Visszatérve a házba, a városfőhadnagy lefeküdt, anélkül, hogy
elnyugodott volna. Mit tett ő? Cinkosául szegődött egy embernek – nem,
egy ügynek, amelyet őrületnek tartott. Őrületnek, szerelemhez hasonló,
mámoros megtántorodásnak – de nem gonosz elvetemedettségnek. Másfél
esztendeje pedig csak azt látta, hogy e megtántorodás részeseit veszett
vadállatok gyanánt üldözik, gyilkolják halomra.
„Istennek nagyobbal tartozik“, hallotta a menekülő szavát, és érezte
egész súlyával azt a különös parancsot, mely népe javáért a mindenkitől
megvetett szolgálatba és a szolgálatban ma ekkora hűtlenségbe
kényszerítette. Hogy hol van az igazság: szinte behúnyt szemmel a
meglévő hatalom eszközéül szolgálni, – nyíltan előbb lázadó, ma
irtóztatóan büntetett, lethargiában senyvedő népéhez állani, – vagy
kétfelé szolgálva, egy jóért dolgozva lassan mindkét felől meggyűlöltté
válni – nem tudta most megítélni. Nem is bírt valóban végiggondolni
mindenen. Érezte a meghasonlást magában, de hogy mi mivel került benne
szembe, arról tűnődni most nem volt alkalmas óra. Tudta, hogy a veszély
csak kilépett a küszöbén és hogy sokkal nagyobb, mint tegnap este.
Minden percben megzörrenhetett a zsandárfegyver a kapun.
E helyett azonban az asszonyok szobájában hallott kapkodást, lépéseket.
A felesége jött, ingrevett nagykendőben, hálófőkötőben, lábára strimfli
nélkül húzva a papucs. Sohasem látta így a szobájából kilépni.
– Hol van Klaudina?
– Már felkelt?
– Eltűnt.
A szó, amit az anya kiejtett, összeakasztotta a két szülő tekintetét.
Nem merték tovább fűzni. Az apa kifordult az ágyból, sebesen felöltözött
és nesztelenül kutatta át az egész telket, nehogy a cseléd észrevegyen
valamit… Az első elsápadásból arca mind sötétebb színt vett. Amikor
visszatért, a felesége megijedt tőle. Bezárta az ajtót maga után és az
öltözetlenségtől, rémülettől vacogó asszony elé állott.
Kegyetlen rövidséggel metszette fel a talányt!
– Maradt-e Klaudina magában az este?
– Sokáig.
– Hol?
– A szobájában.
– Te hagytad ott?
– Ő kért, hogy menjek vacsorát főzni.
– Úgy!
Ökölbefogott kézzel, összehúzott szemmel az ablakhoz állt és
számotvetett. Aztán megfordult:
– Klaudinát a menekült szöktette meg!
Az asszony a kéményre intett.
– Ő. Krizbai. A „honfiú“… a „honvédtiszt“… a gazember!
Leesett egy székre, a szeme üvegesen meredt el egy pillanatra. Megrázta
a fejét.
– Sokat feltételeztél rólam, jómadár, de az utolsó számításod túllőtt a
célon. Hogy hallgatni fogok.
Felállt, járkált, megállott, felkacagott. És töredezve beszélt:
– A becsületszavad! – A ruhámat, Zsuzsa! Hány óra? Úgy kell nekem! Két
úr bolond szolgájának!
Az ajtóban elibeesdekelt az asszony:
– Mit akar –?
– Visszakapni, asszony, a megfutamodott leányodat!
– Hová megy?
– A zsandármériára.
Az asszony rá akarta vetni magát, visszahúzni két esdeklő karjával. –
Elhárította, kilépett.
… Most, hogy még az összefüggést sem értette, csak úgy, mint az állat,
amelyik nagy veszedelemben ösztönből a legokosabbat teszi, az anya
összeszedte magát. Mintha remélt volna valamit az önuralmától:
felköltötte a szolgálót, tüzeket gyujtatott, kiadta a reggelit, piacra
küldött. Amíg lehet, tartani magát, titkolni a szégyent.
Csak egy félóra mult… Tompa, bizonytalan léptek a gángon. Klaudina, mint
a kísértet, megjelent.
– Édesanyám!
Összekulcsolt kézzel állott elejébe.
Az anya felkiáltott:
– Fiam, be se jőjj, szót se szólj, nincs idő rá, fuss apádért a
zsandármériára! Mutasd meg magadat nekie!
