kétszer kiáltottak néma szájnyitással, kétszer verte vissza az ég
boltozatja az itt alant nem hallható kiáltást.
– Valahányszor pedig veszély fenyegeti a jó hun nemzetet, melynek
maradványa itt-amott elődöng, századok, ezredek mulva, meghalljátok ti
azt az élő föld alatt, s felköltsetek engem, ki én is ott alszom majdan
közöttetek, lábtól a paripa, kéztől az éles kard, s kirohanunk onnan,
keresztül égen, földön, s újra megharczolunk Attila népeért!…
Itt ezeknél a szóknál a halavány hősök mind kardot emeltek, s vérteiket
verték döngő buzogánynyal, hármas három rivallásra nyitva ajkaikat s
pillanatok mulva oly zaj visszhangjait verte vissza az ég, mintha
százezer kard csattogna odafenn, vészes fenyegetve, s hármas három
ordítás zengne a magasból mennydörgésként alá.
Ti örök vitézek!
A FEHÉR SAS.
Csak ötezer férfi maradt és az asszonyok és a gyermekek Csaba vezér
táborában.
Mint örültek valamennyien, midőn messziről meglátták, hogy jön a vezér
egész seregével; ifjak, nők, gyermekek oda futottak eléjök koszorúkkal,
lobogókkal s édes öröm mosolyaival.
Ölelő karokkal siettek a hunok Csaba vitézei elé.
De hogy döbbentek meg, midőn közel értek e halvány alakokhoz, kik nem
szólnak, nem felelnek, kik nem ölelik vissza a szerető testvért, nőt,
anyát, gyermeket, csak néztek reájok könytelen szemekkel; egész testök
olyan hideg. Maga a vén vezér Tusa, háromlábu paripáján hogy lovagol oly
szótalan, hogy horkolnak tőle az élő paripák szörnyen.
A nők elvivék magukkal visszatért szeretteiket, leültették tűzhelyükhöz,
ételt, italt adtak nekik, arczaikra csókot, ölükbe csevegő gyermeket.
Mind hiába, tűz nem melegíti fel őket, sem bor nedve, sem asszony-csók,
sem gyermek-hízelgés. Álom le nem csukta szemeiket soha.
– Menjünk az elveszett helyről, mondá Csaba népeinek; – ti, kikben még a
szív dobog, menjetek el azon helyre, hol anyám sírját hagytátok;
települjetek meg ottan. A mennyire azon helyről beláthatni, örökké
megmarad ott a hun. Mi többiek visszamegyünk őseinkhez, s eltemetjük
egymást ottan.
Nagy sirva útnak indultak az élők, nagy hallgatva a halottak! Ezek
közrefogták amazokat s a mint haladt szép csendesen előre a hun nép
maradványa, a körüllovagló hősök csapatjai úgy látszottak közelből is,
mintha a távol ködei feküdnének rajtok, s arczok és vértek homályos kék
színben olvadnának össze, mintha nem is a földön járnának, hasonlók a
légi tüneményekhez, miknek teste nem vet árnyat, miknek lába nem hagy
nyomot, miknek szava érzik inkább, mintsem hallik.
Első reggel, mikor Csaba vezér fölébredt, egy fehér sas ült sátora
fölött, a kitűzött zászló gombján pihenve meg, hosszú fehér szárnyát alá
csüggeszté két felől, nagy sötét fekete szemeivel az alá s fel járók
közé nézett s a kik felnéztek rá, mindnyájának úgy tetszett, mintha e
szemeket látta volna már máskor, mintha emlékeznék e sötét bűbájos
pillantásra…
A mint a vezér kilépett sátorából, a fehér saskesely megvillantá
fényverő szárnyait, felborzolá testén minden tollát, s elszállt e
kopjanyélről, háromszor kiáltva emberihez hasonlatos hangon, mintha
mondaná a népnek: «utánam jőjjetek».
A sas kelet felé repült, a nép követte repülését, ha elfáradtak, ő is
leszállt s este, midőn elpihentek, ismét elfoglalá helyét a vezér sátora
fölött, ott töltötte az éjszakát; reggel ismét tovarepült, vezetve a hun
maradványt erdőkön, puszta rónákon, vizeken keresztül.
