látták, hogy a mezőkről eltünt a viz, a kiszáradt zsombékos bürük alul
üresen maradnak, az egész földréteg a másik fölött.
Akkor e kiszáradt zsombékokat minden felől meggyujtogatták. Tudósitónk,
ki még akkor is kis gyermek volt, beszéli, hogy ő is eljárt testvéreivel
e tűzeket éleszteni, a mik hónapokig elégtek ott a turfás föld alatt,
mig a felszinök beomlott s a libegő zsombékokra állva, úgy hintáztak az
izzó zsarátnak fölött. Szinte oda veszett egyszer e veszélyes
mulatságban, ha bátyjai meg nem szabadítják.
Így porladtak el lassankint a zsombékok, elhamvadt az egész mocsár
kiszárasztott felszine, s e hamvakból egy új paradicsom támadt, melynek
kövér televény földében csak az apró csigahéjak engedik még gyanítani,
hogy ott valaha vizfenék volt.
A táj, melyből csak halál származott a vidékre, most életet ad és
gyönyörűséget.
Ki e nagy művet végbevitte, becsesebb előttünk minden hadvezérnél, s
méltán megérdemli, hogy például mutassuk őt fel egész nemzetünk előtt.
Im egy magános, kis birtokú férfi, mily csodás eredményt bir kivívni
egyedül, országos segítség nélkül, csupán elszánt akarata, személyes
szorgalma, mindenét áldozatúl hozó kitartása által. Hány ily új
paradicsomot lehetne még hazánkban, mintegy varázsütéssel
felvirágoztatni, ha azon lelkesítő szellem, mely a magános embernek
hatalmat adott, egész lakosságot, községet szállna meg! Mennyi
gazdagsága, kincsforrása van még ez országnak a víz alatt; hány úri
telken osztoznak még most is kigyók, vizi kutyák, a hol a boldogság és
megelégülés úri kényelemmel üthetné fel tanyáját.
Adja az ég, hogy a derék férfi példája gyümölcsöző legyen, s buzdítson
másokat üdvös utánzásra.
E dicső szorgalmu hazafi neve: Petrich Mihály. Most már azon földben
nyugszik, melyet szorgalma tett gyümölcsözővé. Nyugodtan alhatnak
hamvadó porai, mert ő még a sírnak való földet is maga szerezte magának,
s minden kis fűszál, s minden illatos virág, a mi sirján nyilik és
zöldül, az ő munkás kezeinek köszöni lételét.
V. AZ OROSZ CZÁRRÓL.[2]
Lőn pedig, hogy a minden oroszok urát nagyon meglepé az a szomorú
csendesség, mely őt országa fővárosába visszatértekor fogadta.
Hisz az udvari hírmondók, a hivatalos tudósítók, a mindig kész mosolygók
azt beszélik, írják és esküsznek reá, hogy a birodalom minden
szegletében a szent lelkesülés lángjai lobognak; – honnan hát ez a
gyász, ezek a szomorú arczok az utczákon? Hová lett a színházak, a
tánczteremek népe, a fényes Szent Pétervártól ki lopta el ragyogványát?
Adjátok ki az erős parancsot, hogy tűnjék el a szomorúság az arczokról,
hogy legyen mindenki víg, és teljenek meg a közvidámság teremei, szóljon
a zene és az ének, kezdődjenek a vigalmak napjai, miként minden évben
szoktak.
A rendőrfőnök intésére megjelentek a visszavonult családok az operaház
páholyaiban, és ime, a hány páholy volt sorban és egymás fölött, mind
feketén, gyászban öltözött alakokkal telék az meg; a gyémántok helyét a
fekete ércz kösöntyűk foglalák el s a mi ragyogott itt amott, az nem
volt egyéb, mint a szemekben égő köny.
A zenekar víg dalokat hangoztatott, és e terem mégis gyászünnepet ült,
tapstalan közönségével a néma szünetek alatt hallani lehete a sóhajt:
«Kyrie eleyzon…»
Meg volt hagyva, hogy mulatni kell! A legelső grófi házak egyike
megnyitá dísztermeit, összehivá a birodalom legfényesebb főurait és
delnőit, s a külföldi művészeket, a kik őket mulattassák. A terem
megtelt a nagyságos nagy urakkal, és ime egy sem hozott orczáján jó
kedvet magával, de gyászt, fekete gyászt öltönyén, mint kik halotti
torra jöttek, nem vigadni, de temetni, és nem egymásnak örülni, hanem
egymást vigasztalni.