Klaudina fordult. A gángküszöbön az apjával találta magát szemben.
Az apa szó nélkül tántorodott az ajtófélfának. – Klaudina letérdelt
eléje.
– Ne csókold a kezemet… hátha nekem kell tőled bocsánatot kérnem. – Hol
voltál?
– Krizbaival találkozni.
– Tudtával szöktél?
– Tudtán kívül.
– S nem kellettél?
Alig hallatszott:
– Nem.
– Még a szégyenben sincs szerencséd. Elfelejtett?
– Erről nem volt szó… Azt mondta: ő semmit sem tehet édesapámnak
ellenére.
Czinege István megragadta és falhoz szorította a leányt.
– És én… ide hallgass… mibe kergettél… én elárultam… én feljelentettem
Krizbait!
Klaudina elomlott, némán, mint a levágott fű, az apja kezében.
Az anya sikoltása, a házban támadt asszonyi lótás-futás egészen
kívülmaradt a főhadnagy pillanatnyi gondolatkörein. A nagy megfordulás,
hogy leányát visszakapta, de ártatlan vért juttat sötét kezekbe – szinte
felfoghatatlan volt, mintha tőle függetlenül egy gonosz hatalom
kápráztatná, hajszolná alig követhető események nyomában.
– Megmenteni…!?
Apflerbe kapaszkodott, indult is. Szemben találta, a zsandárméria felől
jött. Az arca felvillanásából látta, hogy az is őt keresi. Friss volt,
pedig az éjjel későig folyt a hajsza.
– S ez úgy igaz, tekintetes Uram, ahogy az altiszt jelentette nekem?
– Mit mondott?
Sötéten, magába veszve hallgatta Apflert, mert úgy tetszett neki, hogy
nem emlékszik már mindenre pontosan.
– Hogy a tekintetes Uram ma reggel hét órakor engem keresett a
zsandármérián, s nem találva, a szolgálattevőnek jelentette, hogy hol
fogható le Krizbai.
Nem kapva semmi választ, folytatta:
– Az altiszt mentegette szinte magát, hogy a patrullt a tegnap rekvirált
szekerek egyikén az én tudtom nélkül azonnal indította Tövisnek. Azzal
takarózott, hogy tekintetes Uram mozdulni nem akart az őrszobából, amíg
nem intézkedtek. Sőt – hogy követelte volna, hogy az őrmester is menjen,
aki tegnap felismerte. Hogy a menekülő már egy jó óra egérutat nyert és
csak abban lehet bízni, hogy a tövisi malomban elidőz, míg számbaadja a
molnárnak a szekeret.
Czinege István alig bírta végighallgatni mindezt. Saját szavai idegenek
voltak… s olyan szörnyű volt a csengésük!
– Még a ruháját is leírta eszerint a tekintetes Uram. Zöldzsinóros
abanadrág, szürke újjas, fekete kerekkalap – egy nőt is említett volna a
szekéren.
A zsandármériára értek, Apfler irodahelyiségébe.
Csak most, a leülésnél vette észre a főhadnagy, milyen sötét a Czinege
István arca.
– Mondja, tekintetes Uram, a Krizbai tőrbecsalásáért forszírozta tegnap
este a torockói és csombordi utak erősebb szemmeltartását?
Czinege kínosan tekintett fel töprengéséből. Egész szótlansága idején
azzal vetett számot, használhat-e az a majdnem másfélórai egérút
Krizbainak? Miért is nem faggatta ki Klaudinát, mennyire voltak az
útban?
– Apfler, mint barátnak akarok neked most szólani. Vallani. Az este
nyolc és kilenc óra közt Krizbait a lakásomon találtam. Mikor az
őrmester a nyomába ért, a kerteken át az én portámig futott.
Elrejtettem. Hogy miért? Te emlékszel Kicsi-Ágnesre. Annak a gyermeknek
annyi jó órája volt az életben, amennyit ez az ember szerzett.
Megértheted, hogy –
– Dehát nem éppen azért teszünk esküt a császárra, hogy még az ilyen
nehéz kísértésben is hívek maradhassunk?
– Tegnap ilyenkor én is ezt mondtam volna.
– Most aztán igazán nem értem a tekintetes Uramat.
Czinege tudta, milyen kérdés következik. Elszánta magát.
– Ne is szólj. Azt akarod kérdeni, hogy akkorhát miért… árulkodtam?
