benne ülő ember arczát. Sohasem felejtem el. Fedetlen fővel volt: a
haját, szakállát kétfelé lobogtatta a szél. Mind a haja, mind a szakálla
az egyik oldalán fekete volt, a másikon ősz. Az arcza sápadt és
mozdulatlan, a szája nyítva, a szemei véresek és merevek. Alig volt már
tőlünk két hajóhoszszára. És még mindig a hajónk oldalának tartott. A
kormányos kiabált rá, a hajós-legény verte a csengetyüt, a lármára
előkerült kapítány nagy füttyöket adott a gőzgéppel: a rémhalász se
látott, se hallott, csak repült nyilsebesen a hajónknak. Mikor aztán
csaknem odaért, akkor egyszerre egy hal gyorsaságával félresiklott s egy
ideig párhuzamosan versenyt futott a gőzhajónkkal. És a csónak, melyet
se vitorla, se evező nem hajtott, megelőzte a gőzhajót, eléje került, s
egy gyors kanyarodással átcsapott előtte. A benne ülő rémalak akkor sem
nézett felénk. Olyan volt a tekintete, mint egy halotté.
Alig ötven lépésnyi közelből láttam ezt a csodatüneményt, pedig én mind
az öt érzékem teljes birtokában voltam: ébren; nem álmodtam. Néztem, a
mint a kisértetes alak még a vakmerő kanyarodónál sem nyult a
kormánylapáthoz, hanem gyorsan hányta ki a merítő szákkal a csónakjából
talán azt a gardát?
És azután még sokáig elnéztem, hogyan iramodik a sirály sebességével
Siófok felé, míg végre a zápor eltakarta előlem a csónakot rémalakjával
együtt.
Mi volt ez a tünemény? Hát még sem mese a mese? Hát csakugyan vannak a
nap alatt természetfölötti csodák?
A kapitány a füle tövét vakarta.
– Barátom, ezt el ne mondjuk Füreden senkinek, mert ha hire futamodik,
senki sem mer a gőzhajónkra felülni többet.
Megigértem s meg is álltam, hogy nem beszélek senkinek a látott rém
felől. Boszantott, hogy láttam valamit, a mit el kell hinnem a két
szememnek, de az eszemmel nem tudom utolérni, hogy mi volt.
Másnap gyönyörü derült idő lett a nagy zivatar után. A füredi sétány
tele volt sétáló néppel. Olyankor, mikor a déli gőzhajó megérkeztét
várják, az egész fürdővilág a parton van.
A gőzhajó uj vendégsereget hozott; a kiket partraszálltuknál ismerősök,
bérszolgák, hivatalos személyek fogadnak. De nevezetesebb volt minden
uraságnál az a négy ember, a ki egyszerre jött ki a hidon, két hosszu
rudon egy fejénél, farkánál fogva felakasztott óriási szörnyet czepelve.
Az egy rengeteg nagy harcsa volt.
A két elüljövő halász közül az egyikben ráismertem az én tegnap látott
rémhalászomra. Ez a félben fehér, félben fekete haj, ez a sápadt arcz,
ezek a vértől átfutott szemek: a tegnapi rém.
– Ugyan édes atyámfia, szólítám meg, nem ön volt az, a ki tegnap délután
a kis bárkáján versenyt futtatott a mi gőzhajónkkal?
– De biz én voltam. Úgy-e milyen jó masinám volt! Olyan nincs a
gőzhajónak. Itt hozzuk a vállunkon ni.
Akkor aztán utközben elmesélte, hogy ő boglári halász: tegnap délben egy
óriási harcsát lepett meg, a mint a Balaton fenekén sütkérezett, s
belehajította a szigonyát. A roppant állat aztán a szigonytartó kötelet
maga után rántva, ennélfogva a halászbárkát is magával ragadta,
benyargalt vele a Balaton közepébe s elkezdett vágtatni vihar ellenében
a hozzákötött csónakkal, a halásznak csak azzal volt dolga, hogy a
ladikjába csapkodó hullámot egyre kilapátolja. Kormányra, evezőre
gondolnia sem lehetett, mert a megszigonyozott óriási állat arra vitte a
csónakot, a merre neki tetszett, szemközt a viharral és ellenkező
hullámokkal. Az utban talált gőzhajótól aztán megrettent a sebzett vizi
szörny, s félrecsapott előle, míg végre a siófoki homokzátonyon
megfeneklett s ott azután az összecsődült halászok doronggal
agyonverték.
