ébredő dilekel e szókkal üdvözlé boldogságának sokszorozóját és
elosztóját:
– Irj nekem e mai nap emlékére valami jeles mondatot az albumomba.
Csalavér fogá az aidiographont (örökké-irótoll) és e nevezetes igazságot
jegyzé fel az album collodium hártyalevelére:
«Gletikum fog ka bal notal, de bal votik nolel meg.»
A mi, ha philologiai ismereteink nem csalnak, annyit jelent magyarul,
hogy:
«Nagyobb bolond, mint egy tudós, csak egy másik tudós lehet.»
REGÉK.
HOLTAK HARCZA.
Ne lássalak unalmas, egyhangú világi élet!
Maradjatok el tőlem józan gondolatjai a megfontolt tudásnak, égmérő
szögletek, ártatlan csillagok után leskelődő csövei az égbuvárnak;
tágulj keblemről mindenható számtudomány, megczáfolhatlanságod
lidércznyomásával, földre vert abroncsok, egyenes vasutak, és ti
vaskezű, vaslábú szörnyei a vizeknek és szárazoknak, gőzokádó
torkaitokkal, engedjétek meg nekem, hogy ne halljam egy perczre
szorgalmas, haszonhajtó munkáitok zaját, hogy elfelejtsem azt a
rettenetes tudást, hogy a semmiből nem lesz semmi, és csak az lehet, a
mi van!
Hadd lássam még egyszer az eget és földet megnépesülve fényes, ragyogó
valókkal, a kiket a bölcs tudás egy lehelletével lesöpört az ég és a
föld közől; hadd beszéljek színről-szinre azokkal a csodás, rejtélyes
szellemekkel, kiket a mindent tudni akaró ész rég lombikba téve,
vegytani részekre bontott, megtanult, megtagadott; hadd járjak a még élő
csillagok között, a mik azóta, hogy a bölcs csillagászok egyenként oda
szegezték őket az égboltozathoz, megszüntek intézni emberek és népek
sorsát; hadd beszéljek azon csodás, rejtelmes alakokról, mik tűneményes
történeteiket beleszőtték az emberek életfolyamába, sötétebb árnyékot
vetve arra, mint maga az éjjel, és világosabb fényt, mint maga a nappal,
tűzorczájával, szivárvány övével, rózsapalástjával.
Hadd mondhassák: miként az ezernyolczszáz ötvennyolczadik esztendőben
élt egy bohó poéta, a ki azt kívánta az emberektől, hogy miután hét nap
hetvenhétszer tele olvasták magukat kőkemény világbölcseséggel, csontos
velős távirati sürgönyökkel, csalárd börze-árfolyamokkal, zab- és
burgonya-kelettel, nagyszerű hadseregek nagyszerű mozdulataival, hajóra
szállásuk s arról leszállásaikkal: akkor ismét hallgassanak meséket,
mikben aranyhaju tündérek szórják az aranypénzt, szellő paripákon
repkednek a hősök, holtig szeretnek a szeretők, s még haláluk után és
még a fekete sírban is érzik a bús, sírbólkeltő honfájdalmat azok, a kik
száz meg száz esztendő előtt el tudtak hullani érette, – s más efféle
bohó agyrémeket.
– – – – – – – – – – – –
A TÜNDÉR NŐ FIA.
Vagy volt, vagy nem volt, az is meglehet, hogy csak álom volt: élt
egyszer a világon egy nagy hatalmas nemzet, a kiket úgy neveztek, hogy:
«a hunok».
Sok ideig, talán száz esztendőnél is tovább, álmodott ezzel a nemzettel
egész Európa; beh gonosz álmai lehettek tőle, mintha vérben úsznának
egész nemzetek, mintha ezen a térképen, mely Európát kisasszony alakban
mutatja, minden folyóvíz pirossal volna kifestve, s minden város helyén
egy-egy tűzokádó hegy volna, s valami gonosz erős kéz belenyulna az
országok határaiba, s mint a pók-szövedéket, úgy kuszálná össze azokat,
hogy egyik ország sem ott találná meg körvonalait, a hol azelőtt a
földabroszon voltak.
