közül! Egyszer aztán a halál azzal állt rajta boszút, hogy őtet magát is
elvitte. No, de öreg ember is volt már.
A felesége tisztességes matróna volt, mikor özvegygyé lett.
Egyetlen leányuk volt, az még az atyja életében férjhez ment egy
fiskálishoz.
Az özvegyen maradt doktorné aztán arra kérte a gyermekeit, hogy
költözzenek az ő házába: ne legyen olyan egyedül.
Azok oda mentek az anyjukhoz lakni: a doktor szobájából lett a
fiskálisnak a kanczelláriája.
S minthogy egy ügyvédnek nincs semmi szüksége se kitömött pelikánokra,
se villanyozó gépre: a doktor úr minden természettudományi eszközeit,
ritkaságait kitakaríták a periratok számára rendezett szobából.
Olyan kis városban pedig nincsen zsibárus, a ki az afféle portékát
megvegye; aztán meg nem is engedi a gyermeki kegyelet, hogy azokat a
tárgyakat, a miket az apa olyan fáradsággal gyüjtött, a miket mindennap
maga körül látott, velük bibelődött, odadobják egy rozsdás vasakat áruló
kufár kaczatjai közé; – hanem elég nagy a padlás, mind felhordják oda.
Ott azután elmélkedhetnek a világ mulandóságáról, belepheti őket a por,
befonhatja a pókháló. Még a pipaállvány is odakerült, a hosszúszárú
selmeczi pipákkal. A megboldogult doktor nagy pipás volt, a veje pedig
csak szivarral élt.
Nemsokára két kis gyermek lármája élénkíté a házat.
Egy fiú volt, meg egy leány. Jóska és Julcsa.
Julcsa négy esztendős volt, a Jóska meg három.
Nagy selma volt mind a kettő!
Dajka már nem kellett melléjük, kisdedóvó még nem volt. Egészen
szabadjára voltak hagyva.
Egyszer Jóska rábeszélte a Julcsát, hogy menjenek fel együtt a padlásra.
Az ám gyönyörüség, mikor a gyerek beszabadulhat egy olyan elhagyatott
lomtárba s kedvére kutathat az előtte ismeretlen tárgyak között. Mi
lehetett ez? – Mit lehetne még ebből csinálni? Ez volna ám jó
játékszernek!
A Jóska legelőször is a pipákra talált rá. Mindjárt rájött hogy ez arra
való, hogy az ember a szopókáját a szájába vegye.
Nagy vita támadt közöttük. A Julcsa azt állította, hogy azt fújni kell,
a Jóska pedig, hogy színi kell.
Este a vacsoránál a papára bizták a vita eldöntését.
Hej de megharagudott a papa!
– Majd adok én nektek, ha még egyszer a pipához mertek nyulni.
Hát aztán többet nem nyultak a pipához.
De azért mégis feljártak a padlásra, kutatni a nagyapa czókmókja között.
A szolgáló ijesztgette őket, hogy ne járjanak a padlásra, mert ott
elkapja őket a rézorrú bagoly.
Már most csak azért is felmentek, azt a rézorrú bagolyt megkeresni.
Találtak is egy kitömött baglyot, de biz annak nem volt rézből az orra.
Ettőlfogva nem volt előttük semmi hitele a szolgáló ijesztgetéseinek.
Egyszer nagyon elkezdett a kis Jóska hizelkedni a mamájának.
– Miért hizelkedel te most olyan nagyon? Mit akarsz kihamiskodni? –
kérdezé a mama.
– Mondja meg a Julcsa.
A Julcsa aztán előállt vele.
– Szabad-e nekünk a kertből egy muskátlit kivenni és cserépbe ültetni?
– Hát minek az nektek?
– A nagymama szereti a muskátlit. Nemsokára itt lesz a nevenapja.
Megakarjuk lepni vele.
– S hol veszitek a virágcserepet hozzá?
– Találtunk a padláson egyet. Gyönyörűséges szép virágcserép,
porczellánból van. Abba ültetjük a muskátlit.
– No hát szabad, megengedem.
– De a nagymama ne tudjon felőle semmit.
A két gyermek felásta a kertből a szép tarka levelü muskátlit, s kendőbe
takarva, hogy a nap meg ne lássa a gyökerét, felvitték a padlásra; ott
elültették, s aztán mindennap a kis öntöző kannában hordtak fel vizet, a
virágot megöntözni. A nagymamának nem volt róla szabad tudni semmit.