Ellenséges földi népek, hallva a hun nemzet esetét, feltámadtak
mindenütt Csaba futó népe előtt, hogy a maroknyi menekvő sereget
elpusztítsák. Ezek csak a zajt hallották meg útjokban, az előttük vonuló
halavány csapat előtt elmult az ellen, mint a kaszált fű, hozzájuk csak
a távoli zivatar hangja hallatszott, s mire odaértek, csak a véres mezőt
s az úton elhullt testeket találták.
Végre a délibábos pusztákon túl magas hegyek emelkedtek a menekvő sereg
elé, nagy erdőkkel, vad folyókkal; ott elveszett Attila népmaradványának
útja, erdők, hegyek eltakarták őket; mindig mélyebben hatoltak a vad
rengeteg közé, soha nem lakott vidékbe, hol az emberhangot csak az ő
ajkairól ismerte a visszhang.
Hét napig utaztak a rengeteg között a fehér sas röpte után. A hetedik
napon leszállt a szent turul egy magas hegy ormán, s a hun maradvány is
leszállt ott lováról, mert az a hegy volt Rikának sírja és az a hely az
örök haza, melyen erős jóslat után világ végeig kell tartani Attila
népének.
Itt elpihent a fehér turul örökre, s soha azóta meg nem jelent az a
hunok maradványai előtt, jeléül annak, hogy e földről nincsen hova
menni.
A BIZANCZIG LŐTT NYÍL.
A mint Csaba a Rikahegy mellékén megtelepíté népeit, ime dél felől egy
rongyos vitéz közeledik felé; összehasogatott pánczélja, csonka kardja,
maga is ágtól tépett, fegyvertől darabolt.
– Ki vagy? honnan jösz? kérdezék a hun vitézek.
– Én vagyok az utolsó Uzindur bajnokai közől, felelt az ágrólszakadt,
túl az Isteren menekültünk vezérünkkel; a görög császár jól fogadott
bennünket, este itallal elaltatának s éjjel leölte a görög nép az alvó
hősöket mind, magam szabadultam meg, elrejtőzve a hullák között.
– Hát Uzindurral mi történt? kérdé aggó szívvel Csaba.
– Bátyádat is legyilkolták, fejét kitették a hyppodromban a népség
bámulatára. Görög császár maga ül a trónon, mely előtt Uzindur feje áll,
s lábát annak homlokán nyugtatja.
Csaba csak felsóhajtott erre, nem szólt senkinek egy szót is: felhágott
Budvár ormára, a holott még tornyok álltak, erős kőből megépítve, vevé
legutolsó nyílát, ráfektette a tegezre, s hosszan meghúzva az ideget,
elátkozá a bűv mondást:
– Repülj nyílam, atyám nyíla, Isten nyíla, találd meg görög császár
szívét, ott a hol ül trónja magasán, lábát Uzindur fején nyugtatva.
S mérgesen ellőtte a nyílat; repült az messze süvöltve, hogy a ki
meghallotta a légben zúgását, megborzadt belé szívében.
Görög császár ült pedig a hyppodromban magas bibor trónban, aranyos
palástját gyémánttal kapcsolva, kösöntyűs lába egy szőke fejen nyugvott,
a szép szőke fürtök körül elomlottak a biborzsámolyon.
– Ime görög népek! szólt magas királyi botján fölemelkedve görög
császár. E fő ama világot ostorozó Attila fiának feje, ki egykor
mindenki fölött volt, most ime lábaim alatt van. Reszkessenek a barbarok
ivadékai!
Azzal megrugta a fejet s legördült az a lépcsők aljáig, a szolgák
lábáig, az asszonyok hímes palástjáig.
Azon pillanatban éles nyíl-süvöltés hasítá át a léget, görög császár
szívéhez kapott legottan, egy szót sem vala ideje kimondani, egyenesen a
hogy felemelkedve állt, végig bukott a lépcsőkön, koronája leesett
fejéről messze és a lélek még messzebb repült ajkáról, mely lecsukódott
örökre…
Ez volt Csaba harmadik nyila, az utolsó nyíl.
HADAK ÚTJA.
A Rikahegy környékén megtelepíté életben maradt népét a királyfi,
kimérte határaikat, a meddig bűvös bájos anyja megjósolá, megtanítá őket
hová építsenek várakat, falvakat, mozgó sátorok helyett kőből és
faderekakból állandó lakhelyeket, mert ő nekik itten kell ezután élni.
