttek a családi
levéltárakban, és egynek se szakadt soha vége.
Már ebben a században történt, hogy Nemesházy Kálmán ifjú jurátus
korában megismerkedék Pesten egy, ugyancsak Nemesházy családból való
Erzsébet nevü leánynyal, ki akkor itt nevelőben volt. Valami házi
mulatság alkalmával látták meg egymást, s megtetszettek egymásnak.
Úgy hiszem igazuk is volt. A ki azon időbeli arczképeiket látta a
Nemesházy kastélyokban, Kálmánt asztrakán prémes fekete mentében, kondor
fekete hajjal, pörge bajuszszal, gömbölyű teli orczával, és Erzsébetet,
pásztor leánynak öltözve, hóna alatt átkötött piros övvel, mely fiatal
keble szelíd domborulásait még jobban kitűnteté, s a lefelé omló szép
szőke hajfürtökkel, s szelíd buzavirágszinü szemeivel, lehetetlen, hogy
át ne lássa, miszerint ahoz bizony nem sok biztatás kellett, hogy két
ilyen fiatal ember egymásba bele szeressen, kivált, mikor azt előre
tudták, hogy nekik némileg kötelességük is egymást szeretni, mert
mindketten Nemesházyak, bárha távoli is a rokonság.
Arra természetesen egyiknek sem volt gondja, hogy ki miféle hiten van?
Az ilyen fiatal emberek egészen más dolgokról katechizálják egymást, s
hamar túlteszik magukat mindenféle dogmán. Mire Pestről haza kellett
menniök, egyik is olyan szerelmes volt, mint a másik, s odahaza, mihelyt
alkalmuk nyílt, tudaták azt szülőikkel.
No iszen lett ebből szép történet. Kálmán szülői reformátusok voltak,
Erzsébeté katholikusok. Mind a két család ellene szegült e szövetségnek,
melyhez hasonló hallatlan volt még a két rokonág krónikáiban, kik
egymást ez ideig csak gyűlölni tudták, s fiaikat és leányaikat a
gyülöletben nevelték fel szépen.
Elébb ki akarták őket tagadni mindkét félről, de hogy a fiatalok a
Tiszába ugrást kezdték emlegetni, mégis meggondolta magát mind a két
fél, s inkább hasznot akart húzni ez esetből, hogy sem kárt, s azt
határozá el, hogy no hát, ha olyan nagyon szereti gyermekét az a másik,
hát bizonyítsa be, térjen át az ő hitére.
Mindkét félnek érdekében állván, szerelemből missiónáriusokká lettek, s
ki mi jót tudott saját hitéről, azt a másiknak szivébe oltogatá, úgy
hogy mikor a két szerelmes egy-egy boldog órát tölthetett egymással, nem
különben beszélének az alatt, mintha a tridenti zsinatban értekeznének a
hussziták paragrafusairól.
Eldicsérték egymás papjait, megismerteték a szép imákat, szép ünnepi
szónoklatokat, miket azok mindkét részről tartanak, és a miben
mindkettőnek igazuk volt.
Végre is a szerelem sokat tehet.
Mikor az ember nagyon szerelmes, még a pokolban sem igen válogat, nem
hogy még a mennyországban, s ha néha e tárgy fölött kissé csípősebb
szóváltások történtek a szerető felek között, az «osculum-pacis» (a béke
csókja) ismét rendbe hozott mindent, mely mint tudjuk azon egy különös
pont, melynek érvényességét semmiféle schisma (hitszakadás) sem vetette
el, s melyben orthodoxusok és reformátorok egyaránt örömest találkoznak.
Erzsike annyira haladt már, hogy egy vasárnapon a kálvinista tiszteletes
prédikácziójára is elment, s megvallá, hogy az igen szép volna, csak
olyan hosszú ne volna. Kálmán viszont péntek napon ebédre maradt Erzsike
szülőinél, s elismeré, hogy vannak ételek, melyek vajjal is igen jók, s
biz ő – Erzsikéje kedvéért – nem csak bőjtölni, de még koplalni is kész
volna; – a mi két külömböző dolog.
Ilyenformán szépen közeledének az ifjak egymáshoz; kölcsönösen átjártak
egymás szülőihez, rokonaihoz, kik nagy örömben kezdének már lenni a
fölött, hogy családjaik ilyen szépen közelednek egymáshoz s mindegyik
előre dicsekedett a hódítással, melyet közel gondolt lenni. A midőn egy
napon Kálmán atyja Egerből kap egy levelet fiától, melyben az tudtára
adja, miszerint ő részint az igaz hit tanai által meggyőzetve, részint
szerelme által indíttatva, az alólírt napon a római szent egyház hívei
közé tére át.
