Irzin-Komba, a ki maga volt az Anui-Láma, itélte fogságra a saját maga
által, szultáni minőségben tervezett honárulásért a közbenjárót: azt
csak azért tette, hogy a veszedelmes tanút félretegye az útból. Most,
hogy az Anui-Láma az egész nép előtt le lett álczázva, a legalkalmasabb
idő az egész kirgizfajjal elhagyatni a Láma-vallást s áttéríteni az
orthodox hitre. A főboncz bizonyosan megkapja az érseki aranysüveget, s
a trónörököst, Irzin-Komba fiát, felviszik Szentpétervárra, ott
megkereszteltetik s nevelnek belőle orosz herczeget: ezzel a dauriai
sziklakapu megnyilik az oroszok előtt, s ők behelyezkednek az ezüstbánya
birtokába, a miután oly régóta vágyódnak. Akkor aztán mi is eljutunk
egyik pokolból a másikba.
– Sietnünk kell az elmeneküléssel a volapükök útján, mondá az egyik
nihilista.
– Ez még nem elég az üdvösségre. Azt tudjátok, hogy az ezüstbánya
hosszában egy öröklő tárna (Erbschacht) van törve, mely a felsőbb
bányafolyosókból a vizeket elvezeti; az oroszok ezt az alaptárnát tovább
fogják fúrni, s rövid időn kilyukadnak vele a Koszszogol-hegynek a tulsó
oldalán. Ott van a Volapük tartomány, hozzájárulhatlannak hitt völgy
medenczéjében, körülfogva megmászhatatlan óriási sziklafalaktól. De
rögtön megszűnik az a boldog sziklasziget hozzájárulhatlan lenni,
mihelyt egyszer az oroszok a bányafolyosóval a völgybe eljuthatnak.
Azért mi nekünk arról is kell tennünk, hogy soha se juthassanak oda.
– Hogyan állod annak útját?
– Nagy fáradsággal; hanem biztosan. Először annyi ezüstöt kibányászunk,
a mennyit csak képesek vagyunk a gazdag, eleven kőzetből kiverni. Azután
mindazt Berthollet-porrá változtatjuk át. Készítményünknek folyton víz
alatt kell állni, mert száraz korában a legcsekélyebb ütésre felrobban.
A míg mi az ezüstöt készítjük, azalatt az asszonyaink elvégzik a léggömb
szövetéhez való munkát. – Egy léggömb azonban, ha még olyan nagy is,
innen mindnyájunkat egyszerre föl nem visz. Harminczhatan vagyunk.
Négynél többet a léggömb el nem bir. – Én azt így gondoltam ki. Ha
készen lesz a léggömb, felszáll vele négy ember egész odáig, a hol a
sziklaodúnak a párkányát eléri. Ott horgonyt vetnek; arra mi többiek a
léggömböt köteleinkkel a döbör fenekére ismét visszahuzzuk. Így kilencz
izromban egymásután fölkerülünk a párkányra. Akkor aztán a léggömb többé
valamennyünket ugyan tovább nem visz; de arra mégis jó lesz, hogy
mindannyian a derekunkra erősített kötélnél fogva magunkat hozzá
akasztjuk s így kísértjük meg a Koszszogol meredek szikláin áthatolást.
Ha egy-kettő közülünk lecsúszik a szédületes párkányról, a léggömb nem
engedi alázuhanni, s a többiek újra felvontatják. Így gondolom én, hogy
az előttünk eltávozottak is elmenekülhettek. Azok bizonyosan hagytak
hátra jeleket a sziklafalakba vésve, vagy összerakott kövekből
felállítva, a melyek az utánok jövőket tájékozzák. Legvégűl aztán, ha a
függőleges sziklafalhoz érünk: egy hatalmas hullóernyővel, meg a
léggömbbel megkísértjük valamennyien alászállni.
– Veled tartunk! – fogadák a társak.
– És most térjünk át a tempirozó gépre. Ennek szántam Irzin-Kombát.
Ez a ficzkó ott fog ülni naphosszant a nagy üst mellett, s nézi, hogy
csorog le a «kniderake» (csalán-pálinka) a lombik csövén. Ha
megszomjazik, iszik belőle, s attól kegyetlen nagyot alszik. Mikor
felébred, s látja, hogy az üst alatt kialudt a tüz, újra felszitja azt.