– Meddig a tűz hideg nem lesz, meddig a folyó le nem foly, meddig télre
tavasz derül, meddig égből jön az áldás, addig jó népem itt székelj.
És lett e nép neve Székely.
Csaba odagyűjté őket maga körül, s nagy áldást mondott reájuk.
– Töltsétek be ezt a földet, s legyen boldog, ki itt lakik: hős a férfi,
hű az asszony; otthon béke, künn dicsőség: Isten lelke minden házon, Úr
áldása minden földön. Soha el ne muljatok innen.
S lám azóta hány év elmult! ezernyi ezer esztendő! s a jó székely nép
szivében még most is él Csaba jós beszéde. El nem hagyja saját földét,
él munkával, szegénységben, s ha elmegy is, ha úr lesz is, meg csak
vissza kivánkozik, elhagyott hegyei közé.
– Mi pedig elmegyünk tova, mondá Csaba, az egyre halványuló
hullahősöknek. Vissza oda, hol a tengerparton szittya testvérek
legeltetik méneiket, hol a vad hun íjász, tegze idegét pengetve, dalol
álmodott csatákról. Otthon jó lesz majd aludni tenger mormogása mellett,
paripák dobogása alatt. Oda jöttök velem vissza.
Az elmaradók búsan sóhajtottak fel erre:
– Hajh, ne hagyjatok itten bennünket. Hova leszünk ennyi idegen nép
között? még gyökeret sem verhetünk a földben, máris kitépnek bennünket
iziglen.
Csaba felemelé kivont pallosát az égre és szólt a hun vezérekhez:
– Ime lássátok, hogy e kard bűverő legyen kezetekben. Vegyétek át azt én
tőlem s hogyha nagy veszély fenyeget, hívjatok bennünket általa. Ha a
légbe vágtok azzal, szél megállít bennünket utunkban, s visszatérünk,
megsegítünk; ha a folyót megütitek vele, kiárad az és utunkat állja, s
visszajövünk, csatát verünk; s ha leszúrjátok a földbe nagy veszedelem
idején, megrázkódik az alattunk s jelen leszünk, nem hagyunk el.
Azzal bucsút véve tőlök, a hidegen holt bajnokok megölelték elmaradó
társaikat, középre vették a királyfit s mint zúgó szél, mint
tengermoraj, elenyésztek a láthatáron.
Mentek, mentek: alig értek a szomszéd ország határáig, midőn vad szél
kerekedett ellenük, mely majd lehányta őket lovaikról, az ősz úr, a vén
Nemere zuzmarás szakálla havat, deret rázott szemeik közé.
Álljatok meg.
Már ekkor a székely népet megtámadták vad szomszédok; el kellett volna
veszniök a túlnyomó ellen miatt.
A holt hősök gyorsan visszafordulának, megjelentek a harcztéren,
sebesebben a viharnál, mint a pozdorja omlott szét előttök a táborozó
ellen; kitisztult a székely határ.
Csaba és holt vitézei másodszor is útra keltek.
Mentek, mentek három nap és három éjjel; harmadik nap reggelére egy nagy
folyóvízhez értek, mely úgy kiáradt előttük, mintha tengerré vált volna.
Vissza ismét! Veszély van Székelyországban! dákok, kvádok, marahánok
barom csoportja tört rájok. Oh szegény nép!
Ujra visszatért robogva az eltávozott halott had, zászlóik megjelentek
újra a láthatár felhői közt, mintha magok is a felhők közt járnának
immár, s a fénytelen kopja, dárda lekaszálta, learatta a felcsődült
ellenséget; elfutott, a ki megmaradt.
Békével mehetett tova harmadszor a hullatábor! hetek múlva, havak mulva
elért a tenger partjára, hol az ősz Bendeguz vezér százötven esztendőt
élt már, s uralkodott a honn maradt hun nemzeten.
Csaba vitéz elbeszélte Attila viselt dolgait az ősz fejedelem előtt. Az
búsan hallgatott reá; nem jobb lett volna-e Attilának nem születni,
annyi vitéznek meg nem halni?
