Egy szekrényajtót kellett kinyitnia, hogy azon át az életbe lépjen.
Deszkái bátran koporsónak is nőhettek volna. Halott kelengye feküdt
benne. És ő hat éve hált egy koporsóval egyszobában.
Mikor Judith csattani hallotta a zárat, erősen megfogózott. Anyja
elgyengült: „Lelkem leányom“ – és nedves volt a szemszöglete. Judith
rezzenés nélkül nézte az előbomló fehér tetemeket. Nehéz len-ingek
szálltak le a polcról: nagynénje ajándékai. Jó, falusi levendulaszag
bújdosott bennük. Ezek még nem fájtak úgy. Csak a gyermekkort
ragyogtatták vissza sápadt visszfényben. Boldog ámolygásokat a
nagykertben, a malomárok karikázó szőke hullámai mellett… Még vad volt
akkor és rakoncátlan, a fák tetején élt és belefütyült az életbe.
Fintort vágott a nagynéninek az ajándékra:
– Én nem megyek férjhez soha!
– Akkor is kell, fiam, kelengye.
Kell. Most látja. Odarakta őket, anyja várakozó két kezére:
– Ezeket elviszem. Kérem külön tenni.
A második polcon asztalneműek pihentek, sokszemélyes abroszok – mert úgy
volt, hogy nagy házat fognak vinni, ünnep lesz az élet. Ezek mégsem
fájtak. Akkori szíve is a kicsi ünnepekre készült igazán: a vendégtelen
teríttetésre, mikor csak egyetlen harmadik ül asztalhoz: rózsaszín
köntösében a Boldogság. – Máskép lesz. Félasztalt fog magának teríteni,
mint a magános emberek és mellette az Árvaság fog ülni, a szürke, étvágy
felejtető asztaltárs.
A kicsi abroszok… Ezek mélyen, messziben induló sajgást támasztottak a
szíve körül. Ezekbe már a lelkéből volt valami összefogva.
A konyharuhák… A fehér szobalánykötények, máslis bóbiták… Tizennyolc
éves koráig járt iskolába, de azért gondos gazdasszony akart lenni, a
maga szemével tenni ragyogóvá mindent. Egy kicsit parancsolni is
vágyott, hiszen olyan gyermek volt még. De csak takaros lányoknak és
fínoman, előkelően…
Picit összeszorította a fogát. Most jöttek a legfehérebb halottak. Szép
kísértetek, akik nem tudtak elmúlni, csak valami gyenge holtszínt,
sárgát kaptak. Battiszt lengeségek. Ingek, hibátlanul hímezve,
monogrammozva. Legalul egy csodaszép ágyhuzat, összefogva, rákészítve a
virágos brokát paplanra. Az ágyhuzaton pedig, összefogatlanul elomolva,
lerogyva reájuk, mintha siratná a sok halálraítélt csodát –
Judith érezte, hogy hátán jégszilánk szúr végig.
– Mama – mondta összeszedett nyugalommal – kérem csak a konyhába menni.
Majd én kiválasztom, mit akarok elvinni.
Az anya ijedten nézett leányára, de engedelmeskedett. Oly tanácstalan
volt gyermekének sorsával szemben, hogy nem mert neki soha
ellentmondani. Talán ő volt az egészben a legszerencsétlenebb. –
Kifordult az ajtón, de nem ért a konyháig. Annyira félt, hogy leült a
szobaajtó elé és mert a kulcslyukon nem volt lelke leskelődni gyermeke
után, a fülével és a szívével hallgatózott.
