volt. A végzetes napon, midőn a nap a rák fordítóba ér, s melyet
valamennyi csillagjós napfogyatkozással jelzett előre, a király
felhágott a palotája tetejére – egyedül. Senkit, még egy feleséget sem
engedett magához közelíteni. Azon a napon sem ételt, sem italt meg nem
ízlelt: nehogy megmérgezzék.
És aztán nehogy úgy járjon, mint az a király, a ki úgy halt meg, hogy
egy halászsas a magasból egy tekenős békát ejtett a fejére: egy ércz
mennyezet alá vette be magát. Igy aztán kellőképen meg lévén védelmezve
az égiek és földiek ellen, azt hivé, hogy fittyet hányhat a halálnak és
a csillagoknak.
E nagy egyedűllétben, a palota magasán ülve, hallgatá az utczákra
felgyült nép moraját. A napsötétedés kezdetén jajgatással, dobveréssel
igyekezett a nép segítségére jönni a sötét ellenséggel küzdő «Ptah»
napistennek. Fújták a tülköket minden templom tetején a papok, s a
harczosok nyílzáport lövöldöztek az ég felé. A nap azért csak folytatta
az elsötétülést. Már a féltányérja elfogyott.
Seconchis király egy nagy zöld üvegdarabon keresztül nézte e
félelmetidéző tüneményt; s az járt az eszében, hogy a csillagjóslat
szerint neki csak az elejét szabad ennek élve meglátni. Pedig már a
közepén is túl járt. Vagy a csillagok hazudtak, vagy a bölcs!
A mint így bámul a magasba, a félszemét összehunyorítva s annál fogva a
száját eltátva, egyszer csak berepül a száján egy scarabaeus, az
egyptomiak szent bogara s a torkába tévedve, nehány percz alatt
megfojtja a királyt.
Mire a nap teljesen elsötétült, Seconchis király szemére is ráborult az
örök sötétség.
És azután a bölcs Damastest is utolérte az a végzet, a mit magának a
csillagok áspektusaiból megjósolt. Hét napig tartottak a temetési
szertartások: azokban ő volt a főfő rendező. Midőn pedig a király teste
be volt balzsamozva, s nagy parádéval a sírtemplom üregében elhelyezve,
Damastes még sajátkezűleg pingálta a sírüreg falára felrajzolt
élettörténethez a király halálának történetét is: azután meggyújtá az
örök lámpát, s elhagyva a sírboltot, az építőkkel úgy elrejteté a
labyrinth bejáratát, hogy azt megtalálni nem lehetett. Épen este lett,
mikor elkészültek vele. A hold szarva épen akkor merült fel a Nilus-ár
kék tükréből. Ekkor a katonák egy jeladásra megrohanták a templomból
kijövő kőmüveseket, s azokat mind egy lábig lekaszabolták; Damastest
pedig, a kinek papi rangjánál fogva nem volt szabad vérét ontani,
megfojták a templom küszöbén.
Ez történt, Krisztus születése előtt 883 esztendővel.
És ettől az időtől fogva ült vala a dicső Seconchis királynak a lelke az
ő múmiaképen fentartott teste mellett a karnaki fényes templom rejtett
sírboltjában, várva a harmadik ezer évnek a beteltét, a mikor ismét
minden megdicsőült lélek visszanyeri e földi alakját, és az azzal együtt
járt világi méltóságát. S ugyan ilyen rendeltetéssel vándorolt a bölcs
Damastesnek a lelke egyik gólya nemzedékből a másikba, számítva az
évszázadok lefolyását az óegyptomi kanikulai év nyomán, mely
tudvalevőleg 1460 esztendő alatt tesz 1459 esztendőt a mi mostani
kalendáriumunk szerint.
Seconchis Faraó lelkének egészen rangjához illő élvezet volt a sírbolt
négy faláról leolvasni a világi életében elkövetett nagy tetteinek
leirását.
Hogy hódította meg Judeát, hogy rombolta le Jeruzsálem falait.
