Attila fegyvereivel akart dicsekedni, harmadik fogadta, hogy serleget
csináltat a nagy király koponyájából, hunok csúfságára, világ csodájára.
Megtudta e tanácskozást az ifjú Csaba vezér, s másnap reggelig három
hasonló koporsót csináltatott vasból, mint Attiláé, azokat megtöltötte
kavicscsal s a mint hasadott a hajnal, az egyik koporsót elküldé nyugat
felé, a másikat északnak, a harmadikat délnek, biztos vitézei által,
hogy azokat temessék el folyók partjaiba, királyi tisztesség mellett. A
mint pedig azok háromfelé elmentek a három vaskoporsóval, ő a
negyediket, az igazit, minden zaj és kürtszó nélkül szekerére emelteté s
tizenötezer próbált vitézét magához véve, elvitte azt kelet felé.
Az alánok, markományok és a góthok szépen meglesték a nagy pompával
eltemetett koporsókat s másnap éjjel fel is ásták mind a hármat, és
azután csak szidták egymást és saját pogány isteneiket, a mint nem
találtak azokban egyebet kavicsnál.
Csaba ez alatt kisded seregével sík, róna vidékre ért, s ott sátort
veretve, megállt.
Kétszáz rabszolgát kiválaszta Attila cselédsége közől s magához hivatva
legkedvesebb fegyverhordozóját, az ősz Kumárt, ilyen dolgot bizott reá:
– Menj jó szolgám e kétszáz rabbal s vidd magaddal a király koporsóját.
Addig menj, a míg egy nagy folyó partjához érsz, mely egy helyen kétfelé
válik s a szerint szigetet képez. Ott a folyó egyik ágát rekesztesd el
erős gáttal, hogy a víz mind a másikba menjen által. Mikor aztán a
puszta mederhez jutottál, ásass oda mély, de mély sírt s abba temesd el
a király koporsóját, újra behuzva azt földdel, s a gátat ismét
elrontasd, hadd omoljék rá újra a viz s aludjék ő a föld alatt s viz
alatt. Mikor pedig visszajövendsz a rabszolgákkal, jól vigyázz, hogy
magad közéjök ne elegyedjél, mert a mint a tábor közepére érnek, nyillal
minden oldalról összelövöldöztetem őket, hogy ne legyen senki élő, a ki
Attila sírját tudja, csak mi ketten, a kik el nem mondjuk azt senkinek.
Az ősz Kumár úgy tett, a hogy parancsolva volt neki. A hármas koporsót
Attila hullájával elrejtő nagy folyóviz medrébe s semmi ismertető jel
nem maradt ott, a miről valaha valaki reá találjon.
Mikor visszatértek a temetkező rabszolgák, Csaba engedte őket a tábor
közepére jutni, akkor egyszerre minden oldalról megeredt ellenük a
nyilzápor. Egy kiáltás hallatszott csak, a másikra már nem volt idő.
Mindnyájan ott hullottak el rakásra, átszegezve az éles nyilaktól. Még a
levegő sem tudhatta meg tőlök, hová temették el a királyt?
Csaba várta még azután ősz bajnokát Kumárt, de nem soká kellett utána
várnia, mert a mint a tábori nép behantolá a megölt rabszolgák tetemeit,
ott azok között megtalálták az ősz Kumárt is. Készakarva oda vegyült
közéjök, hogy ő is ott haljon el velök, hogy ne maradjon senki élve azok
közől, a kik a nagy király sírja fenekét látták. Igy kívánta azt Rika
is.
Maga Csaba sem tudta meg soha, atyját hová temették el?
És azóta sok esztendő elmult már: Attila sírját nem találta fel senki.
Jól el van ő téve most is, s tán hallja jól, hogy mik történnek mind ide
fenn?
A CSILLAGLÖVÉS.
Hazatért Csaba bátyjai táborába, azok együtt ültek a táltosokkal és
vezérekkel a nagy sátorban, mely Attila után üresen maradt.
Két testvér már ekkor gyülölettel égett egymás iránt; egy egész világ
jutott nekik örökségül, hogy tudtak volna rajta megosztozni?