Ugyanazon a napon Erzsike apja Egerben kap levelet a leányától
Debreczenből, melyben az tudtára adja, miszerint ő egyfelől
meggyőződését követve, másfelől Kálmán iránti szerelemből, e mai napon,
kitöltve a hatheti vizsgálatot, a református hitre tére át.
E szerint megint ott voltak, a hol az előtt, csakhogy megfordítva. A
szülők végre is kénytelenek voltak beleegyezni a házasságba, a mi nem
sokára meg is történt, s mint tudjuk, nem volt Isten áldása nélkül.
Tanulság pedig ebből az: hogy hit dolgairól vitatkozni nem laikus
embernek való. Minden hit jó, csak megtartsátok, s legyen mindenki
tisztelettel a másé iránt. A teremtő egyik embernek is olyan édes atyja,
mint a másiknak, nem elég, hogy valaki azt mondja: «uram-uram!» hanem
szükséges, hogy szivében szeretet legyen, mely nélkül a hit megholt
állat.
SYLVESTERÉJ UTOLSÓ PERCZE.
Deczember 31-dike van. Éjfél körül jár az idő. A befagyott ablakokon
szikrázik a jégvirág. Benn a fényes teremben jókedvű társaság ül együtt,
hosszú terített asztalnál, kedélyesen poharazva. Az asztalfőn ül egy
piros, életerős férfi, mellette egy teltarczú fekete szemű hölgy, karját
annak nyaka körül fonva, s fürtös fejét vállára fektetve; köröskörül
fény és bőség.
Ki ne tudná első látásra, hogy e vidám társaság itt Sylvester éjét
ünnepli, a hogy szokták jámbor keresztyének; s hogy az ott a ház ura,
kit Isten minden jókkal megáldott, s mellette, a ki vállára fonódik, az
a hű életpár, a kedves feleség.
De ez nem igaz.
Itt nem Sylvesteréjet ülnek, hanem halotti tort; – ma temették el a ház
asszonyát, tegnap halt meg, – ez a ház nem azé, ki benne dőzsöl; hanem a
meghalt nő árva gyermekeié, kiket a férj elűzött a világba, – s az a
némber ott, az a titkos szerető, ki miatti bánatában a nő meghalt.
Hanem azért hát mulatnak.
A szoba bútorzata ódon; bizonyosan úgy maradt ivadékról ivadékra; milyen
jó lesz azt az özvegy férjnek majd elkótyavetyélni.
Van egy régi lábas óra a szögletben, fekete már a vénségtől, alakja
olyan, mint egy ódon zárda tornya, bástyafokkal, szélvitorlákkal. Valaha
templomos barátok refektoriumában állhatott az, s midőn a zárdát
megszűntették, az is dobszóra került s most profánus társaságnak mutatja
az idők mulandóságát.
De azért itt is csak teszi kötelességét. A torony aljában ül egy
arasznyi kis vörös barát, csuklyája hátracsúszva nyakába; csak olyankor
emeli fel fejét olvasójáról, mikor az óra üt. Mikor pedig az óra reggeli
ötöt, esti hetet, delet, vagy éjfélt üt, akkor a kis vörös barát
felemelkedik helyéről, csuklyáját fejére húzza s megy a toronyba, a
háromszoros csengetéssel jelt adni a hivőknek az imára, mint tevé akkor,
midőn még minden ajtón jámbor vörös csuklyások serege jött elé a
csengetésre; – kiknek már emléke is szinét hagyta.
No de most is megemlékeznek a kis vörös barátról.
Minden kéz a poháron, minden szem a kis fabáb lehajtott fején; a
házigazda mulatságos történetet regél.
«A mint igértem, hogy éjfél előtt öt perczczel egy mulatságos történetet
fogok nektek elbeszélni. Hát ez így volt. Mikor a jámbor asszony már a
végsőt járta, odahítt magához s minden szentekre rimánkodott, hogy ha
azt akarom, hogy nyugodtan haljon meg, igérjek meg neki egyet; igérjem
meg neki azt, hogy ha ő most meghal, ebben az esztendőben nem nyújtom új
feleségnek a kezemet. S én azt neki megigértem.»
«Hahhahha!» hangzott fel a kitörő hahota erre a szóra.
Ebben az esztendőben!
Deczember harminczadikán kéri egy haldokló nő férjét arra az áldozatra,
hogy ebben az esztendőben ne nyújtsa új feleségnek kezét.
