maradt fenn a közmondás: «meglapult, mint Komoró végén a Guta». Gazdag
kalmárokra szokott leskelődni, a kik drága selyem- és posztókelméket
szállítottak Lengyelország felől, azoknak az elrabolt kincseit aztán
magával hurczolta az erdőbe, s ha szegény vándor-diák került az útjába,
annak osztogatott a drága posztóból köpenyegre valót, sing helyett egyik
fától a másikig mérve a kelme hosszát.
Rettegett tőle az egész vidék. Mesemondással volt határos, a mit a testi
erejéről beszéltek. Félmázsányi buzogányt czepelt a markában, mikor
sétálni járt s azt száz lépésnyire el tudta hajítani félkézzel; a
tűszőjébe dugva pedig egy kurta nyelű éles fejszét hordott, a mit
balkézzel olyan ügyesen tudott hajigálni, hogy az mindig az élével
talált, s oda talált, a hová ő küldte.
Még nagyobb volt a híre kegyetlenségének. Azt beszélték róla, hegy a kit
megölt, annak a bőrét is lehúzta, s aztán felvette magára, s hogy ezért
nem lehetett őt soha elfogni, mert mindig más embernek a bőrét vette
fel, nem lehetett soha ráismerni. Ez azonban nem lesz igaz.
Nem ismertek bizony a Gutára, mert senkinek sem volt kedve ujjat húzni
vele. Végig járt az Nagy-Bánya utczáin fényes nappal, a legnépesebb
vásárban, s kotródott előle a sokaság, mikor már a buzogányának a
döngését meghallotta, mivel a hányat lépett, annyit kommantott. Azután
meg, a milyen vakmerően rabolta a pénzt, olyan tele marokkal szórta is
azt; mikor beült a Laczi-konyhába, valamennyi vendégnek mind ő fizette
ki a lakomáját, s a dudásnak tallérokkal töltötte meg az iszákját, a
mért az ő nótáját fujta.
Egyszer aztán a nádorispán kétszáz arany díjat tűzött ki a félelmes
rabló fejére s ezt kihirdették dob- és trombitaszó mellett minden falu,
város piaczán; de az emberek fejet csóváltak rá: «kétszáz arany szép
pénz! annyi egy grófnak sincs! De ki a guta meri a Gutát megfogdosni?»
Azt kérdezheti valaki, hogy mért nem lőtték hát meg messziről, ha közel
nem mertek belekötni? Nem olyan volt ám hajdanában a puska, mint a
milyennel manapság hadakoznak. Akkor három ember kellett a puskának az
elsütéséhez: egy tartotta a vállán a lyukas végét, a másik az állához
szorította a puska agyát, czélzás közben behunyta félszemét, felhuzta a
félszáját, míg megtalálta a czélt, akkor a harmadiknak kiáltott: «no
most!» arra ez az égő kanóczczal ellobbantotta a serpenyőben a
puskaport; akkor aztán a puska nagyot szólt, nagyot rúgott s a czélzó
ugyan áldhatta a sorsát, ha a puskaagya csak úgy ütötte pofon, hogy csak
egy foga esett ki, nem kettő. Azalatt pedig a Guta mind a hármat
agyonparittyázhatta bátran.
Egyszer még is akadt egy medveszívű ember, a ki erősen köpte a markát,
hogy nohát elfogja ő a Gutát, ha senki más, még pedig eleventen.
Ez a derék ember volt a «Herkó Páter». Barát volt, a javából, a ki még
az ördögöt is ki tudta űzni holmi elátkozott kastélyból, a hol az már
egészen otthonossá tette magát. Volt neki egy hatalmas olvasója, a mi a
derekán lógott; annak minden szeme vasból volt; lehetett félmázsa; a kit
azzal meg talált legyinteni, nem kellett annak több áldás. Derék barát
volt: többet prédikált a csatatéren, mint a kathedrában.
