HUGOCSKA: Most mindig ragyogsz. Ami volt, elmúlt.
MÁRTA: Vannak kínok, mikre ráemlékezni is félhalál – _(pár pillanatig
szótalan)_ Hugocska, te már nő vagy – hogy ezt jól megérthesd… Csak egy
percre gondolj, Hugocska – az esküvőm estéjén – egy csókkal búcsúztam
tőled…
HUGOCSKA _(magafeledten)_: És én azt súgtam: légy olyan boldog, amilyen
jó – amilyen szép vagy –
MÁRTA: Azokban az órákban gondoltál-e rám, Hugocska?… Tudod mi az, a
koszorúdat vetni le és reszketni egy apádkorú, idegen ember lépteitől?!
– Óh Istenem, le akartam térdelni a szobalány elé, sírni, könyörögni,
hogy ki ne menjen… Aki ezt nem próbálta… _(könnyezik.)_