A hazatért halottakat azután eltemették szépen, zúgó tenger zöld
partjára, lengő kopjás sírok alá, egymás mellé valamennyit.
Még tán első álmukat aludták ottan, egyszerre megrázkódott alattuk a
föld, felköltve őket koporsóikban.
– Fel a földből; fel a sírból! Nincs még idő az alvásra! Előre örök
vitézek, veszélyben van Csaba népe.
S előtámadtak a sírból mindannyian, lerázták magukról a port, megemelték
rozsdavette kardjaikat, felnyergelték csontvázzá vált méneiket; s még
egyszer rajtahajtottak a hun testvérek elleneire, s meggázolák,
megtiporták azt úgy, hogy az otthon maradt csecsemő is megsiratta
harczaikat.
Ugy feküdtek ismét vissza sírjaikba, úgy aludtak el csendesen.
– – – – – – – – – – – –
Fű benőtte már a partot, innen is tovább ment a hun nép, ott feküdt
Bendeguz és Csaba vezér is a többi között, őket is elfeledték már.
Csak az elmaradt székelyek várták vissza még sokáig eltávozott hőseiket,
szájról-szájra, ivadékról-ivadékra szállt a monda, hogy elment tova
Csaba vezér, de majd visszajő derék táborral, mikor a székelynek már
legrosszabbul foly a sorsa.
Folyt pedig sorsa elég rosszul; de nem jött el segíteni Csaba vezér, s a
kik még vártak utána, azokat ki is csúfolták, s ha valamire azt akarták
mondani, hogy sohasem történik az meg, a gunyolók azt mondták helyette:
«Akkor lesz meg, mikor Csaba vezér eljön».
Lőn pedig, hogy minden oldalról megtolult a vész a kis székely nemzet
fölött; hatalmas szomszédok szövetkeztek ellene, hogy eltöröljék. Tíz
embernél is több jutott egy székelyre, s ha minddel megküzdöttek volna
is, azoknak sok atyjafia van, nekik sehol a világon. Bizony, bizony, el
kell veszni!
– Most ha jönnél, most kellenél Csaba vezér, jó vitézek! sóhajtának a
szorongatottak. Halljátok-e, tudjátok-e mennyi halál közelg reánk?
Régen alusznak azok már, régen is porrá váltak már, még a föld sem
ismerné, ki melyik volt az ő porhamvok? Olyan mély a holtak álma.
S már lángban ég a határ köröskörül, már hallik a kürtök szava; nagy
elsötétlő táborok szállnak a hegyekről alá; tenger a kis sziget ellen.
Sírnak a nép asszonyai, halálra készülnek a férfiak, s ha gyermekeikre
tekintenek, szomorúan kérdezik magukban: miért kellett ezeknek születni?
Csaba vezér, hős vitézek magas égben, mély föld alatt, halljátok-e ezt a
hívást?
Már kezdődik a kétségbeesésnek harcza, midőn ime holdvilágtalan éjszakán
nagy zaj támad az ég boltján, zörög a dárda, csattog a kard, robog a
paripa, tárogató rival, égrendítő zajjal ezernyi ezer fényes alak rohan
végig a remegő csillagok között; halvány arczaik ragyognak, fegyverök
tüzet villámlik, paripáik patkói alatt szikrázik az égboltozat.
Csatára! Csatára! Csaba jön és halott vitézei. Nézd, hogy csillog, nézd,
hogy villog kezében a csatacsillag! hogy forgatják kardjaikat, hogy
meresztik szemeiket! Hogy nyulnak kezeikkel feléd a magasból!
Nem sujt már a kard, csak ijeszt, de rémület állja el a harczosok szíve
mélyét. Ki csatázna szellemekkel?
Az ellenség futva fut a csatatérről, zászlóit is odahagyta, utána
mindenütt a fénylő szellemtábor, fehér zászlóival, fehér lovaival,
villám fegyverével; üldözve mindenütt a futó ellent, míg az ég tulsó
felén, hol az égboltozat ismét a földre ér, el nem tünnek újra.
A székely nép áhítattal emelé kezeit az égi segítők után s a mint végig
rohant a fényes tábor az égen, bámulva szemlélték, hogy egész hosszában,
a merre elhaladt, egy fényes út támadt az ég kárpitján, melyet szikrázó
patkóik tapostak ottan!