Mikor aztán eljött a nagymamának a nevenapja, akkor lehozták a padlásról
a muskátlit, kendőbe takarva, hogy nagy legyen a meglepetés.
A Julcsa fogta a kendő négy csücskéjét, a Jóska pedig elmondá a maga
csinálta köszöntő verset.
– Jó nagymama, fogadd ezt a szép virágot! Ilyen legyen mindig a te
boldogságod.
Azzal levették a kendőt a virágcserépről.
Hát a nagymama csak hanyatt esett a karosszékébe ijedtében; a mama
felsikoltott, a papa fütyült.
Az a virágcserép, a mibe a gyerekek a muskátlit szépen felnevelték, nem
volt más, mint az a csontkoponya, a mi a nagypapának az iróasztalán
szokott lenni.
A két gyermek mosolygó piros arczczal tartá azt a kezében, a nagymamának
felajánlva. Ők azt hitték, hogy az egy szép virágcserép!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Melyik volt hát a három közül a legbátrabb?
NEVEZETES JOGI KÉRDÉS.
A dúsgazdag Alexiewna Petrowna Moszkvában meghalálozott, s
végrendeletében 400 rubelt hagyományozott a mopszlijának, a
végrehajtással az öreg Wasziliewna Anna cseléd lett megbizva, hogy ez
összeg kamatjaiból táplálja és ruházza a kedvencz ölebet. A
végrendelkező figyelme arra is kiterjedt, hogy ha Wasziliewna Anna
meghaláloznék, akkor egy ifjabb cseléd, Ivanovna Ludmilla vegye át a
mopszot és a 400 rubelt. Ekközben a nagy ápolás miatt a mopsz halt meg
elébb, nem a vén cseléd. Ekkor Waszilievna Anna úgy okoskodott, hogy már
most a 400 rubel az övé. – De előállt ám nagy hamar Ivanovna Ludmilla,
hogy «nem oda Buda». A mopsznak utódja van: egy ifju mopszfi; a kinek ő
a gondviselője. S az ország törvényei szerint a fiu örököl az anyja
után. És igy a 400 rubel most az övé.
A kérdés nagyon bonyolódott: biró elejbe került, s valószinü, hogy a 400
rubel azóta elolvadt.
CSALAVÉR.
Szibériából hoztam ezt a történetet s előre is kimondom, hogy ez mind
igazi valósággal megtörtént mese; a ki nem hiszi el: menjen oda és nézze
meg.
Kezdődik a história Irkuczk városában, egy gazdag bőrkereskedő házánál;
a butorzat mai divatú, faragott támlájú széles, csavart lábu asztal,
chinai vázákban pompázó Makárt nádbukétok és pávatollak, az ajtókon
perzsa szőnyegek, egyik oldalon zongora, másikon Wertheim-szekrény, egy
kis asztalon albumok; a kandallón antik óra és japáni porczellán
figurák; csak egy csecsebecse hiányzik a diszítésből: az obligát fehér
medvebőr, a mi az európai gazdag polgár szalonjából nem hiányozhatik; s
ez szándékosan van itt mellőzve, nehogy a látogatót arra emlékeztesse,
hogy a ház ura medve-, czoboly-, hermelin és tengeri vidrabőr
kereskedéssel szerezte tekintélyes vagyonát, mely őt Irkuczk városa
legelőkelőbb polgárai sorába emelte.
(Irkuczk fekszik az Irkut folyam torkolatánál, Kelet-Sziberia hasonnevü
tartományában, 1192 lábnyi magasságban a tengerszín fölött. Fővásárhelye
a szőrme-kereskedésnek, lerakója a chinai thea és rhebarbara üzletnek;
van benne kilencz templom, dolgozóház, lelenczház, tömlöcz, püspöki
palota, bazár, stb., a ki többet akar megtudni, üsse fel a
Conversationslexicont.)
ELSŐ KÉP. Nő oroszlán – az orosz lány.
(A terem egyik ajtaján bejön Achilleia, a másikon Atlenkó.)
Atlenkó. Engem szépen elcsaptak.
Achilleia. Engem pedig csúnyául elvertek.
Atlenkó. Nekem azt mondotta az öreg, hogy egy csavargó becstelen
számüzöttnek nem adja feleségül az unoka hugát.
