Emberhangnak nem szabad az idő alatt hallatszani, állati hangnak igen.
Két boncz ha összetalálkozik, az egyik azt mondja «mekeke», a másik
felel rá «ihahá!» Szerelmes lányka mondhatja «miau», szivválasztott
legény felelhet rá «kukuriku», de ha a gárdedám közbe öblöget
«trutturutu», akkor szaladhatnak ketten kétfelé. Hajnalhasadtával pedig
a növendék suhanczok és leánykák a templom padlásán elkezdenek
mindenféle madárhangon fütyürészni, utánozva az erdők kardalát. Annak, a
ki egy emberi szót mer kiejteni a száján, forró szurkot öntenek a
torkába.
Mert a nászéj utáni reggelen az első emberi szózatnak a főboncz
áldásának kell lenni, melyet annak az Anui-Láma a fülébe suttog. Ez az
áldás az egész országra kiterjed, s az egész esztendőn át eltart.
Ugatni, bőgni, nyeríteni, kotkodálni, gágogni, rigyetni, röfögni,
nyávogni, huhukolni, nyervákolni, vonyítani ellenben tetszés szerint
szabad: sőt hozzátartozik a szertartáshoz.
Mikor aztán feljön a nap a Koszszogol hegy mögül, a shamán papok
elkezdik verni a dobjaikat veszettül, s ezt a zenét csak a buddha
bonczok ércz támtámjainak a döngetése mulja felül.
Erre bizony az Anui-Lámának, ha még egyszer olyan isteni személy is,
csakugyan fel kell ébredni.
A bonczok belekapaszkodnak a függönyök kötelékébe: elkezdik azokat húzni
teljes erővel. Az egyik függöny kétfelé gömbölyödik: a második felvonul
a magasba; a harmadik közepén kettéhasad, s belátni enged a szentélybe,
a hol az Anui-Láma új menyasszonyával példát ad az üdvözülésre.
A dekoráció túltesz minden eddig látott operai díszleten. Ezüst
elefántok, pávafark baldachin, koronás napmadarak, arany lótuszvirágok
és eleven sphinxek emelik, árnyazzák a Láma oltárfekhelyét, borostyánkő
torony, hegykristályoszlop világít önfényében; s hétfejű porczellán
szörnyeteg szájaiból száll fel a moschus, az ambra és az ylang-ylang
füstje.
Hét lépcső vezet föl a dísznyoszolyáig.
Azon látható, félig hátradült helyzetben az Anui-Láma: teljes
ornátusban, gyöngyökkel kivarrott kantusa nehéz selyemből, kétszarvú
koronás süvege ragyog a drága kövektől, arczát mesterséges arany álarcz
fedi, mely úgy van alkotva, hogy az arcz izmaival együtt mozog. A Láma
fejét új menyasszonyának ölébe nyugtatja, a kinek az arcza vékony tapadó
arany fátyollal van letakarva.
A főboncz térden csúszik fel a Láma fekhelyéig, kezében egy kristály
palaczkot emelve, mely égből hullott vizzel van megtöltve.
Ez az Anui-Lámának a reggeli itala.
Az aranyálarcz nagyot ásit.
Erre a főboncz megszólal elefánt hangon, a mi annyit jelent, hogy «üdv
neked óh Anui-Láma, ime itt a reggeli mennyei ital». (Ordíthat
oroszlánul is.)
Erre az aranyálarcz mérges fintorlatokat tesz, s az Anui-Láma aranyajkai
e szókat ejtik:
– Eredj a pokolba a békaboroddal!
No ez szépen kezdi az áldást.
S azzal odafordul az arájához, s annak a kezéből az átvesz egy szalmával
befonott butykost, a minőt az egész nép ismer, s nagyot húz belőle.
A főboncz sóbálványnyá lesz ijedtében. A bámuló nép pedig elfelejti a
szent tilalmat, s kitör az ajkain a meglepetés hangja:
– Nini! A Láma rostopsint iszik!