Mikor a harmadik testvér is megjelent a sátor alatt, akkor kétszerte
nagyobb lett a testvérek haragja, mert Attila legjobban szerette, s
éltében is mindig mondá, hogy ez fogja az ő birodalmát fentartani, a
hogy azt az alirumna megjósolá. A főtátos kézen fogá Csabát s oda vezeté
Attila fegyverzetéhez, mely mellett daczosan állt a másik két testvér,
egymást szemeivel méregetve s irigyen lesve, mit fog Csaba választani
azok közől?
Csabának pedig megteltek a szemei könynyel, midőn meglátta azt a koronát
és elgondolta, hogy nincs többé a világon méltó fő, mely azt viselje, és
a kardot, utána gondolva, hogy a kar, mely azzal világokat rettentett,
oly csendes és hideg most!
– Ne adjátok se a koronát, se a kardot, mondá elfogódott szívvel, az én
homlokom, az én karom nem elég erős azokat viselni, adjátok nekem Attila
tegzét és puzdráját, én beérem azokkal!
A két testvér nagyot nevetett fölötte. Gyermeknek játékszer kell! Nem
irigyelték tőle a nyilakat; hadd vigye magával.
Csaba pedig kiment a sátorból a nyilakkal, s félrevette magát egy
berekbe, hol a forrás vize mellett eltemetett hősök sirkövei álltak.
Ott leült az egyik sírkőre s fejét tenyerébe hajtva gondolkozott, mit
tegyen a bűbájos nyilakkal.
Egy nagy gondolat támadt szivében.
Felfeszíté az ideget s ráfektetve az ezüst tollú nyilat, felemelé azt és
mondá:
«Menj jó nyilam, atyám nyila, Isten nyila, a hová én most küldelek.
Repülj fel-fel egész az égig, ott keresd meg azt a csillagot, a mely
Attiláé volt hajdan, és hogyha esik az lefelé a véghetetlen égből,
löveld meg, szegezd keresztül, hogy soha le ne huljon az égből.»
Azzal elpattantá az ideget: a nyíl szállt egyenesen fel a magasba,
sebesebben mint a hogy a madár tud szállani, mindig feljebb, mindig
feljebb, míg egészen eltünt Csaba szemei elől, és nem esett vissza
többé.
Estenden azonban, midőn bealkonyodott az ég s kezdtek a csillagok
egyenkint megjelenni rajta, íme egy fényes jel volt látható a menny
boltozatján: egy ezüst nyíl alakja, mely hegyével egy fényes csillagban
végződik.
– Atyám nyíla! mutatott fel az égre magasztos diadallal Csaba vezér s
mind a népek ott körüle áhitattal tekintének a csodálatos égi jelre,
mely úgy tünik fel, mint egy nyíllal meglőtt csillag, melyet reptében
ellőttek.
Három éjjel látszott fenn az égen a megnyílazott csillag, azután eltünt
az égben. A bűvös mondás nem engedte, hogy leessék, hanem elment az
bujdosni világtalan világokig. De valahányszor nagy harczok készülnek
itt a földön, megjelenik az emberek fejei fölött az atya nyila, a
csodálatos ragyogó jel, melylyel egy égi kéz az emberekre nyilazni
látszik s napokig fenyegetve áll az égen s azután megy ismét odább
ismeretlen útjaira.
A bölcsek üstökösnek nevezték el a csillagot, de ők sem tudják, hogy
miért hordja ott azt a nyilat szívébe lőve? honnét jön, hová lesz? s
miért jelenik meg mindig emberek romlása előtt?
Ha egyszer az a nyilas csillag le talál esni a földre…
CSABA ÍRE.
Milyen mulandó a világ! milyen mulandó az ember!
Még ma reggel fényes diadalmas férfiak vagytok, holnap csendes,
hallgatag emberek lesztek: még ma azt kérditek merész arczczal az égtől,
hol van az idő, mely túl akarja élni a hun népet, hol az Isten, a ki
megingassa örök birodalmát? s holnap az esti szellő fogja azt kérdeni:
hol vannak azok a férfiak, a kik tegnap a csillagokkal beszéltek?
Oh milyen könnyű elmúlni!
Ha annyi csillag le akarna esni az égről, a hányan el fognak esni a
földön, olyan feketén maradna az ég, mint a bezárt sír.