Ezért hívják hadak útjának máig is székely földön a tejutat.
Ez volt utolsó csatája Csabának és vitéz hőseinek.
Azóta pihennek!
Hogy alusztok olyan mélyen, ti örök vitézek!
(Iratott ez 1858-ban, a magyar nemzet legnehezebb napjaiban.)
A TENGERSZEM TÜNDÉRE.
Van a Székely-földnek egy csendes, emberlaktalan völgye, hol semmi hang
a vad madár kiáltásán s az örökké élő zuhatagon kivül, nem zavarja a
napvilágos éjfélt.
Fejsze sohasem irtotta ezeket a roppant fákat, vadász soha sem hajszolta
az otthonos vadakat itt. A messze-messze sejthető, nem is látható multig
szent volt e völgynek járása minden ivadék előtt.
Az időtlen idők óta egymásra dültek a vén fák, ott korhadtak, földdé
váltak s a rohából új fa nőtt ki; az is száz meg száz évig nőtt a szép
csillagocskák felé törve, azután azt is megrágta az idő és a féreg, az
is ledült és senki sem vette azt számba. A rothadt fák egészen tele
temették a mély vízmosási árkot, melyben a bérczi patak zuhog oly vígan,
s most, midőn a porlott fákat benőtte a fű, moha és erdei virág, úgy
tetszik, mintha a patak itt-amott a föld alá bujna s másutt ismét
előjönne.
Fenn egy kerek hegy tetején van valami csodálatos hely, egy nagy téres
rónaság az, benőve valami nagy veres, barna bozontu fűvel, mely mély
sötétzöld moha közől sarjadzott fel, rátekergőznek apró fehér indáju
halavány virágok, a minők másutt nem nőnek.
A ki e zöld fű közé lép, tán egyet e különös virágok közől leszakítani,
érzi, mint sülyed meg alatta a föld, mintha nem is föld volna az, hanem
csak egy vastag szövevény, mely a víz szinén ingadoz. Ha tovább
merészkedik valaki a csalfa látszatos mezőn, egyszerre megnyilik alatta
a fű, egyet sikolt, Jézus nevét kiáltja, annál rosszabb reá nézve,
mentől jobban sikoltoz; mentől jobban imádkozik, annál jobban lehuzzák
lefelé; a csalóka mező rongy moha- és gyökérszövedékké válik menekvés
után kapkodó kezeiben, lábait átfogják hálós erek, zöld szakállu
hinárrojtok és lehuzzák oda az ismeretlen mélységbe a feneketlen vizek
alá, még csak egy buborék sem jő vissza utána.
E nagy veszélyes mező színén apróbb, nagyobb tavacskák láthatók,
némelyik alig szélesebb, mint egy közönséges kád, s ha valaki a tulsó
hegy ormáról letekint e barna-zöld mezőre, úgy tetszik neki, mintha száz
meg száz ragyogó kék szem nézne fel onnan, csalfán integetve felé.
Jobb azt csak messziről nézni.
Túl az erdőn, túl a hegyen egy mélyebb völgy teknőjében fekszik, óriás
hegyektől körülvéve a Szent-Anna tó: csendes, mély tengerszem,
körülszegve sötétzöld fenyőkkel.
Olyan csendes, olyan hangtalan minden körül, mintha most merült volna
fel a tenger alól az egész tájék. Pedig mennyi történt itten!
Úgy tetszik az elandalgónak, mintha mindaz tegnap, tegnapelőtt lett
volna! pedig messze-messze mult már és csak emléke is alig van többé.
Mikor ez a tó is, meg az a másik is oda fenn, mely most fűvel van
benőve, a kis vízi tündérek országa volt s a zöld vízi király térdig érő
zöld szakállal, gyékény tutajon kievezett a zöld patakra aranyhajú
leányaival, apró-cseprő tündérkéivel, s egész hosszú délutánokon át
eljátszadoztak a meleg napfényen, a kis hüvelyknyi tündérkék hintáztak a
falevélen, elbújtak a nagy harangvirágok üregeibe s onnan kukucskáltak
elő, pohárnak vették a gyöngyvirág kelyhecskéit s mézharmatot ittak
belőle, szembeszálltak a tücskökkel s más harczias kinézésű bogarakkal s
hős csatákat vívtak velök, megnyergelték a nagy pávaszemes pillangót, s
ingerkedtek a csúf fekete pókkal, izmos kézzel szaggatva szét
szivárványt játszó hálóit, mikkel ő ártatlan legyecskéket fojtogat s
azokból szőttek-fontak vékony hosszú selyemfátyolokat, úgy illett a
termetükre.