Hogy tisztította meg Mizráim földét a Hikszoszok hadától.
Hogy vezetett hajóhadat Tyrus és Szidon ellen: – hogy törte össze a
pogányok bálványait.
Ellenben hogy építé fel Hathor templomát, a szerelem istenasszonyáét, s
hogyan nyert ezért jutalmul háromszázhatvanöt feleséget.
Hogyan rendelé el a csillagok járásának szabályozását.
Hány szűzet áldoztatott meg a Nilusnak.
Miként szabadítá ki ősapjának Necherochisnak a lelkét a rossz isten
Typhon bilincsei közül.
Hogy ásatott új tavat a sivatag közepén, melyet a Nilus vizével
töltetett meg.
Hogy épített új várost az új tó partján.
Hogy írtotta ki az eretnekeket, a kik az egyptomi istenek helyébe az
egyetlen Napistent akarták felemelni.
Hogy kényszerítette a Gózen földén lakó zsidó népet a nagy csatorna
ásására, melynek a veres tengerig kellett volna menni.
Hogy találták ki ő alatta a máguszok az örökké égő lámpát: a
kovácsolható üveget, a kék színű ezüstöt és a korinthi érczet.
Hanem aztán mikor végére ért az élettörténetnek a lélek, a mit Seconchis
halála után rajzolt a falra a bölcs Damastes, akkor mindig elfutotta a
méreg. Kénytelen volt összeveszni a múmiájával.
«Ez már gyalázat! Ilyen nevetségesen végezni! Hát nem tudtad befogni a
szádat, mikor a napba bámultál? Megöletni egy cserebogár által! egy
Faraónak!»
A múmia védte magát.
«Te voltál a hibás. Én aludtam szépen ebéd után. Te költöttél fel: te
biztattál, hogy menjek fel a palotám tetejére s onnan nézzem a
napfogyatkozást. Hát kellett ez nekem?»
A lélek még jobban lamentált.
«Oh, micsoda nagy hiba volt! Otthagyni háromszázhatvanöt feleséget!»
A múmia dörmögött.
«Az én bajom az, nem a tied! Te ugyan keveset bajlódtál velük. Már most
a mi megvan, megvan. Azon a pap sem segít. Hány az óra? Kétezer
esztendő? Akkor még messze a hajnal. Hagyj alunnom; s ne költs fel
minden százesztendős pillanatban!»
«Te könnyen beszélsz, mert átaluszod az éjszakát; de én nekem itt kell
olvasnom a te nagy tetteid leírását ezer esztendőkig. Serapis úgy
segéljen, úgy meguntam már ezt a dicsőséget, hogy nem bánnám, ha
kidobálnának innen.»
… No ha csak ez a kivánsága volt Seconchis Faraó lelkének, akkor ezt
nagyon hamar beteljesíté – Serapis.
Történt pedig egy napon, hogy holmi pákosztos fellah gyermekek a Nilus
partján egy jámbor békászó gólyát kőhajításokkal megsebesítének, úgy,
hogy az ártatlan állat, a félszárnyán megbénítva, nem tudott az üldöző
kölykek elől megmenekülni. Meglátta ezt egy, a rizsföldön dolgozó
fellah, s védelmére kelt a zaklatott szárnyasnak, a ficzkókat
szétkergetve, s a megsebhedt madarat hazavitte a kunyhójába; ott bekente
a zúzott szárnyát agyaggal; a mitől az meggyógyult.
A pártul fogott gólya ettől fogva hűséges követője maradt a fellahnak,
eljárt vele a rizsföldre gyomlálni. Összeszedte a kártékony bogarakat és
csigákat, a mik a rizst pusztítják, s nem egy mérges kigyót kapott el
futtában, mely készülőben volt a fellah bokáját megharapni.
A jámbor fellah egészen a családjához tartozónak tekinté már a gólyát.