Azért: mert azt hittem, hogy – hogy rabolni járt nálam.
Apfler előtt ez egészen érthetetlen volt.
– Ezt neked most meg nem magyarázhatom. Értsd meg, egy szörnyű
gyalázattal gyanusítottam, elvesztettem a fejemet és iderohantam –
feladtam.
Egészen halkan tette hozzá:
– Amivel vádoltam… ártatlan benne…
Nagyon rövid csend után szólalt meg Apfler:
– Nem gondolja tekintetes Uram, hogy ez így jól van? Megtalálta a
kötelesség útját. Krizbai kézrekerül, tekintetes Uramnak nekem tett
vallomása pedig a sírban nem lehet jobb helyen… A jelentést rögtön
megfogalmazom. Úgy, hogy hivatalnoki, alattvalói becsülete foltatlan
marad. Enélkül minden összeomlik.
Most magára is gondolt, a Klaudinával remélt boldog kapcsolatra, és
ezért elpirult, mert még nem volt minden nyílt beszéd tárgya közöttük.
– Igen, igen, a családom jövője… De a polgárság… a város… Ha ők
megtudják, hogy én adtam kézre!
– A mi embereink hallgatnak és a jelentéseink soha napfényre nem jutnak.
– És a lelkiismeret?
– Éppen annak kell megnyugodni, hogy esküjének eleget tett.
– Még ez sem igaz! Még ebbe sem kapaszkodhatom, hogy megbocsássak
magamnak! Én Krizbait személyes, buta dühben… bosszúból…
Felugrott:
– Hát nem érted, hogy mit akarok? Tudni akarom, semmit sem tehetsz, hogy
Krizbai ne kerüljön kézre?
Apfler csodálkozásból csodálkozásba esett.
– Egyszer lehetetlen, mert hiszen tekintetes Uram maga küldte és
pontosan utasította a zsandárokat! Másodszor az én meggyőződésem, az én
tiszti becsületem!
– Igen, igen! Nektek könnyű! Nektek nincs két becsületetek!
– Két… becsületünk?
Czinege István sötétre gyúlt.
– Ez az… – mondta magának.
Most megtalálta a nevét a visszásságnak, amely régóta rágta és most –
úgy érezte – halálosat mart a lelkébe.
Darabig fel és alá járt, azután komor nyugalommal szólt:
– Ird meg a jelentésedet az őrnagynak, ahogy jónak látod. Krizbain s
rajtam, az én lelkemen, legfeljebb az Isten ha segít. Legalább rajtatok
segítsen.
– A jelentést megcsinálom. Nézze, tekintetes Uram, hiszen sokféleképpen
lehet valamit elmondani. Addig töröm rajta a fejemet, amíg úgy meg tudom
írni, hogy minden jó lesz.
– Vigyázz, a jelentésed felborulhat. Ha Krizbai mindent úgy vall be,
ahogy volt… Nem, ezt ő nem fogja soha tenni. Tőle nem számíthatok semmi
olyan árulásra, ami könnyítene a lelkemen. Az egyedüli reményem az, hogy
ő másfélórával előrement.
Az utcán volt, csak a szokás vitte a hivatal felé, mert az agya
össze-vissza gomolygott. A házuk előtt eszébe jutott Klaudina.
Homályosan derengett benne, hogy betegen hagyta.
Belépett hozzá. A hajadon bő, fehér köntösben a lócán volt párnák közé
fektetve, a lába alatt meleg téglák. Színtelenre vált ajka semmit, a
szeme csupán egyet kérdezett. Az apa túl volt a haragon, csak mélységes
szánalmat érzett most iránta.
– Meddig jutottatok, fiam, az útban?
– Krizbai… val?
– Vele.
– A Tövisi Pad tetejéig.
– Hány óra lehetett akkor?
– Félhét… háromfertály…
– Alig hiszem. Hogy tudtál volna onnan ilyen korán visszagyalogolni. Nem
volt még nyolc óra, amikor én hazajöttem.
– Szekérrel hozott vissza a Cifráig.
– Krizbai? Visszatért?
– Azt mondta: nála csak az élet forog kockán, de nálam a becsületem.
Czinege összement a karosszékben, mintha csontjait vesztette volna. Most
látta Krizbait, lelke egészében és most vált előtte világossá, hogy az
meg nem menekülhet. A visszatéréssel legalább háromfertály órát
veszített, a többit kipótolja a patrullnak pihent lovakkal befogott
szekere.