A halászcsónak a hat tengerész-mérföldnyi utat Boglártól Siófokig két
óra alatt tette meg. A harcsa négy mázsát nyomott, mikor megmérték.
A rémhalász kapott a zsákmányért százhusz forintot, s a mellett csinált
egy olyan vizi verseny-csónakázást, a mit aligha produkál utána valaki.
A KIRÁLYNÉ ÉS A MAJOM.
Majmuna és Idrisz tündérek találkoztak a paradicsom kapujában.
– Mit találtál? kérdezé Majmuna.
– Én találtam egy királynét az aranykupolájú templomok városában, a
kinek minden meg van adva, a miben csak ember leánya gyönyörűségét
lelheti: van fényes palotája, kertje, palankinos elefántja, van drága
öltözete, ékszerei; van ének, táncz, zene, mesemondás a házában; van
daliás férje, a ki minden vágyát teljesíti, mielőtt azt kimondta volna
és a ki azért mégis boldogtalan, mert nem tud nevetni. Hát te mit
találtál?
Én pedig találtam az ezüstkupolás hegyek tartományában egy árva fiút, a
kinek nappal nincs mit enni, éjjel nincs hol hálni, de a ki egész nap
kaczag, vihog, nevet s folyvást van rá oka, hogy miért nevessen.
– Ha mi ezt a kettőt össze tudnók hozni, hogy az egyiknek legyen abból,
a mi a másiknak nincs, mind a kettőt boldoggá tehetnők vele.
– Tegyünk úgy.
Azzal szétterjeszték a szárnyaikat s repültek vissza a földre.
*
A királyné neve volt Izrabál, a Sah-in-sah, a perzsa király egyetlen
felesége, a csodálatos szépség, a kinek a nagy szépségéhez az a nagy
hibája járult, hogy maga is tudta, milyen szép.
Egyik szobájának a falai csupa tükrökből voltak, a mikből magát láthatá,
s azért nem nevetett soha, hogy a szépségét el ne rontsa, mivelhogy
nevetés közben az ajkak szép csigametszése széjjelnyulik s a nagy szemek
összehuzódnak, az arcz sima közepén gödör támad s a szemszögletben
ránczok fodorulnak. Férfi szeme előtt ugyan a nevető női arcz a
legszebb, de a királynő csak a saját szemével láthatta magát s az előtt
a nevető arcz rút volt.
S mivelhogy ilyen tilalmat vetett a szép arczára, lassankint a lelke is
hozzászokott a komolysághoz; egész kedélye mélabús lett, nem találta
gyönyörűségét se pompában, se mulatságban. A ragyogó termek, lazurkő és
gyöngyházkirakású padmalyaikkal, a csillagos égboltot utánzó kupolák, az
illatárasztó, örökvirágzó kertek, talitarka madárseregükkel, a
rózsavizfecskendő szökőkutak, mind szemébe sem tüntek, a bajadérek
tánczára oda se nézett, a szemfényvesztők csodamutatványai, a betanított
elefántok, a színdarabot játszó kutyák mind nem érdekelték; ha pedig a
hirhedett költők verseit olvasták fel előtte, azoktól épen elbólintott.
A Sah-in-sah már jutalmat tűzött ki annak, a ki a nejét meg tudja
nevettetni. Azt egyszerre «Hakimmá» fogja kinevezni, a ki annyi, mint
egy tartománynak a kormányzója. Mind hasztalan; a csodaszép Izrabál
arcza oly mozdulatlan maradt, mint a ki egy sírkövön ül s a tegnapról
gondolkozik.
*
Az olasz havasok jéghegyekkel pompázó tartományában pedig faluról-falura
járt egy árva savoyard fiú, a kinek nem volt egyebe egy majmánál.
A fiúnak a neve volt Dzsója, a majmáé pedig Cseffó.
A fiúnak nem volt csizmája, hanem a majomnak volt keztyűje; a gombos
janklit a majom viselte, a fiúnak maradt a mellény. A pávatollas kalapot
felváltva hordta hol az egyik, hol a másik, majd a fején, majd a
kezében, mikor filléreket kéregettek. Ha valami szánakozó lélek egy
almát adott nekik, abból elébb a majom harapott, azután a gazdája; a
melyiknek utoljára a csutkája maradt, az azt a másiknak a fejéhez dobta.
