mi a szép leány italába keverve, azt rögtön szerelmessé teszi, a másik
fajtának meg az a hatása, hogy a féltékeny férjnek elveszi látását,
hallását, nem tudja, mit csinálnak előtte. Olyan dúr-por is van, a mi
álmában járóvá teszi az embert, hogy azt kell neki tennie, a mit az
elaltatója parancsol. Olyan dúr-por is van, a mi a gyáva embert vitézzé
tüzeli föl, míg a másik a vad hőst is anyámasszony katonájává puhítja.
Ezeket mind a tarsolyában hordja a Csalavér.
Tudja róla a kormányzó is, meg a hetmanok, az iszpravnikok, hogy ő
készíti a dúr-port, de hát szükséges az nagyon ebben az országban; ha
szükséges nem volna, nem szedetnék össze a légyölő galócza-gombát, a mi
a tundrákat nyaranta ellepi, hogy abból a nép számára «muchomort»
destilláltassanak, a mi olyan pálinka, hogy a ki iszik belőle, két napig
fel nem ébred, de egyre rugdalózik tőle.
Mikor Atlenkó megérkezett a nagy balagánhoz, akkor még ő volt ott az
egyedüli vendég. Az irámszarvas a kapú előtt összerogyott. Akkor már
tizenhat órát futott pihenés nélkül ez a természet csodája állat.
Beleszakadt. A szamojéd rögtön hozzálátott a földarabolásához. Jó
pecsenye lesz belőle.
Atlenkó behozta a vállán a gyógyszerész ládáját a nagy pajtába, a hol
egészen sötét volt; minden ablak be volt csukva.
– Hej kívűl is, hej belül is! Ki van itthon, ha beteg is?
Erre a szóra elébújt a sátorból a csárdás.
– Mit parancsolsz uracskám! Kell tégla-thea, kell kwaszleves? Kell
medvebőr, aludni?
– Csak egymásután mind. Persze, hogy kell. A ki két nap óta se evett, se
ivott, se nem aludt. Hanem legelébb ezt a ládát tedd el biztos helyre!
– A leányom majd elteszi. Hej Csalavér!
A hívásra előjött a leány. A mint meglátta a fiatal legényt, egyszerre
megtetszett neki. Ahhoz volt szokva, hogy mikor bejön az utazó, bajusza,
szakála tele van jégcsappal; csupa nevetni való a férfi. De ennek sima
az arcza és piros. Ez már a kedvére való legény. Igyekezett is a szebbik
tekintetével reá kacsintani.
– Miért van neked ilyen szép síma arczod? Kérdezé végig czirógatva
Atlenkó ábrázatját.
– Azért, mert orvos vagyok babám!
– Hát te olyan ezermester vagy, a ki a betegeket meggyógyítod; én meg
olyan bűvésznő vagyok, a ki az egészségeseket megbetegítem. De jól
megélnénk, ha összetennénk egymást.
– Az bizony jó lenne. Hát már most mégis csak gyógyíts meg egy kis forró
punchcsal, ha tudsz készíteni, mert csupa jég vagyok.
– Ha tudok-e készíteni! Majd csinálok én neked olyan punchot, hogy csupa
tűz leszesz tőle.
Azzal bevezette Atlenkót a sátorba, megvetette számára a fekhelyt
medvebőrből, mormota-irhából, jó puha mohából, s aztán meggyújtotta a
tüzet a szamovár alatt. Az alatt danolt neki egy nótát, hogy mi
mindenféle varázsló tudományhoz ért ő, hányféle italt tud készíteni,
melyik miről használ.
Atlenkó megitta a punchot, aztán jóllakott ikrás hallevessel, s a nagy
fáradságtól, meg a Csalavér nótájától nagy hamar elaludt.