Elindula a Gutát felkeresni.
Könnyű volt arra rátalálni. Ott szokott az tanyázni rendesen a nagy
patakmalomban, a hol az a szép özvegy molnárné lakott, a kibe a rabló
fülig szerelmes volt. A szép molnárné pinczéje soha sem fogyott ki a jó
borból, pedig nem őrölnek bort a malomban. Azt a Guta harácsolta el
szekérszámra a kupeczektől, a kik azt vitték volna Lengyelországba, ha
útjokat nem állta volna.
Csak betoppan ám egy este a Herkó páter a malom pitvarába; mikor épen
ott dőzsölt a híres rabló.
– Benedicat! köszönté a Herkó páter.
– «Farkas mondja: borjuláb!» felelt rá a rabló, s még csak fel sem
emelte a pofáját a tenyeréből, a hogy az asztalra könyökölt.
A Herkó páter leült az asztal innenső végére.
– Te vagy az a híres Guta?
– Kérdezd meg a buzogányomtól, az majd megmondja, szólt a Guta, végig
nyújtva az asztalon a félmázsás czelőkéjét.
– No hát én meg a Herkó páter vagyok: bizonyítja az olvasóm, mondá a
barát s azzal ő is odaveté az asztalra az olvasóját nagy csörömpöléssel,
mintha összefűzött ágyúgolyók lettek volna.
– Hát mi szél hord erre, a hol még a madár sem jár? kérdé Guta.
– Nem árulok zsákban macskát, felelt rá a Herkó páter. Azért jöttem ide,
hogy tégedet, istentelen gonosz rabló, az igaz útra térítselek.
Olyant nevetett erre a Guta, hogy a malomkerék is megállt ijedtében.
– Engem térítesz az igaz útra? No de már ennek a csodának megiszszuk az
áldomását. Héj, legények! Azt az ünneplő kupámat.
Két molnárlegény rögtön ugrott a parancsszóra s előhengerített a
pinczéből egy gönczi hordót, a minőben a jó hegyaljait szokták
szállítani a polgároknak: harmadfél akó fér bele.
Guta kihúzta a fogával a hordóból a dugót, s azzal a két kezével
megragadva a hordó párkányát, fölemelé azt a levegőbe, s úgy ívott az
akona lyukon át, egy hosszú lélekzetvételig; akkor aztán odatette a
hordót Herkó páter elé.
– Hát ez az én ünnepi kupám. Így szoktam én áldomást inni, mikor
tulipiros kedvem van.
– Jajh! Ez semmi, monda a Herkó páter. Ez nem is ivás, ez csak
borszopogatás.
S azzal olyat ütött a rettenetes öklével a hordó fenekére, hogy az
rögtön beszakadt: akkor aztán a két tenyere közé fogta a hordó hasát, s
a hogy a gyerekek szoktak inni a köcsögből, úgy nyakalt egy hatalmasat a
hordó karimájából.
– Hát én meg így szoktam inni!
Nagyot bámult erre a Guta. «No még ilyen ficzkóra nem akadtam, a mióta
két lábon járok. De hát már most a borhoz sült is kell. Megyek, hozom».
Azzal fölkelt, kiment s nemsokára visszatért, egy eleven tulkot hozva a
vállán.
– Itt van a tokánynak való! Ne mondd, hogy nem láttalak szivesen, mikor
beállítottál hozzám.
– Ez is csak valami. Mordult rá a Herkó páter; de hát hogy én se jöttem
légyen üres kézzel: várj egy kicsit. Itt hagytam az erdőn. Megyek,
hozom.
Azzal kiment az erdőre a Herkó páter, s nemsokára visszatért, egy nagy
három mázsás vaddisznóval a vállain, a mit az összekötött négy lábánál
fogva úgy akasztott a nyakába, a hogy szokta hozni a juhász a husvéti
bárányt.
