Note: Images of the original pages are available through
the Google Books Library Project. See
https://books.google.com/books?id=ouxkAAAAMAAJ
Project Gutenberg also has II. rész.
See https://www.gutenberg.org/ebooks/64501
JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XCVII. KÖTET
ÉLETEMBŐL. II.
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1898
ÉLETEMBŐL
IGAZ TÖRTÉNETEK. ÖRÖK EMLÉKEK. HUMOR. UTLEIRÁS.
IRTA
JÓKAI MÓR
II. RÉSZ
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1898
PÁRBAJ A CSATATÉREN.
Babért a múltnak!
Ha minden levelére egy hős nevét írjuk, nem koszorú: erdő lesz a neve!
A tápió-bicskei csata el volt már vesztve; az osztrák hadsereg vitézül
küzdött ezen a napon. Bastich veteránjai véres tusa után vetették vissza
rohamra vitt fiatal honvédeinket, a visszavonulás feltarthatatlan volt.
Hátunk megett pedig a megáradt Tápió volt s annak egyetlen egy hídja,
melyhez összetolongva sietett a megzavart sereg.
Az osztrák lovasság üldözésre rohant.
Dipold ágyúi meg-megállíták őket, kartácscsal üdvözölve a közeledő báni
huszárokat. Végre az ágyúk is ott vesztek.
A hadtest vezérei feladták a csatát, s gázlókon menekültek keresztül, a
hídról leszorítva.
Elveszett az ütközet, elvesztek az ágyúk, elveszett a nap dicsősége, s
még jött egy új csapás, hogy az egész hadtest oda veszszen; az ágyúszóra
Nagy-Káta felől elősietett Sternberg dandára, s oldalt fogta a menekülő
magyar hadtestet.
Nyolcz század osztrák lovasság jött egy tömegben a homokhalmokról alá;
ha ez a felzavart had derekába csap, az egész hadtest veszve van.
Csak hat század tartalékhuszár volt, a mit ellenük lehetett küldeni:
azok is lehangolva, elkedvetlenítve a vesztett csata miatt. De vezérük
volt Sebő őrnagy.
Csak egy ember, csak egy kard.
De egy ember, egy kard is elég, hogy olyan gondolatjegyet húzzon a
történelem folyamába, mely azt mondja: «itt most megállj, más fejezet
kezdődik».
Sebes ügetéssel közeledett az osztrák lovasság, s messze előtte lovagolt
vezére, Riedesel ezredes.
Egy athleta, egy óriás; teljes hat láb magasságú férfi, herkulesi
vállakkal, száz lépésnyire előtte járt ezredének, s kardját villogtatva,
messziről hívta ki a magyar huszárokat: van-e közöttük is olyan vitéz,
ki a hadsort el meri hagyni, s egyedül előre vágtatva a sík középre,
szemébe mer nézni az osztrák hadsereg legdélczegebb lovagjának?
Akadt olyan vitéz.
A büszke kihívásra a magyar huszárok őrnagya, Sebő előrenyargalt a
bajnoki találkozásra.
Kemény vitéz volt ő is, kinek mindig volt bátorsága a halál kaszáját
csorbára verni kardjával.
Miként a hajdani hős lovagkorban, a hol a csata előtt a vezérek keltek
vitézi párharczra: a Zalán futásának jelenetei látszottak megelevenülni
a lovagtornában, melyre a magyar és osztrák lovasság két legjobb bajnoka
egymás ellen rontott.
A két ellenséges hadcsapat között is szabad téren találkoztak össze,
egyedül, ezredeiket elhagyva, s ott szóváltás nélkül összecsaptak.
Csak egyszer villant mind a két kard, s azzal mind a kettő kihullott
vitéze kezéből.
Mindketten ugyanazon összecsapással lefegyverző sebet ejtettek egymáson;
a magyar vitéz kardja az osztrák óriás kezét csuklóban vágta tönkre, míg
ő maga az ellenfél ádáz csapásától hüvelykujját veszté.
De ez nem volt a párharcz vége.
A mint a két dalia egyszerre egy pillanatban kiejté jobbjából a kardot,
hirtelen megragadta egymást mind a kettő, s elkezdődött a tusa puszta
kézzel, balog kézzel.
Riedesel magasabb volt, de Sebő ügyesebb; gyorsan torkon ragadta
ellenfelét, azzal sarkantyúját paripája oldalába vágta, a két mén
megfordult egymásnak feszített oldallal, s azzal mind a két lovag
lezuhant a földre.
Erre vágtatva rohant a két ellenséges lovasság vezérei segélyére.
Mire oda értek, a földön dulakodó két vitéz közül csak az egyik kelt
föl: az Sebő volt; Riedesel halva maradt.
Mint hajdan Goliáth esése Izrael táborát, úgy lelkesíté új hősi
elszántságra e hősi jelenet a magyar huszárságot: visszaverték a
Sternberg-féle lovas-ezredet, s míg ők az első rohamot felfogták
kardjaikkal, azalatt megérkeztek a vörös sipkások, a 3-ik és 9-ik
zászlóalj törhetlen vitézei; azok aztán megmutatták, hogyan kell
szuronyszegezve ellenséget látogatni; délután öt órára vissza lett
nyerve az ütközet, az elveszett ágyúk, az elhagyott csatatér s a nap
dicsősége.
*
Ugyanazon huszárezred augusztus első napjaiban a Berettyó partjain
táborozott. Hanyatlóban, lemenőben volt már dicsőségünk napja. Csak az
okos paripák érzik talán, mit beszélnek az emberek: kihallgatják az
őrtüzek mellett gazdáik tépelödéseit s tovább adják, a mit hallottak,
egymás között. Egy éjszaka, mikor czövekeikhez voltak kötözve, mintegy
összebeszélésre, a legcsendesebb időben, elkezdettek nyeríteni,
tombolni; összetépték pányváikat, s nekiszilajultan törtek keresztül a
táborvonalon, s lovagjaikat elhagyva rohantak el a pusztába. Felét sem
sikerült összefogni: nagy része világgá futott.
Talán előre érezték, a mi következik?
A ZSOLCZAI HŐS.
Kikből támadt az a vitéz honvédsereg?
Értelmes hazafiak, ügyvédek, iskolaviselt tanuló ifjak, orvosok,
kereskedők, mérnökök, iparosok sorakoztak a háromszínű zászló alá a
földmívesek fiai közé, s azt mondták: csak puskát adjatok nekünk,
azonnal katonák vagyunk.
Hogy nevettek ezen a régi rendszer okos emberei, a kik úgy tudták a
dolgot, hogy egy ember, meg egy puska még nem egy katona; annak előbb
még egy esztendeig kell riktájt állni, négy esztendeig idegen országban
lakni, hat esztendeig rapportra járni, nyolcz esztendeig masirozni
tanulni, tíz esztendeig német szóhoz szokni, csak azután mondhatni el
róla, hogy ez már katona.
Hát még ahhoz, hogy valaki katonatiszt legyen: hadnagy, százados,
őrnagy, ezredes. Az kerül még csak nagy időbe, tenger tudományba. Hogy
tanulhatná azt meg a jámbor magyar ember, a kit sohasem tanítanak erre?
És azután mégis úgy lett: a mint annak a magyar fiúnak puskát adtak a
kezébe, mindjárt katona lett abból; némelyiknek puskát sem adtak, csak
kaszát és azzal is jó katona lett.
