HUGOCSKA: Hallgass Márta! Hallgass Márta!
MÁRTA _(kegyetlenül)_: Aki leskelődni tud, az nem szégyel árulkodni sem
– … amikor Márta és a szeretője összebújtak! És akkor ő vagy hiszi és
kifaggat – és kidob engem és visszahívja Gyurka testvérünket a
technikumról, hogy mehet irnoknak – vagy a víz fenekére…
HUGOCSKA: Nem, ő nem fog ilyen bosszút venni.
MÁRTA: – vagy nem hisz el semmit… meggyűlöl téged és – mán túl örökre
figyelni fog engem!
HUGOCSKA _(ismételve)_: Nem hisz el semmit… meggyűlöl engem… és örökre
figyel téged… Ez jó lesz; ez így jó lesz! – És akkor elmegyek
Lausanneba, vagy küldjetek, mint rágalmazót a javító intézetbe… mindegy.
MÁRTA _(talajt kezd veszíteni. Érzékenyül)_: A fő az, hogy én
boldogtalan legyek! A fő az, hogy engem Egontól elszakíts!
HUGOCSKA: Hogy elszakítsalak…? – Elszakítalak. Megmutattad, hogyan
lehet! Ő nem fog hinni semmit, meggyűlöl engem, de téged őrizni fog!
_Kint csöngetés; hallatszik, amint a szobalány valakit beereszt és hogy
a jövevény a folyosón egy másik szobába nyit be. – Innen kezdve, a
beszéd újra fojtottan folyik._
MÁRTA: Ez Vilmos – _(reszket)_.
HUGOCSKA _(elszántan)_: Megyek.
MÁRTA _(összekulcsolt kézzel elébe áll)_: Hugocska… lelkem… hallgass
meg… hiszen nem vagy már gyermek –
HUGOCSKA: Imént még kölyök voltam.
MÁRTA: Nem, Hugocska… érts meg – meg kell értened. _(Átfogja Hugocskát,
hogy visszatartsa.)_
HUGOCSKA: Értelek, nagyon is értelek!
MÁRTA: Nem igaz – nem értesz. Nézd – _(Hugocska ki akarja magát
szabadítani)_ ne fuss, várj… csak egy szót! – Én megmondom most neked…
csak ezt hallgasd meg _(kapkod)_ – énnekem a világon… csak annyi örömöm
van!
HUGOCSKA _(lefejti Mártát, hűvösen)_: A legirígyeltebb asszony vagy a
városon!