Arra sem ébredt föl, mikor a deportáltak csapatja nagy zajjal, lármával
megérkezett a balaganba. Azok jóval előtte jártak az útban; a
szegényebbek gyalog, a kísérő kozákok lóháton; a pénzesebb száműzöttek
lóvontatta szánon. Atlenkó úgy kerülte el a csapatot, hogy az irámmal
leszállt a befagyott folyamra, s annak a jégpályáján sikánkozott előre.
Háromszázan voltak a száműzöttek, mikor Tobolszkból útnak indították
őket; de idáig csak valami nyolczvan jutott el belőlük. Legtöbb
elzüllött, mikor az égő erdőn jöttek keresztül. A kísérő kozák hetman
elkiáltá magát: «fusson, ki merre lát!» s azzal a fegyveres lovasság
előre vágtatott; az elitélt csapatból csak az követte a nyomukat, a ki
akarta.
A csárdás messziről látta már a csapat közeledését, s előre meggyújtá a
tüzet a nagy tűzhelyen, s felállította föléje az óriási bográcsot, a
mibe a szamojéd jemsikkal beledobálták a feldarabolt irám konczait, kész
lakomára várva az érkező deportáltakat.
Azok a végczélhoz közel érve, rögtön beüték az utolsó velük jött
pálinkás hordó fenekét s mind kiitták a tartalmát. Ide már jól
felpálinkázva rohantak be valamennyien.
Volt azok között mindenféle nemzet: lengyel patrioták, kaukázusi
cserkeszek; kisoroszországi zsidók, kazani tatárok, orosz duchoborzik
(rugdalozó szentek), legtöbb a kievi nihilista, aztán meg valami húsz
uráli kozák, (ezek fegyverben).
A tanyára megérkezve, mindenik a maga nótáját fútta: a cserkeszek az
alkorán szúráit énekelték vontatott mély hangon; a zsidók a maguk
siralom énekeit fisztulázták; a lengyelek kevélyen hangoztatták a «bozse
cos Polszkét»[3], a duchaborzik a maguk ördögrugdaló tánczukhoz dudolták
a zsoltárokat, a kozákok bömbölték a hymnuszt: «Bozse czárja chrani,
szilni derzsavni!»[4] de mind valamennyit túlharsogta a nihilisták
marseillaise: «Contre nous de la tyrannie, l’étendard sanglant est
levé.» «A zsarnok véres lobogója emelve ellenünk».
Pokolbeli symphonia volt az együtt, mikor egymásba vegyült. Atlenkót még
ez sem ébreszté föl.
Mikor aztán az elcsigázott csapat elverte az éhét, szomját, előállt a
kísérő hetman, számba venni a jelenlevőket. Ki került meg, ki veszett
oda? A ki megvan: az «poszlejenyecz», a ki nincs meg: az «bradjaga»[5].
A közben mindegyiknek el kellett mondani, hogy ki miféle vétségért lett
deportatióra elítélve; mert a hetman nem tudott eligazodni a
certificátokon, a sok hiányzó részvényes miatt. Csupa confuzió volt az
egész dolog. A cserkesz főnöknek jutott az a vád, hogy a pálinkát
vitriollal hamisította meg, s a zsidó Schnorrer ítélete hangzott
karavánok fegyveres megtámadására; – természetes, hogy mindenik a
legszelídebb bűnöket válogatta magának: politikai vétkes senki sem akart
lenni; mert azokat a csukcsiakhoz küldik tengeri kutyát vadászni;
ellenben egy váltóhamisítónak az üresen hagyott conditiójára nagy volt a
concurrentia. Mindenki az szeretett volna lenni! Végre kiki urát adta,
hogy mért került ide, s azzal rendben volt minden.
Ekkor a hetman felolvasta nekik a rendeletet, hogy mihez tartsák magukat
az állomáson, egész létánia volt, hogy mi «nem szabad».
Legfőkép megvolt tiltva a kártyajáték. Egy kozákot itt hagytak
ellenőrizni a szigorú parancsot.