A hol az éjszaka meglepte őket, ott meghuzták magukat, ól szegletében,
kapumélyedésben, cisterna katlanában; összebújtak, úgy melegítették
egymást, hogyha dideregtek.
Hanem aztán egész nap volt a fiúnak mit nevetni. Egymást tanították az
arczfintorgatásra. Ahány grimászt, a hány torzpofát tudott a Cseffó
vigyorítani, ugyanannyit tudott a Dzsója visszamókázni; a fejbőrét is
úgy tudta mozgatni, a füleivel konyítani, mint a majom. S minthogy ezzel
mulattatták a vásári közönséget, annálfogva a Dzsójának a napja
reggeltől estig csupa nevetésből, vigyorgásból állott.
Egyszer egy kikötővárosban valami pajkos matrózok pálinkát adtak a
fiúnak is, a majmának is, attól mind a kettő megrészegült, azzal
elvitték őket magukkal a hajóra s aztán elvitorláztak a széles világba.
Senki sem kereste őket. Komédiás gyerek, komédiás majom senkinek se
ija-fia, elveszhetnek számozatlan.
*
Nyaratszaka, mikor a nagy hőség miatt minden tehetős ember menekül a
persa fővárosból, Teheránból, a Sah-in-sah udvara is átköltözik a hűsebb
egű Szultanabadba, a hol a királynak még a rezidencziájánál is pompásabb
várpalotája van, a mit a hires építész, Feth-Ali készített, melynek
kétszáz pillére mind színre, mind formára más meg más: egyik fehér
alabástrom, másik rózsaszínű kalcedon, fekete jaspis, hússzínű karniol,
fűzöld malachit, kigyótarka szerpentin, szalagos akát, a márványnak
sárga, violaszín, barna változatai s egy boltozat csupa itakolumitból, a
mely olyan kő, hogy meg lehet hajlítani, mint a nyers fát.
Egy napon hírül hozták a királynak, hogy a nagy bazár előtt egy idegen
fiú támaszt csődületet a majmával, a kikről senki sem tudja, honnan
kerültek ide. Az ibliszek hozhatták mind a kettőt, mert az egy olyan
majom, a ki kártyát tud játszani. Akárkivel elfogadja a játszást s
minden játszmát megnyer. Valami dzsin lakik ebben a majomban.
A sah felhozatta az udvarába a majmot meg a gazdáját.
A Dzsója volt az, meg a Cseffó.
A perzsáknál nagyon szeretik a kártyázást. Itt hamarabb ismerték a
«naibi»-t (ez a keletieknél a kártya neve), mint Európában, a hol azt a
szaraczénoktól tanulták el. A sah maga is erős volt a játékban, de a
királyné még erősebb. Egymással szoktak játszani, rendesen pikétet, a
mihez nagy kártyaérzék kivántatik.
Minthogy a királyné arczát idegen férfinak, ha még olyan gyermek is,
meglátni nem szabad, a Dzsóját egy hímzett ernyő mellé állították, a
honnan csak a majmára láthatott. A Cseffónak adtak egy magas széket,
hogy elérje az asztalt. Maga a sah ült vele szembe. A majom keverte a
kártyát, odatette a sah elé emelni s aztán kiosztotta. Mikor aztán
fölszedte a kezébe a kártyákat, akkor elkezdett a pofájával mindenféle
furcsa fintorgatásokat mívelni.
Hát ilyen majompofákat látott már Izrabál eleget, nem nevetett rajtuk.
Azonban elkezdődött a játék. A pikétnél beszélni szokás. A kimondást meg
az ütéseket számlálni kell. Az a majomnak nincs megadva. De a helyett
van neki négy keze. A két első kezében a kártya, a két alsó kezében meg
egy palatábla és kréta. Ezekkel jelzi a saját elsőbbségeit. Mikor a sah
Quint von Obert mond, Cseffó a fejét megrázza: nix-nutz, itt öt egyenes
van s felirja a táblára. S az első játékban több ütést csinált, mint a
sah. A játék alatt az ernyő mögött álló Dzsója folyton beszélt a
majmához, de olyan nyelven, a mit senki sem értett. A kártyákba pedig
nem láthatott és így nem jöhetett abba a gyanuba, hogy ő vezényli a
majmot.