– Találkoztál-e valakivel, aki rádismert?
– Azt hiszem, senki sem ismert reám. Csak parasztokkal találkoztam.
– Akkor még mindig marad számodra egy út az életben.
– Igen, édesapám.
Klaudina lehajtotta a fejét, mint ítélet után.
Ez jól volt már, hát nem akart senkit se keseríteni. Felment a hivatalba
és ott várta, hogy meghallja a hírt, amely az ő lelkének lesz a halálos
ítélete.
Dolgozni nem bírt, az ablakhoz állt és kibámult a piacra. Szemben a vár
fekete, kormosra perzselt gyűrűje, jobbkézt a félig tetőtlen kollégium,
s a kettő között a négyszáznak durván feldombolt sírhantja. A sírhant
előtt… a híg télutói sárban…
Egy szekér jött a búzapiac felől, a tövisi útról, s a zsandárméria felé
tartott. Rezescsákósok közepén egy fiatal parasztlegényféle ült, a keze,
a lába láncon, a kalapját elveszíthette. Széltől-fagytól veretes arca
azonban a feltisztuló világosságban inkább elszántnak tetszett, mint
szenvedőnek.
Egy-két utcagyermek és egy igen lerongyolt koldusasszonyféle követte a
szekeret. A felnőttek csak megállottak, mintha gyökeret vertek volna
ott, ahol a látvány érte őket. Férfiak sötéten néztek, asszonyok
eltakarták az arcukat… Temetés volt: elevent vittek temetni. A
lerongyolt, baglyas fehérnép azonban durva átkokba tört ki, s a
zsandárt, aki lefogta, összeköpdöste. A futáskor megőrült Bolond Nyika
volt.
– Még ez is kockáztat valamit.
Czinege István most érezte először a kínt, amelyben keresztrefeszített
népe haldokolt. Most kezdte érteni a nemalkuvó utakat, a keserű dacot,
amely a jót sem veszi szívesen attól, aki bántotta szentségeit.
Ő más utat próbált és talán neki volt igaza… de mintha itt ez nem
számítna, ez az okos, józan, olcsó igazság, mintha volna egy más, egy
drágább, csak életen-véren vásárolható… az igazság, hogy a nemzetet
őrületeibe is követni kell. Mikor az egész test lázas, akkor minden
porcikája részt vesz benne, csak a verejték, csak a szenny kívánkozik el
belőle, hogy ne ossza az ő sorsát… Késő. Késő… Most egyedüli reménye,
hogy az ő kétszínű életén, mint két parton lábat vető hídon át, gyermeke
elvész azok közé, akiknél elfelejt lassan mindent, ami neki, az apának
még sajgott.
Egy zsandár jött érette. Vuics őrnagy úr kéreti a városfőhadnagy urat a
zsandármériára.
– – – – Egészen idegenszerű, a hosszú télen át elszokott, éles napfény
sütött be és még szembeötlőbbé tette a helyiség rideg voltát. Erdély
térképe s a fiatal uralkodó sugár képmása volt minden dísz itten. Az
őrnagy szemben ült az ajtóval a zöldposztós asztal mellett. Balról
Apfler, előtte a jegyzőkönyv. Pillantása megnyugtató volt, szinte
biztató.
Az őrnagy korlátoltságánál jobban sebezte Czinegét a jobbján ülő szikár,
himlőhelyes kapitány jelenléte. Ez türelmetlenül futtatta át szemét egy
papíríven, Krizbai bűnlajstromán.
A fogoly balkézt állott. Keze láncon, jobbján a kötést vér szennyezte.
Arca közömbös volt, mintha túl lenne az őt érhető legkeservesebben.
Mégis, mikor tekintete a belépő városfőhadnagyra fordult, új kérdező
szenvedés bukott fel benne.
Az őrnagy kezet nyujtott Czinege Istvánnak.
Szégyenletes felsülések sorozata volt idáig, e helyt, a zsandárság
szereplése. Minden megtört a hallgatag, megközelíthetetlen, konok népen.
Most végül egy „gutgesinnt“ érdemhez segítette az új államszervet.
– Köszönöm, köszönöm.
A fogoly behúnyta a szemét. Mi ez a „köszönöm“ Czinege Istvánnak?