Csoda biz ez. De a hazaszeretet tud még a csodatételekhez.
Azok között, kik a nyugalmas polgári életpályát a kard tetteiért
elhagyták, egyik legkitünőbb bajnokunk volt Gózon Lajos.
Ügyvéd volt Pesten. Együtt jártunk iskolába. Ott is, mindenki úgy
ismerte, mint nemes kedélyű szelid ifjút.
Midőn a nemzet önvédelmi harczra kényszerült, egy önkéntes csapat
vállalkozott pesti értelmes fiatalokból a megtámadott haza védelmére:
Gózon is e csapattal ment el. Nem kalandot, nem új pályát kerestek ők,
csak a haza segélykiáltására ragadtak fegyvert, mint a hogy fegyverhez
kap minden jó gyermek, a ki apját, anyját hallja segélyért sikoltani.
Azonban a sors rendelkezett az eltávozottal.
Manswörth alatt rohamra kellett volna menni az ellenféltől megszállt
helység ellen, melyet erős ütegek védtek s a halálos vállalat
megreszketteté a legelszántabb katonák szivét is.
Ekkor a fiatal ügyvéd, a katonai hírrel nem biró Gózon Lajos kiragadta a
zászlótartó kezéből a nemzeti lobogót, «utánam barátim, éljen a haza!»
kiáltá és neki rohant a zászlóval az ellenség ütegének; s a példáján
fellelkesült csapatok elszántan vetették magukat bele az ellenfél
kartácstüzébe.
Őt minden golyó kikerülte, pedig tudjuk, hogy azok nagyon fel szokták
keresni azt, a ki zászlóval jár a kezében.
Ilyen férfit nem volt szabad visszabocsátani az íróasztalhoz. A vezérek
ott maraszták, tiszti rangra emelték; s ott azután a hány csatában
megjelent, annyi érdemet keresett magának: csupa érdemekért, nem
pártfogoltatásból, őrnagya lett egy vitéz zászlóaljnak.
Július 2-ikán és 11-ikén a háromszor visszafoglalt ácsi erdő tanúskodik
Gózon hősi elszántságáról. A hány szál fája van annak az erdőnek,
mindenik lehetne egy sírfejfája ott elhullott magyar és osztrák
vitézeknek.
Következett ama hírhedett körvonulása a felső magyar hadseregnek
Komáromtól a Tiszáig, mely két világhatalom hadseregei között annyi
hősiességgel hajtatott végre.
Alig múlt el nap csatározás, elő- és utóhadak összeütközése nélkül; ezek
voltak a hétköznapok: néha aztán egy-egy ünnep is jött közbe, teljes
ütközet napja.
Ilyen harczi ünnep volt július 26-ika a Sajó vizénél.
Tseodajeff orosz tábornok húsz ezer emberrel, azok között huszonöt
század lovas, sietett a magyar hadsereg balszárnyát megtámadni. E bal
szárnyat a 7-ik hadtest képezte Pöltenberg vezénylete alatt; alig több
ötezer embernél. Tehát egy: négy ellen.
A Sajó vize feküdt közöttük.
Az ütközetet jobbára a tüzérség vívta. Tseodajeff negyvennyolcz ágyút
vonatott elő a Sajó jobb partján, hol a folyam kígyózó területei, sűrű
csalittal borítva, kedvező előnyt nyujtottak neki ütegeit észrevétlenűl
közelebb tolni a magyar hadálláshoz.
Egy ilyen orosz üteg, két zászlóaljtól és egy szotnya kozáktól fedezve,
egész Alsó-Zsolczáig felnyomult a parti berkek oltalma alatt, s onnan
egyszerre váratlanul megnyitotta a gyilkos tüzelést a hadseregnek egyik
szemközti ütege ellen.
Azon üteg tüzérei csaknem gyermekek voltak még. Csak most váltak meg az
iskolától, hol épen annyit tanultak a mathematikából, a mennyi elég
arra, hogy valaki tüzér legyen vele.
Gózon Lajos, a 66-ik zászlóalj őrnagya, az orosz üteg veszedelmes
működését látva, mely a bal szárny állását ingatottá tevé, sietett
tábornokát figyelmeztetni, s egyúttal fölkérni, hogy engedje neki az
orosz üteget szuronynyal kivetni helyéből.
A tábornok válasza az volt, hogy neki a fővezér parancsa ellenére nem
szabad a Sajó jobb partjára hadoszlopokat vezényelni; nem is vállalhatja
a felelősséget ily vérontó vállalat áldozataiért magára.
A kis fiúk ütegéből pedig már két ágyú a földön feküdt, a harmadiknak a
kerekei sérülve voltak már, a szegény kis fiúkat egyiket a másik után
hurczolták el holtan, összezúzottan az ágyuk mellől. – Gózon Lajos nem
nézhette ezt; átadta a zászlóalj vezényletét a legidősebb századosnak,
kijelentve, hogy ő maga saját felelősségére önként vállalkozókkal fog
támadást intézni az orosz üteg ellen.
Azzal elindult lóháton gázlót keresni a Sajóban. Mikor azon szerencsésen
áthatolt, keresztül lovagolta a Sajó partján elterülő erdőt, egész
odáig, a honnan az orosz üteg állását kikémlelheté.
Ezzel visszalovagolt zászlóaljához.
– No most fiuk! szólt hozzájuk, a kinek a hazája élete kedvesebb, mint a
magáé, az jöjjön velem.
De az ily szóra aztán az egész zászlóalj vele akart menni.
– Elég lesz egy század! mondá Gózon: s kiválaszta egy századot, míg a
másikat csatárlánczra osztva, a Sajó balpartján elhelyezé.
Egy század két zászlóalj ellen, meg egy lovas kozák szotnya ellen, egy
ágyúüteg megtámadására! Nevetnének a hadtudomány vénei, ha valaki ezt
tanácsolná nekik.
Nálunk volt, a ki megtette.
A Sajóhoz érve a kis csapat, azt kérdezé: hogy megyünk itt át?
– Hát csak így ni! mondá Gózon, s leugorván a lováról, egy beteges fiú
kezéből kivette a puskát s beleugrott a vízbe, s a kikeresett gázlónak
indult: «itt a híd, fiúk; utánam, a ki magyar és szereti hazáját!»
Percz mulva a kis csapat hónaljig érő vizen át gázolva, eltünt a
jobbparti erdő árnyékában.
És most azután csendesen, óvatosan előre a bokrok között; nem szól más,
csak a nyugtalan szívdobogás, nincs más parancsszó, csak a szemek
intése. A kis csapat egyedül áll az ellenség táborának szivében, minden
segélytől távol, egyedül saját szuronyára bízva.
Már előtte az ellenség, mely jelenlétét nem is sejti. Gondolni és
végrehajtani csak egy percznyi idejök van.
Hanem az dicsőséges percz volt.
«Szuronyt szegezz, és előre!» hangzott Gózon Lajos szava, s abban a
pillanatban, mint martalékára a sas, csapott le az orosz ütegre a
maroknyi önkéntes csapat, s abban a perczben le volt ölve minden tüzér,
beszegezve minden ágyú, egy sortüzeléssel szétriasztva a fedezet. E
percz alatt el volt döntve a nap sorsa.