Izrabál arczán elkezdett mosoly derengeni, a mint a majom az első
játszmát megnyerte.
A második osztásnál a sah meg akarta tréfálni az ellenfelét. Azt mondta:
«négy király!» Pedig nem volt a kezében csak három.
Erre a majom alázatos szemforgatással vette fel az alsó kezével a
leskártolt negyedik királyt s a sah elé mutatta.
– Eh! Mit! mondá a sah. Magam vagyok a negyedik.
Erre a majom négy disznót jelzett s hármat kitéve az asztalra, a mi a
kezében volt, felcsapta a fejére a tollas süvegét s büszkén a fejére
ütött: «magam vagyok a negyedik!»
Izrabál ajkairól egy «hah!» röppent el: kezdete a nevetésnek.
Ezért az egy hangért megbocsátotta a sah a vakmerőséget.
A harmadik játéknál a sah egy kilenczvenest kapott.
Izrabál arcza pedig egészen nevetésre állt már, szétnyílt ajkai között
ott ragyogtak a fehér gyöngyfogsorok; szemeiben szokatlan tűz égett.
A negyedik játékban a sah egyetlen ütést sem csinált. Mattsban maradt. A
sah dühös volt.
Izrabál ajkán pedig kitört a hangos hahota. Végigveté magát kaczagva a
kereveten s hemperegve folytatá a nevetést.
A sah öröme fejedelmi módon nyilatkozott. Marék aranyat dobott a majom
elé; a mit az hirtelen a két pofájába dugdosott s aztán a gazdájához
futott vele, átadni neki a búsás nyereményt.
– No most próbálj te vele játszani! mondá a sah Izrabálnak.
A királyné nem sokat kérette magát, leült a kártyaasztalhoz.
Most már a kártyázó majom arczfintorgatása állandó mosolyt idézett a
királyné arczára. De folytonos nevetés lett abból. Mert a királynénak az
volt a szokása, hogy játék közben csalt, hamisan jelzett, a mit a sah el
szokott neki nézni, de bezzeg nem nézte el az új játszótárs. A majom
észrevette a hamiskodást s heves kézmozdulatokkal tiltakozott a
csalafintaság ellen, a mi a királynét oly derült hangulatba hozta, hogy
egyre nevetett, mint a kit csiklandoznak; nagyokat sikongatott közbe;
egész pirosra nevette az orczáit. Olyan volt, mintha megbűvölték volna.
S még a körülálló hölgyeket is magával ragadta a királyné nevetése;
olyan hangverseny támadt, a minőt a sah palotája nem hallott soha:
hangverseny csupa kaczagásból.
– Akárkitől jőjjön ez a csoda, valóságos csodának kell azt mondani.
Szólt a kalifa s gyöngéden lecsókolá Izrabál arczáról a nevetés szűlte
könyeket. Mától fogva állandó legyen ez a csodahang a palotában.
A Cseffónak, úgy mint a gazdájának rögtön pompás öltözeteket adtak.
*
Mondjuk el hát a titkát a majom kártyázási művészetének, a melylyel
minden embert meg tudott verni. Mert természetfölötti dolgokat manapság
még a mesékben sem hisznek már el.
Tehát a hány lapja van a naibinak (a kártyának), annyiféle fintorlata
van a majom pofájának. A kártyalap harminczkettő. A majom majd a jobb
szemével csal, majd a bal szemével hunyorít, majd mind a kettőt
besunyja, meg fölmereszti, két szemöldökével kacsint, félresandít,
homloka bőrét felhúzza, meg leránczolja, szája szegletét jobbra-balra
fintorítja, nyelvét kiölti, orrát feldúzza, szája két végét
felvigyorítja, ajkát lepittyeszti, egész száját összecsücsöríti, füttyre
idomítja, a két füléig elhúzza nevetve, a fogait vicsorgatja,
négyszögletű szájat öblít, hizelkedve mosolyog, hosszú képet nyújt,
szemeit ég felé forgatja, ijedt pofát mereszt, száját tátja meg
összekummja, ajkait befalja, gúnymosolyra fintorul, pityereg, szépen
kér, komoly arczot módosit, szemérmesen mórikál. Ez is harminczkettő. S
minden arczmozdulat megfelel egy kártyalapnak. S ezek a titkos jelek be
vannak tanulva a Dzsójánál is, a Cseffónal is.