A vén vízkirály azalatt behúzta magát vén faodvába s ott elüldögélt, nem
bántott senkit, szakállát belepte a penész, haját a moha, képén ezer
ráncz volt, s kezei, mint a reves fa, olyan sárgák voltak.
De leányai, a szép tündérleányok egészen másformák voltak. Fehér
testüknél nem volt fehérebb a hó, kék szemeiknél nem volt kékebb az ég,
s sárga hajuk mintha csupa aranyfonál lett volna.
Ott fésülték fényes arany-fürteiket fényes csigahéjfésűkkel, fontak
koszorút fejükre nefelejtsből, liliomból s oly bűbájosan daloltak, hogy
fű fa megállt hallására s a zengő madarak elhallgattak, hogy tanuljanak
tőlök.
Egyszer azonban emberek látogatták meg a tájat s megtetszett nekik a
szép csendes magányos hely; «jó lesz ez Isten tiszteletére», mondának s
oda a tengerszem partjára, a mély völgybe építettek egy kápolnát
Szent-Anna tiszteletére, azt nagy ünnepélylyel felszentelték, tornyába
csengő harangocskát szereztek, s attól fogva évről-évre nagy
bucsújárások történtek a székely földről a bájos Szent-Anna tóhoz. A
bűnösök, a szenvedők hetekig elimádkoztak ott a magányos kápolna
küszöbén, a minden emberi laktól távol eső helyen, s megenyhűlve,
megvigasztalva hagyták el a szentelt helyet.
Egy vén remete volt a kápolna állandó őre, az mindennap háromszor
megcsendíté a harangot, s az ősrengetenben szerteszálló hangok hullámos
ringása mennyei zengzet volt az eltévedt utasnak, az epedő bucsújárónak.
De nem szerette e hangokat a zöld vízi király, a tündérek nem állhatják
a harangszót; elbujnak, elrepülnek előle; a vízi tündérek sohasem mertek
már kiszállani a Szent-Anna tó partján, fehér testüket melegítni, arany
hajukat fésülni a napfényben; zsoltárének, harangcsengés elkergette őket
onnan. Mind felhuzódtak a felső tengerszembe, mely a hegy alatt össze
van kötve az alsóval.
Hogy még oda se hallhassák a kínzó harangcsengést, elkezdtek a kis
lidérkék apró vízi gyökerekből, hinárrojtokból, vízi folyondárból ingó
bürűt fonni a víz színére. Mindig fonták, egyre fonták: évről-évre
vastagabb lett a szövedék; moh benőtte, fű felverte, egészen hasonlított
a mezőhöz, csakhogy a fű gyökerei a mély vízbe ágaztak le.
Csak itt-ott hagytak a dolgos lidérkék nagy gömbölyű ablakokat a
csodálatos szövevényen, hol a nap lesüthessen a víz alá, s a tündérek
feljöhessenek széttekinteni a világon. Ezek a tengerszemecskék soha sem
nőttek be fűvel.
A harangszó azonban idáig is elhallatszott s a vízi király mérgében
tépte szakállát s a bűbájos vízi tündérkék kínjokban sírtak éjszaka,
hogy a pásztor-legények nem merték ott legeltetni marháikat, félve a
csodás hangoktól.
Egyszer oláh gulyás legényt fogadott egy székely gazda s bár előre jól
megmondta neki, hogy a kokojszás felé ne hajtsa a tulkokat, az agyafurt
csak azért is oda terelte azokat, s a mint ráesteledett az idő, tüzet
gyújtott s mellé hasalt.
Alig hogy elszunnyadt, arra ébredt fel, hogy a kokojsza felől nagy
bikabömbölést hallott; azt gondolta: tán idegen kivert bika akar
csordájára törni s kapva furkós botját, arra szaladt, a honnan a
bömbölés jött.