Egy hirhedett zeneművész leült a zongora elé s a legkedveltebb tánczok
zenéit verte el az érczhúrokon. Ah az érczhúrokat lehet kényszeríteni,
hogy vígan szóljanak, nem a sziv húrjait; senki sem állt a tánczba; csak
némán, szomorúan lézengtek, mint a kik félnek egymás bánatát sérteni
időtelen nyájassággal.
A művész elhagyta a tánczzenét és mintegy önkénytelen ihletéstől
áthatva, elkezdé a zongorán hangoztatni Mozart requiemét.
És e hangra egyszerre kicsordult a köny a jelenlevők szemeiből, e
legfájóbb, – keserűbb; a gyászolók, a sértett szivűek egymás vállára
borulva zokogtak a közgyász fölött, és a legnagyobb férfiak nem
tartották szégyenüknek együtt sirni a sirókkal; a zengzetes dalidóból
requiem lett, szomorú, halotti ünnep.
Minden ember sirt, zokogott s sietett el haza onnan: félóra alatt vége
volt az egész vig ünnepélynek.
Ilyen vigalmak történnek most a nagy orosz birodalom fővárosában.
És senki sincs, a ki oda vetné magát a minden oroszok urának lábaihoz és
szólna neki igaz szóval:
Oh uram, irgalmas úr, engedd el a vigalmak napjait nekünk: halottja van
minden háznak, gyász van itt minden családban; ha már halottakat szerzél
nekünk, engedd, hogy sirassuk őket. És te magad is sirj velünk; mert te
legtöbbet veszítél!… «Kyrie eleyzon!…»
EGY VERS TÖRTÉNETE.
Sokszor el volt már mondva, de nem lehet elégszer fölemlegetni, hogy az
1848-iki országgyülési rendek azon határozata, mely által a jobbágyokat
fölszabadíták, képezi egyik legfényesebb lapját a magyar történetnek.
Növeli e lap fényét az, hogy egy tagadó szó, egy kétségeskedő ellenvetés
nem vegyült a közegyetértés határozatába; egy általános «úgy legyen»
örökíté meg az indítványt.
A magyar nemesi, úri, előkelő rend egy közöröm pillanatában feláldozá
jogait, czímeit, vagyonát; a miért azután azt a jutalmat nyerte, hogy ha
megszünt dicsekedni az őseivel, dicsekedhetik most méltán a fiaival.
Pedig bizony csak alig hogy egy hajszálon mult, hogy e fényes lapján a
magyar históriának, ha nem is asteriscus, de legalább sajtóhiba alakban
egy kelletlen folt nem támadott.
Volt ugyanis Pozsonyban egy kis töredék; igaz, hogy nagyon kicsiny, de
mégis épen elég arra, hogy a nemzeti egyetértés csorbáját képezhesse;
melynek ez egyenlőségi elv egész kiterjedésében nem nyerte meg föltétlen
tetszését, s ennélfogva hajlandó volt az ellen valami gyönge oppozitiót
megkisérteni.
Kik voltak ezek? azt ne keressük már; kigyógyultak azok mind, rájok sem
lehetne ismerni többé.
Föllépésükből nem nagy veszedelem támadhatott volna ugyan, de mégis úgy
állt volna az ott, mint az ó intézmények vétója a megifjodó Magyarország
közóhajtása előtt.
… Egy vers kezdett el ez időkben kézről-kézre járni; akkor csak
kéziratban volt meg, nyomtatásra nem került.
A vers Petőfié.
Ezzel a sorral kezdődik:
«Dicsőséges nagy urak! Hát hogy vagytok?»
Az említett frakcziócska gyülhelyén épen azon reggel, melyen a nevezetes
indítványnak kelle tétetni, mint legújabb újdonságot olvasták ezt a
költeményt, s úgy látszott, hogy mindenki fázik utána; valaki Pestről
hozta azt, azzal a hírrel, hogy ott már éneklik az utczán.
K. Miklós, derék szabadelvü hazánkfiától kérdezik a halvány arczú
emberek, hogy igaz-e a hír, miszerint a Rákoson negyven ezernyi pórhad
van összegyülve?
K. Miklós, ki jól ismerte ekkor e szavak horderejét, az előtti nap
érkezvén Pestről, azt felelé:
– Bizonyosan nem tudom: – de biz ott könnyen lehet több is.