És azt is álmodta a világ, hogy egy hatalmas démoni, félisteni alak
emelkedék ki e rettenetes nép közől, a ki úgy gyomlálta ki a népeket a
föld színéről, mint a gazt, a ki kardja hegyével országokat forgatott
fel és nevezte magát Attilának, az Isten ostorának.
Milyen jól eshetett nekik, mikor felébredtek ebből az álomból s akkor
látták, hogy csak álmodának; hogy a nagy hun nemzet nincsen, eltünt,
álom volt, és a rettenetes királyi alak nincsen sehol, álom volt; nem
kell az Istennek ostor; jók az emberek, minek bántaná őket ostorral?
Pedig úgy volt az, hogy meghalt Attila; senki sem tudta őt megölni,
ámbár örökké egy úton járt a halállal; midőn száztíz esztendős volt már,
akkor megölte őt maga az Isten, saját vérébe fullasztá; külömben még tán
most is élne.
Három fia maradt az Isten ostorának, a legnagyobbikat hítták Elláknak, a
középső neve volt Dengezics, a legkisebbiké Irnák. Így nevezte el őket
valami kegyetlen ellenséges ember, a ki még a neveiket sem engedte
fennmaradni, holott azokat másképen nevezték; a legnagyobbikat
Elmanzárnak, a középsőt Uzindurnak, a legkisebbet Csabának.
Miként a tündérregékben szokott lenni, három királyfi közől mindig a
legkisebb a legkedveltebb, ezt szereti apja, anyja, ezt szereti minden
szellem.
Mindenik fiú más-más anyától származott. Elmanzár anyja hun fejedelmi nő
volt, azért ő hozzá ragaszkodtak a hunok vénjei, a táltosok, a tűz-őrök,
az áldozatgyújtók és a vad, zergebőrbe öltözött fajok legvadabbjai, a
kik nyersen ették a húst, melegen itták a vért, és meztelen harczoltak a
csatában, mind az utolsó csepp vérig.
Alán herczegleány volt Uzindur anyja, őt szerették az idegen meghódított
népek, mert ő maga is félig idegen volt, kék szemű, szőke hajú a fekete
barna hunok között, és szelid volt mindenki iránt.
A legfiatalabb király anyját hítták Rikának. Ez nem volt sem hun, sem
alán, sem semmiféle nemzethez nem tartozott, hanem tündér volt. Azon
alirumnák ivadéka volt ő, kiket a szittya királyok varázslataikért
kiűztek a puszta erdőkbe, s kik ott a vad tündérekkel és varázslattevő
alakokkal megismerkedve, eltanulták a négy elem titkait, emberek javára
és romlására.
Ő vezette be Attilát fehér keselyü képében az igéret hazájába s ott
megállva vele egy magas hegyen, neki adá a világot, a mennyire a szem
elláthat, és a mennyire el sem láthat. Az idő pedig fényes volt, és a
táltosok, a kik ott tiszteletet tőnek a hegytetőn, a világ négy végére
láttak le onnan.
Attila azután ment a világ négy része felé, elfoglalt mindent, a merre
ember lakott, s mikor ismét visszatért a hegyhez, a honnan kiindult, már
akkor Rika meg volt őszülve s már akkor Csaba nagy derék vitéz volt, a
ki apja jobbján küzdött mindenkor a harczban.
El volt már foglalva az egész világ, és azon mind a hun nemzet
uralkodott. Csak az volt még a kérdés, hát a hun nemzeten ki fog
uralkodni, ha Attila meghal?