Nagyon szegény ördög volt pedig a fellah: alig volt neki betevő falatja,
a mit a magzatjaival megoszszon. A rizsföld egy gazdag mameluké volt, a
kinek robotban dolgozott. Az egész öltözete állt egy darab
gyapotkendőből, a mit a csípője körül csavart. Még azt is levetette,
mikor odakünn a mezőn dolgozott, hogy ne kopjék.
Egyszer a gólya, a mint a fellah gazdája a rizs közűl szedegeté a
vizi-borsot, felkapta az orrába ezt a ledobott utolsó testtakaró leplet
s kezdett vele világgá repülni.
A szegény fellah megijedt. Ez volt az utolsó jelmeze, a melyben emberek
előtt megjelenhetett. Elkezdett utána szaladni a hütlen rabló madárnak.
Az pedig egyre csalogatta őt maga után, le-leszállva és bevárva, mig
útóléri, mig végre eljutott a karnaki királytemplomig.
Hajh bizony a pompás templomot azóta nagyon megrongálták a pogány
hódítók s a földindulások. Csak egy homlokzata áll még. A falai
össze-vissza düledezve: egyik nagy koczkakő a másik fölött.
A gólya leszállt e romokra s a fellah takaróját bedugta egy ilyen nagy
kő alá.
A fellah megjegyezte magának a követ s rátalálva, a magával hozott
doronggal addig emelgeté, mig kimozdította a helyéből.
Ott azonban nemcsak az elhozott nyakravalóját találta meg, hanem
azonkivül a kőkoczka alá elrejtve egy arany táblát is, mely tele volt
karczolva mindenféle ákombákommal.
Nagyon megörült ennek a fellah, s az arany táblát eldugva a kötényébe,
hazavitte a kunyhójába.
Ott azután várt addig, a mig egyszer megérkezének teveháton azok a
vereshajú idegenek, a kik a hires romokat látogatni szokták.
Azok közül kiszemelve a legokosabbnak látszót, megmutatá neki a fellah a
talált arany táblát, azt kérdezve, hogy mit ád érte?
A vereshajú idegen nem mutatott semmi különös örömet; csak annyit
mondott a fellahnak, hogy ád neki annyi pénzt, a mennyiért azt az egész
rizsföldet, a mit eddig robotban mívelt, örökáron megveheti: azonfelül
még négy tevét, meg száz birkát.
Ekként a szegény fellaht egészen boldoggá tette a pártul fogott
gólyamadár.
Ez a tábla volt a Seconchis király sírjához vezető labirinthnak az
útmutatója.
A vereshajú idegen aztán engedelmet kért az egyptomi alkirálytól, hogy a
karnaki templomot felkutathassa, Seconchis király sírját keresve. Ez meg
lett neki adatva, azzal a kikötéssel, hogy a mi kincseket fel fog
fedezni, azoknak a súly szerinti becsét a kormánynak ki fogja fizetni.
Az idegen régiségbúvár elfogadta a föltételt s aztán hozzáfogott a
környék lakosságának segítségével a karnaki romok széttakarításához.
Kitartó munka után rátalálának a labyrinth bejáratára. Innen aztán
eligazítá a kutatókat az arany lapra felvésett tervrajza az útvesztőnek.
Az idegen tudós maga bandukolt elől a tekervényes alvilági úton. Egyszer
csak derengő fény támadt előtte. Ott találta magát a nagy Faraó
sírüregében. A derengő fény az örök lámpából sugárzott elő. Az már épen
kétezer év óta világít ottan.
Rejtélyes tünemény! melyhez hasonlót a mi víllanyvilágításos korunk sem
bír felmutatni. Mi lehet az a világító anyag, mely kétezer éven át magát
fel nem emésztette?
A régiségbúvár mohó tudnivágyással rohant a sarcophag fejénél pislogó
lámpa felé. Azonban, a mint az első lépcsőre tevé a lábát, a bronz óriás
alakja egyszerre fölegyenesült ülő helyzetéből.
A tudós a második lépcsőre is föllépett.
Akkor a bronz alak a feje fölé emelte a jobbját, az öklében szorított
pallossal.