Az nem elég. A szép menyasszony a tarsolyából kivesz egy kettős
salvonádli hurkát, azt kétfelé szakítja, s az egyiket az aranyálarcznak
a szájába dugja. Látszik, hogy ugyancsak falja. A nép elszörnyedése még
hangosabb szavakban tör ki.
– Hej, hej! A Láma knakvurstot eszik, knakvurstot eszik, knakvurstot
eszik!
Pedig a Láma nem él mással, csak mézzel, meg mannával.
S mikor azzal elkészült, a menyasszony elővesz egy czigarettát, az
aranyálarcznak a szájába dugja, s dörzsgyufával meggyujtja. A Láma
pöfékel vígan.
Ordít a népség.
– Jujuj! A Láma czigarettázik, czigarettázik, czigarettázik.
Holott a Láma nem türhet el mást, csak tömjén füstöt.
Még többre is ráveszi ő Lámaságát az ármányos asszonyi állat; elkezd
néki dalolni, s a Láma beledanol a nótájába: «Zsidó, zsidó, batyus
zsidó! Van-e nálad pirosító!»
A nép elszörnyed, megbotránkozik.
– Hahó! A Láma énekel, virginál, nótára gyujt rá.
Holott a Láma hangját csak a főboncznak szabad meghallani.
A szoknyás ördög még többre is képes elcsábítani az Anui-Lámát.
A megijedt bonczok sietnek a függönyöket leereszteni, összehúzni, de
egyszer csak kibukkanik a kárpitok közül az Anui-Láma, a menyasszonyától
vezetve, oda a népség közepébe.
Nagy riadal támad.
– Vége a világnak! A Láma leszállt a földre! Leszállt a földre, leszállt
a földre.
S a kétségbe esés fokozódik, a mikor a Láma csábító arájával elkezd
lejteni tánczot.
– Jaj, jaj! A Láma kalamajkát tánczol! Kalamajkát tánczol, kalamajkát
tánczol!
A bonczok elakarják fogni; de azoknak olyan pofonokat osztogat, a
minőket illik olyan kéznek, mely a mennykövek hajigálásához szokott.
Végre, hogy átkozott művét bekoszorúzza a gonosz démon, elkezd hizelegni
az Anui-Lámának.
– Oh édes Lámácskám! Kedves kis majmocskám, czukrocskám. De szeretném az
orczádat megcsókolni. A te felséges orczádat. Vedd le róla azt a
fertelmes maskarát. Aztán én is leteszem az én fátyolomat.
S még arra is ráhagyta magát venni a Láma. Leakasztotta a fülére
kapcsolt aranyálarczot, s ott állt a maga természetes mivoltában –
Irzin-Komba szultán.
Ellenben a szultán nagyon meg volt lepve, mikor a mátkájának az arczát
leleplezetten meglátta.
– Huh, mi az ördög! Hát te a Csalavér vagy? Nem az a másik lány? Akkor
már most bánom, hogy leszálltam érted az oltárról.
De nem hagyták ezt abba a bonczok. A főpap szakállát tépte dühében.
– Átkozott bradjágok! Tolvaj, czudar népek! Ellopták az istenünket!
Hallott valaha ember ilyen istentelenséget? Már most hogyan állítom én
helyre az igaz Láma-hitet?
– Meg kell égetni az istencsufolókat! – ordítottak a Láma-hitű bonczok;
a samán papok ellenben a markukba nevettek: ha az Anui-Láma bukik, akkor
az ő szarvasbálványuk kerül az oltárra: a Buddha.
E dühös ordítozásnak azonban véget vetett Atlenkó, ki a kritikus
pillanatban hirtelen ott termett, elkiáltva hatalmas szóval: «mendumur!»
s magasra felemelve a szultán thagujával ellátott irhabőrt: a foglyok
menlevelét.