Mikor az utolsó négy ember közülünk készen lesz a társai után felszállni
a magasba (ezek mi leszünk): akkor a mint a tempirozó-gép elaludt, (husz
órát szokott aludni egyhuzamban: ez a hatása a kniderakének), akkor mi a
tüzet eloltjuk az üst alatt, s a forró üst helyébe teszünk egy másikat,
mely meg lesz töltve a Berthollet-porral. Erről aztán engedjük a vizet
lecsorogni, hogy egészen kiszáradjon s a robbanó képességét
visszanyerje. – Azzal magunk is beszállunk a léghajó csónakába,
elvagdaljuk a tartó köteleket s felemelkedünk a sziklapárkányig. Akkor
aztán igyekezünk a Koszszogol tulsó oldalára eljutni valamennyien. Husz
órai időnk lesz rá. Ennek az elmultával a mi tempirozó gépünk felébred.
Meglátja, hogy a katlan kialudt, az üst egészen hideg. Ismét alágyujt
szépen s fujtatja a tüzet; vagy annyi sem kell: elég, ha az ujja
bötykével megkopogtatja az üstnek az oldalát, hogy megtudja, tele van-e?
a Berthollet-por attól a koczintástól felrobban. Tizenöt púd durrezüst a
lombikban, s háromszáz púd a tárnában! mikor az egyszerre felrobban, az
egész bányát valamennyi szikláival mind beledönti a nagy tóba s az
Anui-Láma szigetét, templomát, valamennyi bonczaival és papnéival
egyetemben mind maga alá temeti. Jöhetnek azután az oroszok a dauriai
ezüstbányát keresni, föld felett és viz alatt.
– Irzin-Komba se kivánhat magának ennél szebb halált!
– Megérdemli, hogy így legyen büntetve! – mondá Atlenkó. Egy király, a
ki eladja az országát! Egy Isten, a ki elkufárolja a templomát! Köszönje
meg, ha a pokol kiveti magából s ezüst fellegek közepett szállhat fel az
égbe!
– – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – –
A következő év tavaszán valamennyi európai hirlapot bejárta a hir, hogy
Keletszibéria dauriai tartományában egy új tüzokádó keletkezett. A nagy
Koszszogol havas oldala megnyilt s óriási lángoszlopokkal együtt olvadt
lávát ontott alá a dauriai völgybe, a hajdani szigetet félszigetté
alakítva a rázúdított sziklatömegekkel; a földrengés az eddig járható
szíklautakat is mind hozzáférhetlenekké tette. Az ezüstbánya
valószinüleg elpusztult.
XI. KÉP. A Volapük-tat és az ő dilekelje.[9]
Atlenkó végrehajtotta a menekülési tervét. A bányarabok, a hogy a
léggömb segélyével a szikladöbörből a párkányra felszállonghattak, maguk
előtt találták a hatezer méter magas Koszszogolhegyet, óriási
hómezőivel, sima jéglejtőivel és szédületes jégszakadékaival, a miknek
beláthatlan mélysége sötétkék árnyékokban veszett el oda alant.
A menekülés nehezebb feladata csak itt kezdődött el rájuk nézve. Az
előttük elmenekültek ugyan hagytak hátra jegyeket a sziklába vágva, a
mikből azt is megtudhatták, hogy a legelső rabok, kik ezen az úton
szabaditották ki magukat a börtönükből, tiz év előtt jártak e helyeken;
azonban a Koszszogol-hegy csoportja olyan változékony, akár maga a
tenger. Minden nyári hóolvadásnál újra idomul a felszine. Roppant
lavinák betöltik a völgyeket, mig másutt rohanó zuhatagok völgyet ásnak
a hegyoldalba. Egész jegönczök, jégmezők megindulnak s betömik az elébb
járható sziklafolyosót s a vizfolyástól alányalt csalóka jégkéreg
beszakad a rálépő terhe alatt. Mentől magasabbra hágtak, a lég annál
ritkább lett s a léggömb emelő tehetsége annál csekélyebb.