A mily bátran volt keresztül vive a hősi merénylet, oly nagyszerű lett
annak eredménye: az orosz csatarendben nagy zavar támadt; azt hitték, a
magyar hadsereg gázlóra találván, őket oldalba fogta; hirtelen
megszüntették a tüzelést az egész vonalon s azzal Tseodajeff felhagyott
a csatával s távol a Sajótól táborba vonta seregét.
És mind ebben egy maroknyi kis csapaté volt az oroszlánrész, s annak
vezetőjéé, ki egy év előtt még ügyvéd volt.
Maguk a vezérek is elismerőleg híresztelék Gózon Lajosnak e bátor
tettét; a sikerdús kivitelért a fővezér ott a helyszinén alezredessé
emelte őt, s az összes táborkar előtt megölelé, így szólva hozzá: «önben
ismét a manswörthi és ácsi hősre ismerek».
Nehány nap mulva a nyíradonyi főhadiszálláson augusztus elsején kelt
vitézségi bizonyítvány adatott át Gózon Lajosnak.
Ide irom azt egész terjedelmében; más jutalmat úgy sem adhatunk
hőseinknek, mint azt, hogy neveiket megkoszorúzzuk.
«Bizonyítvány. – Második rangú érdemjelre ajánltatik Gózon Lajos őrnagy
s 66-ik zászlóalj-parancsnok úr, ki hazája iránti buzgó szeretetből és
tántoríthatatlan hű ragaszkodástól ösztönözve, f. é. július 2-dik és
11-én Komáromnál az ácsi erdőben, s 26-ikán a Sajóvonalon küzdött
csatában, példás és harczias viselete, hősies elszántsága és halált
megvető kitartása által, vitéz jellemének kitünő jeleit adá. Legszebb
feladatomnak és kötelességemnek tartom, – addig is, míg ezen hősnek
melle érdemrenddel diszesíttethetnék, a méltányló haza nevében ezen
elismerést nyilvánító vitézségi bizonyítványt kézbesítni. – Kelt a
nyíradonyi főszálláson. Augusztus hó 1-jén 1849. A fővezér Görgei
Arthur. (P. H.)
Ime egy magyar hős életéből egy lap, mely életpályájában piros betükkel
van nyomtatva.
A harczok ideje alatt a munkáspolgárból az lett, a mivé kell tudni
átalakulni minden hazafinak: derék katona.
S a harczok lejártával a vitéz katonából ismét az lett, a mivé kell
tudnia átalakulni minden katonának: munkás, hasznos polgár.
Akkor tudta fegyverrel szolgálni hazáját, jól, híven, önfeláldozólag.
Most tudja szolgálni hazáját észszel, munkával, szintoly jól, szintoly
híven, szintoly önfeláldozással.
Ez az én eszményképem egy magyar honvédről.
Ez az én eszményképem egy magyar polgárról.
EGY VILÁGÍTÓ SUGÁR.
Ki ne ismerné azt a derék szerzetes rendet Magyarországban, melynek
tagjai fehér palástot viselnek? Ki ne tudná, hogy e fényes fehér
paláston a rágalom egy foltot sem ejtett soha? De ha dicséretüket akarná
elsorolni, tele írhatná vele a fényes fehér lapot a közvélemény. Ők
terjesztői a tudománynak, példaadói a jó erkölcsnek, ők buzgó apostolai
a vallásosságnak; és a mellett hívei a hazának és jó testvérei a
külömböző hitvallásuaknak.
… 1848-ban huszonkét fiatal növendék tagja volt e szerzetnek, mind
tudományosan művelt kitünő ifjak.
Jött a vérpazarló korszak, egy segélykiáltás hangzott végig a hazán,
mely áthatott minden zárt ajtón és kerített falon.
A haza fegyverbe szólítá fiait. Nem lázadásra hívta fel. Felkent királya
nevében, törvényes kormány szólítá fel a férfiakat törvény és alkotmány
védelmére, belső rend helyreállítására.
Akkor nem volt szükség kategoriákat állítani fel, kinek van hivatása
otthon maradni? doktornak, diáknak, papnak, prókátornak? mert úgy sem
maradtak volna otthon. A zászlók alá gyült a földmívessel a földesúr fia
és a doktorok és a diákok, papok és prókátorok egyenlően.
A fehér barátok huszonkét ifjú növendéke közül egyszerre tizenkettő vett
búcsút a zárdától, hogy a haza védelmére szálljon.
Nem szökve, nem alattomban váltak meg; bejelenték gvárdiánjuknak, hogy
ők honvédekké akarnak indulni, s az ősz gvárdián azt tette velük, hogy
rendelt számukra szekereket, süttetett számukra úti eleséget, mely a
táborig eltartson, s mikor szekereikre ültek, összecsókolá valamennyit
és áldását adta rájuk; s könyező szemmel nézett utánuk, míg a távolban
beláthatá kocsijaik porát.
Még azután is sírt, hogy a zárdába visszatért.
Az ott maradt tíz növendék egyike vigasztalni kezdé, hogy ne sírjon,
hiszen még itt maradtak ők.
«Hiszen épen azt siratom, felelt a tisztes agg, hogy ti itt maradtatok.»
Az eltávozottakkal együtt járt az agg gvárdián áldása. Vitézül
harczoltak mindannyian, szereztek babérokat, tiszti rangot, hírt, nevet;
minden csatában boldogultak. Nehány hősi halállal mult ki; azokat érte a
legvalódibb áldás, az lett legboldogabb.
Mert egyszer azután vége lett harcznak, dicsőségnek, s az élve
maradottaknak nagy okuk volt azokat irigyelni, kik egy szabad hazát
látva, hunyták le örökre szemeiket.
A nemzet virága, mely a felszinen úszott, sietett le a fenékre. Erdők,
berkek, gunyhók visszhangozák a jelszót: «qui bene latuit, bene vixit».
A kik megmaradtak a tizenkét lelkes ifjú közül, siettek vissza
zárdájokba; a fegyver ki volt verve kezeikből, más fegyverrel kelle
folytatni a harczot egy nemzet életéért; a tudomány fegyverével, a
szellem csataterén.
Újra felölték fehér palástjukat s folytatták a tudományos munkát ott, a
hol elhagyták.
Kitünő, tudományos emberek váltak belőlük, szerencsés volt az a tanoda,
mely közülök nyerhetett tanárt. Annak a növendékein is meglátszott a
szellemi tökélyesbülés minden ágazatban.
Ekkor kezdődtek az ultramontán agitatiók, a jezsuita betelepítések
Magyarországon.
Évekig figyelemmel kisérő tanúi voltunk a ki-kiszámított kegyetlen
üldözésnek, a minek e derék római kath. egyházi rend szabadelvű tanárai
czéltáblái voltak az ultramontán hierarchák részéről.
Ez üldözés mindaddig tartott, míg a jezsuiták barátai a legjelesebb
tanárokat tanszékeikből el nem távolították, hatáskörüktől teljesen meg
nem fosztották.
És ezen tanárok katholikusok voltak, de mivel szabadelvűségüket nem
akarták eltitkolni, mivel tudományos haladásukban nem hátrafelé, hanem
előre törekedtek, mivel erős lelkű hazafiak voltak: tehát nem használt
nekik sem roppant tudományosságuk, sem kitünő szellemi tehetségeik, sem
irodalmi hírnevük, sem katholikus papi buzgalmuk, sem honfi érdemeik: el
kellett temetkezniök zárdáik falai közé; most is ott találhatná őket, a
ki nem tartaná fölösleges fáradságnak, hogy elinduljon szellemi
kincseket keresni.