A Gutának át kellett látni, hogy a Herkó páternak a tudománya legalább
is olyan nagy, mint az övé.
A két pecsenyét aztán nyársra húzták, ott kinn az erdő tisztásán nagy
tüzet raktak, megsütötték s nagy lakomát csaptak; eltartott kivilágos
kivirradtig, a gönczi hordóban maradt is, nem is valami. Hanem azért se
a Gutának, se a Herkó páternak még csak a szeme sem állt keresztbe.
– No hát komám, mondá a rabló. Ettünk, ittunk, jól mulattunk. Egyikünk
sem tántorodott meg. Már most gyerünk játszadozni.
– Ugyan mi játékot tennénk?
– Hát kugliznánk egy kicsit.
– Ugyan mivel?
– Hát vagy te az én fejemmel, vagy én a tieddel.
– Az nem jó lesz. Én a magam fejét nem adom oda, a tiedet meg nem veszem
el. Az emberölést nekem tiltja a csuhám.
– No hát játszszunk baltahajigálósdit.
– Nekem nincs baltám.
– Van nekem. Egy is elég. Elébb én hajítom el a baltámat, te állsz ki a
czélnak. Én fogadok abba a kétszáz aranyba, a mi fejemre van kitüzve,
hogy a jobb karodat találom el a baltámmal: úgy levágom, mintha ott sem
volna. Azután te veszed a baltát a másik kezedbe, én állok czélba, oda
vághatod belém, a hová neked tetszik.
– Áll a fogadás. Mondá rá a Herkó páter. Hát hová álljak?
– Oda a közé a két árva tölgy közé.
A Herkó páter kiállt czélnak. Azonban, a midőn a rabló felé hajítá a
baltáját, előkapta az olvasóját, s olyan sebesen pergette azt maga
körül, mintha kerekes rokka szélkelepje volna, s a hatalmas olvasó
félrecsapta a süvöltő fejszét veszedelmes röptéből: a Herkó páter karja
helyett az egyik árvatölgyet vágta az ketté derékban.
– Elvesztettem a fogadást, hörgé a Guta; – most rajtad a hajítás sora.
– Mondtam már, hogy én meg nem öllek; hanem viszem a fejedet eleventen a
nádor ispánhoz.
– Hát megadom magam, monda a Guta. – Gavallér ember fizet, ha vesztett.
Megkötözhetsz. Mivel kötöd össze a kezemet?
– Majd akad valami, – szólt a Herkó páter, s azzal széttekintve, meglátá
a háta mögött a ketté vágott árva tölgyet: azt felvette, odatartotta a
tűz fölé, mig jól megpörkölődött; akkor aztán rátette a lábát a
megparáholt nyersfa egyik végére, a másikat pedig a két kezébe fogta s
guzst csavart belőle, a hogy más ember szokott bánni a
fűzfa-rekettyével.
A rabló engedelmesen odanyujtá eléje a két kezét, s a Herkó páter
rácsavarintotta a gúzst. Fogva volt már.
– Hát csak jól megkötöztél? – kérdé a Guta jámbor szóval; no hát szépen
köszönöm a jó voltodat.
Azzal egyet rántott a két kezén, s a hatalmas gúzs úgy szakadt le arról,
mintha csak fűzfa-rekettyéből lett volna.
– De már látom, hogy nem vagy magadban! – kiálta fel a Herkó páter,
elszörnyedve. Nem próbálgatlak tovább. Itt hagylak in nomine Domini.
S azzal a kezét nyujtá neki bucsuzásra.
A kézszorításnál azonban úgy összesajtolá irtoztató vasmarkával a rabló
kezét, hogy annak a körmeiből mind kifrecscsent a vér.
– Deo Gratias! – kiálta a rabló, s a mint a véres kezét kiszabadíthatá,
odanyomta azt a Herkó páter koponyájára, s ettől a nyomástól az rögtön
térdre roskadt.