Nézzétek ezeket a fényes hadakat! Nincs olyan magas hegy, a honnan
végüket lehetne látni, ha a föld meghasadna alattuk, nem volna elég mély
őket elnyelni, ha az ég leszakadna rájuk, nem volna elég magas őket
eltemetni, oly erősek, oly hatalmasok. Nem a vihar az, a mi hangzik: az
ő csataordításuk az; nem a földrengés az, mitől a föld reszket: az ő
lovaik robogása az; nem az erdők rengetege az, a mi köröskörül befogja a
láthatárt: az ő lándzsáik zúgó erdeje az; nem a felhő az, a mi
elsötétíti a napot: az ő nyílaik zápora az!
Oh mi hatalmas nemzet Attila népe!
Mennyi örökséget hagyott fiaira a hun király! egyiknek a föld egyik
fele, másiknak a másik fele, – a harmadiknak jutott az ég.
És még az sem volt nekik elég.
Egy kard és egy korona maradt Attila után; a kardot választá Elmanzár, a
koronát Uzindur, és azután megbánták mind a ketten, hogy mind a kettőt
meg nem tartották maguknak.
Ejh, milyen kár ennyi szép országot kétfelé osztani, gondolák magukban.
Minek volna ketté szakasztani a szép hun nemzetet? Gondoljunk egyet
testvér.
Szálljunk le a síkra ketten; ide mellém, a ki engem szeret; oda melléd,
a ki téged szeret, harczoljunk meg a világ birodalmáért! Öljük egymás
népét, míg benne tart, a melyik fenmarad, uralkodjék egyedül egymaga.
Tetszett a tanács Uzindurnak, tetszett Elmanzárnak is; csak a legifjabb,
Csaba, szomorodott el felette, s sokáig könyörgött nekik, hogy ne
pusztítsák egymás drága rokonvérét, forduljanak inkább háttal egymásnak
s menjenek, ki jobbra, ki balra.
Nem hallgattak reá azok. Az egész hun nemzet leszállt a Duna melletti
nagy síkra, ott két roppant táborra oszlott, mely egymással szembe
állott; csak kevesen, alig tizenötezernyi had vonult fel Csaba vezérrel
egy hegyre, onnan nézett alá sírva az egymás halálát készítő népre.
A keleti szolganépek mind Elmanzárral tartottak, a nyugatiak Uzindurral
és sem egyiknek, sem másiknak neve nem maradt fel máig.
Volt egy ravasz fejedelem az idegen népek között, a kit Alariknak
hívtak. Midőn Attila fiai felszólíták a nagy rengeteg tábort, hogy ki
kit szeret, álljon a mellé s a melyik legyőzetik, az szolgálja a
másikat: akkor ez idegen király összeszólalkozott a többi jövevény
fejedelmekkel, kik mind Attila fegyverhordozói voltak s ilyen dolgot
főztek ki egymás között:
A beállandó csatában az idegen harczosok arra vigyázzanak, hogy egymást
ne irtsák a harczban, hanem ha Elmanzár keleti góthjai találkoznak
Uzindur seregével, vágják közerővel a hunokat, s Uzindur nyugati góthjai
Elmanzár hunjait, egymást pedig megkimélje a góth és a markomány, hadd
fogyjon maga a hun egymás kardcsapásaitól, s mikor mindkét testvér jól
megírtá egymás rokonnépét, akkor az idegen fajok meg nem fogyott erővel
támadjanak mind rájok, és veszítsék el mind a kettőt.
Jól volt kifőzve, jól volt végrehajtva.
Korán reggel megkezdődött a harcz, hajnalhasadtára megszólaltak a
kűrtök, a vezérek kiálltak seregeik elejére s a zászlókat kibontották; a
nap is reszketett ennyi kard láttára.
Megindultak egymás ellen a seregek, pedig semmi jó jel sem mutatkozott a
harczra. A míg még veszteg állottak szemben, sánta vaddisznó jött elő az
erdőből, kilencz koczájával, s nagy röfögve, sántikálva végig baktatott
a két sereg között. Ez nem jó jel! dörmögék a harczi jósok. – Midőn
pedig megindultak, olyan nagy forgószél támadt a két tábor között, hogy
egymást nem láthaták tőle, s az összerontó két sereg szemét elvakítá
porral.
