belül lakó népet még nem birta átlépni.
Ott fekszik a sziklabirodalom a gyomra közepén, mint egy elnyelt vízi
borju, a mit nem tud megemészteni.
Az óriási sziklafolyosónak a bejárása ott kezdődik a szajáni kapunál, s
ezer öles sziklafalak közé szorulva, kanyarog föl egészen a Munku
Szárdik lábáig. Több utja nincs. A Munku Szárdik egy örök jéggel fedett
hegycsoport, melynek jegönczei (Gletscher) táplálják a roppant nagy
Kosszogol tavat, mely kétszáz ötven verstnyi hosszuságban s ötven
verstnyi szélességben foglalja el az ország közepét; maguk a dauriak úgy
hivják, hogy «Bajgál Dalái». Ebbe a tóba ömlik alá minden folyam a körül
felmeredő hegyekről; a tó lefolyását képezi egy a sziklák alagutjain
áttört csatorna, mely a burjátok tartományába ömlik alá. Itt már
Eknegolnak hivják a folyamát. A tó körül terjed el a dauriai ország.
Mesés termékenységü föld; mely védve köröskörül a szelektől, a mérsékelt
égöv tenyészetét a délkör virágaival és állatseregével egyesíti:
ménesek, gulyák, juhnyájak legelésznek a zöld mezőkön; az erdők tele rőt
vaddal, a lapályokon rizsföldek, a yam gyökér magától terem. Itten honos
a yak barom is, mely tehén és birka, a mennyiben gyapjut hágy magáról
nyirni.
De mind e nagy termékenység mellett sem volna képes e kis ország a
beleszorult népességet illően eltartani, ha két bölcs intézmény
(melyeknek behozatala az ősi hagyományok homályában vész el) nem
egyszerűsítené a feladatot.
Akár ki hozta be az intézményeket, nagy állambölcs volt. Az egyik a
szabad rablás, a másik a kettős vallás.
A dauri vitézek, a mint a deficzitet konstatálta a kormány, lóra kapnak,
kirontanak, szomszédoktól összeterelik a hiányzó marhát, s nagy serényen
bekeblezik a saját külön vámterületükre, s meg van a fedezet.
Pedig nincsenek rászorulva a rablásra, mert vannak gazdag ezüst bányáik;
a főtemplomuk teteje, a Láma oltára, a szultán trónja szinezüstből van;
az asszonyok ezüst övet, kösöntyüket, a férfiak ezüst sisakot, pikkely
pánczélt viselnek, ezüst figurákkal játszszák a sakkot, ezüst ragyog a
lószerszámaikon, de ezüsttel fizetni nem szokásuk. Ezt hitük és vallásuk
tiltja.
És pedig külön vallás van a nemesek, külön a parasztok számára. A
nemeseké, a harczoló osztályé a Láma vallás, a paraszté, a földmivelőé a
buddha vallás.
A parasztnak hite és vallása parancsolja, hogy a lélekvándorlást higyje.
Az embernek azért van lelke, hogy holta után egy állatba költözzék át.
Ez lehet jutalom, lehet büntetés. Mert egy jeges medvébe, vagy egy
czethalba vagy egy csonttörő keselyübe átköltözni a szegény parasztnak,
mindenesetre nagy sorsjavulás, ellenben ha egy szánkóhuzó kutyába, vagy
egy üldözött nyulba talál eltévedni a lelke, akkor cseberből vederbe
jutott. Ez pedig egészen a papoktól függ, a derék jó buddha bonczoktól.
Ki milyen ajándékot hoz a megboldogultjáért? Ha azt akarják a jámbor
örökösök, hogy az elhunyt apjok madár alakjában éljen tovább, vagy
valami dúvad bőrében, hát arra bizony az egész örökségük felmegy.
Középszerü áldozatképesség mellett elnyerhetik a házi állat minőségét:
az asszonyfélének elég jó, ha lud vagy kácsa alakjában dicsőülhet meg;
de a kinek üdvösségeért épen semmit sem áldoznak, abból bizony nem is
lesz aztán egyéb, mint kigyó vagy béka.