A mendumur szóra, (mintha csak a karnagy pálczája intett volna csendet)
egyszerre elhallgatott minden öreg lárma: egyedül a főboncz – basso
primo – hangja dörgött soloban végig az arczra borult nép fölött.
– Legyen úgy! Mendumur! E szó örök hatalmu a dauriak honában. Éltetek
biztosítva van, ti istentagadók, méregkeverők, atyagyilkosok. Ámde azért
meg fogtok lakolni. Bezárattok a nagy ezüstbányába, a honnan csak a
pokolba van a számotokra kijárás. És veletek együtt számüzetik a föld
alá az árulóvá lett Irzin Komba szultán is. Így bünhődjék minden
Anui-Láma, a ki elárulja emberi voltát!
IX. KÉP. Az ezüstpokolban.
Mikor az ezüstbányához vezető sziklabolt nehéz rézkapui becsapódtak az
eleven halálra elitélt fogolycsapat mögött, akkor kezdték csak
észrevenni a nyomorultak helyzetük kétségbeejtő voltát.
A ki látta valaha Erdély aranytermő hegyei közt a Csetátye-Márét, annak
lehet fogalma a Koszszogol-hegy bányaüregének bejárata felől.
Olyan az, mint a holdbeli kiégett tűzokádók krátere; kerek, mély
szikladöbör, melynek párkányai oly magasak, hogy a felhő gyakran
beletéved az üregbe, s aztán ki nem talál belőle. Szédületes magas
sziklacsompók emelkednek itt-amott a közepéből, emberkéz szennyétől
kormosan; ezek valamikor a magasabb padmalyokat tartották, míg azokat
valami földrengés, vagy sziklasülyedés, vagy tán emberokozta robbanás
alá nem szakította, egy darab eget törve az ősbarlang boltozata közé. S
ez az ég milyen messze látszik lenni! Csak derék nyárban süt alá a nap a
sziklagödör egyik oldalába; más évszakban nappal is éjszaka van itt, s
délben is meglátszanak a fényesebb csillagok az égen.
Azon az egyik oldalán a döbörnek, mélyen a törmelék között sötétzöld
tenyészet borítja a völgyet. Az mind csalán. A szibériai kétlaki csalán,
mely másfél embermagasságra felnő. Különös titka a természetnek, hogy ez
a szúrós, égető növény sehol sem terem meg magától, csak ott, a hol
emberek laknak a közelben, legjobban a számüzöttek börtöntelepei körül,
mintha még a növényvilágból is volna melléjük rendelve egy gyilkos
őrcsapat: egy «vegetabilis kozák».
Hanem hát mindennek van valami haszna, még a csalánnak is (majd azt
irtam: még a kozáknak is).
Hiszen ez szolgál épen az elitélteknek a megszabadulására.
Hanem egyelőre csak maradjunk a kétségbeesésnél.
Mikor a bezárt számüzöttek meglátták maguk előtt ezt az óriási
sziklabörtönt, s aztán körüljárták annak a sokféle labirinthjait: a
megkezdett tárnákat, a kialudt kohókat, a miket kőszénnel fütöttek
egykor (a kőszenet is ugyanazon sziklamedenczéből kellett ásni), az
elhagyott ércz-izzasztókat, melyek sárga kénvirággal s
mireny-jegeczekkel festették be a bérczoldalakat; aztán az elpusztult
foncsorító bodonokat, az ércz-zúzó kallókat, melyeket a sziklából kitörő
s megint a sziklamélybe alázuhogó, rézgálicztól indigókék patak
összedöntögetett, s elgondolták hogy ez lesz az ő örökös hazájuk: még a
legerősebb férfinak is elszorult a szive. Hisz ehhez képest a
Koliván-hegy ólombányái, a tobolszki hósivatag, a mammuth-szigetek
jégvilága valóságos paradicsom!