A BURG FEHÉR ASSZONYA.
Egy hamar elmuló zaj hallatszott tavaly a Burgban megjelent kisértetről,
mely egy fehér asszony alakjában minden éjfélkor megjelent a császári
könyvtár folyosóján a szegény silbakot agyonijesztgetni. A fehér asszony
több éjjel egymásután kisértett a Burgban, míg egyszer aztán
dementirozták hivatalosan az egész lélekjárást. Mese volt az egész. Az
élczlapok eltemették.
Pedig hát ez nem volt mese, hanem tökéletes valóság.
Három nap egymásután megjelent egy fehérbe öltözött hölgyalak, márvány
fehér arczczal, de jól kivehető vonásokkal, kezében egy lámpa, abban egy
égő gyertya, melynek lángja lobog ugyan, de a falra világot nem vet; az
alak a folyosó egyik ajtajától a másikig végig haladt, az őrt álló
katona felhivására nem ügyelt, s a második ajtónál eltünt. Másik éjjel
az őr, miután kiáltására nem ügyelt, rá is lőtt az alakra; arra a
kisértet nyom nélkül eltünt. Harmadik éjjel két őrt állítottak ki; azok
előtt is megjelent a rém; azok is kiabáltak rá: azután keresztülkasul
lőtték, mire a fehér asszony nem tünt el, hanem megállt és merően a
szemük közé nézett. E kisértet-nézéstől az egyik őr, egy izmos, erős
morva vadász ájultan esett össze.
Negyedik nap után a Burgban szolgálattevő főhadnagy maga foglalta el a
kisértetes őrállomást. Ez mint gavallér ember asszony ellen nem vitt
magával puskát, pisztolyt, csak úgy kardosan állt a lesbe. A mint a
tizenkét órát elkongta az István templom harangja: ott állt előtte a
fehér asszony, s elkezdett csendesen haladni. A tiszt bátor férfi volt,
utána sietett, utolérte; abban a perczben a fehér asszony visszafordult
s a lámpát a tiszt arcza elé tartá.
Erre a tiszt hozzá kapott, hogy a kezét megragadja, a másik karját pedig
a fehér nő dereka körül fonta, – akkor eltünt a fehér asszony: a tiszt
megfogta és megölelte – a semmit.
Az eltünés pillanatában úgy tetszett neki, mintha a fehér hölgy egy
hideg csókot nyomott volna ajkára.
Már most ha tisztünk egy mult századbeli mousquetier tiszt lett volna,
kötelessége lesz vala e kisértet-csóktól halálra betegedni és belehalni;
minthogy azonban mai időkben a katonatisztek chemiát és optikát is
tanulnak, annálfogva a főhadnagy nem érte be azzal a kisértetlátással,
hanem vizsgálódni kezdett a folyosó ajtajain, ablakain, s egyszer egy
ablakán a folyosónak kitekintve, észrevette, hogy a Burggal átellenes
ház egyik harmadik emeleti ablaka szokatlan fényesen ki van világítva.
Rögtön lesietett az őrterembe, maga mellé vett két katonát, átment az
átelleni házba, s kérdezé a házfelügyelőtől, hogy ki lakik ott, a hol az
ablak ki van világítva? Egy fényképész. A tiszt rögtön sietett ennek a
szállására, nem csengetett be, hanem betörette az ajtót, s szépen ott
lepte az egész kisértet-csináló apparátust. A nagy tükörüvegtáblát,
melynek segélyével és villanyvilágítással a kisértetes nőalakot a Burg
ablakán át annak folyosóján végig sétáltatták, sőt magát a fehér
asszonyt is, a kinek még akkor is be volt a képe mázolva krétával. De
most már csakugyan megfoghatta, ha a csókjából nem kivánt is.
A dologból inquisitio lett: a fényképész azt a merész tréfát nem a maga
mulatságából rendezte, hanem aztán annyi magas állású személy keveredett
bele a vizsgálatba, hogy jónak látták azt abbahagyni, s az egész
kisértethistóriát meghazudtolni.
Az ultramontán-párt manővere volt az egész: ilyen együgyű
hókuszpókuszszal akarták az uralkodót a szabadelvű iránytól
elfélemlíteni.
Azoknak, a kik e dologról tudtak, meghagyatott, hogy ne beszéljenek
róla. De hogy nem jól tartották meg a titkot, annak bizonysága az, hogy
mi is megtudtuk.
III. NAPOLEON PESTEN.
1831-ben a Korona-kávéházban, mely akkor a jurátusvilág kedvencz tanyája
volt, egy idegen kezdett feltünni, a kit a szolgálattevő személyzet gróf
úrnak czímezgetett. Az idegen mintegy 20–22 éves fiatal lehetett, bár
komoly, zárkozott tekintete idősebbnek hazudá. Arcza külföldiesen
borotválva volt egészen s a feszes angol divatú viselet nagyon kirítt az
általános attiladolmány világ közül, de még inkább a mély, hallgatag,
figyelmes tekintet a zajos könnyűvérű társaságból.
Rendesen ott ült a kávésnő emelvénye melletti szögletben, onnan nézte a
tekézőket.
Volt akkoriban egy híres tekehős a jurátusok között, úgy hiszem
Rékásinak hívták. Megvert mindenkit, még a marqueuröket is, a
tekézésben; senki sem birt vele, bár mindenki megkisérté. Csak az idegen
gróf nézte el csendesen, s nem ajánlkozott vele megmérkőzni.
Egyszer Rékásinak kedve kerekedett belekötni a szörnyen hallgató
idegenbe:
– Nem volna kedve megkisérteni vagy három piramidli partiet?
Az idegen szótlanul meghajtotta magát és felállt.
– Egy aranyba a játékot? ajánlkozék a tekehős. A gróf ráhagyta és acquit
adott.
Az idegen ifju igen sajátságosan játszott. Elébb minden lökést kimért,
kiszámított, a golyót ide-oda mérte, pontokat jegyezgetett meg magának,
sokáig czélozott, hanem azután minden lökése bizonyos volt, soha egyet
is el nem hibázott; ha egyszer kezébe vehette a dákót, ellenfele többet
lökéshez nem jutott. Ezt ugyan unalmas dolog volt nézni, hanem el
kellett ismerni, hogy igaza van. Rékási egyre vesztett, s a tételt
mindig duplázta; délig kijátszottak tizenhat partiet. Rékási úszott
32,768 aranyig. Ennyi pénze persze soha semmiféle jurátusnak sem volt;
tehát azt mondá, hogy majd holnap folytatja a tusát, «dupla vagy semmi»,
addig irja fel a gróf a tárczájába a nyereséget, vagy fogadjon el
váltót, ha jobban tetszik.
Másnap folytatták a tekeversenyt, «dupla vagy semmi». Délig elvesztette
Rékási Pest vármegyét a kis Kún és Jász kerületekkel egyben. No, holnap
majd megválik.
Harmadnap megint játszottak, a gróf megint legyőzhetetlen volt mérnöki
pontos számításaival; már ekkor Rékási elvesztette nemcsak Európát, de
Chinát és Braziliát, a perui ezüst bányákkal egyetemben.