Annálfogva, a mint a hetman a többi kozákkal kiment a balagánból, a
következő karavánt kisegíteni a hóból, a fegyenczek rögtön
odagördítettek a pajta közepére egy üres hordót s annak a fenekén
elkezdtek kártyázni. Egy deportált, a ki hamis kártyázásért volt
elítélve, adta a bankot.
Az őrül hagyott kozák rájuk rivallt.
– Hogy mertek kártyázni?
– Hát honnan tudod, hogy mi kártyázunk? kérdé a bankadó.
– Hiszen látom.
– Melyik szemeddel látod?
– Ezzel a jobbikkal ni!
A bankár aztán egy öt rubeles bankót dugott a kozáknak a kucsmája alá a
jobb szeme fölé.
– Látod-e még?
– Most meg a balszememmel látom.
Azt is letakarták egy bankóval.
– No már most nem látom.
Akkor aztán játszhatták con amore a diabolkát.
Egy-egy deportált, a ki az utolsó rubelét is elvesztette, odament a
Schnorrerhez, a ki uzsoráskodásért volt elítélve, s pénzt kért tőle
kölcsön, hogy tovább játszhassék, zálogúl hagyva a bundáját, a kabátját,
a mit az mind magára szedett.
Ez alatt a Csalavér, miután az új vendégeket kiszolgálta étellel,
itallal, bement a jurtába s valami csábító itallal felébreszté Atlenkót.
Az kábulásában égből jött angyalt vélt maga előtt látni. A dúr-por
hatása volt az.
A varázslónő bájitallal rontotta meg az ifjút, ki félébren, félmámorban
az ő kedves Achilleiáját vélte maga előtt látni: annak esküdözött, hogy
holtig fogja szeretni.
E közben megérkezett a második karaván is, mely a deportált
asszonyszemélyekből volt összegyűjtve.
A balagán egyúttal házasságszerzési intézetűl is szolgál. A némbereket
elárverezik. Minthogy az asszonynép negyedrész annyi, mint a férfi,
annálfogva az árúczikk nagy keletnek örvend.
Már a szerint, hogy ki micsodás?
A kikiáltott eleven tárgyat odaállítják a középre, egy felfordított
szánkó fenekére s annak ott el kell mondania, hogy mit tud?
Ha főzni, varrni tud, elnézik egyéb hibáját. Ha ért hozzá, hogyan kell a
sarana hagymát keresni a vándorhörcsög odujában, s abból kenyeret tud
sütni: akkor lehet ragyás képü; s ha épen az irhabőr kikészítéséhez is
tud, s érti, hogyan kell azt pirosra, sárgára festeni: akkor az évei
számáról sem kérdezősködnek. Ha férjgyilkos nő kerül az árúpadra, azon
épen nagyon kapnak; mert annak igen jó természete lehet. Ellenben kinek
gyönge, finom testalkata van: arra kevesen árvereznek. Holmi siránkozó
báb, a ki az arczát takargatja a kezével, megköszönheti, ha a kikiáltási
áron fölül egy rubellel a nyakán maradhat valami érdemes lókötőnek.
Szabad cserélni is, ha megbánta az ember a bevásárlást.
A hetman kihirdeti a parancsot, hogy a száműzötteknek a megvett
asszonyokkal tánczolni nem szabad.
Annálfogva a mint kihúzza a lábát a pajtából, mind táncznak erednek:
előveszik a balalajkát, a tilinkót; muzsikálnak és tánczolnak.
Az őrül ott hagyott kozák rájuk förmed:
– Ne tánczoljatok!
– Ugyan mivel látsz most? kérdik tőle.
– Most a tenyeremmel látok.
No hát a tenyereit is megvakítják egy-egy ezüst pénzzel.
Akkor aztán előjön a jurtából Csalavér is, magával hozva Atlenkót.
– Hát ez kicsoda? kérdezik az összeröffent száműzöttek.