Egy napon kiviteté magát Rika az Olt csendes forrásához s a hun gyenge
szűzek által megmosatván hervadt tagjait, azt mondá:
– Most fektessetek le engemet a harmatos fűbe, mert én meg fogok halni;
az Élő, az örökkévaló lehelletét érzem arczaimon, és semmi fű és semmi
mondás meg nem gyógyít engem többé. – Azzal folytatá a Rika:
Vágjatok ki az erdőből négy szál nagy lombos fenyőfát, tűzzétek le a víz
mellett, engem pedig fektessetek oda a négy közé, úgy, hogy arczommal
kelet felé feküdjem, mert oda térek vissza. Hét nap, hét éjszaka
hagyjatok ott fekünnöm, s hányjatok az alatt zöld diófaleveleket a
vízbe, hadd vigyék azokat alá a hullámok, hadd tudják meg róla a délczeg
hősök, kik ott itatják paripáikat, s a gyenge hajadonok, kik ott merítik
korsóikat, hogy valaki meghalt Hunországban. Hetednapon jőjenek oda
hozzám Attilának, Isten vészangyalának fiai, s lehajolván hozzám,
arczomat csókolják meg rendre. És erről tudjátok meg az Élő, az
örökkévaló rendeletét. Mert valaki a három közől uralkodni fog Attila
után a hun nemzet fölött, annak csókolására fel fognak nyilni szemeim,
és szavaira felelni fogok, miként ha életben volnék. Azután ismét
meghalok, és nem lát engem senki más, csak az, a ki hívni fog, és az is
csak akkor, a midőn nagy szüksége lesz rám. Most tánczoljatok és
énekeljetek, a mig a nap leáldozik.
A hun szűzek tánczoltak és énekeltek a nyugvó ősanya körül, a míg a nap
nyugvóra vált. A nagy fényárasztó tűzisten alig rezgett már a
láthatáron, csak a félorczája volt még ki a sírból, melybe minden este
lefekszik; az alirumna bágyadt szemekkel kisérte a bágyadt fényt, még
egyszer összenéztek, mintha egy búcsupillantást váltanának egymással, s
azután lehunyta mindkettő szemeit, – a nap is, és a királyné is.
Hét nap, hét éjjel üvöltöttek a kürtök a Hargita ormain, ki sem aludt s
újra égett az oltártűz a halmokon, a hűs habok a tengerig is lehordták
már azalatt a beléjük hányt gyászlombokat, mire a hetedik nap elmult.
A heted napon összejöttek az ország bölcsei, nagyjai: a vezérek, kik a
csatákat intézik, a táltosok, kik a napjárásból, madarak beszédéből
jósolnak, a gyulák, kik a tűzet fenntartják az oltáron, a kardosok, kik
az Isten kardját hordják a csatákban, az áldozók, kik az oltármének
vérét megeresztik, a rabonbánok, a kik igazságot tesznek, és a
garabonczok, a kik az ellenségtől esőt és harmatot vesznek s szelet és
földindulást adnak el neki. Ezek mind összegyültek Rika ravatala körül,
mely szép virágos pázsitból vala felhányva, tele illatos virággal,
melyek csengő kelyheikkel most is az alvó tündér fülébe látszottak
beszélni.
A ravatal lábainál álltak Attila fiai, és az ősz vezér maga fehér
koronátlan fővel. Álltak mind, és le sem ültek, mert a hol ravatal van,
ott nincsen helye a trónnak; – a halott a legnagyobb úr.
Csak azt várták, míg a nap első sugára kigyulad a hegyek mögül, akkor a
legvénebb táltos meglocsolá valamennyit tiszta vízzel, melybe
árvafenyűágot mártott; elmormogva szép csendesen, hogy égessen e víz
mindenkit, a ki tisztátlan szívvel jött e helyre.
A nap legelső sugára aranynyal hinté be a halott arczát, s a hosszú
fehér hajfürtök, a mik el voltak mellette omolva, úgy látszottak, mintha
félig arany, félig ezüst szálakból volnának vonva. Az agg király oda
ment a halotthoz, s annak fejét ölébe véve, nézett reá sok ideig
szomorúan és hallgatva.
Azután felemelte éles, uralkodó szemeit. Egy szokatlan könycsepp
ragyogott azokban: mintha az emberütő villám szivárványt vonna maga elé.
Tündérnek adta a szivét, és most a tündér leviszi azt magával a sírba,
és azoknak mind, a kik őt szerették, elviszi magával szíveiket, és ott
fognak azok fájni a sírban, hogy még az unokák unokái is érezni fogják a
fájdalmat és nem tudnak megválni attól a földtől, a hova Rika van
eltemetve, a kit úgy szeretett az egész nemzet.
– Jőjj te Elmanzár, szólt a király a legnagyobb fiúnak, ime anyád itt
fekszik halva előtted, mert anyád volt neked is, miként egész
nemzetének; csókold meg utoljára orczáját.