És ebből a vallásból aztán az a jó származik, hogy a parasztnak nem
szabad semmi hús félét megenni. Szép is volna, hogy valaki felhabzsolja
az öregapját! a paraszt csak azért hizlalja a birkákat, tömi a ludját,
hogy azt a nemes uraknak tributumul behordja. Azoknak szabad a husevés;
sőt kötelesség. A husevéstől lesz az ember erős és bátor. S erőre és
bátorságra van szüksége annak, a kinek magasztos feladata a szomszédokat
megrabolni. A nemesek vallása a Lámakultusz. Az ő számukra egészen
másképen van berendezve a tulvilág. Ők fegyverestől, lovastól mennek át
a paradicsomba, s ott is nemes urak lesznek. A Láma az Isten. Látható,
emberi alakkal biró Isten. Csak az arcza nem látható; mert azt arany
álarcz takarja. A Láma nem lép a földre soha; mert azt mindig a bonczok
hordják a vállukon. A Láma nem eszik soha; mert az csak illatokból és
tömjénfüstből él. A Láma nem beszél soha; mert az csak a bonczok által
tolmácsoltatja magát. Ellenben minden évben egyszer megházasodik a Láma:
s a menyegzőhöz kiválasztják az országban található legszebb,
leghűségesebb leányt. A mely leány a vőlegényéhez leghűségesebbnek
találtatik (többszöri próbák után), az méltó arra, hogy a Láma
menyasszonyává felavattassék. Ha meghal a Láma, akkor a papok
választanak helyette másikat.
A Láma istennek a lakása nem minden évszakban megközelíthető; mert az a
Koszszogól-tó közepén van, a Dalai-Kiri szigeten.
Ez a sziget hosszú vonalban emelkedik ki, fehér mészkő sziklatalajon a
tó közepéből; legmagasabb pontjai az Anui-Láma ezüst tetejü pagodájával
koronázva. A szárazföldről csak télen lehet e szigetre eljutni, a mikor
a tó befagy; nyáron nincs közlekedés. Mert a dauriaknak meg van tiltva a
hajóépités. Még csónakkal sem szabad a vizre szállni. Annál fogva
halászni sem szabad. A halat a parasztnak nem szabad megenni, mert abban
is emberi lélek lakik; a nemes embernek pedig azért nem, mert a halevés
gyávaságot olt az ember vérébe.
A paraszton és a nemes vitézen kívül aztán van még egy harmadik osztály
is, a rabszolgáké. Ezeknek a száma a rabló portyázások által szaporodik.
S ezekre van különösen nagy szükség. Mert az ezüstbánya-miveléshez
rabszolga kell; még pedig olyan rabszolga, a kinek befelé nőtt az
üstöke. A kirgiz embernek szép hosszú befonott vagy csimbókba kötött,
vagy szironyba csavart haja van; az annak a természettől adott előnye;
az európai embernek azonban a haja befelé nő: annálfogva az agyvelejét
folyvást csiklandozza, annálfogva az agyveleje mindenféle furfangokkal
megtelik; tud irni, olvasni, a kövekből olajat főzni; ezüstöt
olvasztani, a sötétben világosságot csinálni, főtt vizzel ördögmalmokat
hajtani; hűvelybe préselt istennyilával sziklákat szétrobbantani. Ezt a
fajt arra teremtette a Dalai-Láma, hogy a dauriai nemes uraknak a
bányáit mivelje.
Ama nevezetes ezüstbánya, melyre az oroszoknak ma is úgy fáj a foguk,
épen a Koszszogól-tópart meredek sziklafalánál veszi kezdetét: ottan van
a száda.
Itt e sötét odúba bedugják az orosz foglyokat, mikor be van fagyva a tó,
adnak nekik rozsot, fagygyut, turót, a mennyi ősztől tavaszig elég;
ekkor rájuk zárják a nehéz, tömör rézkaput, s rájuk bizzák a többit.
Azok találnak ott a sziklavölgyben, melybe a bányatorok vezet, szép
patakokat, melyekben elég hal terem. A fogolynak jó eledel az. A
sziklákon zöldül a zsázsa, a sömlyékben terem a gomba: azzal ők
megélnek. Tavasz felé aztán kinyítják megint a rézkaput, akkor a
bányászfoglyok előjönnek s görnyedő vállaikon czepelve, előhozzák a
finom olvasztott ezüstöt, a mit ez idő alatt a bányából előteremtettek;
sziklarepesztve, kőzúzva, izzasztva, olvasztva, foncsorítva (ők tudják
hogyan?) S azt átadva az ő uraiknak, ismét megkapják az őszig tartó
élelmiszereiket, esetleg az időközben összegyüjtött foglyokkal együtt.