Mit akar, mért küldte ki őt? Sírni fog? Miért akar sírni most, amikor
sokesztendős konok küzdelemmel új életet teremtett magának az elsülyedt,
régi élet felett! Igaz, ünneptelen életet, egy messzi, ismeretlen,
reménytelen városkában. Az ő ünnepekre termett Judithja, aki bűbájos
nászútra, meleg és vidor fészekre volt kireppenőben; aki olyan ragyogó,
olyan tiszta, édes mátka volt, mint napraváró hajnali rózsafa. – Aki
egyszer mégis sápadtan, reszkető döbbenetben jött haza:
Már többször észrevette, hogy egy rendőr ólálkodik mögötte. Eleinte
véletlennek tűnt, aztán kezdett kellemetlenné válni. Ma visszafordult és
kérdőre vonta érte. A rendőr bevallotta, hogy meg van bízva az
őrizettel. A kapitány úr adta ki neki a rendeletet, kísérje a
kisasszonyt, mert valaki gonosz szándékkal van iránta. Egy nőszemély. És
Judith indulni akart a rendőrkapitányhoz, végére járni a megalázó dolog
nyitjának. Az ajtóban megállította a postás. Levelet hozott, nem nagyon
kiírt, ismeretlen női írást. A levélben követelőn, kétségbeesett hangon
egy kérés és egy fenyegetés állott. Bontsa fel az eljegyzését. Arra a
férfira másnak van nagyobb joga. És ha nem tesz úgy, amint a levél kéri,
majd meglátja, mi következik: az utcán, a templomban, akárhol…
– Ne menj sehova, – mondta ő, az anya – várd meg Lorántot.
Egy rettentő félóra hosszat várakoztak akkor. Jómaga dadogott valamiket
Judithnak, hogy ez nem olyan tragikus. Csak botrány ne legyen, elvégre
Loránt férfi… Judith kitágult, értetlen szemmel meredt a történendőkbe.
Végre jött a fínom, kedves fiú, akiben az ő világuk szerint senki semmi
hibát nem találhatott. Judith szótlanul odaadta neki a levelet. Azt
hitte, mindjárt minden jóra fordul, mert hiszen nem is fogta fel valóban
a helyzetet.
A fiatalember elsápadt, soha így nem nézett a leányra. Lerogyott.
– Judith…
Megcsókolta a lábát. Akkor az anyára pillantott, vérpirosra vált, kezét
az arcára fedte és kifutott, kezében a levéllel. Ott álltak ők ketten,
tanácstalan összemeredésben: anya és leánya.
Egy óra se mult, majdnem beesett az ajtón egy cseléd.
– Az ügyvéd úr… az ügyvéd úr…
Visítani kezdett.
Judith vele futott, hajadonfőn.
Még meleg volt a keze, a homloka. Óh, mintha élt, mintha aludt volna a
dívánon, csak a vértócsa mellette a földön, mondta az igazat.
Judith sokáig beteg volt azután.
Mikor testben fellábbadott, lelkileg sínylett. Nem volt szabad a
mátkaságára emlékeztetni őt senkinek és semminek. Az emlékeket tűzbe
vetette, az akkor viselt ruhákat elajándékozta. Egyszer összeesett: egy
új cseléd tudatlanul az asztalára rendezte Lorántnak gyermekkori képét,
amit Judith mindenekfelett dédelgetett valamikor. Amit egyedül el nem
égetett…
Aztán, mikor mindent és mindenkit hallgatásra szoktatott, egyszerre
kemény lett és határozott. Kelengyéjét elzárta és újból tanulni fogott.
Nem örömben tette, hanem önmagát járomba hajtva. Szorgalma, haladása
példabeszéd volt, a diplomáját ablakba tehette volna.
Most pedig indult is, az ország túlsó végébe, állásba. Ehhez az
útnakinduláshoz kellett kinyitnia a kelengyés szekrényt… Aminek a
rakosgatásához az anyát nem akarta társnak.
– Óh Istenem, óh Istenem.
Hiszen olyan nyugodtan kezdett hozzá. A kicsit rozsdás kulcsot vaskézzel
csavarta meg. Olyan okosan, tervszerűen válogatott. De aztán… Az anyai
sejtés a leányon pihenő, hűvös nyugalmon át érezte a beteg szív induló
reszketéseit. Kivált… A menyasszonyi inge úgy volt bedobva, ahogyan
félbenmaradt, a többi holmi fölé. Jól látta ő, hogy félt hozzányúlni.
Sírni fog, egész bizonyosan sír. Nem szokott pedig. Csak rosszabb ne
legyen. Édes Istenem, csak rosszabb ne…
Az anya sűrűn törülgette a szemét és figyelt, minden érzékét megfeszítve
figyelt. Nem hallott semmit. Még a lépéseit, a ruhája suhogását sem. Ez
még keservesebb volt. Kezét a kilincsre emelte…
– – Ahogy anyja után betette az ajtót, Judith lassan ment a szekrény
felé. Úgy ment, mint kísértetnek elejébe.