– Ez az én szeretőm; mondja a Csalavér, s eléje tánczolva az
elbűvöltnek, maga után csalogatja azt, körben lejtve, kezében a csörgős
dobbal. Atlenkó csetlik-botlik a nyomában, mint az álomjáró.
Ekkor újra bejön a hetman, magával hozva Achilleiat.
– Legvégűl hagytam a legjavát. Itt van az a leány, a ki ellopott az
urától kétszáz rubelt; hej, sok szegény legénytől még több szívet! Száz
rubel az ára! Ki ád többet érte?
Ilyen magasan no még egygyel sem kezdték.
Achilleiát is felállíták a szánkó-emelvényre s elkezdtek rá árverezni.
A bankadó hamis kártyás minden versenytárst túligért. Felverték már
háromszáz rubelre az árát.
Achilleia kétségbeesetten hordta körül tekintetét a sokaságon. Kereste a
maga Atlenkó-ját, a ki megszabadítsa, a hogy összebeszélének.
De az csak nem jött elő.
Becsalogatta azt magával a gonosz tündér a jurtába, s ott tartotta
hizelgő szóval, enyelgő beszéddel, forró ölelgetéssel.
«Háromszáz ötven rubel! Négyszáz rubel!» hangzott a pajtában az árverés.
Egy dobütés, két dobütés. «Ki ád többet érte?» Ha a harmadik dobütés is
elhangzik, oda adják a hamis kártyásnak?
Atlenko pedig azt hitte, hogy most is őtet ölelgeti: – a maga kedves
Achilleiaját.
Elkezdett a jurtában dalolni. Azt a régi mélabús nótát:
«Zsidó, zsidó! Batyus zsidó!
Van-e nálad pirosító?
Hej! az én rózsám olyan sárga:
Ráfér ezer forint ára!»
A mint ez a sokszor hallott nóta megütötte a fűlét az árverezett
leánynak, egyszerre megtudta róla, hogy itt van az ő Atlenkója. Csak
hogy azt valami varázslat tartja vissza. Nosza frissen elénekelte rá a
másik versét a nótának:
«Azért sárga az én orczám,
Mert te többet nem gondolsz rám,
Ha eszedbe jutnék újra:
Hej! az én orczám de kigyúlna.»
Erre a dalra Atlenkó felugrott a fektéből, kirántotta a fejét Csalavér
ölelő karjai közül.
– Ez az én szeretőmnek a hangja! Eredj innen! Te nem vagy az én
kedvesem. Az én Achilleiámat odakinn árverezik.
Azzal kirohant a jurtából, mint az eszeveszett, s meglátva Achilleiát a
szánkán állni, odaordított az árverezők közé: – Ezer rubel! – Két ezer
rubel! – Három ezer rubel! – Nem adom senkinek azt a leányt! Az az
enyém! Tiz ezer rubel!
NEGYEDIK KÉP. A dauriai szultán.
Hát ezzel a nagy heveskedéssel mindent elrontott Atlenkó.
– Hohohó ne! Hová szaladsz? Kiáltá rá az újonnan jött hetman. Micsoda
bolond ember vagy te, hogy csak úgy csetvert (veder) számra öntöd a
rubeleket. Egy rossz leánycselédért! Te valami nagy tolvaj vagy! Hol a
pénzed?
Atlenkó akkor kezdett eszére téregetni.
– Én doktor vagyok. Itt van a passzusom. Az irkucski kormányzótól van
védlevelem.
Azzal elővette az igazságát s megmutatta a hetmannak. Csak tudsz
olvasni?
Száz hetman közül kilenczvenkilencz azt mondta volna rá, hogy «ühüm;
tudok» aztán megnézte volna, hogy felül van-e rajta a «sas» s alúl az
ákombák s aztán a csizmaszárába eresztette volna a markába nyomott
pénzt, a mit a fogásról itélve imperiálnak becsül, s rábólintott volna
az orrával: «jól van!» De ilyen bolond a szerencse! Épen annak a
hetmannak kellett a századiknak lenni, a ki valósággal ismeri az irást.