Visszatérni ebből a bányaoduból rabszolga nem szokott soha. Szükség van
arra odabenn.
Ez így ment évről-évre, a mióta csak orosz deportáltakkal népesítik
Szibériát. Azoknak egy része, a bradjág, ott tünik el a dauriai sziklák
országában.
De nagy lehetett a dauriai szultánnak a meglepetése, mikor egy
napéjegyenlítő napon, a mikor már a Koszszogól-tó csak a bányafelőli
oldalán van befagyva, a rézkapú megnyitásakor nem jelentkezett a
bányaszádnál semmiféle fogoly. Nem hoztak semmiféle ezüstöt.
Ráparancsolt az embereire, hogy menjenek be fáklyákkal a bányavölgybe s
keressék fel a foglyokat.
Egyet sem találtak ott. Eltünt valamennyi.
Pedig a bányavölgyet ezer méternyi magasságú sziklafalak veszik körül, a
mikre embernek felmászni lehetetlen.
Keresték őket a tárnafolyosókban, az aknakutakban, sehol semmi nyomuk. A
bányaüreg a rengeteg Munku-Szárdik kebelébe nyomul be; ezer évig áshatja
azt az ember, még se töri magát rajta keresztül, hogy a hegy tulsó
oldalán levő sziklavölgybe átmeneküljön.
Az elveszett foglyok helyett azonban találtak egy sima sziklafalba
bevésve betüket, egész irást, orosz alfabetjegyekkel. De a mi azokban
irva volt, azt senki sem birta megérteni. Odahurczoltak mindenféle
nemzetbeli foglyot; elolvasni tudta, a ki oroszul tudott; de a szavaknak
az értelmét nem birta kitalálni se muszka, se lengyel, se tatár, se
német. Zsidónak, cserkesznek, csinainak mind beletörött a kése. Nem
beszéli semmi nép azt az idiomát. Ezek a sorok «volapük» nyelven voltak
irva.
VI. KÉP. A hűségpróba.
Irzin-Komba szultán furfangos uraság volt.
Hogy egy gyenge órájában megadta a «mendumur»-t az elfogott csapatnak,
az kettős baj volt rá nézve. Először is a foglyait nem küldhette azonnal
az elhagyott ezüstbányába, rabmunkát végezni; másodszor a szép
Achilleiát nem kényszeríthette rá, hogy felesége legyen.
Volt ugyan már Irzin-Kombának tizenkét felesége; azonban a kirgizek nem
babonásak a tizenhármas számra.
Gondolt ki valami ravasz tervet, a mivel az adott esküjét megkerülhesse.
A legutolsó rablóhadjárat után következett nagyhamar az Anui-Láma
újesztendei ünnepe.
Kalendáriumot a kirgizek nem tartanak. Náluk az új esztendőt az jelzi,
hogy a yak-tehenek elkezdenek elleni.
Akkor aztán minden parasztnak vallásos kötelessége a legelső yak-borjut
az Anui-Lámának áldozatul hozni a Dalai-Kiri szigetre. – Mert ámbátor az
Anui-Láma csupán csak a nemes urak istene, de ezért áldozatot hozni
mégis csak a paraszt dolga; a mi igen természetes.
Ekkor van aztán a nagy országos búcsú a Dalai-Kiri szigeten.
A Kosszogól-tó széltében be van fagyva; a népség yak-vontatta szánokon
iszánkodik az ország minden részéből a szent szigethez, melyen az
istenség temploma van emelve. Az egyetlen kőépület az egész
birodalomban.
Az előkelő emberek mind sátorokban laknak télen-nyáron; maga a szultán
is: csakhogy az ő rezidencziáját tizenkét jurta képezi. Mindegyikében
lakik egy felesége.
Maga az Anui-Láma temploma azonban remeke a kirgiz architecturának.