A nagy hős termetű férfi, zord marczona alakjával, fegyvertől
körülcsattogva lépett oda a halotthoz, hátra vetette lelógó barna
üstökét, s bajuszát kétfelé törülve megcsókolta a halott hideg arczát.
Hideg maradt azután is. Elmanzár a földre dobbantott lábával, midőn
felállt.
– Jőjj Uzindur; – inte Attila a középsőnek. – Téged jobban szeretett
Rika, mint saját gyermekét, tulajdon édes anyádnál is jobban szeretett.
Csókold meg hideg orczáját, talán fölmelegszik tőle.
Uzindur már ekkor ismerte a csókok édességét ifjú leánykák ajkáról, s
borzadott a halott csókjától, mely hideg és hidegítő. Mindenki jól
láthatta, hogy elhalványult, midőn Rika arczát ajakával érinté; pedig
csak alig ért hozzá.
És ime, a mint fölállt onnan, elborzadva vette észre ő is, más is, hogy
a halott hideg homlokán, mely sima volt ez ideig mint a márvány,
egyszerre mély, haragos ráncz támadt, összehuzva a vékony ezüst
szemöldöket.
Uzindur eltántorgott onnan, fehér arczát reszkető kezébe temetve.
Csak a legkisebb fiú volt hátra; az ifjak szemfénye, Csaba. Sok szép
hajadon hő szíve epedett már titokban a szép deli ifjúért, de még ő nem
érté a titokban járó sóhajt, s lesüté szép nagy szemeit; azért is, mert
szemérmes volt, és azért, mert tele voltak azok könynyel, s piros két
arczáján pörgött alá ez a legdrágább igaz gyöngy.
A király nevén szólítá őt:
– Jőjj fiam, Csaba; nézz anyádra, ne a földre, mely őt el fogja takarni.
Ki lesz az, a kit én utánam ez a föld uralni fog? kérdezd meg egy
csókban.
Csaba zokogva borult oda holt anyja keblére, s égő arczáját oda fekteté
annak orczájához, reszkető ajkait oda szorítá hideg ajkaihoz, s bőven
omló könyjével megáztatá annak szempilláit.
A halott megmozdult. Felemelte kezét, felemelte fejét, felnyitá szemeit.
Kezeivel oda ölelte magához keblén siró fiát, szemeivel csak ő reá
nézett s rebegő ajkai csak ő hozzá szóltak.
– Légy áldott te, Attila ivadéka; – sugá lassudan hozzája. – Te fogsz
egyedül uralkodni Attila országában, a mennyire a hegytetőről meglátni a
világot, – és tovább nem!
Azután még egyszer megcsókolá fia ajkait, és e csók által ékesszólóvá
tette őt; megcsókolá két szemét, s ez által jövendőlátóvá tette;
megcsókolá homlokát, s bölcseséget deríte lelkében az által. Azután egy
szót sugott fülébe: mikor hívsz, eljövök; és ismét visszahanyatlott a
ravatalra, ezüst fürtös fejét Attila ölébe hajtva. A hajnalos nap minden
rózsafénye sem feste több életet arczaira.
A zomotor rendben elvégződött; forrás partján, hegy tövében sirt ástak
az alirumnának, zöld lombot hintettek alája, száraz lombot föléje, hogy
nyugodtan aludjék ott s sírjából ki ne kivánkozzék, mellé tevék
kösöntyűit, arany fésüjét, gyöngy fejkötőjét, hogy vissza ne jőjjön
érettük, és hánytak rá nagy zöld halmot, ültettek fölé rózsafát, annak a
gyökereit majd oda vonja magához, s megtudja tőlük, mi történik itt a
földön?
Attila pedig a hét vezérrel, a hét táltossal és a hét gyulával felment
azon hegytetőre, a melyről azt jóslá a megholt, hogy a mennyire onnan
meglátható a világ, ott Csaba uralkodni fog a hun nemzettel.
És óh, a mint széttekintének a hegyről, ime az egész láthatár sűrű
köddel volt bevonva, a földre ülő fellegek eltakarták messze a világot a
tekintet elől, s körös-körül csak egy kis folt látszott ki abból, a mi
temetőnek sem sok…
AZ ATYA NYILAI.
Ki tudja, mi háborgatja a földet, mikor megrázkódik az élő városok
alatt, hogy azok összeomlanak, mintha gyermekek építettek volna
kártyából házakat?