– Ahahó! Jó fiacskám! Hát te vagy az a doktor, a ki az irkucski
bőrkereskedőnek a harminczezer rubelét elloptad s elszeleltél vele! No
most egyenesen beleszaladtál az oroszlán torkába! Egy tizedrésze az
ellopott pénznek a tolvaj kézrekerítőjeé. Nálad a pénz; te vagy a
tolvaj!
Ekkor aztán Achilleia odaugrott Atlenkóhoz, s a karjába csimpajkózott.
– Nem ő a tolvaj. Én loptam el a pénzt. Én vagyok az irkucski
bőrkereskedőnek az unokahuga.
– Zdrawtvujtje! Akkor egy csapással két legyet! Téged meg az izpravnik
kurrentáltat: az elszökött menyasszonyát.
A szerelmes pár kétségbe volt esve.
A kozákok hozzá fogtak, hogy megkötözzék őket.
Hanem a Csalavér közberontott.
– No nó! Csak lassan. Elébb hadd fizesse ki a doktor, a mit nálam három
nap, három éjjel eldorbézolt. Nem bánom én, ha lopta is a pénzt.
– No hát számolj le vele, Csalavér denevér!
Csalavér aztán odasuttogott Atlenkónak, mintha számolna vele.
– Te csoda ember vagy! Hogy erősebb tudott lenni a szerelmed a te
kedvesedhez, az én legerősebb dúr-poromnál. Azt itattam veled. Mégis ő
érte ugrottál, mikor a szavát meghallottad. De még nagyobb csoda a
kedvesed, a ki magára vállalja a bűnödet s inkább magát hagyja
megkancsukáztatni, mint a vőlegényét. Megszerettelek mind a kettőtöket:
az a furcsa, mikor az ördög szerelmes lesz. Én leszek a ti ördögötök. Ne
féljetek. Én kötözöm meg most valamennyi kozáknak a kezét-lábát.
Azzal visszament a hetmanhoz.
– De jó rostopcsinos átalagot furtam meg ennek a gézenguznak a kedvéért!
Megadta az árát. Nosza igyuk meg ezt most a szerelmes párnak
egészségére.
A felköszöntést a kozák soha sem hagyja viszonozatlan.
Az ármányos Csalavér mindjárt ide való nótát is gondolt ki a pálinkás
köszöntőhöz.
«Egyszer volt egy tintás szájú gyiák,
Megcsókolta a gazdája lyányát,
Meglátták a csókjának a nyomát
Hej gyiák, gyiák! gyiák!
Máskor ha csókolsz; ne nyald fel a tintát.»
A kozákok kaczagtak és ittak a hurokra került szerelmes pár rovására.
Egyszer aztán csak elkezdtek dülöngélni. A varázsszer megtette a
hatását. A hetman elkezdett kommandérozni, mintha rohamra indítaná a
csapatját: «vigyázz, czélozz! tüzelj! Brrum! kard ki kard! Lándzsát
szegezz! Rajta, rajta! Hurrá hurrá. Nincs pardon!» A minek az lett a
vége, hogy mind eldülöngéltek egymás hegyébe a nagy tűzhely körül s
ottan fútták aztán azt a nótát, a mivel a horkolva alvókat szokták
csúfolni:
«Hurkabőr
Rókaszőr
Fürészpor.
Korpabor,
Kender, turó, kan kakukk!
Fujd a kását, fujd, fujd, fujd!»
Chorusban horkolva, ez is nagyon szép lehet.
– No már most kedveskéim! Előttetek a világ! kiáltá a Csalavér. Kapjatok
fel valamennyien a kozákok lovaira, aztán neki az erdőnek: a bradjagák
útjának. Én leszek a vezetőtök, én már ismerem az útat.