A huszadik órában bekövetkezett felrobbanása a durr-ezüsttel töltött
aknának annyiban vált javukra, hogy erre a hegyrázkódásra az az egész
jégmező, a melyen épen akkor tanyáztak, egyszerre megindult alattuk, egy
tömegben; vitte őket csapatostól s elemi hatalmával törte előttük az
utat a havas lejtőjén aláfelé, egész odáig, a hol elkezdődik a
fenyőerdők világa: itt aztán a fák között fennakadtak a léghajóhoz
kötött pántjaiknál fogva s kikapaszkodhattak a szárazra. A jégmező
haladt mennydörögve odább a völgy katlana felé. Az erdőn túl haladva,
aztán megtalálták Atlenkó és társai végre azt a több ezer méternyi
sziklafalat, melyből az igért paradicsomba letekinthettek.
Meg kellett kisérteniök a hullóernyővel lebocsátkozást a meredek
sziklafalról. Kényszeritette őket az éhség. Tápszereik a hosszu bujdosás
alatt elfogytak; az utolsó napokban nyirfakéregnél egyebet nem ettek.
Szerencsére egy tó közepébe estek bele, nem zúzták össze magukat: a mely
szerencse azonban könnyen válhatott volna rájuk nézve
szerencsétlenséggé, ha rögtön minden irányból ott nem termettek volna a
Volapük-tat «savontedelu»-jei (mentő társulat) hangos «milő»
kiáltásokkal (amely szó a volapük szótárban annyit jelent, hogy
«lánczos-lobogós»!) csónakjaikon a megszabaditásukra. Első tekintetre e
csónakokat nagy czápáknak nézték; hanem aztán látták, hogy azok legujabb
szerkezetü monitorok úszszárnyak és halfark által előre hajtva. A
mozgató erő nem volt kitalálható, miután a monitoroknak semmi füstölgő
kéménye nem látszott.
Kimenekülve a partra, s a «veköm»-öt (üdvözlet) kicserélve, a
megtelepült volapükedel idegenfogadó küldöttség azonnal a hátára vette
az érkezett vendégeket. Szónoklatot tartani volapüknyelven nem lehet: a
mi egyike a fővirtusainak.
A jövevények eleinte meg voltak lepetve e szokatlan módja által a
vendéglátásnak; mert azt még Budapesten sem teszik, hogy az üdvözlő
deputátusok a kiszállótól a vendéglőig a hátukon fiakkerezzék a külföldi
vendégeket; hanem aztán a meglepetés nagyhamar helyt adott a még nagyobb
csodálkozásnak, a midőn a Volapükedelek a talmáik lebernyegeit
kifesziték, s azokkal elkezdtek repülni. Mindegyiknek a gallérjában volt
egy erőkölcsönző gép, mely a szárnyakat mozgásba hozta. A repülés ugyan
még nem volt egészen tökéletes, mert csak annyira ment, mint a
szöcskőnek a szárnyi útja: egyes ugrásokra, melyek husz, huszonöt
méternyi parabolákat ivlettek át. A földre leestében, hogy a lábát ki ne
törje, minden repülőnek egy légtelt kaucsuk tömlő volt a talpához kötve,
mely ismét felrugta a magasba, úgy hogy ezzel a közlekedéssel óránként
hatvan kilométernyi utat tehettek meg torony irányában. Ilyenformán egy
óra alatt eljutottak a «zif»-be (város), a mely ugyan inkább volt
nevezhető «kaszöp»-nek (kaszárnya), közepén a «czin-dom»-mal (gépház),
mely egyuttal a «dilekel» «löd»-jéül is szolgált.
Útközben láttak szántóföldeket, melyeken sajátszerü ekék jártak alá s
fel, a földet hasogatva, a nélkül, hogy kitalálható lett volna, hogy
azokat mi mozgatja. Egy ember ült az első ekének a hátán, a többi eke
magától ment utána.
A mint a dilekel szine elé kerülének, a ki tetőtől talpig Jæger
normáljelmezbe volt öltözve, ez rögtön megismertette Atlenkót a
Volapük-tat gépészeti rendszerével. Elébb ugyan azt kérdezte tőle, hogy
tud-e görögül?
No mert a Volapük nyelv arravaló, hogy minden ember megérthesse egymást,
a görög nyelv a mellett arra jó, hogy csak a tudósok értsék meg egymást.
– Tehát hallottad-e már hirét a «phoinodynamechanémó»-nak?
– Annyit értek belőle, hogy ez magyarul «hangerőgép», volapükül
«tonnäm-cin».