Ki tudja, mi háborgatja a levegőt, mikor megindul a láthatatlan vihar,
csataordításával, szellemrohamával, s kényszeríti a nagy erdei szálfát
koronástól földre hajolni előtte?
Ki tudja, mi háborgatja a vizet, mikor elhagyja rendes futását s
szétfeszítve partjait, tengerfeneket csinál az ékes mezőkből?
Ki tudja, mi háborgatja az eget, midőn a békés csillagok között
véletlen, váratlan megjelenik az üstökös csillag, mint egy kilőtt nyíl,
melynek ezüst tollát a hatalmas Isten ércz idege oda felröpíté; oh
sirjanak, a kiknek ez a nyíl szánva van!
Mi bántotta az eget, a földet, a folyót és a levegőt, hogy az emberek
ijedelmére fölébredjenek, életük jelét adva az élődi féregfajnak, mely
azt képzeli, hogy a világon egyedül ő az Élő.
Attila halt meg, az ő halála borzongatja végig a világot. A kit Isten
küldött saját balkeze helyett a világra, kinek Isten veté le az égből
saját népirtó pallosát, hogy azt viselje, az ötödik félelmes elem szünt
meg élni, kitől a világ reszketett! illő, hogy a többi négy meginduljon
halálán.
Márczius tizenötödikén halt meg, Julius Cæsar halála napján és a
háromszáz Fabius halála napján, saját születése napján.
A görög császár, Theodosius azt álmodta ezen az éjszakán, hogy Attila
kéziját ketté törni látta.
Nagy jajszó lett e hirre a hunok között; a hadak előkelői és a vitéz
hadnagyok mind késsel hasítottak sebeket orczáikon, a nők levágták
hajukat, s a férfiak három nap, három éjjel ittak a bú miatt minden
sátorban. Irtóztató ivás volt minden táborhelyen, s a hősök éles vasakat
szurkáltak tagjaikba, úgy csorgatták a borba a vért, úgy köszönték azt
egymásra.
Attila három fia pedig, a mint atyjuk meghalt, elment a nemzet
főtáltosához, a ki tanácsokat szokott adni, és kérdést tőn nála a
temetkezés felől: hogy történjék Attila eltemetése.
A vén táltos három napig bezárta magát egy sötét barlangba, meghallgatá
az éjszakai farkasüvöltés titkait, kifürkészte a madarak fecsegésében, s
a felhők változásában rejtett tudásokat, s harmadnap megjelenve a
királyfiak előtt, ilyen választ adott nekik azon kérdésre: hogy temessék
el Attilát?
– Föld alá, viz alá, napsugárba, holdsugárba, fekete éjszakába. Maga a
ki eltemette se mondhassa, hová temette!
A királyfiak nagyon meg voltak akadva a válaszszal; egyik sem tudta,
hogy abból mit kelljen érteni? hiába töprenkedtek rajta, pedig a
főtáltos azt mondá, hogy a melyik közülök a mondás értelmét kitalálja, s
a vezért a szerint eltemeti, annak lesz választása Attila javai közől.
Elmanzár elmondá a vezéreknek; Uzindur a góth druidákat hívta
segítségre, de egyik sem birt boldogulni a mondással. Csaba édes
anyjához fohászkodott, a ki ott nyugszik a sirban, nagy négyszögletű kő
alatt, a Rikahegy tövében.
És éjszaka, midőn aludt, megjelent előtte az alirumna, ezűst hajával,
ezüst ruhával, ezüst világossággal feje körül. Az álom elvette az
emlékezet fájdalmát az ifjú szivéről, hogy ne tudná, miszerint anyja
meghalt, hanem azt higyje, hogy azt most is élve látja.
– Ime, ha egy folyó vizet medréből kiszorítasz és annak fenekén sírt
ásasz, reá pedig a vizet ismét lebocsátod, nemde föld alatt és víz alatt
fog lenni az eltemetett? Ha csináltatsz neki koporsót egyet aranyból, az
lesz a napsugár, másikat ezűstből, az lesz a holdsugár, harmadikat
kemény vasból, az lesz a sötét éjszaka, és Attila azokban fog nyugodni.