E remegés közben meglátják az ablakon át Széchenyit az utczán, s látva,
hogy ő is odasiet, reményteljesen néznek eléje, kiről tudták, hogy
véleményében semmi népgyűlés, semmi pamphlet meg nem ingatja, s ki a
pesti forradalmat nagy tréfásan «parapluie-revolutiónak» szokta nevezni.
A lépcsőkön egygyel az ultrák közül találkozott a nemes gróf; ki őt,
hosszú veres tollas calabriai kalapját fél szemére nyomva, köszönté új
divatú «adjon Isten»-nel.
– Bon jour, citoyen Széchényi.
A gróf utána nézett s visszaköszönté:
– Bon soir, citoyen Sansculotte.
Ezzel ment nyugton a klubb terme felé, felnyitá az ajtót, megállt a
küszöbön s végig nézve a sápadt, kétkedő arczokon, miknek minden
gondolatját olvasták delejes szemei, sarcasticus mosolygással így
köszönt be hozzájuk:
«– Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?»…
Tudta, hogy ez a sor cseng valamennyinek a fülében?
… Még aznap «egy szó ellenmondás nélkül» keresztül ment a táblákon a
jobbágyság felszabadítása iránti törvényjavaslat, minden záradék, minden
mentalis reservata nélkül; a maga tiszta, naptól született
szüzességében.
Hogy ez megtörtént, az ránk nézve nagy haszon; de hogy egy szó
ellenvetés nélkül történt meg, az a dicsőség!
A nagy majoritás «amen» kiáltásának dicsőségét engedjük az indítványt
tevő szónoknak; de a minoritás hallgatása Széchenyi «jó reggelének»
érdeme.
ADOMÁK SZÉCHENYI ISTVÁNRÓL.
1. A pesti megyegyűlések híresek voltak 1848 előtt a nagy politikai
kérdések fölötti vitákról, mikben az ország legelső politikai nagyságai
vettek részt. Kossuth, Széchenyi, Nyáry, Eötvös, Dessewffy Aurél stb.
Ezekhez csatlakozott azután a kisebb capacitások tábora. Báró B. Pali,
kit mind testének terjedelméről, mind szellemének a nagy testhez
aránytalan voltáról ismert mindenki, hol az egyik párthoz szokott
csatlakozni, hol a másikhoz. Egy kérdésben tetszett neki a conservativ
párthoz szegődni. Előre bejelenté Dessewffy Aurélnek, ki a párt
vezérszónoka s indítványtevője volt, hogy ő is speekelni fog mellette.
A gyülésben azonban vette észre Dessewffy, szokott éles figyelmével,
hogy indítványa az első ellenzéki czáfolat után fényesen meg fog bukni,
azért nagy hirtelen visszavonta azt, s B. Paliban bennrekedt a fényes
dictió. Délután Széchenyi sétál a Dunaparton gróf W.-mal és beszélget;
szemközt jön rá B. Pali s elkezd rögtön expectorálni, hogy: «nézzétek
ezt az ostoba Dessewffyt, már micsoda ügyetlenséget követett el ma a
gyűlésen!» Széchenyi nem felel rá, hanem úgy tesz, mintha W.-mal
beszélne.
«Hát a mi anekdotát elkezdtem, folytatom. (Semmi anekdotát sem kezdett
el azelőtt.) Húzza a hat osztrák matróz az evezőt keményen a Bosporusban
s halad nagy izzadva. Utánuk jön egy török a maga kaikjában, ez nem
fárasztja magát, felhúzta a vitorláját, a szél viszi ingyen, ő pedig
szépen csibukozik. Mikor elhalad a lapátoló osztrákok mellett, gyorsan
hátrahagyva őket maga mögött, az egyik matróz azt mondja a többinek:
«Jetzt schaut’s den dummen Türken an!»
B. Pali azt mondja: «nagyon jó!» s azzal odább megy.
Széchenyi utána néz s igy szól W.-hez:
«Jetzt schaut’s den dummen Türken an!»