– Helyes az etymologia. No hát ez a világot fentartó erő. A Pentateuch
szerint az «ige» teremtette a világot: az «ige» pedig «hang». Ezt már
Mózes kitalálta. A gőzgép, a caroli-gép, a villanygép mind meghaladott
fogalom! A hang az igazi erő. Ez a mi találmányunk. Látod ezt a nagy réz
bodont? A fenekén a nagy gyüjtő serpenyővel. Ez a központi mozderő. Ide
fülelj. A gép most csendesen forog. Mi forgatja? A pacsirták énekelnek;
a csengetyü szól. Most jelt adok a taktus-ütő bottal: a gépmester
megereszti a szellentyüt, megszólalnak a sipok, trombiták, tamtámok, a
«Bálványpitymallat» (Götterdämmerung) finaléja indul meg, wagneri
zenének non plus ultrája. Nézd, hogy elkezd egyszerre a rézbodon körben
forogni, perczenkint kétszázhatvanig fokozható keringéssel. S mentől
jobban forog a gép, annál jobban fujtatja a trombitákat, veri a
csengetyüket, üti a támtámokat. Az ok és okozat egymást kiegészítve
előállítja a küklosz-automátoszt (kör önmozdony.) Ez a központi gép
szolgáltatja a lódító erőt az egész tartomány minden őrlő, szövő és
kalapálógépeinek; sőt a huzalai által az uszó, evező és repülő gépeknek;
az ekéknek, az arató mozdonyoknak, s egyuttal megörökítve a «jövő
zenéjét», a kedélyek megnemesítésére szolgál. Azonban most már menjünk
innen; mert az embernek a füle nem «ton-nün-cin».
S azzal átvezette Atlenkót a chémiai laboratoriumba, hol társai vártak
rá.
– Hát ez mind igen szép, mondá Atlenkó; hanem ezzel a mi éhségünk nincs
elverve.
– Éhség? szólt elbámulva a dilekel. Hisz az betegség.
– De nagyon nagy betegség! allegálá Atlenkó. Gyógyulni szeretnénk belőle
magunk is. Adass valamit ennünk szaporán, jó dilekel.
– Ennetek! szólt fejét rázva a dilekel. Hiszen az meghaladott álláspont.
Mult századbeli fogalom. Ki terhelné meg a gyomrát idegen anyaggal a mai
felvilágosodott korszakban?
– Mi pedig ahhoz vagyunk szokva.
– Elég rossz szokás. Hát mit szoktatok enni?
– Akár egy kis gulyáshust.
– Hust? Állatok sejtanyagát, izomrostjait és vértekecseit. Hisz az által
az emberi organizmus állati alkatrészeket vesz föl, s az anyagcsere
által lassanként állattá degenerál.
– Hát nem bánjuk, adj Graham-kenyeret, vagy burgonyát, vagy akármi
harapni valót; ha vegetariánus vagy.
– Kenyér, burgonya ismét keményítőt vegyít az emberi életműszerek közé,
tulságos mész-lerakományokat okoz a belső zsigerekben s a csontok
izületeiben; a belekben chlorohydrogént fejleszt ki, s az agyacsban
vizenyős izzadmányokat képez. A kenyér halálos méreg! Ez már meghaladott
álláspont.
– De hát akkor minek szántjátok a földet?
– Sem buza, sem burgonya alá; hanem csupán olaj és alkohol termő
növények számára, melyek physikai experimentumaink, chemiai
laboratoriumunk ellátására szükségesek.
– De hát mi az ördögöt csinálnak ti nálatok az emberek, ha megéheznek?
– Nevetséges ócska fogalmak! Épen abból a korszakból valók, a midőn a
gépeket még kőszénnel fütötték, hogyha azt akarták, hogy mozogjanak.
Lépj ide ehhez a nagy üsthöz. Vedd a szádba ezt a szopókát. Szivj belőle
egy nagyot. Ebben van az «opsortumaferos» (A jóllaktató gáz.) Nos mit
érzesz utána?
Atlenkó nagyot nyelt az experimentum után.
– Úgysegélyjen, úgy érzem, mintha torkig laktam volna birka-tokánynyal.
– Akkor bizonyosan szomjas is lettél rá? Szeretnéd magadat lecsipni? No
hát szopj egy kortyot ebből a másik börbönczéből: ebben van a
«kraipalaferos» (mámorgerjesztő-gáz.)
Atlenkó a mámorító gáz beszivása után elkezdett tántorogni s a
tarkójához kapkodni és vígan kiabálni: «bafő! bafő!» a mi volapükül
annyit jelent, hogy «éljen! vivát! schmollis!»