Achilleia. Nekem pedig azt mondta, hogy még ma megtartja az
eljegyzésünket az iszpravnikkal.
Atlenkó. Hiába mondtam neki, hogy milyen jó keresetben vagyok itt, mint
orvos, még a kormányzóhoz is elhínak; angyalkájának nevez ő méltósága,
mikor a gyomorgörcsét aloëval elcsitítom. Nem használt semmit. Azzal
fenyegetett, hogy ha utánad merek ácsingozni, becsukat a tuskó börtönbe,
s ott minden holdtöltén kancsukát kapok.
Achilleia. Én is hiába mondtam neki, hogy az iszpravnik egy részeges vén
pálinkaszivacs, a ki azért akar elvenni, hogy a harminczezer rubelt
megkapja, a mit az atyám hagyott rám örökségül. Nem hajtott rá semmit.
Azt mondta, hogy ha kacsingatni merek rád, becsuk a fáskamrába, s
mindennap megkorbácsol. A mára valót mindjárt ki is adta.
Atlenkó. No én miattam a te szép testedet ne érje a korbács! Én itt
hagyom Irkuczkot; megyek egy tartománynyal odább, Jakucskba; ott
telepedem le.
Achilleia. Gyáva vagy; mert férfi vagy. Szerelemben csak a nőnek van
bátorsága. Én daczolok az öreg haragjával, s kijátszom őt az
iszpravnikjával együtt.
Atlenkó. Ha csak az életemről van szó, parancsolj, hogy melyik perczben
tegyem éretted koczkára?
Achilleia. Mondd csak Pavlovics Atlenkó. Igazán hamis pénzverő voltál
te? Azért lettél számüzve?
Atlenkó. Nem voltam biz én. Csak a sorsomat akartam javítani vele.
Tudod: itt ebben az országban, a ki azért került ide, hogy csalt,
hamisított, igen nagy becsben áll. Annak jó hasznát lehet itt venni.
Esze van. Mig az, a ki politikai vagy katonai vétségért lett elitélve,
attól félnek, elhúzódnak.
Achilleia. Hát mi voltál te igazán? Mi az igazi neved? Mért száműztek
ide?
Atlenkó. Az igazi nevem Bátor Gyula. Magyar nemes vagyok. Részt vettem a
lengyel fölkelésben Langyevicz alatt. Ott fogtak el a csatában.
Achilleia. S hogy jutottál a mostani nevedhez és czimedhez?
Atlenkó. Cseréltem egy másik fogolylyal. Annak meg az én czimem kellett
inkább, mert a tobolszki vadásztelepbe akart beállni. Ott meg a hadi
vétkeseket látják szivesebben s holmi hamisítót nem vesznek be a
társaságba. Igy kicseréltük a bizonyítványainkat.
Achilleia. Hát én már most elmondom neked, hogy mit fogunk csinálni,
hogy egymásé lehessünk. Legelőször is elszökünk innen. Én megyek
Nisnei-Udinszk, te Kirenszk felé.
Atlenkó. Egyik nyugotnak, a másik keletnek! Hát aztán hogyan találkozunk
össze?
Achilleia. Majd elmondom, csak várj szépen. Ha együtt szöknénk,
elfognának, visszahoznának. Te tulajdonképen nem is szököl, mert
útleveled van: bejelented a kormányzónak, hogy átakarsz költözni
Jakucskba. Engedelemmel utazol. Csak én szököm! Megkerítettem az öreg
vasszekrényének a kulcsát, itt van! Kinyitom vele s kiveszem a
trezórjából azt a csomagot, a mi az én saját hozományom. Nézd, rá van
irva az atyám keze által: «Achilleia hozománya». Ez az enyém. Azonkivül
elviszek még kétszáz rubelt ezüstben. Ez már lopás. A harminczezer
rubelt odaadom te neked: ezt te viszed magaddal. Én Udinszkig úgy szórom
a pénzt, hogy okvetlenül gyanut költök vele. Ott elfognak, a korlátnok
elé visznek. Az előtt bevallom, hogy a gazdámat megloptam, Sztofilics
Waszilkót Kirenszkben. Azért engem elitélnek két esztendei deportálásra,
s a polgári becsületemnek az elvesztésére.
Atlenkó. Halálra ijesztesz!