2. Egyszer meg ugyanazon pesti gyülésen a hires iró Majláth támadta meg
Széchenyit vakmerő kiméletlenséggel. Gyülés után aztán, gyönge lelkek
szokása szerint, odaszaladt a méltatlanúl bántott ellenfélhez s
bocsánatot kért tőle, hogy ne nehezteljen erős kifejezéseiért. «Oh
egészen más van az eszemben, mond Széchenyi, mint rád haragudni. Épen
most egy jó szórejtvényt csináltam, a minek megoldását rád bízom, mint
híres rejtvénymegfejtőre.» – «Kérlek!» mond készen Majláth, ki nagyon
örült, hogy ilyen olcsón helyreáll a barátság. – «Tehát az egész egy
német Kraftausdruck; az első szótagtól rettegnek a hajósok; – második
szótag egy tulajdonszó, a harmadik szótag egy előrag, tudod præpositió,
a negyedik szótag pedig az emberi testnek egy része.» Majláth még
egyszer elmondatta magának a rejtvényt: «nehéz feladvány!» – «No ha ki
nem találnád, hát felirom a megoldását egy látogató jegyre, de ne nézd
meg addig, míg le nem tettél a megfejtés lehetőségéről.» – Majláth
megigérte s csaknem elkésett a fejtörésben gróf K… ebédjéről, hova ő is
hivatalos volt a többi ó-conservativ urakkal. Azok kérdezik tőle, hogy
hol késett? Mondja, hogy Széchenyi adott neki egy szórejtvényt, a mit
nem tud megoldani. Elmondja a többi uraknak is. Azok sem boldogulnak
vele. Az első szótag kitalálhatatlan. Mitől félnek a hajósok? «Sturm.»
«Wind»? Mind nem vezet a megoldásra. Végre előkérik a czédulát. – Hát
biz az az első szó «Leck». A mi jelent ugyan «hajón támadt lyukat» is,
de az ismeretes német Kraftausdrucknak egészen más bevezetésül szolgál.
– Ez volt Széchenyinek a válasza a dictióra!
3. Egyszer Gr. Károlyi István meglát Széchenyinek az oldalán egy szép
antik kardot, s azt mondja neki: «add nekem azt a kardot, megveszem.»
«Nem eladó.» «Adok érte száz aranyat.» «Már úgy eladó.» Azzal leoldta az
övéről a kardot, s az nap gr. K. I. két karddal, Széchenyi pedig kard
nélkül ment haza a gyülésből. Hanem az eladott kardjánál volt egy még
szebb antik kard Kubinyi Ferencz birtokában, a mire meg Széchenyinek
fájt a foga, ő meg ahoz ment: «Add nekem ezt a kardot, megveszem.» «Nem
eladó.» «Adok érte ötven aranyat.» «Már úgy eladó.» Látjátok! mondá
Széchenyi azoknak, kik mind a két jelenet tanui voltak, már ezt más
ember úgy csinálta volna, hogy a kapott száz aranyat egészen oda kinálta
volna a másik kardért, én pedig kaptam egy szebb kardot s nyertem rajta
ötven aranyat.
RABLÓ KALAND.
(Igaz történet.)
Ez évben történt, márczius 31-én, hogy egy öt tagból álló uri társaság
V. megye erdőségeiben szalonkára vadászott. Mind az öten fiatal emberek,
régi összeszokott jó pajtások, a művelt körök tagjai, tudományos pályát
végzett férfiak. Köztük az ifjú .....y, fia az egykori V. megyei
provisorium alatti főispánnak.
A provisorium főispánja nem hagyott nagy vagyont gyermekeire, azoknak
egy nagy erdőség képezi örökségüket, melyből a vágott fát adogatják el,
s az ebből nyert összeget a legidősebb fiu szedi be és osztja ki
testvérei között, ugyanaz, ki az emlitett vadásztársaság egyik tagja
volt. A többieket nevezzük X. Y. Z. Q.-nak.
Este felé X. meghívja a többieket nem messze eső lakába vacsorára, előre
izenve nejének, hogy vendégeket visz.
Ugyanebben az erdőben történt sok év előtt, hogy .....y apja, mikor még
főbiró volt, a mint kocsijával a hegyoldalról leereszkedik,
jajkiáltásokat hall, s látja, hogy egy híd előtt több rabló egy szenes
fuvarost fosztogat. A főbiró kapja puskáját, a rablók közé lő, egy
elesik, de megint felszedi magát, s menekül társaival az erdőbe. A közel
falu népe üldözésére indul, vérnyomokat találnak, azokat követik, a
vérnyomok azonban a bozótban elvesznek, s a rablók nem találhatók. Egy
jómódu birtokos gazda azonban soha se tért vissza házához többet.