Ebből aztán megtanulhatta mindenki, hogy a Guta olyan ördöngős egy
ficzkó, a kivel még a «Herkó páter sem bir».
Azonban még is csak volt valaki, a ki birt a Gutával: ha akarta, úgy
megkötötte egy szál fonállal az asztal lábához, hogy el nem tudott onnan
mozdulni; ha akarta, az újja körül csavarhatta; ha akarta, madarat
fogdoshatott vele.
Ki lett volna ez a vitéz más, mint a szép özvegy molnárné! Délczeg,
sugár termetü menyecske, a kinek a tüzes két szeméért a poklokon is
keresztül ment volna a rabló. De a milyen tüzesek voltak a szép molnárné
szemei, épen olyan hideg volt a szive: legalább a rabló iránt az volt.
S ez a vasgyuró, kinek férfi ellent nem tudott állni, olyan volt mint
egy nyaviga beteg gyermek, mikor ezzel az asszonynyal szemtől-szembe
került.
Herkulesnek, Sámsonnak, Toldi Miklósnak hires nagy erejét így tudta
megbénítani egy asszony: ez a gyöngesége egy erős embernek.
Hiába hordta a szép menyecskének végszámra a selymet, bársonyt,
tarisznyával az aranyat, ezüstöt, csak azért, hogy egy csókot kapjon
tőle: a szép, csalfa nő mindig csak igéretekkel tartotta jól s a jövőre
utalta.
– Nem csókolhatlak meg addig, a mig valami van kettőnk között, a mi
bennünket éjjel-nappal elválaszt.
Mi az a valami? Ezen törte a nagy bolond fejét a Guta; de nem tudta
kitalálni. Dult-fult, féltékeny volt még a macskára is, a mely a szép
asszonyhoz törleszkedett: hátha ez az a valami, a mi közöttük áll? Ha
valami legény? Az a halál fia.
De hát nem volt az semmiféle dali legény, a mi őket egymástól
elválasztotta, s a Guta nem talált semmit, a mit izzé-porrá tépjen, hogy
ne válaszsza el többé szerelme tárgyától.
Volt pedig abban az időben egy nyalka borbély legény Nagy-Bánya
városában, a kit úgy hittak, hogy Bertus.
A borbélyoknak nagy kelete volt a bányavárosokban, mivelhogy a
bányászoknak meg volt tiltva a szakállviselés, nehogy az aranypor a
szakállukra ragadjon.
Azonkivül is mindenféle mesterséget értett a Bertus, a mi csak együtt
jár a borbélysággal; köpölyt felrakni, eret vágni, fogat húzni, tört
lábat összeilleszteni, puska nélkül lőni. Azért is nagy kedvességben
állt az egész lakosságnál, s minthogy minden órában el volt látva a
frissen pergő nyelve ujdonatúj pletykákkal és mende-mondákkal,
annálfogva az asszonynép is kedvelte a Bertust.
De különösen a szivébe vette a princzipálisának a szép szőke leánya, a
Katicza. Az másról álmodni sem akart, mint a fürgencz Bertusról.
A princzipálisát meg úgy hitták, hogy Barnus.
Egy napon megerősítette a szivét Bertus, s a végzett körjárat után,
melyet a városbeli férfiak állai körül megszokott tenni mindennap,
megszólította a princzipálisát, hátulról, a mint az az officina ablakán
kinézett az utczára.
– Magister úr!
– Ki beszél odahátul?
– Magam, a Bertus.
– Úgy? A famulus? No hát servus!
– Mutatok magának valamit.
– Maga? Nekem? Ugyan mit?
– Ezt a gyürüt.
Azzal odatartotta a Barnus orra elé a balkezét, melynek növendékújjára
egy lószőr gyürü volt felhúzva s azon ez a név volt olvasható szép
szitaszemkötő munkával: «Katicza».
– Hát e mit jelentsen?
– Azt, hogy én eljegyeztem a Katicza leányasszonyt, s elveszem
feleségül.