Achilleia. No látod, milyen gyönge szived van! Már is megijedtél. Pedig
ez még a java. Hát nem jó az, ha én is veled egyenranguvá leszek? Ha
téged becstelenné tesz a kegyetlen orosz törvény, hát legyek én is
becstelen, akkor nem áll közöttünk semmi gát. A becstelen leányt nőül
veheti a becstelen férfi, minden botrány nélkül s a szibériai
számüzöttől elvették a polgári becsületet.
Atlenkó. Hiszen te valóságos szent vagy.
Achilleia. Nem én! Csak szeretek. – De hát hallgasd tovább. – A nálam
talált pénzt természetesen elveszik, és senki sem fogja magát törni
érte, hogy Sztofilics Waszilkát keresse Kirenszkben az ő megkerült
rubeleivel. A korlátnok is családos ember s nagyban kártyázik. Engem a
legközelebbi deportáltak szállítmányához oda csatolnak, s tovább
tolonczolnak Jeniszei felé. Ott van Krasznójarszknál az Európából
idesöprött számüzötteknek a tanyája, a honnan szétosztják őket vétségük
rangfokozata szerint. – Itt szokták tartani a leány-árverést. Ezt már
tudod, hogy miből áll?
Atlenkó. Magam is voltam ilyennek szemtanuja. A vétségért elitélt nőket
dobra ütik a számüzött férfiak között, a ki legtöbbet ád érte, azé.
Tehet vele, a mit akar. Használhatja szolgálónak, feleségnek; eladhatja
ha megunta, s agyonütheti, ha megharagszik rá.
Achilleia. No már most tudod a magad teendőit. Te visszafordulsz az
utadból a Lena felé s jösz vágtatva, a hogy csak az iramszarvas bir,
utolérni azt a karavánt, a melylyel engem szállítanak. Ott azután, mikor
az árverésre kerül a sor, rámliczitálsz: van harminczezer rubel a
tarsolyodban, más el nem üthet a kezedről: megvásárolsz; a foglyok
között mindig akad pópa: összeesket, s akkor aztán «nagy a világ.»
Atlenkó. Megverne engem az Isten, ha én ezt a te áldozatodat elfogadnám.
Te! Egy ártatlan kis leány, a ki semmi rosszat nem ismersz, azt sem
tudod, mi fán terem a bűn? egyszerre oda dobd magad tolvaj népsöpredék
közé; gondold meg azt! Itt pompa, kényelem vesz körül, tíz cseléd lesi
az intésedet s ha csak madártejet nem kérsz, mindent elhoznak; ott
pedig, a hová menni akarsz, névtelen inség, nyomor, veszedelmek várnak
reád; többet gyalog, mint rossz szánon, rongyos gúnyában vándorolni
pusztáról-pusztára, büzös jurtákban, hóba vájt barlangokban éjszakázni,
farkasok medvék elől futni, éhezni a hózivatartól eltemetve; mikor néha
nyirfakéreg az egyedüli táplálék, s csak az emberek szidalma, a mi
melegít.
Achilleia. Mindent tudok! Ismertem én egy asszonyt, a ki mindezt végig
szenvedte azért, a kit szeret. Ez az asszony volt az én anyám, a ki
utána jött a számüzött apámnak, a Volgától a Jeniszeiig egyedűl. Én sem
leszek rosszabb az anyámnál.
Ennél a szónál aztán Atlenkó nem tehetett egyebet, mint hogy leborúlt a
leány előtt térdre, s elkezdve annak a czipője hegyénél, végig csókolta
őt a két szemöldökéig!
Hogy a leány csakugyan érdemes volt a végig csókolásra, hogy karcsú,
nyulánk termete volt, fehér piros orczája, finom ajkai, sötét kék szemei
és selyemszőke hosszú haja, azt mindenki természetesnek fogja találni.
Arról a képzeletről azonban le kell mondanunk, mintha Atlenkó azért,
mert magyar huszár volt valaha, valami pörge bajuszú, kúnsági nyalka fiú
volna, mert annak az arcza egészen simára van borotválva, külömben senki
sem hinné el neki, hogy doktor. Irkuczkban megkivánja minden
tisztességes beteg, hogy az orvosának az arcza simára legyen
szőrtelenítve; szakállas orvos nem kelthet bizalmat.