Csalavér-nak bizonyára nem volt jó ott maradni, a míg a kozákok megint
felocsúdnak, mert azok majd a tűzre tették volna a megszöktetett
száműzöttjeikért.
Ezek pedig nagy örömben voltak, hogy a zsarnokaikat így elázva látták;
elkezdtek valami vad riadót dalolni; a míg eszükre térve, hogy ez a nóta
még felverheti az alvókat, pianóra fogták a dalt, s utóbb csak a karjaik
hadonázása, a lábaik rugdalózása mutatta, hogy dalolnak, a kozák csapat
rémséges horkolása mellett.
Atlenkó és Achilleia ráértek ezalatt egymásnak eldicsekedni vele, hogy
milyen boldogok.
Csalavér pedig oda ült a földre a jurtája elé, fejét térdeire hajtva, s
ott duzzogott a fölött, hogy mi szép dolog az, magától szeretni, magától
szeretve lenni. Ő nem ismert más szerelmet, mint a mit a durpor
gyullaszt: az ördögök szerelmét, a lopott szerelmet, az elcsalt
szerelmet, az erőszakolt szerelmet, a megbánt szerelmet.
Egyszer csak nagy riadal támad odakinn: a lovaiknál kinn hagyott
jemsikek rohannak be, ijedten ordítva.
«Jönnek a kirgizek! Itt van a daurai szultán.»
Ez aztán cseberbűl vederbe!
A kozák még szamaritánus jóltevő a kirgizhez képest.
Ez a kegyetlen faj nem irgalmaz senkinek, a kit a szagáról megismer,
hogy idegen. Harczot visel köröskörűl minden fajjal; jakut, burját és
szamojéd pusztul előtte egyformán. Mindig a lován ül: lóháton eszik,
alszik, nősül. Nem szánt, nem vet, vadra nem, csak emberre vadászik,
csordát, nyájat nem legeltet, elhajtja a másét. S ha teleszedte magát
prédával, eltünik a dauriai hegyszakadékok között, idegentől soha el nem
foglalt országába. Azt csak rabszolgának viszi magával; de élve vissza
nem került még egy is. Még a kozákot is meg meri támadni, de csak
olyankor, mikor tudja, hogy valami pihenő tanyán leitta magát az egész
csapat.
Most aztán jók volnának a kozákok! költögetik őket, ránczigálják
hajuknál, fülüknél fogva; de csak nem ébrednek. A bátra, a vitéze a
számüzött csapatnak még az égő erdőnél megszökött.
– Ne nyivákoljatok! Kiált a megszeppent hadnak Csalavér: ha eltudtam
bánni a kozákkal szépen, majd eltudok bánni a kirgizzel még szebben.
A kirgizek voltak valami kétszázan.
Ezek a vad hordák, a mint a kémeik által megtudják, hogy egy uj
szállítmány számüzött van utban Európából, mindenütt nyomába
száguldoznak a karavánnak. A ki megszökik a kozákrabságból, az a kirgiz
rabságba kerül. A nagy pihenőknél pedig, a hol sejtik, hogy a kisérő
fegyveres nép a fáradságtól elcsigázva, neki adta magát a pálinkának, s
mámorban fekszik, ráütnek fegyveres erővel a tanyára nagy zajjal. Ha
puska lövésekkel fogadják őket, akkor visszafordulnak: a kozák még nem
elég részeg! De ha nem találnak ellenállást, akkor nagy vitézek.
A szultánjukat Irzin Kombának hivják. Az országa ott van a
Munku-Szaszszu örökhavas hegyei s a Koszszogol tó között, a mit mai
napig sem hódítottak meg az oroszok; pedig gazdag ezüst bányák vannak a
hegyeiben. Nem is pénzért jött martalóczkodni elő hegyei közül a
szultán: az van neki elég; hanem eleven prédáért. Szüksége van minden
mesterséghez értő rabszolgákra, és fehér piros arczu, szőke haju
cselédekre. Ő magasabb nemzetgazdasági szempontokból rabol. Nemzetének
nemesítésén, czivilizálásán dolgozik.