– Csak előre! ordítá a két királyfi, daczolva éggel és viharral s a
tánczoló szélörvény közepébe vágtatának paripáikkal, kivont karddal
vágva utat a zivatarban. Bibor palást volt Uzindur nyakában, tarka
párduczbőr Elmanzár vállain.
De a szélisten nem engedé megcsufolni magát. Ott megfordult haragosan
egy álló helyében tízszer, huszszor s a két egymásra rohanó királyfit
úgy vetette le lováról, hogy az egyik balra esett, a másik jobbra
fordult le, a zászlóvivők kezéből kitekerte a zászlókat s midőn bömbölve
odább vonult, meglátszott ott a magasban, hogy ragadja, hogy csóválja
felhős üstökében Uzindur biborpalástját s Elmanzár párduczkaczagányát,
ringy-rongy foszlánynyá szaggatva.
A hun íjászok nyílat lőttek a forgószélbe, belékiáltva a vad káromlást:
«Vidd ezt fiadnak ebhozta! kutya áldotta!»
Azzal rohantak egymásra. A szél bömbölve ment tova.
Percz mulva túl dörgé távozó üvöltését a harczi lárma, a buzogányok
döngése a paizsokon, a harczi bárd öldöklő zuhanása, a nyílsűvöltés, a
kardcsattogás, s a hosszú góth lángpallosok csattogása.
Nap ne lássa ezt a képet! föld ne álljon meg alatta! Hogy gyilkolta
testvér a testvért eszeveszett indulatban! hogy tompult el a hun
fegyvere a hun vérben! hogy küzdöttek egymással még a földre leesve is,
késdöféssel, fojtogatással.
Egy órában két csapat küzdött egymással, a másikban egy sem volt ott,
lefeküdtek, elhullottak.
Mint két vérengző oroszlán kereste egymást a harcz dühében Elmanzár és
Uzindur. Uzindurt meg lehetett ismerni a fejére tett tízágú koronáról,
mely tízfelé lövelte sugarát, a mint a nap gyémántos szarvaira sütött;
Elmanzárt is megismerték hosszú egyenes kardjáról, a mit Isten hajított
alá az égből, s melynek minden csapása azt mondta: «meghalsz».
Délig tartott már a harcz; a két királyfi keresztül-kasul gázolt
ellenfelének táborán, úgy, hogy mind a két tábor megfordult egészen,
egyik a másik helyét foglalta el. Csak hogy felényi helyen elfért most
mind a kettő, mint hajnalban.
Csak ekkor vevék észre Attila fiai, hogy az egész csatatéren egyedül
küzd a hun egymással; a góth, alán, az idegen lassan különvált a harcz
alatt s mig a keleti hősök egymás erejét fogyaszták, addig ők
megpihentek, s nagy erős zárt tömegben fogták körül a megfogyott hun
sereget.
– Ne bántsd egymást, ne öld a testvért, hun vitéz! ordíta mind a két
testvér az összegomolyult hadakra s kétségbeesve futottak,
szétválasztani küzdő vitézeiket. Késő volt már. Az idegen hadak zászlói
már köröskörül lobogtak a halmokon, s a hun csak felényi volt, mint
elébb.
Hol legtöbb halott feküdt egy rakáson, ott találkozott össze a két
testvér. Egész nap egymást keresték véres kardokkal kezeikben, most
megtalálták végre; megtalálták, de csak azért, hogy összeölelkezzenek, s
búcsút vegyenek egymástól.
– Elrontottuk a hun népet! szólt Uzindur, bátyja vállára omolva.
– Csak három napja Attila halálának! hörgé Elmanzár és alig tudta a szót
kimondani.
Az idegen hadseregek már megfútták trombitáikat s a délczeg Alarik
kiáltása hangzott fennen:
– Eljött a nap Gógnak és Mágógnak hadai, hogy eltörültessetek a földnek
színéről; hajolj meg a te uradnak, a halálnak arcza előtt.
– Nem úgy rabszolga! ordítá Elmanzár, felemelve irtózatos fejét s
hátravetve vérázott fürtjeit. Engem küldött az Isten te reád, nem téged
én reám. Te vagy a bűn, én a büntetés. Ismered-e még e kard villogását?