S nekik ezt az ezüstpoklot még mélyebbre kell ásni. Ha azt akarják, hogy
enni kapjanak, ki kell vájniok a nemes érczet a szikla méhéből.
S azt senki se higyje, hogy az ezüst a föld kebelében is olyan szép
holdvilágszínű, mint a milyennek a szűzmáriás pénzeken látjuk. A maga
ősmivoltában az ezüst fekete, ragyogástalan. Akadnak ugyan a
Koszszogol-hegy sziklakeblében néha olyan üregre, a hol az ezüst,
mintegy pászmafonál, összetekerve, egész tömegekben fordul elő, vagy
czifra ágbogas bokrokat képez, de legtöbbször úgy kell azt az élő kőből
kikopácsolni, követ és érczet péppé zúzva s aztán kiöblögetve, kénesővel
kicsalogatva, réztől, czinktől elválogatva, tűzben kiolvasztva.
Mindenki el volt csüggedve és keseredve. Csak Csalavérnak nőtt nagyot a
kedve. Ő most ördögi mulatságát találta abban, hogy vele egy verembe
került társai nyomoruságát hánytorgassa.
– No istenfélők! Most imádkozzatok már! Most volna jó megkeresni az
Istent. Azt mondják, hogy «Ő» mindenütt jelenvaló. Lássuk: ebben a
gödörben jelen van-e? Hol a pópa? Elfogyott a «goszpodi pomiluj?» Talán
a zsidó többet tud? Annak se megy a tefillim[6] nélkül az imádság? No
hát álljatok elő «bezpopovczik», pap nélkül imádkozók! «duchoborczik»,
ördögrugdosók! Nálatok rugdalódzás az imádság. Hát nektek is elment a
kedvetek a táncztól? Van közöttünk chinai is! Lássuk, hogy húzzák le
Buddhát lábánál fogva az égből? Ennek meg otthon maradt az imamotollája.
Hát ez a bakui párz mért nem tud üvölteni most? A te istened a «nap». De
az nem néz le ide ugye? No Irzin-Komba! mennyei vőlegényem! Hiszen te
volnál maga az Anui-Láma. Kell tükör az imádkozáshoz?
– Bolond ördög! – szitkozódék Irzin-Komba: magam magamhoz csak nem
imádkozhatom.
– No hát hisztek-e még az Istenben? – ujjongott daemoni gúnynyal
Csalavér. Van itt Isten ebben a gödörben?
– Én hiszek, – szólalt meg Achilleia. Van!
– Ha tudod, hogy van, akkor tudod, hogy hol lakik?
– Tudom.
– No hát hol lakik?
– Egy férfi szivében. Egy igazi férfi szivében.
– S az a te kedvesed?
– Az az én Atlenkóm.
– No hát hidd elő onnan.
– Majd jelenséget tesz, ha az idő betel.
A rabok átkozódtak, a rabnők sirtak, Csalavér kaczagta a
kétségbeesésüket.
Utoljára a többi asszonynépek dűhbe jöttek, rárohantak, leszedték róla
azt a patyolat menyasszonyi öltönyt, a miben a Láma aráját játszotta, s
azon meztelenül beledobták abba a kukoricza magasságú csalánbozótba,
mely a sziklafal alját elborította s abban végig-végig hentergették.
Akkor aztán Csalavér is megszűnt kaczagni: ordított és átkozódott.
E kegyetlen megtorlás alatt azonban legázolták a magasra nőtt csalánt, s
ime az addig eltakart sziklafalon egyszerre látható lett az a kőbe
vésett irás, a melyet az eltünt fogolycsapat hagyott hátra, de senki meg
nem tudott érteni.
Atlenkó oda mutatott ez irásra.
– Ime, itt az Isten!
S azzal leborult a földre, e szavakat kiáltva:
– Ő dán olik pükatidel volapüken!