Az orvosi tudománya Atlenkónak egyébiránt egészen a helyzetnek és a
körülményeknek a magaslatán állt. Tudta, hogy a hánytató borkőből az
úrnak szimpla, a parasztnak dupla adagot kell adni, hogy a hideglelősbe
addig kell a chinint tömni, a míg megelégeli, hogy az alöes minden
gyomorbajban rendesen használ, hogy a kinél a hólyaghúzó flastrom nem
segít, azon eret kell vágni, hogy a Seidlicz-por minden asszonyi bajt
kigyógyít s a kinek a lába eltörött, azt zsindely közé kell kötni (t. i.
a lábat); természetesen ő hordta magával az orvosságokat is, s azok
egész ládával álltak nála; s ha pedig valaki olyan betegségbe esett, a
milyenhez nem találkozott orvosság a pharmacopœjás ládában, hát az
szégyenlhette magát, hogy olyan betegséget tart, a mi nem ebbe az
országba való! De hát Irkuczkban a másodéves orvostant végzett
huszárhadnagy is drága kincs volt, s mint ilyen, a mi Atlenkónk tömérdek
orosz vért kiontott, t. i. érvágóval.
E bevégzett tény után Achilleia parasztleány ruhában kiosont a
szőrmekereskedő házából; a város végén felfogadott egy jemsiket, a ki őt
Nisnei-Udinszkig szállította, Atlenkó pedig hazament a szállására, s az
orvosságos ládáját összepakolva, a harminczezer papiros rubelt pedig a
tüszőjébe eldugva, iramszarvas szánkón megindult Nersinszk felé. Volt
egy jó Lefaucheux vadászfegyvere, száz tölténynyel, meg egy finom
cserkesz szablyája; vitt magával egypár füstölt medvesonkát, meg egy
átalag rumot s egy zsák kétszer sültet az útra. A legelső szomszéd
falunál aztán visszabocsátá a maga jemszikjét, az egész útját kifizetve;
ott felfogadott egy iramtartó szamojédet, s annak azt parancsolta, hogy
vigye őtet Krasznojarszkba.
MÁSODIK KÉP. Jó istenke a Szjadei Hahé!
Mikor a szamojed befogta az irámot a csónak alakú bőrszánkóba, a
felesége azt mondta neki: «aztán a Szjadei Hahét itthon ne felejtsd».
«Inkább a fejemet hagynám itthon!»
Atlenkó kiváncsi volt megismerkedni a Szjadei Hahéval.
Nagy kérésére (meg két rubel kész fizetésre) előhúzták a szamojéd
istenkét a csizmaszárból. (Ennek ilyen temploma van.) Tengeri
kutyafogból van faragva: orra, füle, szája mint az embernek, csak a
szarva, meg az agyarai vannak rézből; visel piros gyapotinget
ólompitykékkel, a melynek az aljáról rézfélholdak, gyűrűk és csörgők
függnek alá. Ha megrázzák, akkor cseng-bong rajta minden s attól
felébred.
S ugyan jó volt, hogy a Szjadei Hahét magukkal vitték, mert a
veszedelmes útban mindenféle csodák vették őket elő.
Legelőször jött rájuk egy gyilkos indulatú «purga», az éjszak réme, a
hózivatar, mely apróra tört havat, mint csupa tűhegyeket szór az ember
arczába, hogy a két szeme világát elveszti tőle. Futni kell előle, mert
a ki megáll, azt eltemeti. Jó szerencse, ha az «ördögök sírkövéig»
elmenekülhet, s ott meghúzhatja magát. Ezek az egymás közelében álló
óriási bazaltsziklák, a mik a hósivatagból feketén fölmerednek, nagyon
hasonlítanak a síremlékekhez. A néphagyomány szerint e sírkövek alatt
fekszik az ördög meghalva. Kérdés, hogy ha meghalt az ördög, kire maradt
a pokol?
