hogy éjszaka ellopták a kápolna csengetyűjét s azonnal sietett ama
pénzen, mit rejtelmes bikája haza hozott, új harangot vásárolni,
szebbet, nagyobbat, mint az előbbi, ennek a fele is ezüstből volt öntve.
Fel is tették az új csengetyűt, beszentelték, de a mint meg akarták
húzni, nem hallatszott annak semmi hangja, tompán ütődött hozzá a nyelv,
nemkülömben, mintha bőrből lett volna varrva a harang.
Éjszaka pedig odajártak a vérszemet vett tündérek a kápolna elé s
csufondárosan kötekedtek a jó öreg remetével, úgy énekeltek a víz szinén
gúnyosan utánozva a harang hangját:
«Gingalló!
Szent ajtó,
Főzz kását:
Nincsen só.
Ha nincs só,
Kérj mástó’
De nem ád.
Ha nem ád,
Vágd pofó!
Gingalló!…»
Maig is ismerős az a harangszó hangja azon a vidéken, a dajkák
mulattatják vele a gyermekeket.
A remete és az egész népség sokat jártak a szent kápolnához, énekelve,
imádkozva, hogy a boldog Istenanya adja vissza harangjaik szavát, mind
hiába, még az énekszó sem hangzott többé az égig.
Egy éjszaka azonban, épen Boldogasszony havában, álmot látott az ősz
remete: mintha a szent szűz anya leszállt volna hozzá a megnyílt égből s
kézen fogva elvezette volna őt a felső kokojszás tóig, ott egy kerek
tengerablakon leszállt vele együtt a vizek alá. A remete reszketett
magában, de az égi nő biztatta őt, hogy ne féljen, s szállt vele a nagy
mélységbe alá. A mint a megdicsőült szent homlokáról szétsugárzott a
mennyei világosság, a vízalatti szörnyalakok ezernyi csoportozatokban
futottak széjjel előlök, lenn a víz fenekén megpillantá a remete az
elveszett harangot, vízi folyondárnövények körülfolyták azt egészen, a
százkaru szövedék megkötözte, s rajta ült a zöld tündérkirály, aludt
összebuggadva, mint egy nagy vízi ung, a harang mellett feküdtek
aranyhajú leányai, azok is aludtak mélyen.
Az égi szent ekkor azt mondá a remetének:
– A míg e harang a víz alól vissza nem kerül, harangszó nem fog
hallatszani e vidéken.
Azzal elbocsátá a remete kezét, ki megijedt, hogy a vízben marad, s a
mint a szent nő keze után kapott, arra fölébredt és nagyon
elcsodálkozott, hogy ruhájáról nem csorgott a víz.
Másnap elmondá e látást a vidék lakosainak; rögtön vállalkozának jó
bátor legények, a kik bizakodva magukban, megkisérték a veszélyes utat,
leszállni a vizek alá, s felkeresni a víz fenekén a harangot. Egy sem
jött vissza közülök. A gonosz tündérek ott alant saját elemeikben
megfogták őket, kiszívták lelkeiket s hulláikat sem bocsáták vissza
többé.
Sok jó legényt megsirattak már oda haza s aggodalmas apák, anyák kérve
kérték fiaikat, hogy ne menjenek a kokojszáshoz. És azok mégis elmentek.
Azok a kék tengerszemek úgy csalogattak messziről, azok a bájos
énekhangok úgy hívogattak éjente; a ki egyszer meghallotta azokat, nem
volt maradása tőlük, utánuk kellett mennie, meg kellett látni a
hableányt, mint fürdik az ezüsttel csillogó tóban, mint takargatja arany
hajával habtermetét, rózsás keblét. Soha sem tért az társaihoz vissza.
Három fia volt a székely gulyásnak, kinek bojtárja a harangot
elsülyeszté, mind a hármat szívből kérte otthon maradt édes anyja, hogy
ne közelítsenek a tündérek tanyájához. Bár ne kérte volna olyan nagyon.
Mert az ember olyan, hogy a hol veszedelmét tudja, csak azért is oda
megyen.
Mindennap másik fiú őrizte a legelő gulyát, melynek az átváltozott
bojtár volt a vezető kolomposa. Ez a mint esteledni kezdett, magától
megindult a tó partjáról s tova terelte a csordát, hogy ott ne lepje az
éjszaka. Egy este, midőn a legnagyobbik testvéren volt a sor, ez megköté
a vezértulkot egy fa derekához, hogy el ne mehessen onnan, s maga leült
a vízpartra.