Látva e vallásos extasist a doktor részéről, a többi rabnép is mind
térdre esett és utána kiáltá:
– Óh szent pükatidel! Segíts rajtunk nyomorultakon.
– Hagyjátok el! – csititá őket Atlenkó. Nem Isten neve az! «Pükatidel
volapüken» annyit tesz, hogy «volapük nyelvtanító». Áldom a lelkét, a
miért engem e tudományra megtanított. Ez az írás volapük nyelven támadt,
s ez ád nekünk utasítást a megszabadulásunkra.
Azzal egyenkint lesilabizálta nekik a kőbe vésett szavakat; magyarázva,
hogy mit jelentenek azok volapük nyelven:
Stepőd (lépj), Kilsebal (harminczegy), Metis (métert), Nedeto (balra),
Blekölöd (törj), Hogi (lyukat), Kaif-In (sziklába), Tuvőd (találsz),
Penedi (irást), Nunőn (tudat), Gletikumis (nagyobbakat), Manifőn
(megnyit), Famübi (börtönt), Silef (ezüst).
– Nincs szebb nyelv a volapük nyelvnél! – kiálták erre minden nemzetbeli
rabok s ugyan énekszóra fogták e drága mondatot: «Stepőd kilsebal metis
nedeto blekölöd hogi kaif in tuvőd penedi nunőn gletikumis manifőn
famübi silef».
– És most mindenekelőtt adjátok vissza az öltönyeit Csalavérnek.
Parancsolá Atlenkó.
A leánynak teste össze volt marva a csalántól.
– Látod, – mondá neki Atlenkó. Ilyen az igaz Isten bölcsesége. Az
ördögöt is oda kényszeríti, hogy a midőn rosszat akar tenni, szándéka
ellenére jót müveljen. Ha te nem szidalmazod az Istent, társnőid nem
hentergetnek meg a csalánban, s mi nem akadunk rá az útmutató irásra.
Így fordult jóra a gonoszság. Te pedig megkaptad a keserű büntetést.
– Micsoda keserű büntetést? – feleselt vissza Csalavér. Hát azt
gondolod, hogy fáj a dauriai csalán marása? Hisz ez adja a legnagyobb
gyönyört a világon; a dauriai csalán csipése egy új, ismeretlen
kéjérzet. Én most olyan kéjmámort érzek, a milyent csak a paradicsomban
ismerhetnek: valami édesebbet, mint a csók, mint a mámor, mint az álom.
És a mellett az arczán felmagasztosult mosoly ragyogott; mozdulataiban a
gyönyör megdicsőülése volt kifejezve. Szemeit az ég felé forgatta:
«elolvadok, feloszlom a kéjtől, meghalok a gyönyörtől!»
Azok a némberek, a kik őt a csalánba beledobták, látva a Csalavér
extasisát, maguk is alig várhatták, hogy a férfiak odább menjenek,
rögtön megkisérték a Csalavér által felmagasztalt módszerét a
paradicsomi gyönyörök elsajátításának, s végig hembergőztek a
csalánbozótban: Achilleját is unszolták, hogy kövesse a példájukat; de
ez azt felelte, hogy ő nem kiván nagyobb gyönyört ismerni, mint azt, ha
az Atlenkója szerelmesen rámosolyog.
A próbatevő hölgyek aztán mind veszettmódon ordítva jöttek elő a
csalánmenyegzőből; a bőrűk veres lett a csipéstől, égett az, mintha a
pokoltüzéből jöttek volna elő; kínjokban neki rohantak a kalló
patakjának, abba fürösztötték bele égő tagjaikat, s onnan aztán
valamennyien kékre festve jöttek elő a rézgáliczos fürdőből.
Csalavér pedig tombolt és kaczagott: azt mondta, hogy neki gyönyörűség
az, a mi másnak nyavalygás. Ilyenek az ördöngősök!
A férfiak pedig ezalatt elkezdték a sziklafalat betörni azon a helyen,
melyet a volapük irás jelzett.