Nagy az öröme, mikor vezérei kiséretében, (kiki elől-hátul körül
tüzködve fegyverrel) beront a nagy pajtába, s meglátja azt a nagy
csoport fehér népet; de még nagyobb, hogy a kozákokat aludni látja.
Rátapos az alvó hetmannak a fejére. Igy tesz a dauri szultán a kozákkal,
mikor az holtrészeg!
Az ébren levő számüzötteknek azonnal bemutatja magát, hogy ő az a
hatalmas Irzin Komba, a ki ura mindannak a földnek, a mit a
Munku-Szaszszú hegytetőről belehet látni; unokája a nagy Dsingisz
Khánnak, a kinek megszámlálhatlan seregei vannak; a mikkel össze
morzsolhatná a «fehér czár» minden csapatait, mert puskája van elég;
csak az az egy hibája, hogy nem tud «Kapszlit» csinálni hozzá. A mint
azt kitalálná, rögtön megizenné a háborut a fehér czárnak.
Addig is beéri a szép leányokkal. Azok kiosztatnak a vezér urak között.
– Ti pedig szakállasok, mondjátok el, hogy ki mit tud közületek. A ki
ácsolni, kovácsolni, bányában dolgozni, ezüstöt olvasztani tud: azt
elviszem; a ki nem tud mást, mint ákumbákumot csinálni, azt levágom.
A megrémült számüzöttek némán nézték, hogy ragadja el az oldaluk mellől
a csak imént megvásárolt asszonyaikat a kirgiz, de mikor arra került a
sor, hogy Irzin Komba a szép Achilleia felé nyujtsa ki a kezet:
felébredt a nemes büszkeség Atlenkó szivében. Kirántá jó cserkesz
kardját a hüvelyéből s eléje állt a jegyesének, szembe fordulva a
szultánnal.
– Ezt a leányt pedig nem kapod meg, szultán, a mig én, meg ez a kard egy
emberszámot teszünk.
Elförmedt e vakmerőség láttára Irzin Komba. Ilyen bolond embert nem
látott ő még soha, a ki a kardot arra merte volna használni, hogy azzal
az ő orra előtt hadonázzon.
– Adjátok ide a hosszabbik kardomat! Kiáltá a fegyverhordóinak, s azzal
két kézre fogta a pallosát. Térdelsz le előttem, te szajkó, hogy
leüthessem a fejedet. Nem tudod, hogy én egy szultán vagyok?
– De csak hozd ide a testedet, majd mindjárt két szultán lesz belőled:
úgy hasítlak ketté.
A szultán meghökkent.
– Hisz ez egy ördöngős. Ebben dzsin lakik! Ez kutyahájjal van megkenve!
Atlenkó pedig oda kiáltott a számüzötteknek:
– Hát ti mit tátjátok itt a szájatokat? Klapczik! Ingyen akartok
meghalni? Mért nem rántjátok ki az alvó kozákok kardjait? Ide mellém
valamennyien! Nem győz le minket ez a tohonya söpredék!
A példa gyujtott, a számüzöttek felkapkodták a kozákok elszórt
fegyvereit s odagyültek Atlenkó körül, szembe szállva a kirgizekkel; míg
a megrémült asszonynép kétségbeesve rimánkodott, mind a két félnek, hogy
ő miattuk ne verekedjenek.
– Adjátok ide a paizsomat meg a harczi szekerczémet! ordítá dühösen a
szultán, de miután úgy tapasztalá, hogy ez az ördögtől megszállott
ficzkó még arra sem akar megijedni: elővette az okosabbik eszét.
– Egy ördög ellen csak a másik ördög segít. Hej te boszorkány! adj nekem
abból az italból, a miben egy ördög lakik.
Értette alatta a pálinkát. Igaza volt! Sehogy sem egyenlő a harcz, ha az
egyik fél be van pálinkázva, a másik pedig nincs.