A vezértulok olyan keservesen bőgött utána, de az ifju nem hajtott rá,
hanem várt a tündérekre.
A mint feljött a hold a föld fölé, a hableány is megjelent a viz fölött:
a legidősebb tündérleány volt, bájos arczu; korrallajku; feje kék
liliommal koszorúzva, termetén vékony öltöny folyt alá, mintha átlátszó
ezüstből volna lengeteg ing szőve, olyan könnyű, olyan gyöngéd, hogy ha
foszlánynyá tépnék elrepülne a légben, mint az őszi ökörnyál.
A pásztor ifju el volt bűvölve a tüneménytől, szemét majd kinézte rajta,
lelkét majd kisóhajtá utána, szíve dobogását meghallotta a tündérleány.
– Pásztor ifju, barna ifju, szólt hozzája édes hangon, mely olyan volt
mint az ének, de még az éneknél is szebb; – jőjj le hozzám, jőjj el
velem. Lakásom kristálypalota, csigahéjakkal zsindelyezve, klárisokkal
körülszegve; kertem korralvirág, s eleven növevény, pók szövi, pók
fonja, gyöngy-csigaház termi köntösöm, ékszerem, ajkam édes, keblem
forró, ölelésem boldogító; végy el engem feleségül.
A pásztorlegény felelt neki:
– Hogy mehessek én te hozzád tündérleány; víz nem áll meg lábam alatt,
nincsen annak gerendája, jőjj te el inkább én hozzám, nekem is van
kertem, házam, szép napfényes domboldalon lakom, a hajnal midőn hasad,
külömb az mínden klárisnál és gyöngynél. Jőjj te hozzám feleségül.
A tündér leány szót fogadt, oda uszott az ifjuhoz, oda nyujtá felé
kezét, a pásztor ifju azt gondolta, hogy ha egyszer megfoghatta a tündér
kezét, majd kirántja őt a vizből, odaszorítja keblére, két ölelő karja
közé, ha akarna sem mehetne többet vissza a vizekbe.
Ámde a mint oda adta kezét a tündérnek, egyszerre megragadta ez őt
erősen, a tündérek erősebbek az embereknél, egy pillantás alatt
berántotta őt a vízbe, csak a viszhang kiáltá utána halálsikoltását az
ifjunak.
Másnap a középső testvér ment el a tópartra bátyja helyett a gulyát
őrizni, éjszaka ő is kiült a tópartra, neki a második tündér jelent meg;
ő is elbódult, ő is elveszett siralmasan.
Harmadik éjjel a legkisebb testvéren volt a sor.
Anyja apja hasztalan rimánkodott előtte, hogy ne juttassa magát két
testvére gyász sorsára, nem félté magát az ifju.
– Ne busuljatok én rajtam, ha minden tündér ellenem jön is, nem visznek
azok engem a víz alá.
Kimenvén a gulyához, vitt magával egy hosszú kötelet, azzal összekötözé
a tulkokat szarvaiknál fogva, a legutolsó volt a vezértulok. Azzal saját
derekára hurkolá a kötél másik végét s megveregetve a vezértulok nyakát,
ezt bizta rá:
– Kedves szolgám, négylábu szolgám. Én is elmegyek tündért fogni,
tündért vadászni. Kicsalom a partra, megfogom a kezét, s ha akkor azt
mondom: «hopp a Jézus nevével, Szűz Mária hirével!» akkor te egyszerre
az egész gulyával rugtass neki, kapaszkodjatok, a hogy tudtok, majd
meglássuk: nem huzzuk-e ki a tündért onnan a vizből?
A hold ismét feljött szépen, a pásztor ifju gyönyörüen fútta a
tilinkóját egy jávorfa alatt, midőn a tengerszem kék tükréből csak
kibukik a legkisebb tündérleány.
Valamennyi közt legszebb volt, fején nefelejtskoszorú, szeme is csupa
nefelejts, olyan szelid, oly mosolygó, ajkain fejlő rózsabimbók, termete
hajlékony, virág-ruhája mintha üvegből volna szőve; az egész olyan
ölelni való.