Nemsokára rátaláltak a czement közé befalazott üvegládára, melyben az
igért «pened» volt rejtve. A «gléd-cet» (üveg-láda) tele volt
«väkpop»-pel (viaszkos papir) s azokba voltak a sorok «stib»-bel
(plajbász) «epenöl» (fölirva), mind volapük nyelven.
Hát hiszen «Dán olik pükatidel volapüken!» (Hála néked volapük
nyelvmester), hogy volt egy a társaságban, a ki már a «világnyelvet»
értette s a többieknek «lilapon minőfi lesevön»-nel tudott szolgálni
(elolvasni, tartalmát megismertetni).
Az üvegládából kivett lap e szavakkal kezdődött:
– Slafe kapeli siämi senisi!
(A rabnak észt, értelmet, kitartást!)
S aztán elkezdte az ezüstbányának körülményeit megismertetni, rövid
szavakkal, a minőket a volapük nyelv használ.
Tekintettel arra, hogy olvasóink között sokan lehetnek, a kik még a
volapük nyelvet nem értik egész tökéletesen, csupán fordításban
terjesztjűk elő a «vak-pöp minőt»-jét.
– Szerencsétlen rabszolga, ki ide kerülsz, tudd pokolban vagy[7] pokol
ezüstben. Láttad,[8] odakinn fagy, tó jég, tél hideg; telul hónapban:
(február) ideben meleg, csalán zöldűl: mint a mälul hónapban (junius).
Nap nem süt: föld melegít. Alatta kőszénbánya ég: tizenkét év előtt
meggyulladt, azóta tovább ég. Másik fele kőszénbányának ád tüzelőt
olvasztókemenczékhez. Benn sok könlég, viheder gyakori. Kürtőt ástunk
fölé háromszáz méter magasba, könléget elvezetni. Mentűl beljebb hatol
ember bányába, annál nagyobb forróság. Nem birtuk tovább kiállni.
Elhatároztuk menekülést, Koszszogol hegyen túl van tartomány boldog:
neve Volapükilop. Laknak benne emberek jók. Nekünk hirt adtak
vándormadaraktól, levéllel. Ott van völgyük «silop» (Ázsia) közepén,
körül sziklafalak. Esztendeig készültünk meneküléshez. Völgyben terem
csalán sok, áztattuk, tiloltuk, megfontuk rostját, szőttünk belőle
vásznat, csináltunk léggömböt nagyot. Megtöltöttük kőszénbányából
könenynyel. Behuztuk kátránynyal. Megvártuk szelet, kedvezőt,
északnyugatit. Most felszállunk együtt valamennyien. Sziklabörtönt
elhagyni. Utánunk jövendő rabszolgák iparkodjanak hasonlóúl
megszabadulni. Új hazában fogadjuk szívesen. Kelt Folul baloid napján
(ápril 10.) Kristóf odavegöl nafcif (elindulandó hajó főnöke).
Mikor ezt az értesítést végig magyarázta Atlenkó a társainak, mind a
lábaihoz borulának, a sarúit csókolva, egyhangulag kikiálták jövendőbeli
«odavegöl naf-cif»-jüknek.
A többi «väk-pöp» útasításokat tartalmazott, hol találják meg a
bányafolyosók szakaszaiban befalazva az utóbb jöttek az elődeik által
használt fonó és szövő eszközöket, a kötélverő gépeket és a
kátrányfőzőket.
Atlenkó kiosztotta minden embernek a szerepét.
Az asszonyok a csalán-aratáshoz látnak. A csalánt nem nyövik ki, mint a
kendert, mert az örökkétartó növény, a gyökeréről hajt ki. Ebben az
alúlról fűtött döbörben kétszer is ad aratást egy évben.