Nehéz kisértés! A temetés után nyolcz óráig, tán épen a koporsó háta
mögött, tán épen a lehantolt új síron keresztül, megállhatni, hogy ne
nyújtsa kezét a másiknak.
No de a fogadott idő, bármilyen hosszú is, nagy lassan letelik, kivált
ha annyian segítenek azt fogyasztani; az óra ütőgépe serken; a barát
felhúzza fejére csuklyáját, mindenki nevetve rámutat; a határidő lejárt
már.
A mutató tizenkettőre ért, a barát indul a toronyba, az óra üt, egyet,
kettőt és a többit sorba.
«S most az igéretnek vége!» kiált a házi úr, s fenékig kiivott poharát
elhajítva, kezét szeretőjének nyújtja. A vendégek felugrálnak s zajosan
összecsörrentik poharaikat az új pár egészségére; a pohárcsengés,
éljenzengés között alig hallani keresztül a barát csengetését.
A hevült mennyasszony is, míg jobbját vőlegényének nyújtá, baljával
poharát ütötte a többi poharak csoportja közé, mintha mindannyinak
jókedvét akarná kihívni.
S azután, a mint poharát letette, úgy tetszék neki, mintha az a kéz,
melyet jobbjában tart, olyan volna, mint egy száraz, hideg, nehéz kő. És
a mint vőlegénye arczára nézett, egy halottat látott maga előtt. De a
halott arcza nem volt sárga, hanem szederjes fekete, és szemei nem
voltak behunyva, hanem néztek fagyottan maguk elé, és szája még mindig
kaczagott.
A mennyasszony sikoltva rántá vissza kezét; a hulla lerogyott széke
mellé: a vendégek elnémultak mind.
A barát akkor csengetett harmadikat a toronyban.
A HOSSZU ÁLOM.
Sokszor mondja azt az ember, ha valami nem szeretem napok következnek
reá: «bárcsak megtehetném, hogy most lefeküdjem, s csak fél esztendő
múlva ébredjek fel újra.» Jól esnék keresztül aludni a terhes időket,
háborút, éhséget, döghalált, s csak akkor ébredni fel, a mikor ismét
boldog világ van, s az ember térdig járhat a bablevesben.
Az ezernyolczszáztizenegyedik esztendőben élt Nógrád vármegyében egy
fiatal paraszt ember, Herczeg András, kinek neve a vármegye levéltárában
is megtalálható, mert oly rendkívüli dolgok történtek ő vele, minőket az
Isten egy ezer esztendőben egyszer enged megesni ő irgalmából.
Ezen becsűletes földmíves már azelőtt is sokat dicsekedhetett Isten
áldásával: vetései jobbak voltak, marhái egészségesebbek, mint másoké,
de megérdemelte, mert szorgalmatos volt, maga nézett minden dolog után;
és a mi mindennél nagyobb áldás, felesége nem csak legszebb, de legjobb,
legtakarékosabb, leghűségesebb volt a faluban, és Herczeg András azt is
megérdemelte, mert viszont ő is olyan férj volt, a milyennek hét
vármegyében nem lehetett találni párját, mindig józan, mindig jókedvű;
még ha megharagították is, felesége iránt nyájas maradt, nem úgy, mint
egy némely bolond ember, a ki a házon kívül kapott boszúságért feleségén
tölti haragját. Úgy is éltek e jámbor emberek, mint az angyalok az égben
s nem hiányzott semmi boldog házasságukból, mint csupán csak –
találjátok ki, hogy mi hiányzott? könnyű pedig azt kitalálni: egy kis
síró-rívó portéka kellett volna a házhoz, akár fiú, akar leány, a ki az
öregek szivét felderítse.
Mikor pedig azt mondom: «öregek» ezalatt nem azt értem, hogy ők már
öregek voltak, hanem csak így szokták egymást nevezni szerető
házastársak, bármilyen fiatalok is: «édes öregem» tudnivaló, hogy nekik
egymással kell megöregedniök, és a szeretettől csak az ásókapa választja
el őket.
Végre ezen óhajtásuk is teljesült a boldog házasoknak, még András maga
semmit sem tudott róla, a midőn az éltesebb komámasszonyok,
nászasszonyok és szomszédasszonyok félrehívták, s titokban
figyelmeztették rá, hogy ugyan bizony vigyázzon ám a Juliskára (ez volt
felesége neve), ne engedje valami nehezet emelni, vagy valami magas
polczról levenni valamit, avagy döczögős szekéren járni, s száz egyéb
ily veszedelmes dolgokat elkövetni, mert abból azután nagy baj lehetne.