Negyednap ujra összejöttek: dupla vagy semmi! Már ekkor Rékási
elvesztett három olyan földgolyót aranyból, mint a milyenen most lakunk.
A grófot kezdte mindenki bámulni.
Ötödnap nem jelent meg a gróf szokott helyén, hanem jött helyette egy
gyanus külsejű egyéniség, ki sokáig titkolózva beszélgetett a kávéssal,
s nagyon vakarta a fejét, mikor mondák neki, hogy a gróf az éjjel
elutazott.
Csak hetek mulva mondá el a kávés bizalmasabb ismerőseinek, hogy az a
fiatal idegen, kit a vendéglőben gróf Arenenberg név alatt ismertek, a
Nagy Napoleon unokaöcscse, ki ekkor Magyarországon keresztül akart
utazni Lengyelországba, hogy ott a forradalom élére álljon, s az alatt
itt tudósításokra várt; miután azonban eleve megtudta, hogy a lengyel
forradalom ügye hanyatlani kezd, s hogy őt el akarják fogni, hirtelen
visszament ismét Helvécziába; a kik elfogására jöttek, épen egy nappal
érkeztek később.
Ha Rékási akkor tudta volna, hogy a ki tőle három nap alatt elnyerte az
egész világot tekegolyókkal, egykor Francziaország császárja leend, s
épen olyan kiszámítva fog játszani országok és népek sorsaival, mint
akkor az öt fabábbal!
Még most is mutogatják a korona-kávéházban azt a helyet, hol egykor
Francziaország mostani uralkodója csendesen és figyelmesen nézte a
magyar ifjak zajgó csoportjait.
ÉLETKÉPEK.
I. A SZEGEDI VÉSZNAPOK.[1]
Megnehezült az Isten keze fölöttünk.
Egyik csapást még el sem sirattuk, már jön a másik.
Mi lesz belőlünk, mi lesz a világból, ha ez sokáig így tart? Itélet
napját várjuk-e eljövendőnek? Hová forduljunk, ha Isten is ellenünk?
Kinél keressünk oltalmat, kinél vigasztalást, ha már az égben sem
találjuk azt? Uram! uram! el akarod-e veszíteni a te népedet!!!
Ha erős lelkűek vagytok, hallgassatok ide; hallgassátok meg, mi történt
Szeged városában, a legnagyobb vész napjaiban és tanuljatok belőle.
A Tisza és a Körös és a Berettyó és egyéb urat nem ismerő vizei a magyar
Alföldnek túlhágtak partjaikon, elönték a szép kalászdús Kanahánt,
berontottak a legnépesebb városokba, elnyelték a gazdagok kincseit s a
szegények betevő falatját, házakat, templomokat ontottak halomra,
gulyákat sepertek el, milliókat vesztegettek kárba, egész megyéket
tettek sivataggá: tíz esztendő alatt ki nem heveri azt a romlást a fél
ország, a mit szenvedett miattuk.
Víz alatt voltak már a leggazdagabb városok határai, s az alább fekvő
helységek a megelőző gonosz hírből tudhatták előre a veszedelmet, mely
reájuk is be fog következni, okvetlenül, elkerülhetlenül; mert már csak
néhány napi járó földre, már a szomszéd városban jár, s nincs semmi gát,
semmi menedék, a mi azt feltartóztassa. Az Úr elszabadítá az ő ostorozó
angyalait és senki sem elég erős, hogy azokkal megküzdhessen.
Szeged város utczáin is hallatszott a jajveszékelés; síró anyák futottak
egy térről a másikra, sápadt gyermekeiket ölelve karjaikon; csüggedt
gazdák rakták holmiaikat szekérre, indulandók, maguk sem tudják, hova?
Tehetetlen népcsoportok állongtak a templomok előtt, a piaczokon, s
ijeszték egymást rémséges hirekkel; mezőkről futó gulyák nyargaltak a
város kapuin be, miket a veszély érzetének állati ösztöne emberi
hajlékok közé űzött; segítették növelni az égreható jajszót.
Vajh ki ment meg minket?
E közrémületben egy egyszerű férfi jelent meg a kétségbeesett nép között
s szólott hozzájuk az ő nyelvükön:
– Szeged lakosai. Mit jajgattok itten? Hát nincs-e Szeged városában
ötvenezer ember, ötvenezer embernek százezer keze? Százezer kéz nem
elég-e arra, hogy minket megmentsen? Isten a mi kedvünkért csodákat mai
nap nem teszen, de ha mi teszszük azt, ő is majd megsegít. Mai nap a
vizek nem állnak meg, mint a falak, miként Mózes idejében a
Veres-tenger, de ha mi megállítjuk őket, bizony megállnak azok. Nagy a
veszedelem, de ha összefogunk, egy szívvel, egy akarattal megfelelünk
neki. Nosza lássunk hozzá, hajtsa ki minden ember szekerét, marháját, ki
a város elé; minden kézbe oda illik most az ásó, kapa, nem szólnak meg
érte sem urat, sem szegényt, ha dolgozni látják. – Rajta a munkára! Egy
percz imádkozni, a többi dolgozni! Segíts uram Isten!
Mint a villámszikra terjedt el a jó szó a hallgató nép közt, kiki futott
haza ásóért, kapáért. Százával, ezerével, utóbb tízezerével jöttek a víz
ellen, urak és szegények és úri leányok, s nem szégyenlék a munkát és
nem untak bele.
Jöttek a tisztviselők, tudósok, tanult emberek, kimérték, kiszabták a
munkálatokat; jöttek a papok, lelki pásztorok, a tanítók, növendékeik
élén, lobogó zászlóikkal, a czéhek, minden munkabiró tagjaikkal, a
gazdagok szekereikkel, a szegények ásóikkal, kosaraikkal és elkezdtek
ásni, faragni, tölteni, itt rőzsekötegeket kötöttek, amott fenyőszálakat
faragtak, a lelkesült lakosok leszedték házaik tetőzetét, azokból adták
a gerendákat töltések czölöpeihez; nem volt semmi drága, semmi
megpanaszolt; közre bocsátá mindenki vagyonát, erejét, lelkesülését:
honn ezalatt nyitva volt minden tárház, éléskamra, pincze; sürgő
gazdasszonyok sütöttek-főztek ott szorgalmas munkások számára; és folyt
a munka, éjjel és nappal bámulatos erővel, kitartással. Éjjel és nappal
hangzott a karósulykok zuhogása, a szekerek csörömpölése; nem volt
pihenő óra; ha egy csoport kifáradt, a másik ott várta; egy ásó, egy
talyiga sem volt heverőben.
És minden órában ott lehetett látni a csodatöltésen azt a magas férfit,
a ki oly buzdítólag mondta ki az első felhivó szót, a mint segített
mindenütt, a mint osztotta fel az erőket a legszükségesebb helyekre, a
mint mutatta ki, hol mit kellene tenni, a mint legjobban volt.
Soha sem tanulta ő azt, hanem hiszen épen itt nyilatkoznak az Úr
csodatételei, hogy a midőn az idők teljessége eljő, az együgyűt, a
tudatlant teszi bölcscsé, kiválasztottá.
Mire a felvidékről rohanó árvíz megjelent Szeged határán, már akkor az
egy roppant töltést talált maga előtt, mely mindenütt elzárta előle a
pusztítás útjait.
Lám, hogy el lehet fordítani az ostort az öldöklő angyal kezéből!