A szibériai csalán rostja olyan finom szövetet ád, mint a selyem. Az
ebből szőtt ingen keresztül látszik a test színe. Csak a szultán
odaliszkjai viselhetik: szemérmes nő szégyenlené azt hordani. És e
mellett ez a vékony szövet elrepeszthetlen. Azért van különösen
kijelölve léggömb előállítására; legkönnyebb szövet s a légfeszítéstől
el nem szakad. A gorombájából köteleket fonnak; abból is a spárga
vékonyságú annyit tart, mint a négyszerte vastagabb kenderkötél.
– Ez lesz az asszonyok dolga. A férfiak látnak az ezüstbányászáshoz, a
huták kezeléséhez: rendelkezék Atlenkó.
– De minek nekünk az ezüst, ha el akarunk szökni olyan országba, a hol
ingyen terem a kenyér? Kérdezé egy fogoly, a ki okosabb akart lenni a
többinél.
– Majd megtudod a végén, hogy mire lesz jó az ezüst. Fizetünk vele, de
az furcsa fizetés lesz! Még ezüst-ágio nem ugrott akkorát, mint a
mekkorára a mi ezüstünk fog szökni, ha egyszer «Berthollet-port»
csinálunk belőle.
– Mi légyen az a Berthollet-por? – tudakozá egy száműzött pattantyus
ezredes.
– Hát bizony, komám, elég hiába etted a czár kenyerét, ha még azt sem
tudod, – vágott oda Atlenkó. A Berthollet-por a robbanó ezüst, mely
kétszázszorta nagyobb feszítőerőt fejt ki, mint a lőpor. Egy mogyorónyi
belőle elég a legnagyobb Armstrong ágyú lövegét kétezer lépésnyire
elröpíteni. A Berthollet-porral töltött bomba egy egész erődöt símára
ledönt, s egy huszonnégy fontos robbanó-ezüstteke a legízmosabb vas
hadihajót derékban töri ketté. S ha az újmódi torpedók egész raja
megtámad egy hadihajót, egyetlen közéjük lőtt Bethollet-bomba, mely a
tenger alatt elpukkan, a víznyomás által úgy belapítja valamennyinek az
oldalait, hogy tehetetlenűl fordulnak hassal fölfelé, mint a döglött
halak, mikor a tóban a rablóhalász egy dynamit-töltényt elpukkant.
– De ha te tudod ennek az előállítási titkát, hogy nem adtad el az orosz
kormánynak? Nagy pénzt kaptál volna érte, s szent-András-rendet melléje.
– Hát komám, a robbanó-ezüstnek a hadiszolgálatban alkalmazása nemcsak
azért akadékos, mert sokba kerül (ezüstgolyókkal lövöldözni, az oroszok
más módon is tudnak); hanem még inkább a miatt, hogy ez igen veszedelmes
portéka; a legkisebb nyomásra felrobban; ha lúdtoll pihéjével papir
fölött seprik, arra is elsülhet. Ennek a kezeléséhez olyan emberek
kellenek, a kik soha nem isznak pálinkát.
– No akkor ezt minálunk csakugyan nem lehet használni.
– Nem is alkalmazhatok közületek mást az ammonsavas ezüst
előállításához, mint négy kiválasztott nihilistát, a kik megtudják
őrizni a szájukat attól is, a mi bemegy, attól is, a mi kijön rajta.
– Ejnye, a ki savanyúsága van annak a besózott ezüstnek! – kiálta fel
Irzin-Komba. De szeretnék én egyszer azzal birkatokányt enni; hogy
mennykövekkel lenne tele a gyomrom!
– Majd ha még egyszer Anui-Láma fogsz lenni! Addig pedig a számodra is
találtam ki egy hivatalt.
– Szeretném tudni, hogy mi lehetne én belőlem, a ki nem tanultam mást,
mint királyt, meg Istent játszani.
– Te fogod adni a tempirozó gépet.
– Mi az Isten csudája az?
– A learatott csalánnak a leveleiből és bugáiból pálinkát szoktak főzni.