Teteje ezüstből, falai kirakva lapis lazulival, melyből egész kőbányái
vannak az országnak. Belül oszlopok tartják a czifra padmalyt; a
szentélyt nehéz, aranynyal áttört virágú kárpit födi, s mikor azt
félrevonják, az ember szeme elkáprázik a pompától, melylyel az Anui-Láma
oltára el van halmozva.
S a mi legnevezetesebb benne, az, hogy ebben a templomban télen is meleg
van; enyhe, langyos temperatura. Igenis: a dauriai kirgizek már rég
föltalálták a légfütést. S erre mulhatlan szükség van; mert az istenség
nem hord csizmát. Neki mezitláb kell az imádói előtt megjelenni, hogy
azok a lábujjaira húzott gyűrűket sorban megcsókolhassák, s az ilyen
imádatot harmincz fok hidegben az Anui-Láma az ördögnek kivánná. Tehát a
templomba légfütés van vezetve. A legelmésebb, a legegyszerübb elmélet
szerint. A templom két oldalán van két hosszú istálló. Mindegyikben száz
yak-tehén. Az Anui-Lámának minden reggel frissen fejt tejben kell
megfürödni. Ez a kétszáz tehén melegíti be az Anui-Láma templomát.
Olyan luxus, a mit csak egy igazi uraság engedhet meg magának. Elismert
dolog, hogy a tehénistálló párázata a legéltetőbb «áer» (a hogy a
Királyhágón túl nevezik a magyarok a levegőt).
VII. KÉP. Az Anui-Láma.
Az Anui-Láma a dauri népnek a választott istene. Kisebb kiadásban
ugyanaz, a mi a Dalai-Láma a tübetieknél. Valóságos husból és csontból
álló ember, a kit a bonczok kiáltottak ki istennek.
Neki van adva a hatalom itélni elevenek és halottak fölött. Ő határozza
meg, hogy kinek a lelke milyen állatba költözzék holta után? ő osztja az
esőt és napfényt, ő szünteti meg a patécsot, a döbröczöt és a gugavészt;
ő áldja meg a meddő teheneket, ő olvasztja fel a jeget tavaszszal, s ha
megharagszik, ő csinál nap és holdfogyatkozásokat. Azonkívül ő sugja meg
a jövendőt a bonczoknak, a mit azután ezek mérsékelt díj mellett
értékesítenek, s ő adja a diadalt a fejedelmek fegyvereinek, midőn azok
hadjárataikba indulnak.
Ezért viszont ő neki tartozik az egész nép az áldozataival, minden
termésnek a zsengéje, minden tehénnek, juhnak az első ellése, minden
szövőszéknek az első kelméje s a hadi zsákmánynak egy tizedrésze az
Anui-Lámáé.
Ennek pedig az Anui-Láma maga nagyon kevés hasznát veszi; mert ő nem él
egyébbel, mint virágillattal, mézzel és mannával; nem iszik mást, mint
télen hóvizet és nyáron a káposztaleveleken meggyűlt harmatot: nem is
pipázik, hanem a helyett tömjénfüsttel kéjeleg.
Az Anui-Lámának soha a földre leszállani nem szabad; – mindenüvé négy
boncz viszi, vállára emelt saroglyán. Az Anui-Láma a hangját sem
hallatja soha a nép előtt; egyedül a főboncznak adja át nyilvánításait.
Az évenkénti adómennyiséget is az Anui-Láma határozza meg, s abban mind
a szultán, mind a nép rendesen megnyugosznak. Az Anui-Lámának az arczát
nem szabad látni halandók szemének. Azt folyvást aranyálarcz takarja.
Az Anui-Láma pompás nagy templomban lakik; de azt a templomot is csak
messziről, szabad bámulni a népnek. Felséges egy épület az, a tósziget
közepéből kiemelkedve, chinai és perzsa építészet remeke, oltárai az
egész világból összerabolt kincsekkel elhalmozva.
Nyáron az egész sziget megközelíthetlen. Megtörténik ugyan néha, hogy
egy-egy regényes hajlamú levente nyaratszaka felkap egy bival hátára s
átúsztat vele csendes, borongós éjszakán a szigetre; de az soha sem
kerül vissza onnan többet.
Azon a szigeten vannak az ország legszebb leányai. Hivatalos minőségükre
nézve az Anui Láma papnői. Az Anui-Láma tiszteletére nem csak papok
szükségesek, hanem papnők is.