– Kérem a városfőhadnagy urat, vegye szemügyre a foglyot. Azonos-e
Krizbai Miklóssal, aki negyvennyolc tavaszán a helyi főiskolát mint
jurátus diák látogatta?
Krizbai kímélni akarta Czinegét és elébe vágott:
– Krizbai Miklós vagyok, az, akit keresnek.
A kapitány izgágán kiáltott rá:
– Ki kérdezte Önt?
Az őrnagyhoz fordult:
– Pardon, majd én.
– Mit dicsekszik a nevével? Csak dicsekedjék továbbra is, ez az út
nagyon magasba vezet! Lássuk csak – a lépcsőket!
Összehúzott szemmel újra az ívbe pillantott.
– Krizbai Miklós 1848 nyarán diligentián kívül visszatért Háromszékből
és a helybeli iparos-, kereskedő- és tanulóifjakat a lázadó hadsereg
részére toborzotta.
A kapitány elhallgatott, várta, hogy a fogoly tagadjon.
Krizbai ráhagyta:
– Úgy van.
– Nevezett vezette azt a fehérszemkötős császári parlamentairt, akinek a
fedezete alatt Bem egész serege kibújt a kelepcéből Szászsebesnél.
A fogoly feljebb emelte a fejét.
– Valóban én voltam az egyik vezető.
– A retiráda többi, komoly hadvezetéshez méltatlan, hitvány trükkjeiben
is főludas volt.
– Minden erőmmel szolgáltam tábornokomat, Bemet és hazám ügyét.
– … A „Honvéd“ cikkeiben gyalázta a császárt! Rágalmazta az osztrák
hadvezetőség nagyjait!
– Csak azt írtam meg, hogy hitem szerint a császári felkelők felsőbb
parancs nélkül Enyedet nem merték volna elpusztítani.
A kapitány előfúrta a fejét a fogoly felé.
– Verfluchter Kerl! Miért menekült akkor mégis császári fedél alá?
Krizbai Czinegére nézett. Látta, hogy a városfőhadnagy elsápad.
– Erre nem felelek.
– Császári ember szekerén lopakodott tovább!
– Gyalog fogtak el Tövisen túl a gyulafehérvári úton.
– – – Ez az ember nem az, aki csak úgy, semmi okból tagad. Kinek a
javára hazudik? Mi érdeke van benne? A kapitány gyanakodva tekintett
Czinege Istvánra.
– Városfőhadnagy úr, mondja szemébe neki a vallomását!
Apfler félhangosan fordult fellebbvalóihoz.
– Bocsánat. A vallomás már írásban fekszik az őrnagy úr előtt.
Felesleges azt megismételtetni.
Az őrnagy bólintott.
– Valóban, időpocsékolás. A foglyot csak identifikálni akartuk és ez
megtörtént, nem tartozik rá, hogyan került horogra.
– Az nem elég. Hallja meg a fogoly a feljelentő szájából, legyen neki ez
az első lecke. Lássa, hogy nem minden fajtájabeli veszett meg!
Apfler súgva kérte:
– Bocsánat kapitány úr, a városfőhadnagy úrnak mégis kellemetlen lehet,
hogy a fogoly előtt így leleplezze magát.
– Was… kellemetlen? Jó hivatalnok fütyül rá, mit gondol róla egy
Kossuth-kutya!
Apfler most az őrnagyhoz fordult:
– Őrnagy úr, kérem… akkor is inkább olvassa fel valaki a vallomást!
– Helyes. Kapitány úr, ne ragadtassa el magát!
Apfler a kezébe vette a papírt. Köhintett és ezalatt a fogolyra nézett.
Üzent neki a szemével:
– Annyit higgy belőle, amennyi neked valószínű.
A városfőhadnagy felé szinte esdekelt a tekintete:
– Hallgass… az Istenre kérlek, hallgass!
Csakhogy a három tekintet nem értette meg egymást.
– – – – „Czinege István városfőhadnagy úr a hozzá menekült Krizbai
Miklóst szemtől szemben ki nem utasíthatta a házából. Nevezett ugyanis
sok éven át volt gyermekeinek nevelője. A városfőhadnagy úr kénytelen
volt cselhez folyamodni. Este elrejtette Krizbait és hajnalban
útratette, amikor is nyomába vezette a zsandárságot…“
Czinege Istvánt mindmostanig a szégyen és a fájdalom lebénította. Most
bentszakadt lélekzettel meredt el a fogolyra… Döbbenet, – szinte utálat
sötétítette el annak arcát.