Milyen szépen tud ezeknek a magas sziklakolosszusoknak a szélein,
hasadékain, a vihar orgonázni! Az alájuk menekült egészen megérti a
Memnon szobrok éneklésének az elméletét. A szikla a leghatalmasabb
hangszer, csak hogy művész kell hozzá, a ki tud rajta játszani. Ilyen
művész a purga. Rettenetes ujjai játszanak a billentyűkön, dörmög,
mormog, mintha dobot verne, azután sípolni kezd, nagyokat füttyöget,
beleüt az öreg dobba, trombita, kürt tárogató zeng-harsog, rémséges
accordot adnak a sivító sziklaodúk, a ködkürt belebődül, pokolbeli
bassus trilláit rezgetve. Közbe hangzik az ördöghahota soloja. Aztán
alábbhagy a zene, s akkor lesz a legfülkínzóbb, mintha millió hegedű
zizeregne egyszerre, lassan elhalva a tengermorajt utánzó dübörgés
finaléjában.
– No uram, most ugyancsak a Szjadéit Hahénak köszönhetjük, hogy az
ördögök karmából kimenekültünk, hálálkodék a szamojéd, áldozatot hozva a
jóltevő istenkének – a szárított hal farkát, melynek a megenni való
részét ő maga elkölté – s azzal visszadugta azt a csizmaszárba. Most már
ugyan igyekezzünk tovább.
Éjjel van, az ég tele myriád csillagokkal, az új hold sarlója, mint egy
görbe oltárláng, lobog a Koliván-hegy legmagasabb csúcsa fölött, s a
csillagos mindenséget átöleli az örök titkos északfény: kettős
fényboltozat, sárga és rózsaszín küllőkkel, sötétkék ablakok közötte.
Változik a zene. Az északfény rejtélyes zöreje uralkodik ott fenn,
mintha égő szikrák pattognának széjjel, mintha érczdárdákat vernének
egymáshoz; közben hangzik a délfelé szálló énekes hattyúknak túlvilági
sopránja; ide alant pedig az emberüldöző fenevadak üvöltése. A futó
szánt farkascsorda veszi üldözőbe. Csahintásaikra bőgve felel a
megrémült irám. Óriási jegesmedvepár nyargal a szán után; közbe egy-egy
lövés dördül; a farkascsorda egy perczre elmarad, a míg egy elesett
társát fölfalja.
– No most segíts ám, Szjadéi Hahé!
Meg is segíti őket a jó istenke, hoz a futók számára menedéket. Egy égő
erdőt. Azon kell keresztűl vágtatniok.
Nincs választás. Bele kell rohanni. A fenyőfák sudarairól tűzzápor hull
alá, az út forró hamú. Eddig ők futottak a vadak elől, most a vadak
futnak ő előlük. Egész iramcsorda, vegyest farkassal, hiuzzal törtet a
lángok elől. Ez a szerencséjük: azok utat taposnak a zsarátnok között.
Az erdőrecsegést túlhangozza az állati kardal. Minden állat megszólal
most, mely némának született, a nyúl visít, a hód jajgat, a felforralt
patakból menekülő vidra tutulni kezd, s közbe nagyokat dördül a lánggal
égő szálfa.
– Hej csak innen vigy ki bennünket jó Szjadéi Hahé!
Kisegíti őket. Az erdőégésnek határt vet egy befagyott tó. Mikor a
tisztásra kijutnak, akkor veszik észre, hogy megvirradt.
A tó sima tükrén még gyorsabban szalad a szán. Az iramszarvast nem a
kalapács hajtja (ennél a jó állatnál ostor helyett fokost használ a
kocsis), hanem az ösztöne. A tulsó parton törpe krumpuczerdőt lát, ott
terem az ő abrakja, a zuzmó.
Új csodák támadnak a sápatag égbolton. Nem egy nap, hanem öt vak nap
pislákol holdhalavány fényben; négy összefoglalva egy fénykarikában, az
ötödik, a központi, átszelve egy harántvonallal, mely a fény szérüt
kétfelé osztja, s ebből megint két megkezdett ív szegi át a nagy kört. A
csodálatos «halo» (ál-nap) olyan derengést támaszt, mintha nem is ez a
világ volna.
S a befagyott tó jege kezdi meg e csodaképhez a zenét. A jég pattog,
mintha óriási tündérhárfa húrjait pengetnék oda alant, czitera,
czimbalom zeng-bong a szán nyomán, mintha egy végtelen klaviaturán
sikamlana végig, közbe a triangel csingilingije szól.