Az Anui-Láma maga sem agglegény; istenségi attributumai közé tartozik,
hogy megnősüljön; még pedig minden esztendőben ujra.
Az Anui-Láma mennyasszonyának mind arczra, mind erkölcsre nézve
szeplőtlennek kell lenni, termetben tökéletesnek és épfogunak. És még
azonfölül megkivánnak tőle valamit. A törhetlen hűséget. – Az istenség
menyasszonyául kiszemelt hajadonnak már el kell jegyezve lenni egy
leventével a nép bevett szokása szerint. A jegypénz lefizetve, a
kelengye letéve az apja kezébe.
Télen, vízkereszt táján, első holdtölte napján van a Láma menyegzőjének
ünnepe. Ekkor bevan fagyva a tó, s a Láma megengedi, hogy azon a nép
keresztül szánkázzon az ő templomához. Az apák messzeföldről elhozzák e
napra az eljegyzett leányaikat a pályázatra; mert az nagy tisztesség,
sőt mondhatni, szerencse, ha valaki apósává lehet a földi istennek.
Csakhogy azoknak a mennyasszonyoknak igen erős próbán kell előbb
keresztül menniök. Azon a próbán, hogy vajon csakugyan olyan törhetlen-e
a hűségük?
A próbatevő senki sem más, mint maga a szultán.
Egész fejedelmi pompájában felöltözve, csupa igazgyöngygyel kivarrott
dolmányában, karbunkulusoktól ragyogó süveg a fején, a szakálla
aranyporral behintve, a szemöldöke czinóberrel kifestve, a szája
szenna-levéltől piros, a fogai ébenfafeketék; egész tekintete rettenetes
szép. Ritka menyasszony az, a ki puszta látására rögtön el nem felejti
az otthon maradt vőlegényét. S hát még mikor a szultán megmutogatja neki
a maga kincseit; onix medenczék tele drágaköves gyűrűkkel, bársonyzsákok
megtömve aranynyal, a fölemelt függönyön keresztül belátni az udvarra, a
hol száz teve rázza az ezüstcsengetyüt, mind megrakva két oldalt India
és Kashmir drágaságaival, s akkor azt mondja a leánynak: «ez mind a tied
lesz, hogyha engem szeretsz». Bizony nehéz azt megállni a szegény
leánynak, hogy azt ne mondja rá: «hol van hát?»
De ha mégis állhatatos marad a leány, akkor ott marasztják lakomára; jól
tartják fűszeres csemegékkel, a mik felcsiklandozzák az alvó érzékeket,
kristálykehelyből lángnedvet itatnak vele, mely az őrületes mámort oltja
a felforralt vérbe s akkor kérdezik meg tőle, hogy «engem szeretsz-e
inkább, a királyt, vagy a mátkádat, a parasztot?»
Ha még a mámor sem győzött a hűségén, akkor elélejtenek a tánczoló,
énekelő almék és bajadérek, s csábító dallal, tagmozdulatokkal
vesztegetik meg a menyasszony képzeletét, dicsőítve a kéjt, a gyönyört,
a mámorban elmerülést.
S ha se arany, se bor, se táncz, se dal nem szédítette le a szerető
szüzet az örvénybe: akkor a szultánnak egy intésére előlép két daliás
levente; maga és kardja mezitelen; csak egy öv az ágyéka körül, s egy
kerek paizs a balkarján. A szultán azt mondja a leánynak: «válaszsz!
melyik legyen a te lovagod?»
A leány rámutat az egyikre, az az övé; a másik a szultánnak marad.
S akkor az a két levente élethalál tusára kel egymással a szép ara
tiszteletére. A leányválasztotta lovagnak kell elesni. S mikor annak a
vérét kiomlani látja, akkor veszve van a leány erénye: a vérmámor a
dajkája a kéjmámornak. Ettől megrészegül. És ha végre semmi csábítás,
kisértés nem fogott ki a hűségén, akkor következik a leghathatósabb
módszer: a rémítés.
A szultánnak egy támtám ütésére vadállathang rivall fel a leány háta
mögött, a nehéz perzsa szőnyegfüggöny felgöngyölődik, s előtünik a
ketreczében az állatok óriása, a szent elefánt, mely kinyújtott
ormányával megragadja a leány övét a derekán s felkapja a magasba.