A mint meglátta őt a pásztorifju, elhagyta a fuvolaszót s megszólítá
bátor hangon:
– Vízi leány, szép tündérleány, jőjj én hozzám feleségűl.
A szelid szép tündérgyermek megszánta a gyönge ifjut, s szelid csengő
hangon mondá neki:
– Menj innen szép földi ifju, nem valók vagyunk mi egymásnak, nem jó te
neked engemet látnod.
– Nem megyek el nálad nélkül. Felelt rá a pásztorifju.
– Mit kivánsz olyan nagyon rajtam? Ha kell gyöngyfüzérem fehér
nyakamról, íme neked adom, ha kell aranyövem karcsu derekamról, íme
átengedem.
S azzal kihajítá övét s gyöngyfüzérét a partra.
De az ifju csak nem ment el.
– Nem kell nekem sem gyöngyöd, sem aranyod, kellesz én nekem te magad.
Kell énnekem te ajkad, ragyogó két szemed, galamb szép termeted. Haza
viszlek jó anyámhoz, úgy tartunk, mint a madarat az égben.
A tündérleány szomorúan lebegett a víz színén a part füvéig, alant a
vízí virágok olyan közelnek látszottak, mintha kézzel le lehetne
szakítani őket.
A tündérleány odaérve az ifjuhoz, odanyújtá neki kezét; hirtelen
balkézzel kapta azt meg az ifju s elkiáltá nagy hangosan:
– Hopp a Jézus nevével, szűz Mária hirével, hajhó! hajsz!
De kaphatta volna ő a tündért jobb kézzel is, balkézzel is, huzhatta
volna is, nem tizenkét tulok, hanem tizenkétszer tizenkettő, mind
lehuzta volna őt azokkal együtt a tündérleány mély vízfenekére, ha az
ifju szemeibe nem tekintett volna, s szebb tengermélységet, szebb egész
világot nem látott volna meg annak két csillagában, s hogy ha az a
bűbájos tűz, mely férfi és nő szeméből egymásba foly, erősebb nem volna
minden tündérhatalomnál.
A szép vízi lyányka csak azon vette észre, hogy az ifjú karjai közé
zárva van habtermete, s viruló ajkait forró ajk égeti, melynek tüze,
heve elrabolja bűbájos erejét, más vért, más meleget olt dobogó szívébe,
hogy az öleléstől lassankint megszünik tündér lenni, s lesz szeretett,
lesz szerető földi asszony.
A zöld vízi király s a hableány testvérek, a midőn meglátták, hogy a
küldött tündér nem bir az ifjuval, odarohantak mind, belefogóztak a
tündérlány öltönyébe, a lidérkék, hinárkák átölelték lábait, úgy huzták
visszafelé. Mind hasztalan volt már: a tündérnek nem volt ereje a földi
ifju felett, mert földi szerelmet érezett iránta s ez az érzés sok
tündért lefegyverze már.
A tulkok megfeszített erővel kapaszkodtak mind jobban előre, a
hableányka már egész térdig kiemelkedett a vízből, látható volt a
szegletes fejű szörnyek egész egyeteme, mely belé kapaszkodott, s huzta
volna vissza. Még egy erőfeszítés, még egy csók s a tündér a szárazon
volt, a szörnyek visszaomlottak a vízbe, úgy szétcsapva a hullámot, hogy
az kétfelől valamennyi fát besodort a partról s egész éjjel zajgott
zúgott a tengerszem, mintha nagy üstben forralnák alulról, vagy a
zivatar forgatná fel fenekestül.
Az ifju pedig ölébe vette a rablott hableánykát, felültette vezértulokja
hátára, alája téve puha gunyáját s haza ment vele apja házához.
A fiú szülői hogy megörültek, midőn meglátták őt épen visszatérni, s még
jobban elcsodálkoztak, midőn a szép tündérleányt megpillanták, kit fiok
magával hozott. Ha valahol, a székelyföldön csak van szép hajadon elég,
de ilyen szép még ott sem volt, a ki vetekedhetett volna vele.
– Ne kérdezzék kegyelmetek, honnan hoztam, hol találtam? szólt az ifju;
elég az, hogy Isten adta s enyim lesz, míg el nem veszi.