Mindenki azt hiszi, hogy az volt a rabló, ki valahol a berekben
elveszett.
A vadásztársaság tehát vigan vacsorál egész napi fáradság után X.
vendégszerető házánál, midőn kétfelé tárul a szárnyajtó s belép rajta
három férfi felvont sárkányú fegyverekkel.
Senki se mocczanjon, kiált a középső. Melyik önök közül .....y?
A kérdezett feláll és mondja, hogy ő az.
– No hát tudd meg, hogy mi vagyunk annak az embernek a fiai, a kit a te
apád agyonlőtt. Megesküdtünk, hogy a fiain állunk boszút. Imádkozzál,
meghalsz!
A házi gazda e szóra a parancsoló rabló elé lépett s elkezdte azt
kérlelni.
– Édes földieim, csak nem fogtok itt az asszonyok előtt ilyen
gyilkosságot elkövetni…
– Igaza van az urnak, mondá a rabló. Ez nem volna illendő. Itt nem.
Gyere ki az udvarra!
A fiatal .....y követte szótlanul a fölhivást s kiment az udvarra.
– Add ide a mid van! parancsolá a rabló.
Az ifjú lehúzta gyűrűjét, átadta óráját, kétszázharmincz forint volt a
zsebében, egy «Pesti Naplóba» takarva, mit előtte való nap vett be az
eladott fáért, azt is odaadta.
A rabló megszámlálta: «kétszázharmincz forint!»
– Most vetkőzzél le!
Az ifjú levetette kabátját, mellényét.
De már tovább nem állhatta a házi gazda: odarohant a rablókhoz.
– Azt nem engedem, hogy itt az én szemem láttára egy pajtásomat
meggyilkoljátok, az én udvaromon. Szerencsétlenséget hoztok vele
magatokra is. Ilyen borzasztó tettre három vármegye hajtóba vesz
benneteket. Minden embert szerencsétlenné tesztek, a ki csak egy falat
kenyeret ád még nektek. Nekem is ezer bajt csináltok vele.
– Jól van: mondá a rabló. Tehát nem öljük meg itt. Hanem esküdjél meg,
te gyilkos fia, hogy ma éjjel tizenkét órakor kijösz hozzánk a g....i
puszta-kúthoz, ott azután majd megtudod, hogy mit végezünk veled?
Az ifjú .....y megesküdött a rablóknak, hogy ki fog menni hozzájuk a
puszta-kúthoz.
Azzal a rablók visszaadták pénzét, óráját, gyűrűjét, ruháit s
eltávoztak, gúnyosan kiáltva: «a viszontlátásig!»
A társaság visszament a szobába, hanem a jó kedvnek és vacsorálásnak
természetesen vége volt.
Mit fog most csinálni .....y?
– Hát kimegyek hozzájuk éjfélkor a g.....i kútra, a hogy megesküdtem
nekik.
– No azt a bolondot nem teszed! mondja neki Y. bajtárs. Ki tartana
becsületkérdést rablókkal szemben? Csakhogy kiszabadulhattál a körmeik
közül. Most legokosabb lesz, ha eljösz velem az én tanyámra, az jó három
óra járásnyira fekszik innen. Éjjel van, elmenekülhetünk. Nálam nem
fognak keresni.
Azzal valamennyien rábiztatták .....yt, hogy bizony szökjék, és rejtse
el magát Y. szállásán, míg végre a fiatal ember ráállt, s pajtása
vezetése mellett neki indult az erdőnek. Árkon bokron, hegyszakadékokon
keresztül szerencsésen megérkeztek éjfél tájon Y. tanyájára, mely egy
puskalövésnyire lehetett a falutól s ott siettek mentül elébb ágyba
juthatni.
Az izgatottság alig hogy engedé .....yt elaludni, a midőn egy óra táján
zörgetnek az ablakán s hangzik a rabló ismeretes szava.
– Hej hej! .....y! Szépen szavadnak álltál! Hát kijöttél a puszta
kúthoz? Ez az eskü? Most már gyere elő!
A fiatal ember rémülten ugrott fel ágyából s hasonmászva, hogy az
ablakból észre ne vegyék, két közbeeső szobán keresztül, átlopózott Y.
barátjához.