– Akarsz-e engemet szeretni, vagy eltapostatni a behemóth lábai által?
kérdi akkor a szultán felséges haraggal.
S akkor aztán a felséges menyasszony rémültében elkezd könyörögni, hogy
inkább sohase lássa a vőlegényét, csak ne tapossák agyon; – hát akkor –
ez jó a szultánnak. De nem az Anui-Lámának.
A hűség dolgában elbukott menyasszony, mikor a szultán sátorát elhagyja,
ott marad Láma-papnénak; s aztán másnap tesznek próbát egy másikkal; míg
végtére egy a sok közül mégis csak beválik.
*
A szigeten és a tó jegén tartott változatos népünnep harmadik napja is
végét járta már. Volt versenyszánkázás iramszarvasokkal, bajnok-verseny,
hóbálvány-emelés, ördögló-kerengetés, tigris- és bival-küzdelem,
shamán-táncz, tűzokádó emberek, a kikben meggyuladt a sok pálinka; csak
a Láma menyegzőjére nem került még a sor. Egy sem vált be a sok
ara-jelölt közül.
Irzin-Komba szultán már haragos volt. Vagy talán nem is volt nagyon
haragos. Csak úgy mutatta, hogy haragszik.
– Ejh mit! A dauri leányok mind nem érnek egy fakovát. Ne hozzatok ide
többet! – Hol van az az idegen tündér? Azt hozzátok fel a hűségpróbára!
Elküldte a testőrasszonyait Achilleiáért.
Atlenkó, ki akkor már az első államilag szabadalmazott dauriai
gyutacsgyár igazgatója volt (három rókafark diszítéssel) épen a
következő vasárnapon szándékozott megtartani a menyegzőjét az
elszöktetett kedvesével; annálfogva keményen protestált annak a
szentséges candidaturája ellen, felmutatva a szultán által megtenyerelt
biztosító hátibőrt: «itt a Mendumúr!»
– Mendumúr ide! Mendumúr oda! dohogott a szultán. Ez csak annyit tesz,
hogy senkinek közületek az én országomban bántódása nem lesz. Hát bánt
tégedet valaki azzal, ha kipróbálja a menyasszonyodat, hogy hűséges-e?
Atlenkónak bekellett látni, hogy Irzin Kombának a logikája egészen
helyes. Csupán a syllogismus cornutus szavai nyugtalanították nagyon a
fejét.
Ha Achilleia hűsége megbukik, hát akkor már azáltal el van veszve; ha
pedig szilárdul megáll, az esetben pedig a Láma-istennek adják
menyasszonyul; s akkor az mind egy ördög.
Azonban Csalavér ott volt a közelében s valamit súgott a fülébe, a mitől
Atlenkó egészen megnyugodott s ráállt, hogy no hát csak hadd vigyék az ő
Achilleiáját a hűségpróbára. Furcsa vége lesz ennek nagyon.
A szilárd jellemű orosz szűz mind sorban kiállta a nehéz próbákat; nem
fogadta el a szultán kegyét; még mikor az elefánt a levegőbe emelte is,
csak azt mondá: «nem szeretek mást, mint az Atlenkómat».
– Ez az igazi! mondá ki az itéletet a főboncz. A minden próbát
diadalmasan kiállott hűség. Ez méltó, hogy az Anui-Láma menyasszonyává
felavattassék.
A főboncz kigyóalakú botjának egy intésére aztán előkerültek a kárpit
mögül a Láma-papnők. Mind megannyi fejétől sarkig fehér lepelbe
bebugyolált báb; se arczuk, se kezük feje nem látszik; maguk is csak a
fátyolon keresztül láthatnak; a szájuk is patyolat-kendővel van bekötve,
hogy egy szót ki ne mondhassanak. Mert asszonyi beszédnek nem szabad
hallatszani az Anui-Láma templomában; a papnőknek csak bekötött szájjal
szabad dünnyögve énekelni.