De ne ujjongassunk még. Még nincs vége a vésznek; hátha erőtlen lesz a
gát, hátha egy helyen átszakítja azt az áradat, s vége az egész
munkának?
Rajta, még egy másik gátat építsünk!
Ugyanolyan gyorsasággal, ugyanazon lelkesedéssel, kitartással, mint
valami tündérhányás emelkedett ki a földből a második gát és utána a
harmadik, hogy ha elvész egy és kettő, még akkor is kész legyen az
ellenállás.
Nem bámulom én Sebastopol sánczait, de a szegedi munkálatok előtt
kalapot emelek; a hol a közlelkesültség önként ily műveket létesít
néhány nap és éj órái alatt, ott a nép életrevalóságának nem kellenek
dicsőbb emlékek.
Valamennyi munkálatnál ott lehete látni amaz együgyű férfit, a kit nem
birt semmi kifárasztani.
A czélszerű elrendezés miatt néhány külvárosi házat a gáton kívül
kellett rekeszteni. A közjóért fel kellett áldoztatniok. Birtokosaik
szivesen egyeztek abba. Egy éjszaka e kizárt házikók egyikében tűz ütött
ki. Ugyanezen órában borzasztó vihar dühöngött, mely a tűzvészt
siralmassá szokta tenni a nagy alföldi városainkban. Jaj! menekülni sem
lehetne most hová, ha a tűzvész meglepné a várost; köröskörül
másfélölnyi magasan áll a víz a házak fölött.
A vészharang szavára, a ki aludt is, felriadt ágyából s futott az
utczára, azt hitték, a víz törte át a gátot.
– Nincs semmi baj! kiálta a sietők elé az együgyű ember. Hála Istennek,
csak tűz van.
És azzal csónakokat hoztak elé a bátor férfiak, berohantak a víz
közepett égő házak közé s a gátakat ellepő nép bámulatára, ott fojtották
el puszta kézzel az égést, a tomboló vihar közepett szedve szét az égő
gerendákat, s ledöntve az égő háztetőt a csapkodó hullámba: egyik gonosz
szörnyet a másik torkába fojtva.
Egy pillanat műve volt az egész.
Jól mondá amaz egyszerű férfi: egy percz imádkozni, a másik dolgozni.
Segíts uram Isten!
És Szeged városa nyugodtan látta elmulni a vészt, melyet szomszédjai még
most is siratnak; öröm és megelégedés maradt a házakban és azokon kívül;
maradjon is, míg csak ez a világ tart.
A közhatóság közköltségen rendelé fölépíttetni azoknak házait, kik
önként feláldozák azokat a közszabadulásért.
Mi pedig mondjuk el ez esetet mentül többeknek, s jegyezzük fel
magunknak azt a mondást belőle: «nagy csapások viselésére nagy erő kell
és az csak minmagunkból származik».
Vajjon ki lehetett amaz egyszerű férfi? kérdezitek talán kiváncsian.
Nevét nem jegyezte fel senki. Százan és ezeren tették azt, a mit ő és
nem kivántak jutalmat érte, sem hálát, sem dicsőséget, pedig bizony
mondom, jobban megérdemelnék, hogy neveik fel legyenek irva, mint azoké,
kik egy bizonyos más országban bizonyos más sánczokat emberi holttestek
ezreivel temetnek be.
II. GONOSZ HÁZNAK GONOSZ VÉGE.
Úgy hull az ember, mint az őszi légy.
Mint a mezők virágai, vagyunk; ma élet és virulás, s ha a szél rájuk
fútt, menten elhervadnak.
Úgy hozzá szoktunk már a balesethez, hogy szinte sajnálkozni sem tudunk
egymáson. Ma megszorítók jó barátunk kezét s holnap fáklyát viszünk
koporsója mellett; ma még együtt vigadtunk, mulattunk, s holnap odakinn
látogatjuk meg őt a temetőben, – vagy látogat ő minket.
Ki volna oly vakmerő, hogy egy új reggelt merjen igérni magának?
Isten kezében vagyunk mindnyájan s ki merné azt mondani, hogy nem jó
minekünk ott lennünk?
Legyünk nyugodtak, legyünk készek arra, a minek jönni kell! Azokban a
szomorú sorokban, miknek minden betűjét egy-egy új sír képezi, Isten
beszél hozzánk: a ki azt mondja nekünk a halálharangok kondulásaiban, a
temetői szelek morajában, a temetők némaságában, hogy semmi sem tartós,
csak a szeretet az.
Azért legyünk jobbak, mint voltunk eddig. Szeressük az Istent,
embertársainkat, a hazát és mindent, a mi azt érdemli, mert nem tudjuk,
hogy meddig van időnk szeretni?
Annyi kedves ember elhalása után, annyi megsiratott áldozat között,
történt egy oly megrázó példa-eset, a melyre azt mondja minden ember:
«ime az Isten keze ez! lám, a boszúálló Úr látogatása!»
Volt egy nagy városban egy kis alacsony ház, de a mely házban mégis
többen laktak, mint a melyik legmagasabb; ismerték azt különösen az
ifjak és sokan átkozva hagyták el küszöbét; de minden átok daczára ismét
újak jöttek helyettük és jó kedvvel mentek be és átkozódva jöttek
vissza; ha minden átokból csak egy kő lett volna abban a küszöbben, nem
lehetett volna azon az utczán járni.
Bűn volt és förtelem, a mi ott szülemlék, családok romlása, ifju éltek
veszedelme, a szívbeli pestis! A bölcs emberek azt mondják, hogy ilyen
házaknak is kell lenni a világon.
A hol az emberek elfelejtsék a világot, bajaival, gondjaival, a hol
levethesse kiki emberi kötelességeit. Ha beteg család van otthon, ide
nem hallik nyögése; ha koldus könyörög, fázik, didereg ott künn, ide nem
hallik panasza; ha a félországot csapás csapásra éri, ki hallaná azt itt
pohár-csörgés, vidám kaczagás közt.
Midőn legjobban dühöngött a városban a halálhirdető járvány, mikor a
megrettent nép legjobban látogatta a templomokat, akkor volt a víg
háznak is legnagyobb kelete! Ott volt vígság, ott volt bú-elfeledés,
reggeltől estig és estétől reggelig. Hadd imádkozzanak mások, a bölcsek
élik a világot.
És ime egy napon, midőn legvígabb volt a mulatság, megjelenik ama
hivatlan vendég, a ki láthatlanul jár keresztül a bezárt ajtókon s nem
kér bebocsátást, nem vár jó fogadást, hanem oda ül a legnagyobb úri
asztal mellé, midőn legvígabban vannak és a hol ő megjelent, elsápadnak
ott az arczok.
E rettenetes vendég neve a kolera.
A legkicsapongóbb kaczagás közepett elsápadni látták a vigadók a
legrózsásabb arczot, elkékült, elzöldült az, és a piros rózsák nem
voltak egyéb, mint egy halott arczára festett máz!
Ah! ez lehetett a rémülés, ez lehetett az ijedtség! A kiivott pohár
fenekén ült a halál!
És másnap, a kik a vigalom és gyönyör párnáit keresni jöttek, – találtak
koporsót.
És harmadnap – ismét koporsót találtak.
És negyednapra találtak – két koporsót.
És egy hétig mindennap találtak koporsót e háznál.