– Ismerem én azt! Átkozott jó iszomány!
– Te fogsz a lombikra felügyelni, s az alatta égő tüzet fujtatni.
– Jaj, barátom. Nem állok jót magamért. Ha én pálinkaüst mellett ülök,
akkor én lecsipem magamat: akkor én elalszom.
– Ha alszol, jójszakát! Mikor felébredsz, újra felszítod a tüzet, s
tovább párolod le a csalánszeszt.
A többi foglyok rátámadtak e miatt Atlenkóra.
– Hisz ez a legkellemesebb hivatal a világon! S te ezt a bukott
álistennek ajándékozod.
– Csak ti hagyjátok ezt rajta. A négy nihilista jőjjön velem a tárnába,
majd azoknak elmondom, hogy micsoda hivatal lesz ez a «tempirozó-gép?»
X. KÉP. Mi az a tempirozó gép, s minek az a durr-ezüst?
Mikor Atlenkó a négy kiválasztott nihilista bajtárssal egyedül maradt,
akkor elővette a talált üvegládából még azokat a viaszkos lapokat is, a
melyeket nem tartott szükségesnek megismertetni az egész társasággal.
Egyet azok közül egy dauriai boncz irt, a ki szintén a bányákba volt
örök foglyul bezárva. Lehet, hogy nem is maga irta, csak diktálta a
sorokat.
«Én Rum-Ákia boncz nehéz sorsomat megérdemeltem; mert hazám és nemzetem
elárulásában eszköz voltam. Szultán, Irzin-Komba régóta alkudozik
«moszkó»-val, hogy dauri ezüstbányákat kezére juttassa. Engem küldözött
izeneteivel Tobolszkba kormányzóhoz. Kormányzó tovább adta
Szentpétervárra. Irzin-Komba ezüstbánya árában követelt generális
czimet, fejedelmi süveget és buzogányt czártól; gyémántokkal kirakott
nagy csillagot; tizenkétpár veres bagariacsizmát, egy vég skárlátpiros
és egy vég karassia posztót, egy szemüveget, egy láda otkolont, száz púd
latakia dohányt, ötven tonna rakit és hét darab szőkehajú fehérszemélyt,
kik különféle hangokon énekelni tudnak; végűl egy kitanított seregélyt,
ki beszélni tud és legyeket elfogdossa. – Ezek mind meg lettek neki
igérve fehér czártól. – De akadályra talált főboncznál alkú, főboncz
viszont maga részéről követelt egy olyan arany koronát és himzett
palástot, minőt tobolszki érsek visel, hozzá való titulussal. Egy
aranylánczot nyakába. Egy magától szóló orgonát, mit csak csavarni kell;
aztán meg egy olyan szent könyvet, minek táblája drága kövekkel van
kirakva, s miből ő olvasni tud, mihelyt fölnyitja. – Orosz kormány kész
volt mindezen áldozatokat meghozni; kivéve a legutolsót; nem lévén képes
olyan drágakövekkel kirakott könyvet előteremteni, melyből főboncz
menten olvasni tudjon, mihelyt felnyitja, – mivelhogy nem ismerős
semmiféle ákombákomokkal. – E helyett azonban ajánlottak neki olyan
bűbájos könyvet, melyet ha ember felnyit, azonnal elkezd muzsikálni és
elfúj háromféle szép zsolozsmát. – Ez volt a legutolsó izenet, melyet én
tobolszki kormányzótól visszahoztam. – Mind szultán, mind főboncz
beleegyezett feltételekbe, melyekért Dauria vaskapuit megnyitják moszkó
előtt. Csak Anui-Láma jóváhagyása volt még hátra. Anui-Láma azonban
nagyon megharagudott, s engemet örökrabságra itélt bányába, ezüstbe,
többi foglyok társaságába».
Eddig szólt a Rum-Akia felfedezése.