– Megállj! dörmögé Csalavér, majd adok én neked olyan italt, a miben hét
ördög lakik.
Azzal előhozta azt az italt, a mibe olyan dúrpor volt keverve, a melytől
az ember álomjáróvá lesz, s ilyen alkalommal azzá alakul át, a mivé a
megbabonázója parancsolja.
A bűvszer gyorsan hatott. Az első pohár után a szultán és kisérői
megálltak mereven, mint az őrt álló katona a vártán.
Akkor aztán a bűvész nő elkezdte őket kommandirozni.
A mit csak Irzin Kombának mondott, az azt rögtön teljesíté, s a kisérői
mind utána csinálták. Ha azt mondta: légy «bajadér»: akkor tánczoltak
kecsesen, mint a bajadérek; ha azt mondta: légy «alme!» akkor énekeltek,
lantot pengetve, mint az almék. Mikor azt mondta «uszszál!» akkor
utánozták a tengerben eviczkélő hajótöröttet. Ha azt mondta: «evezz»,
akkor feszítették az evezőt. Ha azt mondta: «lovagolj», a dárdáikat a
térdük közé kapták, úgy nyargaltak. Egyszer azt mondá a szultánnak:
«Most légy szemérmes menyasszony, a ki a vőlegény elől rejtőzködik!» No
az aztán agyonnevetni való volt.
Végre azt mondá neki:
– Most légy kegyes uralkodó!
Erre az egyre nagyon megvakarta a fejét az álomittas szultán.
«De már ezt az egyet csakugyan nem próbáltam.»
– Esküdjél meg, hogy kegyelmesen fogsz bánni Atlenkóval és társaival.
«Esküszöm; de attól félek, hogy nem tartom meg.»
– Mondd ki igazán, mivel nyerhetné meg Atlenkó a kegyelmedet.
– Ha kapszlit tudna csinálni.
– S mivel jutalmaznád meg, ha tudna?
– Megtenném nagyvezéremnek az országomban.
– Adj róla irást, a hogy hajdan az ősöd Dzsingisz-Khán szokott irást
adni; hogy előhozatott egy tevebőrt, arra feliratta ezt a szót
«Mendumur!» Ebben benne van minden. S aztán beledugta a kezét egy tintás
edénybe s rányomta az egész tenyerét a tevebőr szövetséglevélre.
– Akként cselekedjél! parancsolá Csalavér, s előhozta a tevebőrt, meg a
tintával telt fazekat.
Tintát minden szibériai szokott tartani a háznál; nem irás végett; hanem
azért, hogy a mirenymérgezésnél ellenszerül használja.
A szultán beledugta a kezét a tintás edénybe: s aztán rányomta a
hitelesítő manupropriáját a tevebőr okmányra, a hogy az őse
Dzsingisz-Khán szoká vala. (Raguzában maig is látható Bajazid szultánnak
a szövetség-levele, melyet a köztársasággal kötött, az egész tintás
tenyerének az önlenyomatával megerősítve.)
Mikor ez megvolt, akkor Csalavér beadott egy kupicza szeszt az
elbűvölteknek, a mi egyszerre megszünteté a durpor babonázó hatását.
– No most ébredj föl! Az eszméletére vissza ébredező szultán meg akarta
törülni szemeit a kezével, akkor látta, hogy a tenyere csupa tinta.
«Mendumur!» kiáltá Csalavér, magasra emelve előtte a tevebőrokmányt.
«Mendumur!» zugták utánna a kirgizek, s ez ellenállhatlan szónak a
varázsa alatt meglett kötve a törhetlen szövetség a dauriai szultán
népe, s a hozzá menekülő számüzöttek között.
Mielőtt a kozákok felébredtek volna, az egész csapat elmenekült a
«Szaján» hegyláncz ismeretlen szakadékai közzé.
V. KÉP. A dauri ország.