– No hát úgy-e hogy meg vagy elégedve?
– De egészen úgy érzem magamat, mintha be volnék csipve. Már most akár
lakodalmat csapnék: olyan kedvem szottyant. Hivass egy «kler»-t!
– «Kler»-t? Minek?
– Hát «matőn!»
– «Matőn?» Kivel?
– Látod. Itt a «womil».
– Iii (volapükül «hahaha»). Flenob! (Barátom!) Te elmaradtál a világtól.
Kler (pap) nincsen: matőn (nősülni) meghaladott álláspont; womil (nő)
emanczipálva van: az nem rabszolgája többé a férfinak.
– De hát ha az ember egyszer szerelmes?
– Szerelmesség = erotománia! Hát ennek az antidotuma itt van a harmadik
üstben: ez a «trüferobius glükütátoferos» (kéjteremtő, gyönyöradó); ha
egyet szivsz belőle, azt hiszed, hogy a Mohamed paradicsomában vagy, s
az örök szép hurik ölelgetnek.
Achilleia már ezt nem türhette, megkapta Atlenkó kezét: «Abból ugyan nem
iszol! Az én jegyesemet ne ölelgesse senki szép hurija!»
– Köszönöm, mondá Atlenkó. Ebből már még sem kérek. Inkább elhiszem,
hogy rézkrinolinos trüferobiosz glükutatoférosz a legszebb asszony a
világon; méltó, hogy az új Mirza Shaffy hozzá irja a verseit; de mondsza
csak, ha a te országodban az emberek nem esznek, csak jóllakást éreztető
gázokat szivnak, hogy nem dülnek el? Succi is csak ötven napig birta ki
a koplalást.
– Mert nem értett hozzá. Az emberi test kopik a bőrön és a pórusokon
keresztül. Arravaló az «alepsoferos» fénymáz, hogy az elsoványodást
megakadályozza. Ezzel kenjük be az emberi testet, s akkor az megmarad in
statu quo, megszünik a régi fogalmak szerinti örökös anyagcsere, a
testkopás, az elsoványosodás.
– Mint a mumiáknál?
– Épen, mint a mumiáknál.
– De ezen systema mellett a volapük ország népessége idő jártával ki fog
veszni.
– Kiveszni? Hogyan?
– Hát a meghalás által.
– Meghalás? Hisz ez meghaladott álláspont. Nem szokás nálunk meghalni.
Az ócska fogalom. Ha nálunk valaki vénül: itt van a «neanikeromos»
(megifjitó), ha a képe ránczosodik, helyrehozza az «aiadrerifuros» (a
szépítő), ha fájni kezd valami porczikája, meggyógyítja az «anodynos»
(kínmulasztó) s ha bánata van, azt megszünteti a «metamelanenos»
(gondüző), a halált elüzi a «nikothanatos» (halálgyőző), s ha már
elszállt volna a testből a lélek, újra visszaszállítja bele az
«eleutheropraxios» (lélekszerző).
– De ha valakit agyonüt a mennykő, vagy megeszik a farkasok, vagy
eltörik a szárnya röptében s kitöri a nyakát, az mégis halálnak
halálával vész el. S ha az ócska fogalmak szerinti correspedenczia a him
és nőnem között megszünik, s a házasságszerző bureaukat bezárják, akkor
új emberek nem jöhetnek a kimultak helyébe a világra.
– Hogyan nem jöhetnek a világra?
– Hát a szokott módon. Születés által.
– Születés? Ócska fogalom! Hisz ez már meghaladott álláspont. Hát az
első ember, Ádám, született valaha? Fogadtak-e annak szoptatós dajkát?
adtak-e a szájába violagyökeret, hogy könnyebben fogazzon? rendeltek-e
mellé bonnet, a ki járni tanítsa? Küldték-e a bölcsődébe, kisdedóvodába?
Nem! Egyszerre, mint kész ember jött a világra.
– Azt megtehette a Teremtő; mert az ő hatalma a «pantokrator».
– A tudomány hatalma pedig a «demiurgos». – Az én diadalom pedig a
«heureka»! Én feltaláltam a sziklarejtekben az eddig titokban rejtve
tartott «stoicheios»-t; az ősanyagot, a melyből az ember alkotva lett. A
plastika, a chemia, a galvanizmus és infiltratió és pneumatophysis
együttes összeműködésével én kész embert állítottam elő; – lásd és
csodáld!