De már erre a szóra csak kibujt az ablakból a Barnus.
– Annak köszönje, hogy csak ketten vagyunk az officinában; mert külömben
úgy csapnám pofon, hogy hét csillagot látna a szemével; de nem teszem,
mert ha meghallanák oda kint az utczán a csattanást, maga azt beszélné
mindenütt, hogy maga ütött engem pofon, nem én magát.
– Minek ez a nemes harag? Ha én szeretem a Katicza leányasszonyt, s az
is szeret engem.
– Van magának pénze?
– Van.
– Hadd látom.
Erre a Bertus kivette az oldalzsebéből a tarkazsebkendőjét, annak a
csűcskéjébe volt bekötve egy valóságos körmöczi.
– Hol vette maga ezt az arany csikót?
– Kaptam a bányakapitánytól, a miért három zápfogától megszabadítottam;
kettő ép volt.
– Akkor hát ez az arany az enyim, – mondá a Barnus s nyugodt lélekkel a
saját zsebébe csusztatta a körmöczit.
– No akkor hát ez is a magáé, mert ezt is kaptam a bányakapitánytól, –
mondá a Bertus s hirtelen nyakon teremtette a princzipálisát.
Hanem aztán ugrott is ki gyors lábbal az officina ajtón át az utczára.
Az pedig utána kiáltott az ablakból:
– Megálljon maga pernahájder! Ha visszajön, még egy másik pofont is kap
tőlem.
A Bertus pedig egy kis idő mulva visszafordult s azt kérdé az ablakon
kikönyökölő Barnustól:
– Magister úr! Hát nem adja nekem a Katiczát?
Erre a Barnus a kezébe vette a borotválkozásnál használatos réztányért,
azt odanyujtá a leánykérő elé.
– Ha nekem megtölti maga ezt a réztányért aranynyal, akkor megkaphatja
az aranyos leányomat; addig pedig «orrod tőle fokhagymás!» Tudja maga!
A szegény Bertusra nézve ez nagyon kegyetlen sententia volt.
Elkeseredésében mit tudott tenni: kiment a szőlőbe. Épen Orbán napja
volt. Ilyenkor nagy processiót tartanak.
Az Orbán derék, nevezetes egy szent. Ő vigyáz a szőlőtermésre. Azért is
ott áll a szépen felékesített szobra a szőlők között, árnyékos fák
alatt. Szép, hosszu haju, piros ábrázatu szent. A nevenapján rengeteg
nagy süveget tesznek a fejébe, s ugyanakkor a lábai előtti asztalt
megrakják boros kancsókkal és kalácsokkal. Ezt azért teszik, hogy el ne
fagyaszsza a szőlőket a nevenapján. Innen támadhatott a példabeszéd, a
midőn valaki nagyon jó lakomáról tér haza, hogy «ugyan feltette az Orbán
süvegét». Ekkor aztán búcsút járnak hozzá s el van fogadva, hogy ki mit
kér ezen a napon magának, azt Orbán vagy teljesíti, vagy nem teljesíti.
Ha reggelre elfagynak a szőlők, akkor az extra kivánságokat sem
teljesíti; de ha szép borongós idővel baj nélkül elmult az Orbán nap,
akkor a többi kivánság is várhatja betöltetését.
A jámbor Bertus mit kérhetett volna Orbántól egyebet, mint hogy segítse
őt a Katiczája kezének elnyeréséhez.
Éjjel aztán álmában megjelent a Bertusnak a jóltevő szent. Ugyanazzal a
piros ábrázattal, a nagy süveggel a fején, a panyókára vetett zöld
palásttal a vállán.
– Hát igazán szereted a Katiczádat? kérdezé Bertustól.
– Dühösen, – felelt az rá.
– Hát aztán van-e annyi bátorságod, mint egy szunyognak?
– Van annyi, mint egy oroszlánnak.