Nem is kérdezték a jó öregek egy cseppet sem, csak siettek neki más
öltözetet szerezni, minőt a székelyföldön viselnek, s mikor bekötötték a
fejét, senki sem mondta volna, hogy nem épen úgy székely anya szülte,
mint a többit.
Az ifju nagy boldog volt sokáig, mindenki irigyelte állapotját úgy
éltek, mint két páros galamb az erdőben, soha sem lehetett őket külön
látni, mindig egymás mellett voltak.
Senki sem is gyanította, hogy a szép menyecske nem földi anyától
született lény, csak az öreg anyós vette észre néha, hogy mikor menye
valahova leteszi kezeit, az ujjai helyén mindig nedves folt marad, és a
kert virágai vették észre, midőn forró nyári napokon ott járt közöttük a
viztündér, hogy éledtek fel hervadt leveleik s hogy hullott enyhe harmat
szomjas kelyheikbe; fű és vetés zöldebb volt, vigabban nőtt, ha ő
egyszer körűljárta.
Egyszer fiat szült a tündér; a mint világra jött a gyermek, megfogta őt
lábujja hegyénél fogva s belemártá egészen egy kád vízbe, míg a gyermek
elkezdett eviczkélni, lubiczkolni a vízben, akkor elereszté egészen s
uszott a gyermek magától víz alatt és víz felett, mint a maszületett ung
szokott uszni.
Senki sem látta e tüneményt, mert a tündér egyedül volt, s mire mások
jöttek hozzá, a gyermek pólyába volt kötve s ott pihent anyja hókeblén.
De valahányszor egyedül maradt a tündér gyermekével, mindig kibontotta
őt a pólyából s beleereszté a kád vízbe, hol az vigan lubiczkolt,
le-lemerült a viz fenekére s hamarább megtanult uszni, mint a földön
járni.
Hét esztendős korában már keresztül és visszauszta a Szent-Anna tavát s
felhozta a tó fenekéről a beleejtett aranypoharat, s akárhányszor
leszállt oda, csodálatos, élő, mozgó virágokat tépni fel az iszapos
földből, miket anyjának hordott haza.
A környék csodabuvárnak nevezte el a gyermeket.
Azon közben mult az idő: a fiú embernyi emberré növekedett, a ki fiatal
volt a környékben, mind öreg emberré lett már: a vén remete is régen
megtért a kis kápolnából más fényesebb kápolnába, hol angyalkák
minisztrálnak, a szerafok harangoznak; az elveszett harangot régen
elfelejté mindenki s fakalapácscsal volt szokás hírül adni az
Isten-tisztelet idejét hosszú idők óta.
Csak a tündér arcza nem változott: a tündérek nem vénülnek, most is oly
gyönge testü alak volt, mint midőn először elhagyta a hullámokat, úgy
hogy a ki látta, azt hiheté, hogy ő nem anyja, hanem leánya fiának.
Egy esztendőben nagy szárazság uralkodott az egész Székelyföldön, hiába
énekeltek, imádkoztak minden templomban, nem mult el a csapás rólok. A
kokojszás tava pedig megnőtt, hogy szinte elönté a vidéket.
E nagy inség napján kivezette a tündér gyermekét a tengerszemekhez s
megmondá neki a mély vizek titkait.