Egy hét mulva aztán nem találtak semmit. Be volt zárva a ház. Az utolsó
víg lakó is kihalt belőle. Még most is be van zárva.
Senki! senki! még egy oktalan állat sem maradt benne élve. Még az idegen
is ott veszett, a ki benne meghált. És most borzadva gondol mindenki a
bezárt ablaktáblákra.
Ilyen itéletet tartott az Úr, az ezernyolczszáz ötvenötödik esztendőben,
a midőn nagy sírás volt mind az egész hazában és haltanak jók és
gonoszak az öldöklő angyal lehelletétől.
Élni nem jutalom, meghalni nem büntetés, ha Istentől jő ez; de éljünk
úgy, hogy ne azt mondják halálunkra:
«Ime az Úr keze! Ime a boszúálló Isten látogatása!»
III. EGY NÉPNEVELŐ.
Ötven esztendeig volt fáradhatlan munkása az Úr kertjének.
Azok az emberek, kiket apró gyermek-korukban a betűk ismeretére
tanított, kiknek gyönge kezeiket a legelső írásjegyekre oktatá, mind
kész öreg emberek lettek már mellette és vénebb aligha volt nálánál a
faluban.
Ötven év alatt sok jó és rossz nap letelik! neki csak a rosszából jutott
bőven, a jó nap csak ünnep volt közötte.
Oh be kevésszer evett eleget a kenyérből és az is megpanaszolt kenyér
volt. Azt mondták, de hijába eszi a más búzáját, a ki maga se nem ás, se
nem kapál, csak ül az iskolában s a gyerekeket tanítja.
Ha néha napján egy jó falat jutott asztalára, a mit valami nagylelkű
patronus küldött neki, ilyenforma szóval: «egyék mester uram, úgy is a
kutyáknak adnók,» azt mondták: ni hogy dorbézol, hogy duskálkodik a más
látottjából!
Ha egyszer-másszor egy pohár bor fordult meg kezében, azt mondták: ni
hogy részegeskedik, azért olyan rongyos!
Ha évszámra egyszer látogatója akadt, régi iskolatársa, vagy szomszéd
népnevelő, s összeültek, beszélgettek, azt mondták: ni hogy mulat, jó
dolga van ennek!
A legrosszabb rabszolgának csak egy ura szokott lenni, neki minden ember
ura volt, a ki csak a helységben lakott, urak és szegények, ifjak és
öregek, még a kis gyermekek is.
Voltak gyermekei is, mert hiszen ez az áldás olyanoknak adatik, a kik
azt nem kérik. Tisztességesen fölnevelteté valamennyit; maga szűk
napokat látott, hogy minden keserves forintját azokra költhesse. Úgy
gondolá, hogy majd vénsége napjaira gyermekeiben fog megnyughatni.
Azok pedig elhaltak egyenkint. Mikorra a munkabiró kort elérték, melyben
szülőik fáradságát megszolgálhaták, akkor haltak el.
A vén iskolamester egyedül élte őket túl hitvesével.
Ősz, aggott, időktől és sors csapásaitól meghajlott emberek voltak mind
a ketten.
Sokszor emlegeték azután sóhajtva: melyik fog kettőjök közül elébb
földben fekvő gyermekeihez megtérni? Melyik temeti el a másikat? milyen
szomorú lesz az itt maradó sorsa!
A férj, az apa maradt legutoljára, a nő költözött el elébb.
Azon órától fogva, midőn feleségét is leereszték a sírba, elkezdék
mondogatni az emberek: ni milyen veresek a mester szemei, bizonyosan túl
a rendén iszik.
Ki hinné el azt öreg emberről, hogy egy öreg asszonyt annyira sajnáljon,
hogy a szemeit is kisirja utána? mintha nem megúnhatta volna annyi
esztendő alatt az isten-adtát!
A vén iskolamester szemei pedig egyre gyöngébbek lettek a sok sírás
miatt. Hosszú álmatlan éjszakákon sokszor fohászkodék az éghez: ó bár ne
látnám többé ezt a világot!
És lőn úgy, a hogy ő mondta: egyszer megvakult és nem látta többé ezt a
világot.
Akkor azután azt mondták, hogy ha már megvakult és nem láthat munkája
után, tehát menjen koldulni.
Hisz ez rendes dolog; hogy a vak ember, kinek semmije sincs, és senkije
sincs, koldulni megy.
Ott vannak a házak küszöbei, ott vannak a templomok lépcsői, ott van az
országút; azok eltartják a vak embert.
És betölt volna rajta e sors, ha meg nem hallják ez eset hirét azok a
szegény emberek, a kik a legszegényebbek minden faluban: a többi
iskolamesterek.
Ezek a szegény iskolamesterek, kik maguk is az élet terheit egyenlőtlen
erővel viselik, nem engedék megesni azt a példát, hogy egyike azon
férfiaknak, kik napjaikat a magyar nép nevelésére áldozák, vénségére,
nyomorúságára idegen házak ajtajait kopogtassa sorba és elmondja: én
népnevelő voltam, oda adtam ifjúságom, vénségem napjait a hazának.
Könyörüljetek a szegény kolduson.
A jámbor népnevelőtársak összerakták megszolgált forintjaikat, hogy
pártját fogják az elhagyatottnak, hogy eltartsák őt nyugalomban,
békességben addig, a míg a jóltevő halál megnyitja szemei előtt az örök
világosságot.
És ugyan ekkor olvastuk országszerte valamennyi újságban, hogy az
ó-budai tehénpásztor jövedelme, kilencz hónapi hivatalos fáradságért,
ezerötszáz pengő forintra ment.
IV. EGY NEVEZETES GAZDA HONUNKBAN.
Azon férfi, kinek működését bemutatni szándékozom, nem szerzett magának
babérokat a harczmezőn, nem tette magát kitünővé irodalom és tudomány
utján, nem vívott ki magának nagy befolyású polczot, és mégis
megérdemli, hogy neve azok sorába jegyeztessék, kiket példaképen szokás
az utókor előtt felmutatni.
Az adatokat e minden tekintetben érdekes életíráshoz a megboldogult
egyik utódától kaptam, ki bizonyosan nem fogja rossz néven venni tőlem,
hogy egyszerűen élt, csendben elhalt ősének méltó emlékét a köztudomás
eléghetlen levéltárába leteszem.
… Tolnamegye határában, Paks és Kömlőd között terült mintegy huszonhárom
év előtt egy emlékezetes ingovány, egy éktelen széles mocsár, mely
mérgező kigőzölgésivel megvesztegette a körülfekvő táj levegőjét.