Akármilyen messze ültetik is a savoyard fiút a játszóasztaltól, ő a
majom arczfintorlataiból megtudja, hogy annak miféle kártyák vannak a
kezében s akkor aztán messziről kommandirozza a maga nyelvén, hogy mit
híjjon és mivel üssön. «Szegfü-király», – «galambhölgy», –
«szarvas-bohócz», – «szerelem», – «halál», – «bitófa». Ha nem érti meg a
majom a szót, Dzsója a megfelelő arczmozdulattal magyarázza meg neki
érthetőbben. Így tudja megnyerni a játékot a kis majom a nagy ember
ellen.
A kik pedig ezt a titkot nem ismerik, azt hiszik, hogy boszorkányság van
a játékban. Hisz a majom nem tud beszélni. Nem bizony a szájával, de tud
az arczával.
*
A Sah-in-sah elhatározá, hogy a csodatevő majmot meg kell vásárolni a
gazdájától a királyné számára, minden áron.
De ki tud beszélni a gazdájával? Hisz az valahonnan a Káf-hegy mögül
cseppent ide.
Az ország legtudósabb embere a Hakim-I-Séra (az irott törvény embere)
kisütötte, hogy a majom gazdája taliánul beszél.
De hát ki tud az országban taliánul?
Persze ott nincs operaház, hogy az ember mindig kapjon valakit, a ki
olaszul tud. Végre kisütötték, hogy a taberistáni kormányzó, Árif emir
az az egy ember, a ki beszél a taliánok nyelvén.
Felparancsolták az emirt Szultanabádba.
A Sah-in-sah tudatá vele, hogy miért hivatta fel. Azért, hogy beszéljen
a majom gazdájával.
– Allah kérim! kiáltá fel az emir. De rosszkor jött ide az a majom!
Hiszen épen most lázadtak fel Taberistánban az istentelen «Babik», a
próféta-tagadók; a míg én itt járok, azalatt felforgatják az egész
tartományt.
– No hát küldök oda helyetted más emirt, téged pedig kinevezlek teheráni
emirnek.
Erre még jobban jajveszékelt az emir.
– Allah ekber! Felséges hadúr! Az nekem nem előléptetés. Teheránban van
a «szadrazám» (nagyvezér) székhelye. Taberistánban magam préselem a
népet, de Teheránban a szadrazám is préseli, mi marad nekem?
– No hát kinevezlek szadrazámnak. A mostanit pedig elküldöm Indiába
nagykövetnek.
– Az már más.
És így Árif emir megkapta a nagyvezéri hivatalt, azért, hogy beszéljen
taliánul a kártyázó majom gazdájával.
– Hallod-e, te kutyakölyök, a kalifa meg akarja venni a majmodat. Mi az
ára?
– De én nem adom ám el a majmomat semmi áron.
– Bolondfejű! Annyit nyomó aranyat kapsz érte, a mennyi a majmodnak a
súlya.
– Mit csináljak én azzal az aranynyal? Ha meg tudják, hogy sok pénzem
van, agyonütnek érte. Míg most az én Cseffóm, akárhová megyek vele,
mindenütt megkeresi a mára való kenyeremet. Én a majmomtól meg nem
válok.
(No megállj, mondá magában Árif, majd azért is megmutatom én neked, hogy
megválsz tőle).
Azzal a legelső alkalomnál, a midőn ismét maga elé hozatta a királyné a
majmot a gazdájával együtt, Árif is bebocsáttatá magát a terembe s
ugyanazon szőnyeg mögé elrejtőzve, a hol a Dzsója kuttogott, ő is
meghúzta magát. Ott azután, a mint a játék elkezdődött, elővette az
elefántcsont-tábláját s feljegyzé rá azokat az olasz-szavakat, a miket
Dzsója intézett Cseffóhoz. Kitalálta a ravasz eszével, hogy a savoyard
fiú igazgatja a játékot, az a mester s ezekben a szavakban van az egész
boszorkányságnak a titka.
Mikor aztán ezt kitalálta, akkor galléron fogta a Dzsóját s becsukatta a
földalatti tömlöczbe.