– Csak annyi legyen, mint egy szunyognak: akkor megkapod a Katiczádat.
De még ez nem volt elég szent Orbántól. Bertustól elment a Gutához, azt
is felkereste álmában.
Az is ráismert a szentre.
– No Orbán! Hát lesz-e lakodalomra való bor az idén?
– Lesz; ha eltávolítod azt, a mi közted és a szép özvegy között van
éjjel-nappal.
– Csak tudnám, hogy mi az?
– Hát az a te nagy bolond szakállad, a mi a tüsződig ér. Addig nem kapsz
csókot a szép asszonytól, a mig ezt le nem vágod.
Itt is elvégezve a dolgát a becsületes Orbán, visszament a helyére, a
szőlők közé s megparancsolta a thermometrumnak, hogy le ne szálljon a
zérus fokra: reggel szép langyos eső permetezett, a szőlők nem fagytak
el.
– Ujjuju! kiálta Bertus, a mint hajnalban fölébredt, s látta, hogy eső
esik. Hála neked szent Orbán: nem fagyott el a szőlő!
Elbámult ezen a princzipális:
– Meg van maga gárgyulva? Hát van magának szőlője?
– Van hát! mondá Bertus, s a mellénye zsebéből kivett egy
összehajtogatott papirost; abban volt egy szem mazsola szőlő. Ezt én a
Katiczától kaptam, kuglófba sütve; de nem ettem meg: eltettem örök
emlékül.
A principális már dühös akart lenni, azonban abban a pillanatban
elkezdett valaki nagy gorombán dörömbözni a még zárva levő borbélyműhely
ajtón.
Barnus, Bertus, egymás lábát taposva rohant az ajtót kinyitni. Ez valami
nagy úr lehet, mert nagyon goromba.
Szemük-szájuk elállt, mikor a belépőt meglátták. A rettenetes Guta volt
előttük, a félmázsás buzogányával.
– Ki köztetek a mester? – dörgé bivaly hangon a rabló.
– Én vagyok, méltóságos úr, én vagyok! sietett felelni a Barnus s a
kezeit mosta szárazon.
– No hát idefülelj. Azt akarom, hogy vágd le ezt az én hosszu nagy
szakállamat ollóval; azután pedig simára borotváld le a pofámat
borotvával: mert egy szép asszony így kivánja; ez a csókjának az ára. Ha
szépen elvégzed: tiz arany üti a markodat. Itt van, előre leszámlálom az
asztalra.
A Barnusnak már görbültek az ujjai a tiz arany leszámlálásához.
– Ha azonban a borotválásnál megtalálod a késsel vágni a pofámat, hát
akkor látod ezt a szék mellé támasztott buzogányt? Ezzel én olyan
laposra ütlek, mint egy lengyel garas!
Ettől a szótól aztán olyan reszketés állt a Barnusnak az inaiba, mintha
a harmadnapos hideg lelné. Egyszerre kiejtett kezéből ollót, borotvát s
hebegve mentegetődzött:
– Kérem, méltóságos Guta úr. Nem én vagyok a magister. Ez a másik az. Én
csak a legénye vagyok.
– No hát gyere te másik! – mondá a Guta; két székre telepedett le, mert
egy meg nem birta volna. De aztán úgy járjon a nyavalyás kezed, hogy ha
megvérzed a pofámat, kásává törlek; s ha csak annyi vért eresztesz is
rajtam, a mennyit egy szunyog kiszíhat az emberből.
«Szunyog!»
Ez a szó világosságot gyujtott egyszerre a Bertus agyában.
Mit is mondott csak szent Orbán?
«Ha van annyi bátorságod, mint egy szunyognak.»
Hisz a szunyog bátorsága a legnagyobb a világon! Mert az, vékony kis
állat létére, meg meri támadni a legnagyobb óriást is s vérét szíja.
Ez szent Orbán intése!