Nem fog sírni. Két ember birkózott benne sokáig: egy nyöszörgő letepert
és egy felüllévő fojtogató. A fojtogató elvégezte munkáját: keserű,
kemény diadallal ült már régen a megfojtott felett. Judith megértette
magával, hogy Loránt nem volt rosszabb, mint más férfi, csak
szerencsétlenebb: mert gyöngédebb és lelkiismeretesebb. És hogy az is
törvény, emberek törvénye, ami őt, Judithot érte. Hogy neki, a
legártatlanabbnak kell – ha így fordul a kocka, – a legnagyobb keresztet
felvennie. Felvette hősen, konokul. Sebzett erőkkel kiverekedett egy új
életlehetőséget.
És ma birokra kel a kísértetek utolsó zúgával és le fogja győzni az
utolsó kísértetet.
A kályhához ment és belenézett a tűzbe. Ropogós, félparazsas égés. A
máglya készen áll. Nyitva hagyta az ajtót, hogy gyorsan végezhessen.
Visszatért a szekrényhez és utánanyúlt annak, amitől az imént reszketni
kezdett. Kihúzta, de távoltartotta magától. Egy lépést tett a tűz felé…
Az ing szertebomlott…
A leány megtorpant.
Milyen szép! Nagyon könnyű, szinte áttetsző selyem. A nyakánál
lehelletes csipkék közé hímezett rózsakoszorúcskák. A rövid újjon is…
Leült, ölébe vette. Furcsa, nem irtózott. Nem rohanták meg a könnyek.
Csak a hervadtan is csillámló emlékek, melyek hozzátapadtak a
ruhadarabhoz. Ehhez a szépséges holmihoz, amely általa volt olyan remek.
Nagy, nagy munka. Hónapokon át készítette. És milyen örömös munka volt.
Azt nem tudja férfi. Öltésről öltésre díszíteni az üdvösségünket. Mindig
bezárta hozzá az ajtót, nehogy valaki meglássa. A tűz énekelt és ő
fűzte, öltötte, néha megcsókolta a selyemszálat. Fehér viharban
vágtatott át rajta: mire varrja. Néha kiesett a kezéből a tű… A vihar
felkarolta és elrobogott vele a szent Ismeretlenbe…
Aztán… aztán félbenmaradt és koporsóba dobódott.
Mennyit szenvedett, mennyiszer kívánta a halált még akkor is, amikor már
megbocsátott a halott mátkának! Mert az életnek nem tudott megbocsátani.
Az életet undortól, gyűlölettől lobogó szemmel nézte.
– Pedig ha elfogadod, akkor meg kell teremtened magadnak az élet
elfogadható formáját is…
Ezt parancsolta egyszer magának.
És ez a forma kezdett is már jó ideje kialakulni. Munka, nyugalom,
közöny.
Közöny? Az igazi közöny mosolyog, te pedig könnyektől tartasz és
autodafé-ra gyujtottál ma tüzet!
Minek? Mindaddig, amíg nagy jelenetekben búcsúzol a multtól, amíg
égeted, temeted, irtózol tőle és keresztet vetsz reá: addig nem
váltottad át magadat a Közöny nagy, nyájas ünnepébe. Annak nincsenek
szertartásai, az örökegyforma és felindulásnélküli.
Nem kell ide máglya, csak kifüstölés. Fújd rá a közönyödet és széthull
az igéző átok. És akkor igazán felvetted a sorsodat, elfogadtattad
magaddal a tragédiádat…
Vedd a tűt Judith, végezd be az utolsó rózsát az ingeden, varrd el az
utolsó, még lelógó selyemszálat… Ird be az utikosaradba ragasztott
leltáradba, számold ki a többivel a mosónénak, és viseld el aztán,
felváltva a többi közömbössel…
… Az anya úgy szenvedett, hogy már nem bírta. Ha Judithot ájulva a
földön találja…
Benyitott, félve, szinte alázattal.
A leány az ablak felé fordulva a selyemszálat nyálazta meg és belefűzte
a világosság felé magasan tartott varrótűbe.