– Így ni! Már most nem kérdem, hogy mi a majmodnak az ára.
A Dzsója akkor is nevetett: «Majd felhozatsz te engem ismét! Majd értem
jösz még, szépen kérve».
A következő játéknál aztán Árif maga helyezkedék el a rejtő függöny mögé
s onnan hangoztatá a táblájára felirt szavakat a Cseffóhoz.
Azt azonban nem tudta Árif, hogy a majom arczfintorai mit jelentenek? És
így azt sem tudhatta, hogy micsoda kártyák vannak a majom kezében? Mikor
aztán elkezdett a majomnak diktálni, mit híjjon, s olyan kártyákat
nevezett meg, a mik annak nem voltak a kezében: a majom dühbe jött,
fejéhez vágta a kártyát, táblát, krétát, mindent, s azzal összedugta
mind a négy karját: nem játszik többet.
– Csak hozasd te vissza a savoyard fiút. Nem tudsz te ehhez. Nem olyan
könnyű ez, mint a nagyvezérség, mondá neki a kalifa; s a szadrazámnak
nagy szégyenszemre magának kellett visszamenni, a börtönből kihozni a
Dzsóját.
A Dzsója azonban most már el volt keseredve, azt mondta, hogy ő nem
marad itt, megy a majmával együtt vissza a hazájába.
A sah dühös lett a szadrazámra. «Itt van ni! Már most elmegy a majom».
– Van egy eszmém! mondá Árif. A mostani Emir-ed-Daulah (kincstárnok)
nagyon sokat lopott már. Ideje, hogy a fejét levágjuk. Helyébe
megtehetjük ezt a ficzkót Emir-ed-Daulahnak. Ez nagyon jól tud számítani
s kevesebbet fog lopni. Akkor aztán itt marad a majmával együtt.
– Mondasz valamit! Felelt rá a Sah-in-sah.
S ekként lett Árif emirből szadrazám, Dzsójából pedig Emir-ed-Daulah
Teheranban. S mind a hárman jól betöltötték a helyüket. Hogy ki a
harmadik? azt szabad találgatni.
*
Majmuna tündér ismét találkozott a társával Idriszszel a paradicsom
kapujában.
– No már most az árvagyereknek van mit enni.
– És a királynénak van mit nevetni.
«Allah nagy és Mahomed az ő prófétája».
A LEGBÁTRABB EMBEREK.
Kik a legbátrabb emberek?
Hát kik volnának mások, mint a kis gyerekek?
Azt az igazságot, a mit egész gyülekezet nem mer kimondani, kimondja a
gyerek.
Azért találták ki a «mumus»t, hogy megtanítsák a gyerekeket félni.
Ime összejegyeztem egy néhány adatot annak a bebizonyítására, hogy
milyen vakmerő nemzet a gyerekség!
*
– Nyanya! Füle is van!
– Jól van kicsikém! csak te egyél szépen!
Az asszony kukoriczát tördelt a szántóföldön, a kis leányát addig
leültette a fa alá, a kukoriczaszárakra, a miket a tehén számára
levagdalt, kezébe adta a fakanalat, meg a csuprot, abban bableves volt.
A kicsike hozzálátott s azon kezdte, hogy «füle is van!»
Egy kis idő mulva megint mondja:
– Nyanya! orra is van?
– Ejnye, te kis bohó! Hát csak kanalazz szépen.
Megint hangoztatja az apróság:
– Nyanya! lába is van!
– Ej, te kis selma, te! Miket nem találsz még ki, he!
Aztán csak nagyot nevet a kicsike:
– Nyanya! Farka is van!
De már erre csak figyelmes lett az asszony, hogy miféle csoda lehet az,
a minek füle is van, orra is van, lába is van, farka is van?
Odamegy. Hát akkor látja nagy rémülve, hogy egy egérke van a leveses
csuporban, arról danolta a kis leány, hogy mi mindene van annak?
A nyanyát egyszeribe kilelte a hideg ijedtében. Asszonyember megijed, ha
egy egeret meglát. Nem hiába mondja a nóta, hogy «csunya bogár az egér!»
– Hát még egy bableveses csuporban! Bizonyosan torkoskodni akart ő
kelme, s aztán nem tudott többet kijönni a bögréből.