– A rablók nyomomba akadtak…
– Hallom, szól Y. De nem baj az. Az ajtók zárva vannak. Mi ketten
vagyunk, ők hárman. Mi belül, ők kivül. Ha be akarnak törni,
lelövöldözzük őket. Eredj vissza a szobádba a puskádért és öltönyödért,
s aztán gyere megint ide.
Az ifjú .....y ismét visszacsúszott hálószobájáig s még kétszer megtette
ezt az útat oda és vissza, az ablakokon dörömböző rablók előtt.
Végre a rablók Y. ablakára mentek zörgetni.
– Nyissa ön ki az ajtót, hadd hozzuk ki .....yt.
Y. kikiáltott, hogy .....y nincs itt.
– Ha nincs itt, odább megyünk, az urat nem bántjuk. De ha ki nem nyitja
az ajtót, rágyujtjuk a házat.
– No hallod-e, ez nem bolondság, sugá Y. bajtárs az üldözöttnek, ha
kipörkölnek innen bennünket, végünk van. Neked futnod kell innen. Itt az
előszobában alszik a hetesem, hű, megbizható ember, ez el fog téged
vezetni L**ig, a hol a szolgabiró lakik, ott beszállhatsz N. ügyvéd
bajtársunkhoz. L**ben már pandurok vannak, ott nem fog semmi zsivány
keresni.
.....y elfogadta a menekülési tervet, vette puskáját, a hetes
kalauzolása mellett a kerten keresztül menekült, míg a rablók az út
felől zakatoltak, s azzal neki a süppedéknek, bozótnak torony irányában
L** mezőváros felé.
Reggel négy óra lehetett, midőn L**be megérkezett, kifáradtan,
kimerülten, testi, lelki gyötrelmektől agyonkinozva. A felköltött házi
gazda bámulva kérdezé: mit keres itt ily szokatlan órában?
– Ne kérdezz semmit, szólt .....y, oda vagyok. Adj valami helyet a hova
lefeküdjem. Ne csinálj semmi hozzákészülést, lefekszem az irodádban a
pamlagra, betakarózom a köpönyegemmel, s alszom ott.
N. pajtás tehát engedte lefeküdni barátját, s maga is ment tovább
aludni.
Az agyonhajszolt ifjú aludt, a hova lefeküdt, míg barátja reggel át nem
jött irodájába.
– Nos hát hogy aludtál? kérdé tőle N.
– Elég jól, csakhogy most úgy érzem magam, mint a kit összetörtek, s a
fejem fáj erősen.
Ezzel N. szétnéz iróasztalán, s megdöbbenve mond:
– Hanem hat pajtás, ne tréfálj velem. Minek tetted el a pénzemet?
– Én? a te pénzedet? kiált felriadva .....y.
– Igen, igen. Tegnap este kaptam meg egy öreg asszony perében az
elmarasztaltnak a részletfizetését. Ide tettem az asztalomra. Azóta itt
senki nem járt, s a pénz most nincs itt.
.....y erre dühre gerjedten ugrik fel a fekhelyéről s puskájához kap.
– De most már ki innen a szobából, mert keresztül lőlek! Eredj, hivasd
ide nekem a szolgabirót, tartson fölöttem hivatalos vizsgálatot. Más be
ne lépjen, mert megölöm.
Szolgabiróért küldtek, az nem volt honn, jött helyette az esküdt, egy
pandurral.
– Mennyi volt az összeg, kérdé az esküdt az ügyvédtől, mely az ön
asztaláról eltünt?
– Kétszázharmincz forint, mondá N. Egy «Pesti Napló»-ba takarva.
.....y azt hitte, hogy a világ szakad rá!
– Igenis, kétszázharmincz forint van nálam épen, egy «Pesti Napló»-ba
takarva. De ez az összeg az enyim, tegnap kaptam faárában. Ez az összeg
az éjjel már a rablók kezében volt, hogyan kaptam? arra tanuim X. Y. Z.
és Q. barátaim, hivassa ön őket ide azonnal.
Erre N. ügyvéd elkezd nevetni, a nevetést osztja az esküdt, felnyilik az
ajtó s betódulnak rajta nagy kaczagás közt X. Y. Z. és Q. jó pajtások.
– Nem szükség értünk küldeni, itt vagyunk magunktól! Csak egy kis
«tréfát» akartunk veled csinálni. Nem tudod, hogy április elseje van?
… Tehát ez az egész testi-lelki agyonkínzás csak egy kis tréfa volt jó
barátok és művelt emberek között.