De majd kibújt a bőréből Herczeg András ilyen beszédeket hallva, csak
hogy üveg alá nem tette a feleségét, úgy őrizte minden bajtól; fütyölt,
danolt örömében egész nap, csak úgy égett a keze alatt a munka, s milyen
boldog volt, hogy ragyogott az orczája, mikor estenden haza térve a
szántásból, a tűzhelynél sütő-főző menyecskének azt mondhatta, hogy:
«anyjuk te!» s aztán odament és átölelgette az elpiruló asszonykát, s ha
az tréfásan kezére legyintett, mondván: «menjen kend apjuk, illik is a
legyeskedés ilyen öreg emberekhez, mint mi,» akkor meg már örömében a
gazda nem csak danolt, de tánczolt is. Mert a míg fiatal az ember,
szereti, ha öregnek nevezik.
Április tizenharmadika volt már, s Herczeg András uram nem nyughatott,
hogy ő bemegy a városba, mert neki okvetlenül bölcsőt kell vásárlani.
Váltig mondták neki, hogy bízza azt másra, ne menjen maga: «no az volna
a szép,» felelé ő. «Nem ért ahoz senki más úgy mint én.»
Pedig szántás ideje volt; lónak, szekérnek nem lehetett elhagyni a
munkát; de mind nem gátolta az Andrást, el fog menni gyalog, mondá; úgy
is közelebb a város gyalog a hegyeken keresztül, mint kocsin az
országútra kerülve, az idő is szépen kinyílt, a mezők kizöldültek már,
derült tavaszi napok jártak, csupa gyönyörűség most egy pár mértföldet
gyalogolni az embernek, a kinek a szive tele van örömmel.
András tehát bement a városba gyalog, kiválasztotta a legszebbet, a
legtartósabbat amaz ingó-bingó bútorok közől, ki volt festve az tarka
tulipántokkal, s felvette a hátára, úgy ment haza felé. Dehogy volt
nehéz, egy cseppet sem volt nehéz az a bölcső, el tudná azt vinni a
világ végeig, s meg sem érezné, hogy nyomja, hát még ha benne volna a
bölcsőben az, a mire gondol! akkor még tán tovább is elvinné.
Ilyen boldog gondolatok között ballagott haza felé, s alig vette észre,
hogy a midőn jól benn járt a hegyek között, milyen hideg szél kezd fújni
egyszerre; az ujjas ködmen, mely elébb lekivánkozott róla, most ismét
felkivánkozott rá; s a mint körül kezdett tekinteni, látta, mint lepik
el az eget a mindenünnen tóduló sötét, fergeteges felhők, a szél zúgott
a fák között, s nem sokára elkezdtek egyes szállinkozó hópelyhek esni az
arczára.
De már ebből nem jó idő lesz, gondolá magában András, s kettőt lépett
egy helyett, és hogy hamarább otthon lehessen, mint e zimankós idő
előlkapja, félre csapott egy mellék útra, melyen járt már egynehányszor
ifjú legény korában, mikor társaival őzre vadászott, s nagy sietve ment
előre, nem is aggódva egyében, minthogy ha a hó esni talál, a bölcső
mind összeázik.
Már jó kerülőt tett a hegyi úton, a midőn egy kis patakhoz ért, melyen
át kellett mennie. Igen bizony, de a kis patak most nagy folyam volt, a
sok napi olvadástól megáradt, s egész szál fákat, miket a két partról
kicsavart, ragadott alá magával.
András nem tudott átmenni. E közben a zivatar teljes haragos mivoltában
utolérte, a szél bömbölt, s vágta a havat nagy sűrű pillékben az ember
arczához, három lépésnyire nem lehete tőle látni; András aggodalmasan
kezde a patak partján felfelé menni, azt remélve, hogy valahol még is
csak átgázolhat; e közben mind jobban rá esteledett az idő, végre
eltévedt a hó lepte vidéken, azt sem tudta merre jár már, sehol emberi
hajlékot nem látott, sem emberi hangot nem hallott, csak a hollók
károgtak a feje fölött, a kiknek tetszik az, hogy zivatar van.
Odahaza azalatt nagy aggodalommal várták. A fiatal menyecske szászszor
is kinézett az ajtón, ha nem jön-e a férje? minden kutya ugatásra
kifutott, de csak nem jött András. Este is lett, éjszaka is lett, a férj
még sem érkezett meg. A szegény asszony ezer aggodalom között volt, ha
férjét e zivatar útban találta kapni, a rossz út, vadállatok, a hideg
éjszaka! elveszhet, megfagyhat. Gondolni is irtózatos rá. Végre elővette
bibliáját, s olvasni kezde belőle, és a mint olvasá az Isten
csodadolgait, mint őrizte meg, mint vezérlé ezernyi veszélyek között az
ő hiveit, lassankint megnyugodott, s csendes érzéssel hajtá álomra
fejét, gondolva, hogy András is bizonyosan jó emberek biztos hajlékában
nyugszik, s ha ma meg nem jön, majd megjön holnap.