Itt e tengerszemben lakik az én atyám, zöld vizkirály, kristályfényes
palotában. Mi három testvérek vagyunk, az ő leányai, mindhárom más
anyától valók. Egyikünk anyja volt a felhő, másikunké a patak, az enyim
volt az égi harmat. Az én atyám zöld vízkirály, kegyetlen, haragos
tündér, ki ha megharagszik a földre, börtönbe zárja anyáinkat, felhőt,
patakot, harmatot, mind ide huzza magához; nézd, hogy megdagadt tőlük e
tó. Azért van szárazság a földön, azért apadt ki minden forrás. Eredj
fiam, szállj a víz alá, mess egy jó birsalmabotot tőrül, azzal üsd meg a
ki előtted áll; ne félj senkitől, hogy bántson. Aprócseprő kis lidérkék,
lomha szörnyek elvadulnak előled, hogy ha bátran közéjök vágsz; ott a
sárga siliomokon túl megtalálod a tündérkirály palotáját, kristályból
van az építve, minden fala által látszik, ezer meg ezer szobán
keresztül, s a szobák gyémánttal és smaragddal vannak kirakva, az
oszlopok czifrája rubinkő. Minden ajtónál kétfelől szárnyas tengeri
ördögök őrzik a bejárást, három sor fog torkaikban; meg ne rettenj te
azoktól, üss rájuk birsfavessződdel s kővé válnak az ütéstől. Száz
szobán, száz folyosón átmenve, eljutsz a vízkirály hálótermébe,
gyöngyháztól ragyog ennek padozatja, gyöngy a mennyezetje,
smaragdcserepekben ágbogas piros klárisok vannak ablakában, miken
gyémántvirág, aranygyümölcs terem, kárpitjai pókselyemből, ökörnyálból
vannak szőve, miket nagy vízi virágok ágai tartanak, azokon ugrálnak
ágról-ágra a kis rószaszinű békák, a mik úgy énekelnek, mint a fülemile,
s játszadoznak az égszinkék gyikokkal. Közepén van a nagy
kristálymedencze, melybe szökőkut vize ömlik aranyhal torkából, hátul a
fülkében áll a vízkirály trónja; négy felfordított hal tartja négy láb
helyett, azon ül tündérkirály, ezüst a szakálla, zöldbársony ruhája,
ezüstkigyó van tekerve a körül öv gyanánt. Mellette két testvérem áll s
legyezik őt széles halszárnyakkal. Semmit ne félj tőle, ő fog
megrettenni ha meglát, halandó nem járt azon helyen soha; atyám és
testvéreim hizelkedni fognak, elvezetnek kincses táraikba, a hol
garmadával fekszik az ezüst, arany, drágakő, igazgyöngy, kinálnak, ne
végy belőlök, te semmihez ne nyulj, hanem majd látsz ottan sorba
felfüggesztve üres üvegpalaczkokat; kérd azokat. Nem üresek azok, mert
beléjök a vízbefojtottak lelkei vannak elzárva, közte két bátyádé,
kiknek lelkeit testvéreim kiszívták s e palaczkokba rejték. Ha ezeket
elvetted, el fognak vezetni ritkaságaikhoz, faragott edények, drága
kirakott serlegek, medenczék vannak sorba rakva ottan; a szem is
káprázik, hogyha reájuk néz. Te ne végy azokból semmit, hanem találni
fogsz majd egy szegletben eldugva, elrejtve egy rozsdás, penészes
harangot, iszappal elcsufítva, hinárral benőve, azt kérd el magadnak.
Hogyha ellenkeznek, csak azzal fenyegesd, hogy ráütsz e harangra és
mindent megadnak; ha ez kezedben lesz, vidd ki a palotából, addig
vigyázz, hogy hangot ne adjon s akkor üss reá háromszor, Isten szent
nevében. Azzal munkádat bevégezted és jer vissza.
A csodabuvár szót fogadott tündér anyjának s vágva egy jó birssuhogót az
erdőről, beveté magát a vízbe a sárga siliomokon túl.
Rögtön körülfogták a vizek szörnyei, négyszegletes fejű tűzszemű alakok,
idomtalan állatok, hosszú gémnyakakkal, csunya tevefőkkel, széles uszó
tenyerekkel, emberhez hasonló arczu óriási gyíkok, tarka szalamandrák,
hosszú fűrészorrú csúfolódó halak, lófejű vízi ördögök, kacskaringós
kigyók, s azok a hemzsegő, ázaléktestű számlálhatlan apróságok, a mik
csipnek, csiklandoznak, vért szípolyoznak, s közöttük a hosszú vízalatti
állatnövények terjengő karjai, mik ezernyi csápjaikkal keresik az uszó
martalékot, hogy azt körülszőnyegezve, megkötözve, meghálózva huzzák alá
tengő gyökereik állati torkába.
A csodabuvár nem ijedt meg mindazoktól, hanem ráütött az éhes százkaru
érzékeny csápjaira vigan, hogy az esze nélkül huzta vissza magát
csigaodujába, s megragadva a legtorkosabb szörnyeteg fülét kezével,
végig verte azt birsfa-suhogójával úgy, hogy bőgött bele s elijeszté
bömbölésével minden atyafiát, bujt, ki hova tudott. Azzal felült a
megjuhászodott szörnyállat nyakára s parancsolá neki, hogy vigye őt
egyenesen vízkirály palotájához.