Szerencsésen a túlpartra jutnak. Ez úttalan világban az első kalauz az
iramszarvas ösztöne, a másik a szamojéd tájékozási adománya. Ott
találják az utbaigazító áldozathalmot. Közepén egy kifaragott bálvány,
tengeri kutyafog agyarakkal, vérrel festett szájjal, ez a nagy Szjadéi
Hahé; körüle tört szekerczék, fazekak, rudra akasztott rongyok,
emberpofájú forgácsdarabok, dárdahegyek, üres pálinkás korsók. Minden
igazhivő, ki ezen utazik, e halmon áldozza fel azokat a szerszámait és
edényeit, a miknek nem veheti hasznát többé. Van benne logika.
Ezeket nem veszi el az áldozathalomról semmi szentségtörő kéz.
Atlenkó is átengedte hálából nagy Szjadéi Hahénak a kilőtt
töltényhüvelyeket, a szamojéd pedig a medvesonkának a csontját.
Nem messze a bálványhalomtól ráakadtak a hótól elborított jakut falura,
s ott megpihenhettek, a Tojón füstös jurtájában; az iram maga kereste a
hó alatt a táplálékát, a keserű mohát, a mit egyenesen az ő számára
teremtett a Szjádéi Hahé.
Innen aztán már csak hat napi út a krasznojarszki nagy balagánig, a hol
a deportáltak találkozója van.
HARMADIK KÉP. Vagy boszorkány, vagy tündér.
A Krasznojorszki nagy balagán, a mely a sziberiai deportáltak gyüjtő
helyéül lett építve, egy rengeteg nagy tuskó-pajta, vastag
fenyőderekakból összerakva; háromszáz embernek el kell benne férni,
igaz, hogy szorosan. Úgy alusznak benne, hogy az egyik ember a másiknak
az ölébe fekteti a fejét. A tágas épület északi sarkában van egy óriási
tűzhely, melynek a kandallója magas kürtőben fut ki; de ezen csak akkor
raknak tüzet, a mikor itt van a nagy sokaság; a rendes időben, mikor a
csárdás magában van, s csak a járó-kelő utasokat látja el, nem fűtik az
egész pajtát. Győzné az ember fával. Hanem van a balagán déli sarkában
egy kisebbszerű jurta építve (ház a házban). Annak az oldala, teteje
kívűl betakarva iramszarvas bőrökkel, a melyek a meleget megfogják,
belűl szent képekkel felcziczomázva, azok között Miklós czár és Napoleon
császár arczképei; közepén tűzhely, a fölött lóg háromlábú bakon egy
vaslánczra akasztott bogrács, abban főzik a halat, a kwaszlevest, vagy
az iramszarvas tokányt. S ha ez elkelt, kiöblítik, vagy ki sem öblítik,
felteszik benne a vizet a «tégla-theához». Ezen félszer alatt állnak a
pálinkás hordók, a kétszersültek és szárított halas tonnák, a
rozslisztes és káposztás kádak, kövekkel lenyomtatva, a vajas vendelyek;
a gerendáról függnek alá a medvesonkák s a füstölt vizák, a balagán
hátterében az ölbe rakott tüzelő fa. A pádimentuma a balagánnak igen
szilárd anyagból van megalkotva: irámszarvas-trágyából, a mi olyan, mint
az aszphalt.
A jurta padlója azonban medvebőrökkel van leteregetve.
A csárdást Piripioff Péternek hívják, s nem tudni örmény-e, vagy
dél-orosz, vagy czigány? Mindenikből van benne valami.
Ennek a leánya a «Csalavér».
Gúnynév, a mi úgy ragadt rá, de maga is elfogadta.
Erről is nehéz eltalálni, hogy micsoda: tündér-e, vagy boszorkány? Mikor
meglátja az ember, olyan rút, hogy megijed tőle, mikor aztán jobban
megnézi, olyan szép, hogy belészeret; mikor belészeretett, akkor
megátkozza s mikor megszabadult tőle, soha többé el nem tudja felejteni.
Az arcza barna is, piros is; ha haragszik, sötétséget csinál vele, ha
szeret, világot gyújt vele; a szája kicsiny, mikor csókol, nagy, mikor
nevet, módos mikor csábít, éktelen, mikor szid, hanem a szemei, azok
mindig ragyognak. A szénfekete haja olyan göndör, hogy a fején
szerteszéjjel áll.
Azt mondják, hogy mindenféle varázsló mesterséghez ért.
Ismeri a «dúr»-por készítésének a titkát s ád belőle drága pénzért,
kinek milyenre szüksége van.