Fordulj vissza Uzindur: én jobbra, te balra! Vágj bele, a hol sürűjét
látod. Te pedig Csaba oda fenn a hegytetőn, fuss e hegyről, fuss hazáig,
a hét hegyen hét erdőn túl, vidd hírül az apáknak, hogy a hun nemzetet
nem űzte el senki e földről, mert itt hagyta magát eltemetni.
Csaba vezér hallá a hegytetőn bátyja kiáltását, de nem fogadta szavát,
hanem a mint meglátta a hun veszedelmét, rendbe állítá kis
tizenötezernyi hadát s midőn ott alant százezrek omlottak egymásba, ő
elszántan lerontott közéjük s hátulról ütve a támadó markományokra,
véres utczát vágott magának rajtok keresztül testvérei seregéig,
Elmanzárt és Uzindurt kiáltozva végtül végig.
Mentül tovább haladt az ellenség közepébe, annál többen-többen jöttek
mind egyre ellene, a sok meredő dárdától nem láthatta a hun lobogókat, a
három testvért úgy szétterelték egymástól, hogy a kietlen nagy síkságon
egymásra nem birtak akadni s csak úgy bolyongtak előre hátra.
Össze volt már keveredve minden tábor. Örömest elhagyta volna a harczot
egy is, más is, de nem tudhatta, merre van előre, merre hátra? akár
merre vágta keresztül magát, mindenütt új ellenséget látott szemközt
jőni, és az ellenség is ment volna már a csatatérről, de mindenütt hun
csapatot talált s ölték egymást, míg benne tartott.
Csak a késő holdatlan éjszaka vetett véget az őrült harcznak, eltakarva
árnyaival élőket és halottakat.
Minden tábor ottan ült meg, a hol az alkony meglepte, s a neszező
éjszakában a haldokló százezerek nyögése fölött hallatszott a távol
kürtök hívogatása, mint gyűjté mindenik sereg szétszórt harczosait ismét
össze.
Kürtöltetett Csaba vezér is, éjfélig fuvatta a kürtöket. A jó harczos
hadseregből nem jött vissza több ötezernél, tizezer ott feküdt halva,
haldokolva a vérrel tiport mezőn.
Csaba vezér szeméből megeredt a köny, mind igazi fejenként kiválogatott
hősök voltak azok, szine java a hun népnek, a kik őt mindnyájan úgy
szerették, miként édes testvérüket. Most olyan halaványan feküsznek a
földön. Kezeikben a fényes kelevéz, fejeik alatt a délczeg paripa.
A királyfi addig búsult ennyi jó vitéz elmultán, míg egyszer azt
gondolta magában, hogy elővette bűvös tegzét s a második nyílat
ráfektetve mondá:
– Repülj nyílam, atyám nyíla, Isten nyíla; keresd fel azt a jó füvet,
mitől minden seb beheged, mitől az élet visszajön, találd meg nekem azt
a mezőn.
És a nyíl elrepült süvöltve, sokáig repült a föld felett, egyszerre
lecsapott a fű közé.
Csaba vezér futott utána. A fű között meglelte a nyílat s ime az egy
mezei virág közepén volt keresztüllőve, melynek nagy széles ernyője volt
felül, tömjén szaga s a hol e nyíl megsértette, ott kék tej folyott
belőle.
A királyfi rögtön meghagyá a táltosoknak, hogy a hol olyan növényt
lelnek, szedjék össze a mezőkön s facsarják ki valamennyiből azt a kékes
fehér tejet.
Akkor vevé Csaba a tömlőt, melybe a virágtejet facsarták s végig járva a
holtak mezejét, egyenkint felkeresé ottan minden elhullott harczosát, s
újját a bűvös írbe mártva, megkené azzal tátongó sebeiket, s ime a merre
csak járt, mindenütt felkeltek utána a már meghidegült tetemek, helyre
igazíták sisakjaikat, pánczélaikat nyiladozó sebeik felett,
felnyergelték holt paripáikat, összekeresték elhullott fegyvereiket,
szépen csatarendbe álltak, mindezt egy szó beszéd nélkül, úgy, hogy
midőn szürkületkor Csaba vezér hátratekintett, egy halavány tábort
látott csatarendben háta mögött, kiknek sápadt arcza mind ő felé volt
fordítva, merev, mozdulatlan szemei egyedül ő reá néztek. Mindenik ezred
derekán ott álltak a zászlótartók, kezeikben a kibontott lobogó, de a
szél, bár erősen fútt, nem lobogtatá azokat, sem a lovagok kócsagjait,
darutollát; vítézkötés és párduczbőr mozdulatlan csüggött rajtok.