Felugrott, kiáltani akart, leseperni magáról a lelkén esett szennyes
szókat, mint undorító férget… De ahogy hirtelen a halálsápadtan olvasó
fiatal férfira nézett, visszarekedt a kiáltása. Ha most elveszti a
fejét… ha kiabál… ha leleplez… Apflernek sírt ásott… Pedig az a maga
módján jót akart.
Összeszedte erejét, eszét.
– Őrnagy úr! Ezt a vallomást én nem mondtam penna alá Apfler főhadnagy
úrnak. Ő azt tévesen értelmezte és így tévesen okadatolta tetteimet.
Engedje meg, hogy kikorrigáljam azt, amit reggeli kusza
lelkiállapotomban elfelejtettem megmagyarázni. – Én Krizbai Miklóst,
gyermekeim praeceptorát elbújtattam és útratettem, azzal a tökéletes
szándékkal, hogy _megmenekítem!_
– És aztán megbánta szándékát? Felébredt alattvalói lelkiismerete? Az
eset érthető, sőt menthető…
Az őrnagy szinte jóindulatúan mondta ezt.
A városfőhadnagy keserves-keményen rakta egymás mellé a szót.
– Én Krizbai Miklóst nem hivatali lelkiismeretből, hanem személyes
bosszúból jelentettem fel. Távozása után azt hittem, hogy megrabolt.
A kapitány fintort vágott:
– Ah… ilyen bizalmat gerjesztők a „honvédtiszt“ urak!
Czinege csak egy pillanatig küszködött… a mindennél szentebbért… Amiért
az eddig legnagyobbnak vélt szégyent is fejére idézheti a szóban,
amellyel lecsapott a kapitányra:
– Azt hittem, hogy megszöktette a leányomat!
Apfler rémülten lépett hozzá közelebb.
– És?
A vallomástevő mély részvéttel nézett reá.
– Krizbai Miklós nem szöktette el a leányomat. A leányom… maga szökött
utána, hogy megossza véle a nyomorúságot!
Apflerre most szakadt rá a ház, amit eddig építgetett.
Még az őrnagy is kitört:
– Um Gotteswillen, ilyen skandalummal dicsekedni!
– Alle die gleichen! – Szégyelje magát! – vágta feléje a kapitány.
– Akik előtt én mán túl még szégyenkezni akarok tudni… azok előtt ez nem
szégyen…
És pillantása összeforrt most a fogolyéval, találkozó testvériségben.
– Ruhig! Mit hallgatjuk ezt a handabandát? Egy helyett kettőt fogtunk,
őrnagy úr s punktum!
Az őrnagy zsandárokért küldötte ki Apflert.
Míg megjöttek, a két tiszt halkan pár szót cserélt. A kapitány dörzsölte
a kezét örömében. De az őrnagy rosszkedvűen leintette:
– Ez a második siker szerintem fiaskó. Ha az ilyenekből is kibújik a
kígyó, mint ez a Czinege István, akkor én nem tudom, mire építünk mi
itten?…
Csörgő láncokkal jöttek a zsandárok. Czinege István már a fogoly mellett
állott, kezét bilincskészen rakta keresztbe.
Csattant a vasperec… indulhattak.
– Külön cellába! – kiáltott Apfler után a kapitány.
Míg átmentek az udvaron az első napfényben borzongó fák alatt, Czinege
odasúgta Krizbainak:
– Szereted még?
– Arra nincs szó.
– Fiam. Ha csak börtönt kapsz… ha visszatérsz… a tiéd. Élek vagy halok
addig: mindegy.
– Miért tette ezt? Érettem?
– Magamért. Jusson nekem is a ti kenyeretekből.
A pincébe épített cella ajtajában Apfler mélységes szemrehányással
állott elibe Czinegének. Úgy tett, mintha a vasak biztonságát próbálná.
– Mit üzen a családjának, tekintetes Uram?
– Üzenem nekik, most már hiszem, hogy a honleány is nagy szó. Fejükre
idéztem… A honleány tűr és vár, amíg a honfiú szenved.
Apfler a neki oly fájó üzenet után is lovagiasan búcsúzott.
– Isten vele, tekintetes Uram.
– Isten vele, főhadnagy úr. A tűz is lehet jó, a víz is lehet jó,
külön-külön. De össze nem folyhatnak soha. Annak jaj, aki megpróbálja.