E szókkal egy almáriumot kinyitott a dilekel, s elővette belőle a
tudomány alkotta csodát, az «aütogennetos»-t, s talpra állította a
bámuló Atlenkó előtt.
– Barátom! kiált fel Atlenkó. Hisz ez a te ön csinálta embered majom.
– Darvin theoriája szerint az ős ember, Homo primigenius. Sőt a mai
emberhez hasonlítva, még tökéletesebb példánynak nevezhető. Az által,
hogy a testén szőrt visel, fölöslegessé teszi a Jaeger-normálöltözetet.
Az is jó, hogy négy keze van; meglátod, milyen sokra viszi ez, ha
egyszer bankigazgató lesz belőle!
– Ah! S volnának neki ahhoz való szellemi tehetségei?
– Nagyszerűek. Autogennetos! Bizonyítsd be ennek a régi világbeli
halandónak, hogy «kétszer három = négy».
E parancsszóra a mondvacsinált ember fogott mind a két kezébe egy aczél
triangulumot s azokkal elébb mindenféle volapükzenét produkálva, végre
ezt a verset énekelte hozzá volapük nyelven, a szöveghez méltó melódia
szerint:
«Tel kilgul jenbal folgul
Ergo = telna kél jen fol!
Quod fuit demonstrandum!»
Magyarul:
Két háromszög lesz egy négyszög:
Ergo kétszer három = négy.
Q. F. D.
Tudniillik, ha a két ◸◿-öt összeteszik, lesz belőle egy □.
– Látod? Flenob! Hogy még maga a «Kebetósz pináx» sem áll meg többé az
újkor fogalmai szerint. Az, hogy kétszer kettő négy, ma már meghaladott
álláspont. Láss egy mnemotechnikai csodát a számvetés terén. Fejtsd meg
ezt autogennetos: «ha tizezer részvényes fejenkint összeád száz forintot
s azt nyolcz igazgatótanácsos kilenczfelé elosztja, kubusra emeli,
gyökeret kihuzza belőle, mi marad a cassában?»
Autogennetos: tizezer részvényes: multiplikatum per 100 forint, divisium
per 8 igazgatótanácsos, elevatum ad duo; extracto radice: summa summarum
= 0: æquale zero.
– Látod, milyen gyorsan ki tudja számítani. S ezt az embert én
teremtettem. A tudomány segítségével.
Atlenkót kezdték a menekült társai oldalba taszigálni.
– No te ugyan jó helyre ugrattál be bennünket! Hisz itt rosszabb, mint
Szibériában, rosszabb, mint az ezüstbányában! A tudósok országában, a
hol a hús, kenyér nem megenni való, asszony, férfi nem egymást szeretni
való!
– Megálljatok csak, majd most én jövök a magam tudományával, biztatá
őket Atlenkó: s azzal egész akademikus büszkeséggel a vállára ütve a
dilekelnek, azt mondá neki:
– «Pökum dogisko kamadel!» volapükből magyarra fordítva: «hátrább az
agarakkal kollega!» A te emberalkotási tudományod merő bliktri!
– Bliktri-e?
– Bliktri hát. Volapük nyelven is «bliktri». Az én emberalkotási
methodusomhoz képest.
– Hát te is foglalkoztál emberalkotással?
– Elhiszem azt. Csakhogy a te autogennetosod egy vakarcs az én
diabolodomáromhoz képest. Nem használtam én ahhoz a te ősanyagodat, a
stoicheiost, a miből az első ember vétetett. (Hát ezer esztendő csak
elég tapasztalatot nyujthatott, hogy ez az anyag mizerábilis rossz.) Az
én anyagom az «alastorozoma».
– No annak még hírét sem hallottam.
– Dehogy nem! Hát az «osztrakitesz lithosz?»
– A tengertajték?
– Az hát! A miből «Aphrodite Anadyomene» alkotódott.
– Hogy ez nekem nem jutott eszembe. De hogy csináltál bele «pneumát?»
(Lelket.)
– Hát a «phos pseüdes»-szel. (Bolygó tűz.)
– «Milát lelit!» kiálta fel a dilekel. (Ez a felkiáltás magyarul igen
durván hangzik: «ezer mennydörgős mennykő!») S itt van az a te…
– «Artigenes»-em.