Már szóltak a támadók kürtjei korán reggel, a félbehagyott harczi munka
újra elkezdődött. Előjöttek újra a vad, félmeztelen hadak, kik lovaik
hátán háltak, és a fényes pánczélos légiók és összecsaptak egymással.
Háromszor kivágta magát Elmanzár a tömkelegből néhány ezered magával,
háromszor visszatért újra, hogy az ott maradtakat kiszabadítsa, az
elhulltakat megboszúlja; harmadszor már csak huszonnégy jó lovag tért
vissza vele a csatatérre. Most már csak azért küzdött, hogy meghaljon,
odaveté magát, hol legdühösebben folyt még a harcz, megölte az alán
vezért testőrei közepett, s letépték a góthok zászlóját az elrabolt
kopjanyélről; vitézei egyenként elhullottak mellőle, ő maga paizstalan,
puszta fővel nyargalt a vérmezőkön keresztül; és nem tudott meghalni
sehol. Jó vitézek, híres hősök állták útját, mind elhulltak; kardja
áthatott vérten, sisakon, őt nem tudta senki megölni. Pedig már csak
egyedül volt. Betántorogta az elvesztett csatamezőt, keresve halálát, s
mint a dühödött fenevad, ijedelme volt egymaga az egész csordának, mely
kétfelé nyílt előtte. Hogy nem tud meghalni sehol! Végre eszébe jutott
az, hogy kezében a hadisten kardja van, az nem engedi, hogy meghaljon,
midőn már nincs kedve élni. S fogta a kardot, beleszúrta azt a földbe
markolatig, elhányta magáról királyi öltözetét, úgy ődöngött ki fáradtan
a tomboló seregek közé, buzogányát forgatva feje fölött; messziről egy
nyíl eltalálta, keresztül járta szivét, lerogyott, a rohanó hadak
keresztülgázoltak rajta. Senki sem tudta meg, hol esett el?
Csak Uzindur harczolt még a hunok valamennyi ellenségeivel népe
maradványai közt. Utolsó erőfeszítés volt az minden részről. Ide tartott
góth és alán, ki még mozdulni birt, ki még torkig nem lakott a vérrel.
A legelkeseredettebb harcz közepén váratlanul, zajtalanul egy új sereg
lepte meg a küzködőket: Csaba vezér harczosai.
Ötezer megmaradt vitézét hátrahagyva, hogy őrízzék a szekérvárban maradt
nőket és gyermekeket, ő maga a feltámasztott tízezernyi sereg élén
megindult az ütközetbe; kezében csóválta a hétágu csatacsillagot, mely
hét sebet üt minden lecsapásra, s keresztül jár pánczélt, paizst.
Szótlanul követték a halvány férfiak, még a kardnak is alig volt hangja;
s a hátrahagyott testvérek bámulva nézték, hogy a lovak lábai alig
látszanak a földet érni, s az induló sereg robogása nem hallik a mezőn.
– Rajta! előre! sírból kelt vitézeim! kiálta a királyfi a küzdő tömegek
közé érve; a néma bajnokok sarkantyúba kapták paripáikat s repültek
utána, mint a szél.
Az ellenség hadsorai megrettentek a halvány sereg láttára, mely villogó
karddal közeledett rájuk: nem egy a tegnap győzők közől ismert rá a már
egyszer megölt ellenség alakjára, ki most tátongó sebével újra felült
paripájára s újra csóválja a kardot. És kard, kopja hiába fárad ellenük,
a vett sebet nem érzik ők, a vas éle nem fáj nekik, a nyíl megáll
testökben s még csak ki sem rántják onnan, így haladnak harczolva előre.
A győzelmes Alarik messziről látva seregei bomlását, szembeszállt az új
ellenséggel, ő maga vezette győzelemittas harczosait ellenük.