Hasztalan volt minden sírás, rimánkodás, átkozódás Achilleia részéről;
neki is bekötötték a száját patyolat-kendővel, s aztán beburkolták a
fehér kantusba, s aztán elvezették a szentély belsejébe, a hol hármas
kárpit takarja azt a felséges odut, a melyben az Anui-Láma tölti a földi
örökkévalóságot. A kik nem látták, azt állítják, hogy a szentélyben nem
terjeszt más világosságot, mint az igazi ős Buddha bálványnak a szeme, a
mi egy ökölnyi gyémánt; hanem a főboncz bizony néha kibeszéli pálinkázás
közben, hogy az egy közönséges petroleum-lámpa; ő szokta feltölteni
mindennap.
Alig némult el a kétségbeesett menyasszony sikoltozása a kárpitok
mögött, a midőn ujra lárma támadt a templomban; jött Atlenkó nagy
haraggal. Utat kellett előtte nyitni, mert azzal fenyegetőzött, hogy
tele a két keze dynamit-bombákkal; ha megharagszik, levegőbe vetteti, a
ki útjába áll. Betört a királyhoz.
– No csakhogy itt talállak «még!»
– Mit jelent az a «még?» kérdé Irzin-Komba, kétfelé törülve aranyos
bajuszát.
– Azt, hogy addig az Anui-Láma nem érintheti a menyasszonyomat, a míg te
itt vagy.
(– Ez a ficzkó gyanít valamit! dörmögé a szultán összehúzva a czinóberes
szemöldökeit.) No hát mit kivánsz tőlem?
– Semmit sem. Csak a menyasszonyomat add vissza.
– Az már az Anui-Lámának van szentelve.
– Nekem nem kell az istenekkel való sógorság. Ha az Anui-Láma házasodni
akar, hozasson magának a paradicsomból egy périt; ne csináljon isten
létére mesalliancet földi leányokkal. Az én Achilleiám orthodox hitű, a
te Anui-Lámád pedig nazarénus; a concordatum tiltja az ilyen vegyes
házasságot.
– Fiacskám, ezen már én nem segíthetek.
– De ha nem segítesz, én a levegőbe röpítem az egész templomodat az
Anui-Lámáddal együtt.
– Azt meg ne próbáld. Inkább vedd elő az okosabbik eszedet. Nézd csak,
mit mondok? Te egy leányt követelsz rajtam, a kit feleségül akarsz
venni. Nem bánom. Adok helyette kettőt; válaszsz ki magadnak a
Láma-papnők közül. Nem elég. Adok hármat. Végy el négyet! Ha kell, ötöt
is.
– De tüzes mennykőt! Lefelé alkudjunk. Egy is elég abból.
Csodálatos volt, hogy az Atlenkó olyan könnyen ráállt a szultán
ajánlatára. De rögtön érthetővé lesz az a qualifikálhatatlan
magaviselet, ha megtudjuk, hogy a Csalavér cselszövénye mellett sikerült
a kárpitok alatti átbujdoklás között a két nőalaknak elcserélni egymást,
s ezt Atlenkónak előre megsugta a Csalavér. Az Anui-Láma félsötét
szentélyébe a gonosz tündért vezették be, s az Achilleia visszatért az
előtornáczba, a Láma-papnőkkel.
– No, válaszsz közülök! – mondá Irzin-Komba (a főboncz beleegyezésével.)
Szép dolog; választani harminczhat hölgy közül, a kikből semmi sem
látszik, úgy be vannak burkolva, mint a selyembogárnak a pupája, mielőtt
pillangóvá lesz!
És még hozzá: kiválasztani az igazit, a saját menyasszonyát.
Az nem szólhat, még a kezével sem inthet; az is le van kötve.
De valamiről még is ráismer Atlenkó. Arról, hogy elől az arczán a
fátyola nedves. A könyektől az.
Ez árulja el, hogy ő az Achilleia.
Mert nevetni minden ember akkor tud, a mikor akar, vagy ingyen, vagy
pénzért; de sirni csak az tud, a ki sirhatnék.
– Ezt választom hát az enyimért cserébe.
– Legyen lud, ha kövér! – hagyá helybe a szultán.
– Fiat piscis! – adta rá áldását a főboncz.
Atlenko aztán felkapta az ölébe a menyasszonyát s futott ki vele a
templomból.
VIII. KÉP. Az Anui Láma menyasszonya.