Aludt a zöld tündér épen mohágyában, midőn a csodabúvár lépteinek hangja
kongott folyosóján. Már erre fölébredt.
– Ki az a vakmerő, ki ide jönni mer? kiáltá felkapva aranyliliomos
botját; de az ifju bátran összecsapott vele, egyet a botjára, mást meg a
hátára; a tündérkirály kiejté kezéből pálczáját s ordított oly hangon,
hogy odafenn a tengerszem mind buggyot vetett bele.
Szörnyek és tündérek mind esdekelve borultak az ifju lábaihoz, hogy ne
bántsa őket, inkább mindent adnak neki, a mit szeme szája kiván: itt
arany, ott ezüst, ott meg drágakövek, válaszszon belőlök.
– Nem kell én nekem sem arany, sem ezüst, viszonzá az ifju, hanem
adjátok ki az én bátyáimat s a többi jó ifjakat, kik a vízbe fultak, s
kiknek lelkeit elzártátok ti gonosz tündérek.
Azok előhozták a zárt palaczkokat, az ifju kioldá azoknak nyilását, s
mindegyik palaczkból nagy fehér buborék szállt fel a vizeken keresztül a
magasba, a szűk palaczk torkán keresztül törtében emberhangot adva.
A tündérek nyájasan ölelték meg az ifjút, s kinálták, hogy egyék, igyék
és mulasson velök, rakja meg magát kincsekkel, úgy térjen anyjához
vissza.
– Nem kell nekem semmi jótok. A miért én idejöttem, Istené az. Adjátok
vissza a kápolna harangját, mely itt van nálatok elrejtve.
A tündérek mind nagy jajkiáltással sikoltottak fel e szóra, s a vén
vízkirály szakálla szemlátomást még egyszer oly hosszúra nőtt, mint volt
azelőtt.
Az ifju megtalálta a harangot, megtisztítá azt iszaptól és hinártól s
kivitte magával a kristálypalotából.
Künn a vizek alatt megüté azt suhogójával. Háromszor nagyot kondult a
szent harang.
Első kondulásra minden robaj nélkül összeomlott a kristálypalota, fényes
oszlopok, aranyozott falak, gyöngygyel rakott boltok mind hitvány
fövénynyé, kavicsokká váltak.
Második kongásra összezsugorodtak a vizek szörnyei, úgy elenyésztek a
vizek fenekén, mintha nem is lettek volna.
A harmadik kondulásnál két karcsu süllő uszkált a palota romjai fölött,
s egy vén zöld varangy gubbaszkodott a kiálló kémény tetején. Ezek
voltak a tündérek. Még most is ilyen alakban élnek.
A mint a tenger felszinére ért az ifju a visszanyert haranggal, íme,
tizenkét fehér hattyut látott a vízszinén uszni, a hány buborékot
kibocsátott a palaczkból; kettő a hattyuk közől odauszott hozzá közel,
szárnyaikkal körülverdesték, orraikkal megcsókdosták, mintha üdvözölni
akarnák, azután felkerekedtek mindannyian, s bűbájosan énekelve a
magasból, elrepültek messze – messze, talán épen be az égbe.
A mint hazatérőben volt az ifjú, szemközt találta apja gulyáját s hogy
elbámult, midőn egy vén, soha nem látott pásztort pillanta meg a tulkok
előtt, a kolomp a pásztor nyakára volt még kötve akkor is. Ez vetette a
harangot a vízbe, melyet most az ifjú vállán hozott, s ime letérdelt
előtte és könyhullatva csókolá azt meg visszaváltása napján.
Midőn az ifjú apja házához betért, egy vén megaggott asszony jött eléje,
atyja karjára támaszkodva, ki őt megölelte és megcsókolta.
Az ifjú bámulva kérdezé, hogy ki ez az asszony?
– Édes anyád, felelt apja, a míg te oda voltál, itt szemem láttára
egyszerre elkezdé elmaradt esztendeit utólérni s olyan idős lett, mint
én vagyok, most ismét egymáshoz illünk, s majd szépen együtt halunk meg.
Ő is megszünt tündér lenni azon varázs széttörésével, a melyet fia
lerontott.