Nem látott azonban bikát sehol, hanem térdig sülyedt bele valamibe, s
csak alig tudott kivergődni újra a szárazra, egészen átázva.
A bika hangja egy vízi madártól jött, mely most megint távolabb zúgott,
hogy maga után csalja a legényt.
Ez azonban nem követte őt, hanem visszavánszorgott elhagyott tüzéhez, s
minthogy meg volt ijedve nagyon, csunyául káromkodott odáig.
A mint azonban a tűz mellé tett subáját keresi, akkor látja, hogy abba
egy csodálatos alak burkolódzott; egy törpe vén ember, földig érő
penészes szakállal, zöld ruhában, mohos fejjel, reves halavány kezeit
ott mellengetve a tűznél.
Az oláh legény sokat tanult odahaza a lidérczekről s nagyon megörült,
hogy most egygyel találkozott; kérdezé tőle, hogy mit hozott neki?
– Véka aranyat, zsák ezüstöt; mondá neki a vízi király, szakállából a
vizet csavarva.
– Mit adjak érte? kérdé a pásztor.
– Hozd el nekem a Szent-Anna kápolnából a harangot, s vesd bele a
tengerszembe, ott a hol a nagy veres fenyő kilátszik a kokojszából. Arra
van felakasztva bőr tarisznyákban arany, ezüst. Más nem viheti el azt
onnan, csak a kit én vezetek oda.
A legény megörült a szónak; kezet adott a tündérnek; csupa víz lett a
marka attól, mintha reves gilvát szorított volna bele, s megigérte, hogy
elhozza neki a harangot.
A vízi király ismét visszaballagott. Minden lépten csak úgy tocsogott a
lába, mintha vízben, sárban járna, s reggel meglátszott a nyoma, hogy
ott a fű mind kisárgult.
Másnap este nagy, mennyköves zivatar volt; a pásztorlegény elindult a
harangot elorozni. A villám hullott előtte, utána, belecsapott a tóba is
sistergő istennyilával: a szentségtörő nem tért vissza. A jámbor remete
aludt az Ur oltalmában, nem vette észre a rablást. A harang háromszor
megkondult, míg a tolvaj levette állványáról s olyan nehéz volt ez neki,
hogy szinte megszakadt bele, a míg a kokojszáig emelte, pedig egy
gyermek is elvihette volna máskor.
A vén tündér már várt reá a parton. A mint meglátta a harangot, gyilkos
örömmel futott oda, s legelső dolga az volt, hogy kitépte a harang
nyelvét s mint hatalmas királyi pálczát vitte azt magával előre. Utána
lépkedett a juhász, be a kokojsza közepéig. A hajló bürű sülyedt, ingott
lába alatt. «Ne félj semmit», szólt a tündér, mindjárt a fenyőnél
leszünk.
A zivatar is elmult addig, a hold is kisütött szépen mire a fenyőhöz
értek, melynek töve mélyen a víz fenekén volt.
A juhász itt belehajítá a vízbe a harangot; nagyot szólt az a vízbe
esve, s még a víz alatt is zúgott. A tündér pedig leemelé a fenyő
ágairól a két tarisznyát, egyben arany volt, másikban ezüst szinültig; a
juhászlegény kétfelől nyakába akasztá azokat s kérdezé, hogy merre
menjen már most vissza.
A tündér megmagyarázta neki:
«A hol eme sárga virágokat látod a fű között, oda bátran léphetsz
mindig, mert annak erős gyökere van, mint a kötél, összefogja jól a
bürűt, s nem szakad le az ember alatt.»
A juhász jól vigyázott rá s szép óvatosan lépkedve, kijutott a száraz
partra; de az a két tarisznya olyan nehéz volt a vállán; úgy húzták
lefelé a földre, végre lerogyott alattuk, s azután nem birt fölkelni
többet, mert ott rögtön bikává változott.
A székely gazda másnap este nagy csodálkozva látta, hogy hazatérő
csordája egy nagy fekete bikával megszaporodott, s csak arról lehete
megtudni, honnan támadt e csoda-állat, hogy a juhászlegény tüszője azon
módon ott maradt a derekán által fűzve s két szarván két felől ott
csüggöttek a pénzes tarisznyák. A vad állat úgy sóhajtott, úgy
könnyezett, mint egy ember.