Reggelre azonban akkora hó esett, hogy a házajtót nem lehetett kinyitni,
a tegnap még oly szép zöld vidék most fehér hóabroszszal volt bevonva.
Jaj annak, a ki úton van.
Két napig szánnal sem lehetett menni egyik faluból a másikba, míg
csapást nem törtettek, s a hegyek közti utak úgy be voltak hordva hóval,
hogy arról a tájról madárnál egyéb nem jöhetett.
Juliska képzelni sem merte, hogy férje most haza jöhessen. Bizonyosan
ott maradt a városban, míg ez itélet-idő elmúlik, s majd csak akkor jön
haza, ha a hó elolvadt. Ezzel nyugtatá meg magát.
Azonban a hó elolvadt, s András még sem érkezett meg. Juliska
aggodalmasan ment be maga a városba, a hol testvérei laktak, s azoktól
megtudá, hogy András elindult azon reggelen, melyre a zivatar
következett, egy szénégető pedig bizonyítá, hogy látta is őt az úton, a
mint egy tarka bölcsőt vitt a hátán, még tüzet is kért tőle a pipájába.
A nő erre kétségbeesetten kereste össze a környék valamennyi kunyhóit,
szénégetőit, hámorait, kérdezve, tudakozódva fűtől fától férje után; de
arról nem tudott senki. Eltűnt, elveszett végképen.
Az atyafiak, az ismerősök vigasztalták a nőt, hogy majd csak előkerül
András, tán ide vagy amoda mehetett, tán más ember helyett elfogták,
pedig magában mindenki azt hitte, hogy ama fergeteg éjszakáján megették
a farkasok, vagy megfagyott, vagy valami hegyszakadékba lebukott s ott
veszett.
Juliska nem szűnt meg őt várni. Azonban elmúlt egy hét, két hét, egy
hónap, két hónap; András még sem érkezett. Saját testvérei is letettek
már a kereséséről, de Juliska még mindig remélt. Hiszen ha megették
volna őt a farkasok, a bölcsőt csak nem ették meg: arról rá kellene
találni, de annak sem volt semmi nyoma.
Azonban a tavasz is elmúlt, a nyár meleg napjai is eljöttek, Juliska ez
alatt meg is jött a hosszú útról; egy szép kis fia lett, azt
megkeresztelték Andrásnak.
Özvegynek tartá már minden ember, pedig még gyászt sem viselt.
Lassankint jöttek vigasztalók a szép özvegyhez; akadt elég derék fiatal
ember, a ki sajnálta, hogy a kis Andris árván maradt, örömest lett volna
atyja; de Juliska nem hallgatott rájok; bár egy hónap a másik után múlt
el, ő csak azt mondta mindig: «meg kell még Andrásnak jönni, mert én még
soha sem álmodtam vele, pedig ha meghalt volna, meglátogatna álmomban.»
Szegény asszony! sohajtának ismerősei, még eszét veszti bele.
De csakugyan hova lehetett András?
Ott hagytuk el, a hol eltévedt április 13-dikán. Összevissza bódorgott
azután az erdőben, remélve hogy valami hajlékra talál, s a közben sokat
sóhajtott Istenhez, hogy szabadítsa meg a veszélytől, a midőn egyszerre
egy barlangra bukkan, mely odvas fenyőfák tövében szinte kinálkozni
látszott eléje.
Ilyen állapotban nincs mit válogatni sokáig. András körül nézte az
odvat; szűk volt biz az, és alacsony, de feküdni jól lehetett benne, s
legalább az ember biztosítva volt a megfagyástól; elhelyezé tehát magát
benne, a hogy lehetett, egy nagy követ hengeritett a nyílásra, nehogy
vagy egy portyázó farkasban hálótársra akadjon, a bölcsőt megfordítva
feje alá tette, s azzal buzgó fohászszal Isten oltalmába ajánlva magát,
csendesen elszunnyadott; hallá ugyan egyszer, mint rohan alá a
bérczekről egy irtóztató hógörgeteg s csapódik barlangja nyílásához, de
újra elkezde imádkozni és újra elaludt csendesen, Isten nevével ajkain,
s nejére gondolva szivében.
És Isten gondját viselte neki ott.