A harangot azután ismét feltették a kápolnába s újra hangzott az imára
hívó csengés a vidékben, utasoknak örömére, bucsújárók malasztjára, s
sok századig leghirhedtebb bucsújáró helye volt e vidék, ez a tó
környéke a székely népnek.
Most, ha vannak még valahol tündérek a víz alatt, ismét elfoglalhatják
bátran a tengerszemeket; nincs harang, sem énekszó többé a Szent-Anna
tava körül, csak a méla, elfogó hallgatás tudatja az andalgóval, hogy e
tér szellemeké volt egykor!
THONUZOBA.
Első István király idejében, kinek fejéről a korona szent dicsfényt
ragyog szét a késő századokra, történtek ezek a nagy dolgok, a miket a
krónikaíró ékes versekben följegyzett.
Pogány, napimádó apák oltárokat építettek csergő folyamok partjára,
susogó ligetek árnyékai alá, ottan ereszték vérét a fehér paripának,
melylyel az ős-istennek adóztak, ott hányták be annak epéjét, máját egy
sötét verembe, a mit letakartak nagy fekete kővel, hogy lakjék vele jól
a sötét Ármány, a veszély-isten, a kit a Csoda verjen meg, valahányszor
a nevét kimondják.
Jött azonban István király, egyik kezében hozta a mennyország kulcsait,
másikban hozta a kardot: tudják meg róla az emberek, hogy a ki akar örök
életet nyerni, az térjen meg az egy igaz Istenhez; a ki nem akarja, az
térjen meg az egy igaz halálba.
Nagy része az egész népnek meghódolt az új hit előtt; de a vadabb,
szilajabb faj visszautasítá a keresztet, leöldösé az új vallás
hirdetőit, fölégeté a templomokat s kardot huzott a király ellen.
Azok között volt három régi jó vitéze a magyarnak: Kupa, Gyula és
Thonuzoba.
Sok csatából haza jött már Thonuzoba, babért hozott eleget onnan, de
sebet még sehonnan sem.
Nem fogta őt sem kard, sem nyíl, mert ő anyjának hetedik gyermeke volt,
a ki holdfogyatkozás éjszakáján született s születése órájában hétszer
vízbe, hétszer tejbe, hétszer vérbe mártatott be és azért nem fog ő
rajta semmi fegyver.
Paripája táltosivadék volt; azoktól a ménektől származó, a mik nagy
veszély idején megszólalnak s együtt éreznek urokkal; valamennyi
áldozatmén az ő ivadéka, őse vagy utóda volt, azok a hófehér paripák egy
csepp folt nélkül bőrükön, égő tűzzel szemeikben.
Felesége Rhabonbánnak unokája, Rhabonbánnak leánya volt, a félvilágon
legszebb Zilah, kinek ősei büszkék voltak a hagyományos
szerecsendiókehelyre, melybe a hét vezér csorgatá drága vérét s mely
náluk maradt meg legtovább.
Mikor csatába ment Thonuzoba, háta mögött ott ült a nyeregben a
tündérszépségü, férfi bátorságu asszony. Mind a kettőt elbirta a délczeg
paripa; még büszkébben ugrott, hogyha a nő is fennült rajta.
S a legdühösebb futásban úgy harczoltak ott ők hárman, mintha egy lélek,
egy szív volnának, Thonuzoba harczbárdjával törte az ellenség fejét,
paizsával födte Zilah szép termetét, a hölgy pedig tollas nyilat, zúgó
kopját röpített az ellenfélre; érczpatával gázolta le azt a táltos, s
fogaival tépte, marta, a ki ellent tudott állni.
Nem is volt ott vesztett csata, a hol Thonuzoba harczolt; ha más
ellenséget keresett volna, talán többet beszélne most róla a hír.
Ámde a jóslatok alól kinek van menekülése? Régen meg volt róla írva, még
a mikor megszületett, hogy őt magát soha le ne győzze senki, s még se
győzzön azon ügy, a melynek ő pártját fogja.
A napimádók táborának el kelle pusztulni a keresztyének harczában; ez
volt az élet, az a halál.
A bakonyi vaderdőkben omlott ki Kupa vezér vére, ott elhullt a napimádók
java, a többi elfutott, elbujt; késő estig verekedett Thonuzoba
egymagában, egy lovával, egy nejével; csak az éjszaka kényszeríté
menekülni a csatatérről.