Hogy még az se mondhassa, a ki eltemette, hová temette el, keress elő
hitvány rabszolgákat Attila cselédei közől, a kik őt nem szerették, és
azután egy szabad férfit, a ki őt nagyon szerette, ha el van temetve a
vezér, a szabad férfi ölje meg a rabszolgát, s ha szerette a királyt,
önmagát is tudja megölni érte.
Csaba megcsókolta anyja arczát, és az csak a puszta levegő volt, a mit
csókolt.
A tündér pedig folytatá:
– Igy téve, te lész a győztes Attila fiai fölött; téged illet a
választás a nagy király hagyatékából. De jól vigyázz, midőn
osztályvetésre kerül a sor, ne nézz arra, a mi fényes, ne nézz arra, a
mi becses; hagyd még azt bátyáid számára: te maradj annál, a mi egyiknek
sem kell. Uzindur a koronát óhajtja, gyülölne, ha elvennéd tőle; pedig
ti ne gyülöljétek egymást, úgy sem sok időtök volna gyülöletre. Elmanzár
a kardra vágyik, a mit az Élő úr hajított alá az égből, melyet áldozatok
alatt a máglyára szoktak kitüzni, s melyet csaták alkalmával maga a nagy
király viselt; te ne nyulj ehhez, engedd a kardot bátyádnak. Te vedd
azt, a mire senki sem vetné szemeit. Attila tigris palástján függ egy
kézij, övére akasztva a puzdra, abban van három ezüst tollú nyilvessző.
Te válaszd magadnak a puzdrát és a nyilakat, hadd nevessenek rajtad
mások, a kik azokat nem ismerik; te pedig tudd meg, hogy bűbájos erő van
azon nyilaknak adva. Mert az én anyám Orila, a ki tündér volt,
ajándékozá azokat Attilának, és ilyen igézet van azokban: ha a feszített
idegre fekteted a tollas nyilvesszőt s mondod: «menj nyilam, atyám
nyila, Isten nyila, a hová én most küldelek», elmegy az és czélba talál,
s ha csillagot akarnál vele lőni, odáig menne, s ha száz meg száz
mértföldnyire volna hatalmas ellenséged, a kit elérni nem birsz, szivébe
találna annak. Attila soha sem használta azokat. Sohasem volt előtte oly
magas való, a mit szíve kigondolt, hogy keze el ne érte volna. Neki nem
volt szüksége e nyilakra, több szükséged lesz te neked. De jól
meggondold, mikor vegyed hasznát? mert egy nyillal csak egyszer lőhetsz,
azért az igézetet hasztalanul el ne vesztegesd.
Míg az alirumna beszélt, Csaba csodálkozva látta, hogy a tündérnő kezei
és lábai meg vannak karczolva, s a hosszú vékony sebekből egy-egy
vércsepp esik alá, piros gyöngye végig fut a fehér alakon.
– Anyám te vérzel! – szólt Csaba – mi bántotta a kezeidet?
– Megkarczoltam a rózsabokorban, midőn síromból fölkeltem.
– Lábaid is vérzenek, mi bántott anyám?
– Midőn idáig szálltam a légben, megsértettem magas fa sudarában.
– Anyám, anyám, kedves anyám. Rózsa karczolása nem ilyen mély, ág-bog
sértése nem ily éles, ki bántott téged?
Ekkor az alirumna oda borult fia keblére s megölelve őt suttogá:
– Koporsómba nyilakat lőttek, azért lőtték, hogy fel ne keljek onnan.
Valahányszor te felköltesz, mindig összesértenek a síromban levő nyilak,
azért csak nagy szükségedben szólj én hozzám, mert az énnékem kinos kin.
Csaba fájdalommal ölelte át édes anyját, és az megint csak a puszta
levegő volt. Künn a puszta mezőn aludt, s a mint fölnyitá szemeit, nem
látta többé a tüneményt, csak azt látta, mint mozdulnak meg a fák
levelei a csendes éjben, a holdvilágban, mintha valami elrepülne
fölöttük, s szellő köntösével meglegyintené lombjaikat: mindig tovább,
mindig odább, kelet felé.