– Csak te ülj csendesen, méltóságos zsivány úr, nem lesz rám panaszod.
Azzal hozzá fogott, levágta az ollóval a hosszu szakállt, azután
behabozta a tarlóját szappannal, s szépen learatta a két orczájáról a
tüskés borostát simára. Nem reszketett a keze.
Ekkor a tokájára került a sor a Gutának.
– No most vigyázz! inté a rabló.
– Ugyan vigyázok. Szent Orbán segíts! – fohászkodék fel Bertus.
S azzal egy kanyarítással úgy levágta a rettenetes rablónak a fejét,
hogy a fej ott maradt a balkezében, szájával tátogva, szemeivel
pillogatva, mig a fej nélkül maradt nagy tetem a kezével kapkodott s meg
akart markolni valamit; de már nem tudta mit.
Így mentette meg a világot egy hirhedett gonosztevőtől egy borbély
legény, a kit a szerelme hőssé tett: szent Orbán ujjmutatása mellett.
Meg is töltötte aztán aranynyal azt a bizonyos réztányért, s megkapta a
maga Katiczáját, a kivel sokáig boldogul élt, s volt neki holtig tartó
dicsekedni valója az elkövetett vitéz hőstettével s annak áldásos
következményeivel.
Ebből az a tanulság, hogy a szunyog még bátrabb állat mint az oroszlán,
s a borotva még hatalmasabb fegyver, mint a pallos: csak attól függ,
hogy ki fogja a kezében?
SAKKJÁTÉK ISTEN ÉS SÁTÁN KÖZÖTT.
(Arab mese.)
A világalkotó és a világromboló szellem együtt ültek a sakktábla mellett
s játszották a nagy játszmát, a minek a díja az emberiség «üdve» vagy
«kárhozata» volt.
A földi idő-számitás szerint egy-egy ezredév telt bele, a míg egy-egy
huzást tett majd az egyik, majd a másik.
Egyszer a sátán egy ravasz huzással elvette a fehér királynét.
Ez a királyné volt «Éva».
Adonaj királynéja elvesztével sem adta fel a játszmát. Eleibe tolta a
sátánnak a «tornyot». Mózest.
A sátán el volt bizakodva a maga királynéja, Astarte hatalmában. Az még
a tornyot is megdönti.
Adonaj ezalatt, csendesen észrevétlenül előbbre tolt egy «pion»-t, s
feláldozva a tornyát, bevitte az első vonalba s királynévá tette.
Ez az uj királyné volt szűz Mária.
S ezzel az új királynéval megnyerte a nagy sakkjátszmát Adonaj az ő
ellenfele, a sátán ellenében.
A RÉMHALÁSZ.
Egy pénteki napon a délutáni gőzössel keltem át Siófokról
Balaton-Füredre.
Péntek is volt, délután is volt, zivatar is volt. Egy magamban voltam
utazó a födélzeten.
Erős északi szél fútt, mely fenékig felkeverte a Balatont; a mi ócska
gőzösünk csak úgy tánczolt a hullámokon, hol az egyik kerekével, hol a
másikkal a levegőben kalimpálva; egy-egy vállalkozó természetű hullám
még a tetőzetre is felcsapott; a fehér halászmadarak ott repkedtek
körülöttünk nagy vijjongva.
Én az ilyen időt legjobban szeretem a hajó orráról nézni. Hogy ugatják
meg a hullámok a tolakodó hajót, s az hogy rázza le őket a nyakáról
fumigálva.
Mikor a hajó a tó közepe felé jár, kelet felé nézve úgy tetszik, mintha
a tengert látnók magunk előtt: semmi part nem látszik. Az egész viz
fehér a tajtékzó hullámkecskéktől.
Kivülem csak a kormányos volt a födélzeten, meg egy hajós-legény. De ezt
inkább mondhatnám hajós-öregnek, mert csupa szürke volt a szakálla, s
félig vak is volt. De hát jó volt ez a Kisfaludygőzösre matróznak.