– Még a neve is találóbb! Artigenes! Újonszülött? Hozd elém, ha veled
van!
Atlenkónak nem is kellett inteni: «Artigenes» tudta a mestere akaratát
és előjött a menekültek közül.
Csalavér volt az. Hosszú haja a földet söpörte utána. A csalán-fonálból
szőtt ing áruló ránczokban tapadt termetéhez, szeme ragyogott, ajka
nevetett, a tiz ujja vonaglott, mint a macska körme, mikor hamiskodik.
– Mondd meg, ki vagy? szólt hozzá Atlenkó.
Erre a leány elkezdett danolni. Valóban ez a «diabolodomár»-ok beszéde.
«Én vagyok az – én vagyok az eprész lányka:
Szeretőm ha megkivánja,
Ha az erdőn nem találom,
Ajkamon egy: – megkinálom!»
A dilekel letette a szemüvegét, hogy jobban lásson.
– Csodatünemény ez! S ez valóban tajtékkőből épült?
– Tapintsd meg, ha nem hiszed.
A dilekel megtapogatta s aztán elhitt mindent.
– S ennek a lelke a bolygó tűz?
– Majd meglátod mindjárt. Ez tud ám még arithmetikai feladványokkal
szolgálni. Mondj egyet «Artigenes».
Erre Csalavér egy kis bodzafatilinkó előjátéka után ezt dallá volapük
nyelven:
«Bali balse moszemönob
Binönon se tel:
Bali balkol kolmenkonob
Binönon se bal».
Magyarul:
«Egyet egyből elveszek
Lesz belőle kettő.
Egyet egyhez hozzáteszek,
Lesz belőle egy».
A dilekel meg volt akadva.
– God gufü! (Isten úgysegéljen), ha mindjárt trepanálják is a fejemet s
norinbergi tölcsérrel szivattyúzzák bele a tudományt, még sem találom
ki, hogy mi az?
– Egyél csak ebből az eperből, majd ettől kitalálod. Incselkedék
Csalavér, hamiskás mosolylyal símulva a dilekelhez; a ki egyszer csak
azon vette észre, hogy a diabolodamar a térdén ül s tömi a szájába a
frissen szedett szamóczát, először szemenkint, azután marokkal.
– Nem! Nem ebből! Abból a másikból!
– «Ha az erdőn nem találom.» – «Ajkamon egy, megkinálom?»
– Igen; abból az egyből.
A diabolodamar elébb egy fricskával szolgált neki az orrára s aztán
adott neki abból az «egyből».
Heúréka! Kitaláltam! Ujongott föl a dilekel. A rejtett szó a «kid»
(csók). «Egy csókot egyből ha elvesznek, lesz belőle két csók: ha két
csókot összetesznek, lesz belőle egy!» Éljen az új Oedipus!
– «Bafő! bafő!» zengé utánok a teljes chorus.
– De már most, édes dilekel, monda Atlenkó. Ha te magad nem sajnálod
hozzányúlni a «kid»-hez és a «zib»-hez (csók és étel): engedd meg, hogy
mi is hadd idvezüljünk a magunk módja szerint.
– Nem bánom, mondá ki a placetumot a dilekel; vágjatok yak tulkot,
szedjétek fel a yamgyökeret, furjátok meg a borassuspálma derekát
borért: egyetek, igyatok, a mennyi belétek fér. A mai nap új korszakot
inaugurál a volapük ország történetében: a «kid» és «zib» szabadságának
æráját.
– És tedd hozzá: a «dlira»-ét (ital).
– No még azt is. Te pedig ezentúl «dilekel kamadel»-em fogsz lenni
(igazgatótárs).
– De elkülönített háztartással.
Erre aztán az összesereglett volapükedelek is mind hangos «bafő!»
kiáltásban törtek ki, kiki hozzájutott a maga párjához, a közjegyző alig
győzte a polgári házasságokat berubrikázni, a közszakács az összehordott
sütni-főzni valót feldolgozni, és lőn hegyen-völgyön lakodalom, melyhez
a jó példát Atlenkó a maga Achilleájával s a dilekel a szép
Csalavérjával szolgáltatták. Az új korszak jelszava lőn a volapüktatban:
«nem akarunk mi örökké élni: de a míg élünk, addig jól akarunk élni».