Nappal is oly szomorú volt e tájék képe; a sik, buczkás róna felé nem
vezetett semmi út, már messziről kivált az a mező többi része közül, a
fű nem olyan zöld ott, mint másutt, színe a vörösbe ment át, s ember
magasságnyira nőtt; törpe tövis fák, nyurga bokrok alig látszottak abból
ki, egy-egy kisebb emelkedő halmot körülfogott a mocsári fűzfa és
rekettye, s nagy elvétve látszott itt-amott egy-egy árva nyárfa, sárga
leveleivel gyászolva magánosságát. Pásztorok, csikósok messze kerülték e
tájat; mert az ott termő fűre nem jó volt a marhának ráéhezni. A csalóka
pázsit alatt rejtett víz és iszap lappang, ki tudja hány ölnyi mélyen?
csak ingadoz, csak süppedez eleinte, s ha egyszer azután beszakadt,
lassankint elnyeli martalékát; mentűl jobban eviczkél, küzködik, annál
lejebb süpped, hinárok, tóvirág-gyökerek összefonják lábait, kigyók,
vérszopó nadályok, csunya vizi férgek elemésztik testét, míg a fekete
rút iszap, mely ott a zöld füvek, harangos virágok, széles lapú-levelek
alatt lakik, összecsap elmerülő feje fölött. Jó állat nem is vetődik e
tájra, csak a kivert bika kereste fel néha boszújában, napokig elbömbölt
ottan, eltévedve, leszakadva a csábító söppedékben; s ha azután napok
mulva utána mentek a nyomán vakmerő czigányok, hogy a bőrét
visszahozzák, úgy találták meg, hogy csak a két szarva állt ki a fű
közül, mely azután ismét összevonult fölötte. Akkor azután hosszú
deszkákat rakva a zsombikokra, s dorongokat vetve az állat alá, úgy
vontatták azt fel kötelekkel. Akadtak nagy néha merész vadászok is, a
kik hasonló elővigyázattal, hosszú deszkákkal, csáklyákkal behatoltak a
mocsárból kiemelkedő halmokig, hol a sürű berek közepett csikasz farkas
szoptatta síró kölykét s lompos rókafiú ólálkodott libuczfészkek után.
Ezek rémséges dolgokat tudtak beszélni a sárkány-mocsár rejtekei felől.
Nem lakta azokat sárkány, miként hajdan képzelték a mese-hivők, de maga
a mocsár képe ijesztőbb volt a sárkánynál. Rút hemzsegő kigyóbolyok
robbantak meg a között, azon módon összebonyolulva, a hogy tojásaikból
fű kikeltek, míg az emberkar vastagságra meghízott kigyóanya fejét
feltartva a vizből s fülcséit szétfeszítve, sziszegett a jövevényre. A
zsombik közt a farktalan vizi kutya csúszott-mászott, utálatos
sikoltással utánozva valami emberi hangot; meg-megszólalt undok
vonitással az emberszagot érző farkas; társai felelgettek neki
innen-onnan. A vadász örült, ha visszajuthatott ép bőrrel az embertelen
tanyából s nem találta örömét a falkástól itt tanyázó vizi madarakban;
kócsagok, kanálos gémek, magyar papagályok, miket másutt mind ritkaság
látni, nem gyönyörködtették, sem a legcsodásabb mocsári virágok, miknek
töve a víz fenekén, fényes leveleik, kövér tündöklő rózsáik, dinnyés,
korsós gyümölcseik a víz szinén lebegnek. Örült, ha ismét
visszatérhetett a szilárd, száraz földre.
Hát még éjszaka, midőn az örök kékes köd leszállt a mocsárra; midőn
felzendült abból a vizimadarak zenéje, a békák egyhangú lármája, a mibe
a bölömbika harangos búgása s az éles rókaugatás vegyült, ismeretlen
ijesztő hangok; ki mert volna akkor arra közelíteni? Az eltévedt utas,
ki éjszaka a mezőkön keresztül kereste az utat, kikerülé azt a tájat, a
honnan egy-egy téveteg világ fénylett elé a távolból. Nem nyájas
gyertyafény, hanem gonosz bolygótűz világa volt, mit a köznép lidércznek
nevez, mocsári gőzök meggyuladt lángja, mely fut a közelítő előtt s
hideg mocsárba vezeti őt.
Most e mocsár helyén gazdag mező terül; középen mint egyenes ezüst
szalag foly alá egy csatornázott patak, a veres ormú malom hat kereke
olyan vígan kelepel fölötte.
Az ékes halmokon, farkasok berkei helyén, áldott gyümölcsös kert ágai
hajlodoznak az áldás terhe alatt; kigyók, rókák tanyája fölött
kalásztermő mezők terülnek, hol a buza harmincz maggal (!!) fizet;
távolabb buja zöld mezőkön vág gazdag rendet a kaszás háromszor egy
esztendőben s a kövér legelőkön tölgyelő tehenek, izmos tulkok hevernek
kényükre. A virágos mezőket egyenes utak szeldelik keresztül, nagy,
árnyékos fákkal beszegve két felől. Éjjel-nappal örömmel megy át e
vidéken az idegen utas, s azt mondja magában: «Isten áldása van e
tájon!» S többé nem riad vissza az éjjeli világtól a sárkány-völgyben,
mert az nem lidérczfény, hanem vendégszerető lak vigasztos
gyertyavilága.
S ki volt az, a ki e csodaváltozást oly rövid idő alatt előidézte?
Egy egyszerű férfi! nem is gazdag, nem is tudós, nem is hatalmas.
Semmi egyéb eszköz nem volt kezében ez óriási munkára, mint a vas akarat
s a csüggedetlen szorgalom.
A mint megszülemlett agyában az a gondolat, hogy ő ez átkozott vidéket
áldottá varázsolja át, azontúl meg sem pihent abban, a mig végre nem
hajtotta.
Ismerői először is kinevették érte, midőn hozzá fogott, s valóban volt
is okuk, hogy vállalatát lehetetlenségnek nevezzék.
Ő azonban bebizonyítá, hogy az emberi ész és lelki erő most is képes
csodákat elkövetni.
Legelsőbb is az ingovány egyik szárazabb dombjára lakházat épített, s
abba egész családjával beleköltözött, nem törődve sem az ijesztő
magánynyal, sem a zord hely okozta betegségekkel, s onnan kezdé meg
legelső munkáját, a mocsárt lecsapoló csatornát.
Akár jó idő volt, akár rossz, ott volt ő maga munkásaival, cselédjeivel,
munkaképes fiaival, s dolgozott velük egy sorban; megvonta szájától a
falatot, testétől az öltözet ruhát, minden kényelemről lemondott, hogy
jövedelmének minden forintját végczélja kivitelére fordíthassa; pedig e
mellett még nyolcz gyermeket kellett iskolába járatnia, neveltetnie. A
csatornát készitő munkások, (többnyire olaszok), lábaik alá csatolt
hosszú deszka-talpak segítségével léphettek a feneketlen mélységű mocsár
felszinére, melyen össze-visszanőtt fü- és nádgyökér, vizimoh és csuhé
képezett veszedelmes borítékot.
A nagy csatorna végre elkészült; azonban még ez csak kezdete volt a nagy
munkának, a hátralevő rész most még sokkal nagyobbnak mutatkozott; más
ember kétségbe esett volna rajta, ha azon végig gondol s ott hagyta
volna a megkezdett munkát. Ez a derék férfi akkor azon szerencsés
ötletre jött, hogy a csatorna lefolyó vizére malmot épitsen. Három őszi
hónap alatt megfeszített erővel dolgozott, maga volt építő mestere,
mérnöke, palléra a munkának; nem riasztatá magát vissza az őszi esőktől,
nem hagyta félbeszakítni munkáját a korai fagyok által s új év napjára
az elkészült malom legelső őrléséből sütött kenyér állt családja
asztalán.
Ilyen édes kenyér sem volt feltörve még egyhamar.
E naptól kezdve az a malom kereste ki az egész ingovány kiszáritásának
minden költségeit. Ez adott annyi jövedelmet, miből az óriási munkát
folytatni lehetett.