A mint megpillantá Csabát, egyenesen neki vágtatott. Egy magas bajnok
alakja állta útját. A hős Tusa alakja volt az, kit tegnap egy góth
nyílával szíven keresztül lőtt, a nyíl tolla most is ott állt ki
melléből; Alarik hozzávágott hosszú lángpallosával, a rémvitéz nem
kerülte ki a csapást, végig hasította testét a kard. És akkor látta
Alarik elborzadva, hogy a sebből egy csepp vér sem jött ki, az arczon
nem látszott fájdalom. A rémvitéz most visszavágott; Alarik kardját
tartá a kard elé, s a mint hozzáért ama vas, mintha a villám ütötte
volna meg, úgy elzsibbadt egyszerre karja s a lángpallos messze kirepült
kezéből, süvöltő ívet képezve az alán sereg zászlói fölött.
Előre Csaba! előre sírból kelt vitézek!
Fel Krimhild! Fel Nibelung hősei! Erre a csatatér; ne arra tartsatok!…
Mindenki menekül…
Ki nyugat, ki kelet, ki meg északfelé fut, merre az ijedelem viszi.
Barát és ellenség, győztes és legyőzött, szerteszét riadva, lehült
harczi vágygyal száguld el a csatatérről; megrettent a legbátrabb férfi
is e tömegben közeledő hullahősök sápadt alakjától, kiket kard meg nem
öl, kiken dárda, nyíl vért nem ereszt, kik szótlanul, haragtalanul
nyomulnak előre, lábaik dobogása csak alig hallatszik, a lesújtó kard is
csak villámlik, de nem cseng kezeikben. Előttük két csodás alak járul:
az egyik Csaba vezér, pánczéltalan, sisaktalan ifju, kezében a
hétcsillagu lánczos buzogány; mikor lecsap vele, mintha annyi csillag
sújtana alá az égből. Őt pedig senki sem sértheti, akár jobbról, akár
balról, akár elől támadja őt az ellenség, mindenütt egy fehér árnyat lát
maga és Csaba között, mintha valami női alak repkedne a vezér körül, ki
félre csap nyilat, kardot, a mely felé van intézve. A másik alak Tusa
vezér, szívén keresztűlütve a nyíl, teteme nyílt sebekkel rakva; lovának
csak három lába van, a negyediket góth alabárd vágta el csülökben, és a
ló három lábbal is oly gyorsan fut, a szél alig ér nyomába.
Mindenki eltakarodott már. Uzindur zászlói délnek tünedeznek el, a góth,
a szláv északnak, nyugatnak rohant csörtető táborával, a vérmezőn nem
maradt más, csak a halottak: a halottak ott a földön, s a halottak ott a
lovon.
Egy sem hiányzott a hullahősök közől, csupán kéz, láb s egyes tagok
hiányoztak róluk, miket a harcz itt-amott leszabdalt fagyos tetemeikről.
Végzett munka után hadi rendbe álltak Csaba vezér előtt, mintha
kivánnák, hogy mustrát tartson fölöttük. A ifjú vezér végig ment a
hadsor előtt; itt-ott régi ismerős bajnokát pillantá meg; annak
megszorítá kezét, olyan hideg volt ez a kézszorítás.
– Jó hőseim, szól a vezér, halott vitézeihez, figyeljetek szavaimra.
Meg sem mozdultak azok, úgy figyeltek.
– Ti eljöttetek az én hívásomra az örök nyugodalomból, hogy a hun
nemzetért megvíjjátok a harczot. Dicsőség érte az Élőnek, az
Örökkön-élőnek!
E szóra a hullahősök mind felemelék kőmerev szemeiket az égre, s ajkaik
mind nagy kiáltásra nyiltak meg, mintha diadalordítást hangoztatnának:
de hang nem hallatszott ez ajkakról; csak nagy sokára, midőn ajkaik
ismét csukva voltak, hallatszott onnan magasból, mintha az égboltozat
verné vissza, a néma kiáltás messziről jövő visszhangja, oly hosszan,
oly kisértetiesen…
– Ti jó hősök, kik a hun nemzetért elhagytátok a sírt, im jutalmul
fogadom tinektek, hogy én elviszlek benneteket azon földre, honnan
apáink egykoron kijöttek, s a holott ősapánk, az ősz Bendeguz uralkodik
most is, oda viszlek vissza, tűzön vízen által, s ottan temetlek el,
mint jó igaz vitézt, egyenkint titeket, ősi hon földjébe, szent vizek
partjára, választott fák alá.