– Anyám, anyám, kedves anyám! sohajtá utána a királyfi s csak a hasadó
hajnalkor vette észre, hogy egy piros vércsepp ottan maradt fehér
köntösén, a hol az alirumna megölelte.
A ZOMOTOR.
Csaba megfejté a táltos mondását.
Először is előhivatá az olasz ötvösöket, kik aranyból remek műveket
tudtak faragni; azokkal készíttetett nagy arany koporsót tiszta vert
aranyból, tetejére ki volt faragva a holt vezér alakja teljes
nagyságában, két oldalára a hős viselt dolgainak emlékei, a diadalmas
csaták, a római fejedelmek, kik hátukon hordott zsákokból tölték trónja
zsámolyához az adófizetést; az aquilejai ostrom és az áldozatok, mind
ékes képekben kivésve.
Másodiknak a góth művészek készitének ezüstből koporsót szép
czifraságokkal, ahogy templomaikon szokták, sok hegyes, csipkés
bolthajtással, és fülkével kiidomítva s mindenik fülkébe – volt pedig
huszonkettő – egy-egy meghódított nemzet országczimere jutott, kik mind
Attilát vallották uroknak, legfölül a koporsó tetején a hun nemzeti
czímer, Attila jelvénye, a napba tekintő sas.
Harmadik munka bizatott az avar kovácsokra. Egyszerű aczélból
készítteték ezek a koporsót, s nem volt azon kivülről semmi ékesség,
csupán csak a név volt reá verve, kiülő hun betükben:
«Attila.»
Most felöltöztették a királyt biborba, bogláros köntösbe, fehér haját,
fehér szakállát gyöngy közé foglalták, ujjaira huztak gyémántos
gyürűket, derekára himzett övet köritettek, saruit kiverték aranyfejű
szegekkel, hogy ő, ki éltében sohasem viselt magán aranyat és ékszert,
sem bibor köntöst, legalább a föld alá királyi pompával menjen. A halott
engedett magával mindent tenni.
A hogy az arany koporsóba belefektették, mellé helyezének kardot és
buzogányt, mindenféle fegyvert, lármaadó kürtöt és ivó serleget,
hólyagos kulacscsal, megtöltve szinborral; azután megtölték a koporsót
szinültig igaz keleti balzsammal, hogy az enyészet keze hozzá ne
nyulhasson ezer meg ezer esztendő mulva is a király testéhez. Ugy
forrasztották rá a koporsófödélt.
Akkor az arany koporsót az ezüstbe tették, s a mi tér a kettő között
maradt, azt megtölték arany pénzzel, igaz gyöngygyel és drágakövekkel.
A harmadik koporsót pedig színig tölték vérrel. A kedvencz paripát, a
mulattató bohóczot, a pohártöltő rabszolgát, az énekes fiút ott áldozák
meg a ravatal előtt, vérüket a koporsóba ontva: hogyha egykor a világ
végső napján felkel a nagy király sírja fenekéről, ott találja
fegyverét, paripáját, kincseit és szolgálattevő alattvalóit mind maga
körül.
Midőn a harmadik koporsót is rászegezték a királyra, felordított az
egész körülálló nép, hogy mint a vihar hatott fel a kiáltás az égre, s
elzavart onnan minden felleget, hogy szabad legyen az út Attila előtt
egész a gönczöl szekeréig, melyen ő fogja az eget járni, kocsisai és
kengyelfutói levén azok az idegen vezérek és fejedelmek, kiket a
csatákban erős kezével elejtett.
Azután a gyulák nagy tüzrakásokat hánytak égő fatörzsekből, magasra,
mint egy-egy halom, száz helyen a tábor körül s azok előtt ezer fehér
ménparipát áldoztak meg, szétdarabolt tagjaikat a tűz közé hajigálva s a
kürtök rivása mellett ezer ifjú szittyadalnok énekelt gyász halotti
dalt, zengő kobzát verve hozzá, s dicsőiték a nagy király nagy tetteit,
a minők nem történtek, mióta ég van a föld felett, és nem fognak
történni ezután.
Éjszaka pedig, midőn a kürtszók elhangzottak, a góthok, alánok és
markományok s más hódolt népek vezérei összegyültek egymás között s
elhatározták, hogy rá lesnek, hova fog Attila eltemettetni? – s őt
alattomban felássák.