– Nézze csak, mondám a vén matróznak, nem lát ott a viz közepén valami
fekete tárgyat? Arra Tihany felé.
Azt mondta, hogy látja; pedig dehogy látta.
– Úgy néz ki, mintha valami csónak volna.
– Az ám. A bizony. Egy csónak.
– Kinek jut eszébe ilyen időben Istent kisérteni?
– Az nem lehet más, mint a «rémhalász».
Én kaptam rajta, hogy most egy népmondához jutok.
– Mi az a rémhalász?
– Azt csak mi ismerjük itt a Balatonvidéken. Valami kisértet, a ki épen
ilyen viharban szokott halászni, arra van elkárhoztatva a más világon.
– Vajjon mit véthetett ezen a világon?
– Hát annak az a históriája, hogy a Balatonon legnagyobb haszna van a
«garda»-halászatnak. A gardahal úgy szokott jönni, mint egy tábor. A
tihanyi hegy tetejéről messziről meglátják, mikor közelednek: csupa
ezüst tőlük a viz hosszú sorban, akkor aztán minden halász csónakra kap,
a strázsa a hegy ormáról a szüre lobogtatásával mutatja, hogy jobbra,
vagy balra kerüljenek-e a garda elé, s ha jól közrekapják, minden bárkát
megtöltenek vele.
– Ezt már tudom.
– Hát egyszer egy husvét vasárnapján látták meg a gardahal közeledését a
strázsák a hegytetőről, a mikor a népség épen a templomban volt
istenitiszteleten. Épen a legünnepélyesebb pillanatban, a mikor a prior
felemelte a szentséget, a ministrans csöngetett, minden ember térdre
bocsátkozott s öklével a mellét verte, rohant be a templomba az őrt álló
halász, elordítva magát: «jön a garda!» S erre a szóra egyszerre
felkerekedett az egész népség; törte magát egymás hegyin-hátán
keresztül, ki a templomajtón, le a csónakokhoz, gardát fogni; a papot
ott hagyták magában az oltárnál. De meg is büntette őket az Isten ezért
a megcsufolásáért a szentségnek, mert olyan zivatart támasztott a
Balatonon, hogy az volt a boldogabb, ki üres ladikkal visszakerülhetett
a tihanyi révbe. Csak maga az a templombontó halász nem tért vissza. Azt
a nagy igyekezete belevitte a garda-hinárba. A hegytetőről látták,
hogyan hányta a merítő lapáttal a bárkájába a halakat, míg aztán a
gardával együtt eltünt az emberek szeme elől. De azóta is, mikor ilyen
nagy zegernye idő van, sokszor előjön a rémhalász, s futja a vizeket;
nem evez, nem kormányoz, csak a merítő lapáttal hányná kifelé, ha
győzné, a sok halat a bárkájából. Bizonyosan az járja most a bolondját
ottan Tihany körül, mert ott a hazája. Minden jó lélek dicsérje az
Istent!
No ez elég együgyű mese volt; hanem aztán kezdett érdekessé lenni, a
mint a Tihany körül megpillantott fekete tárgy idő mulva közeledett a
hajóhoz.
Csupa csoda volt az; a szél északról fútt, a csónak pedig délről
közeledett: tehát szemközt a szélnek. Csak úgy ugrált egyik
hullámgerinczről a másikra által.
Én előkerestem a távcsövemet s szemügyre vettem a csónakot.
Láttam, hogy egyetlen emberalak van benne, a ki egyre hajlong. Nem evez,
nem kormányoz, csak a merítő-lapáttal dolgozik.
És mégis sebesen közeledik a hajónkhoz. Úgy látszik, mintha egyenesen
belénk akarna ütközni.
A mi gőzgéppel ellátott hajónk alig bir a hullámokkal, ez a kis bárka
pedig csak úgy játszik velük.