Össze voltak beszélve X. Y. Z. Q. és N. s azok rablóknak öltözött
cselédjei.
S miért követtek el ilyen kegyetlen tréfát egy jó pajtással?
«Azért, mert az a .....y olyan unalmas fiú, mindig közénk jár, s nem
akar velünk semmit «mitmachen.» Ki akartuk közülünk ugratni.»
EGY EMBER, KI GYALOG JÁRTA MEG PÁRIST.
E napokban egy meleg délután sajátságos alak vetődött a szinház
udvarára. Torzonborz őszbevegyülő szakálla s a különös öltözet, melyet e
szakáll kiegészíte, minden jövő-menőnek felötlött erősen. Fején katona
holczmüczli, ahoz vászon katonakabát, magyar nadrág s arra térdig érő
harisnya húzva, poros katona-bakkancsokkal.
A jövevény azonban nem szólt senkihez, csak hagyta magát a járó-kelőktől
bámultatni, vállával a falnak támaszkodva.
Egyszer a szinészek egyike jobban a szeme közé néz s elkiáltja magát:
«hisz ez te vagy!»
– Persze, hogy én vagyok, felelt a kuszált alak. De nehezen ismersz rám.
– Elhiszem azt, de te könnyebben rám ismerhettél, miért nem szólítottál
meg?
– Mert attól féltem, hogy azt fogod hinni, tán kérek tőled valamit.
– Hisz a mi kevesem van, abból kérés nélkül is adnék, de hát honnan
jösz?
– Párisból.
– Hogyan?
– Hát csak gyalog.
– Mondták az onnan jövők, hogy hirtelen eltüntél onnan, azt hitték
elölted magadat.
– Eljöttem, mert az utolsó garasom is elfogyott, s haza jöttem gyalog.
Két hónap óta jövök.
Ott rögtön több ismerős is veszi körül a jövevényt, régi erdélyi
hadjáratbeli fegyvertársak, most szintén nyugalmas polgárok; a ki még
nem ismerné, bemutogatják egymásnak: hadnagy, jó vitéz volt a maga
idejében, aztán a nem neki való időben kedve támadt olyan helyet
keresni, a hol azt mondták, hogy vitéz emberekre van szükség, kiment
Olaszországba, onnan aztán egy kutyának való időben ötvenketted magával,
mint nyugtalan, türelmetlen embert elküldték, sok viszontagságon át
Párisba tévedt, ott olyan jó dolga lett, hogy majd meghalt éhen,
ismeretlenekhez nem folyamodhatott, ismerősökhöz pedig épenséggel nem.
Egy nap aztán meggondolta a dolgot, s elhatározta, hogy haza fog jönni.
Hazajönni! annyi idegen országon keresztül, könnyű annak, a kinek tele
erszény, vagy alázatos ábrázat áll rendelkezésére, a ki vagy fizetni,
vagy koldulni tud, de hogy utazzék Páristól Pestig, a ki ehhez nem ért?
Eleinte eladogatta testéről a ruhákat, a büszke magyar jelmezt, s vett
kopott zsibárus rongyokat, úgy jött faluról-falura odább. Sehol sem kért
semmit.
Mikor már nem volt mit eladnia magáról többé, egy este fáradtan érkezett
meg egy nagy franczia városba s egy kávéház verandája alatt leült. A
veranda alatt délczeg katonatisztek siestáztak, kiket sértett a rongyos
alak megjelenése. Egy közülök megszólítá, mit keres itt?
– Ne olyan kevélyen vitéz uraim. Voltam én is valaha olyan kardos úr,
mint önök, s most sem vagyok se tolvaj, se koldus.
E szóra a franczia tisztek köré telepedtek, elmondatták vele élte
viszontagságait, s azután egymás között harmincz frankot gyüjtöttek
össze, ezt odadták utiköltségül a messze föld árvájának.
Ez adománynyal tudott eljutni egész a határszélig. A német földön
megállították. Utlevélnek persze híre sem volt nála. Elmondta őszintén,
hogy kicsoda, s hogy a Székelyföldön van otthona.
A lelkiismeretes urak rögtön táviratoztak Bécsbe, Budára, s szép időbe
került, míg a válasz visszaérkezett, hogy állítása való, ereszszék
szabadon. Ez alatt legalább az európai diplomatia költségén élt.
Ott adtak neki útlevelet és ötven krajczárt.