A kis gyerek pedig egy cseppet sem ijedt meg ettől a szörnyetegtől,
hanem szép kedélyesen eszegette le róla a bablevest, a mig a farka is
kilátszott s nagyokat ütögetett az orrára, mikor ki akart ugrani a
bögréből.
Én nem volnék olyan vitéz.
*
De már most lássunk egy valamivel nagyobb állatot.
A székely asszony kiment a hargitai irtványosba, a honnan a szálfákat
kivágták s a következő években a vén fák helyét ellepte mindenféle
vadbokor, mely olyan sürü szövevényt képezett ottan, hogy a ki bele
tévelyedett, napestig ki nem talált belőle.
Azért ment a székely asszony az irtásba, hogy málnát szedjen. Annak jó
árát adják a városban.
Ott pedig a Hargita völgyében olyan magasra nő a málnabokor, hogy még a
tehén szarva se látszik ki belőle.
A kis leányát is magával vitte az asszony: otthon nem volt kire hagyni;
az ura hosszu fuvarba járt borvizzel.
Hát ott a málnaligetben volt egy nagy szál kiszáradt fa, a mit azért nem
vágtak ki, mert már nagyon odvas volt. Annak a tövébe leültette az
asszony a leányát; kezébe adott egy nagy darab «kakas tejjel, varju
vajjal sütött» kenyeret, hogy azt majszolgassa, a mig ő a sürü csalítban
málnát szed a karos kosarába.
Nem távozott messze a száraz fától; ott közel volt a málnabozót; minden
szót meghallhatott, a mit a kis leány petyeg.
A gyerekek szoktak beszélgetni, ha magukra maradnak, vagy pedig
dudolgatnak.
Egyszer azt kiáltja a kis leány:
– Anyóka! Füles bácsi szereti ám a kenyeret.
Egy kis idő mulva megint mondja:
– Anyóka! Füles bácsinak nem volt elég a kenyér.
Később megint nevetve szól:
– Anyóka! Füles bácsi több kenyeret kér. A kezemet nyalja.
Erre odafut az anya s rémülve látja, hogy egy anyányi nagy medve ül a
két hátulsó lábán az ő kis leánya mellett, s a gyerek azt eteti a
tenyeréből a maradék kenyérmorzsákkal.
A székely asszony erre kétségbeestében nagyot sikoltott, a mire a
goromba medve fölugrott, odarohant s földre teperte az asszonyt.
Vége lett volna szegény asszonynak: az a gonosz állat összemarczangolta
volna, ha a kis Zsuzsika ott nincs.
De hát a Zsuzsikának helyén volt a szive! Aztán erős is volt: négy
esztendős volt már. Nosza, oda rohant a gonosz vadállathoz. Az egyik kis
kezével megragadta a fülét, a másik öklöcskéjével meg ütötte az orrát, a
hogy tudta s szidta, mint a bokrot.
– Heh! Te czudar pákosz füles bácsi! Nem hagysz békét az én anyókámnak?
Azért adtam én neked kenyeret? Nesze! Nesze!
Piff, paff! verte agyba, főbe.
A medve hátrafordította a nagy bolond fejét: végignézett azon a parányi
teremtésen, a ki őt ütlegeli.
Arra elmordította magát: «jól van no! Azért nem kell az embert ugy fejbe
verni!»
Azzal ott hagyta a földretiport asszonyt s odább czammogott, nagy
morogva: «no még igy soha sem jártam».
A kis Zsuzsika még utána is hajított egy ökölnyi nagy követ, a mitől a
medve ugy elszaladt, hogy még most is szalad, ha el nem fogták.
A székely asszonynak nem történt semmi baja.
Hát ezt melyikünk csinálna utána a kis Zsuzsikának?
*
De mindannyinál szebb az, a mit magam láttam.
Volt egy ismerősöm, egy híres orvos. Annak a szobája tele volt
mindenféle természeti ritkaságokkal. Kitömött madarak, s mindenféle
csontvázak, villanyos gép, szárított virágok, homokóra, nagyitó cső,
spirituszba tett csodaállatok! Még repülő-kutya is volt! Ott lógott
lánczra akasztva a stukatúron. Hát még az üveges szekrény a mindenféle
alakú üvegekkel! Meg azok a görbe nyeles üveggömbök, a mikben mindenféle
levegőt lehetett főzni.