A tudóst ez sem ijeszté meg. Rálépett a harmadik lépcsőre is. Ekkor a
réz lovag a pallossal lesújtott a sarcophag fejénél lobogó örök
szövétnekre s azt darabokra törte. És ezzel az évezredek titka örökre el
lett temetve.
Azonban, ha az örök lámpa elveszett is, (a mi külömben is nagy csapás
lett volna minden lámpagyárosra és az egész petroleum termelésre nézve:
jó, hogy a rézlovag semmivé tette!) megmaradtak a nagybecsű
felfedezések: a Seconchis sarcophagja, benne a bebalzsamozott királyi
hullával és a bronz lovag mechanikai alakja.
Ez utóbbiért az egyptomi kormány képviselője a felfedező angol tudóstól
százezer piaszter egyenértéket követelt. Később azonban, midőn a bronz
szobron észlelhető zöld rozsdafoltokból meggyőződött, hogy ez nem
aranyból, hanem rézből készült: leszállt a követelésével tízezer
piaszterig.
Az angol tudós ezt is sokalta, s le akart alkudni belőle.
Az egyptomi aztán egyet fordított a dolgon.
– Tudja mit? Adja meg a bronz vitézért a tízezer piasztert s én aztán
ráadásul átengedem ezt a mumiát!
Az angol kezet adott rá.
Ez tőrdöfés volt Seconchis király mumiájának.
Ráadásul adatni egy bronz androidára! Egy gépemberre egy Faraót! Ez
halálos sérelem.
Az alkú megköttetett. Seconchis király mumiáját kiemelték a
sarcophagból; felvitték a napvilágra, s aztán felkötötték egy teve
púpjára. A lelkének is vele kellett költözni.
A templom szegletkövén kelepelt egy gólyamadár, féllábán pihenve. A
lélek ráismert: «Óh, Damastes, mért tetted ezt velem?»
Most már nem fogja többé olvasni hőstetteinek krónikáit.
Ez még csak kis baj volt. Jött a nagyobb.
Mikor a karaván megérkezett a nilusi tó csatornájához, ott megállították
a vámnál, azt kérdezve, hogy mit visznek? Mondták, hogy egy halottnak a
mumiáját.
Azok pedig vakbuzgó æthiopiak valának, a kik már felvették a keresztyén
hitet.
– Akkor mi keresztül nem eresztünk benneteket a hidon, mert ha egy
halottat átvisznek a határunkon, minket abban az esztendőben mind
elpusztít a sáskajárás.
Az angol tudós azonban ismerte jól a maga embereit. Azt mondá nekik:
– Halljátok, atyámfiai az Úrban! Ez nem holmi közönséges halott, hanem a
megdicsőült Szent Habakuk prófétának a reliquiája. A hol azt keresztül
viszik, ott két aratás lesz egy esztendőben.
Ezzel aztán meg volt véve a szíve a zúgolódóknak; mind leborulának a
földre a szállított mumia előtt, s egyhangúan rebegék: «óh Szent
Habakuk, könyörögj érettünk!»
De annál dűhösebb lett Seconchis király lelke e szóra. A haját tépte
haragjában.
«Engem Habakuk prófétának adni ki! A ki a Juda népét rabigába hajtám, a
ki Jeruzsálemet elpusztítottam, s a foglyaival vályogot vettettem! S
most én legyek az ő Habakuk prófétájuk! Oh, Damastes, mért tetted ezt
velem?»
A gólyamadár ott állt a hid párkányán s a hosszú orrát eldugta a szárnya
alá. Ráért pihenni. A királyt ellenben vitték odább. És aztán
szállították úttalan pusztákon keresztűl, a nép üdvkiáltásai mellett:
«Hosanna a nagy Habakuknak!»
Seconchis majd megpukkadt mérgében: «Én! Habakuk!»
Dehát ez még mind hagyján.
A mint azonban az angol tudósok a karnaki sírlelet kincseivel
megérkezének az alexandriai kikötőbe, s ott azokat hajóra készültek
szállítani, előbb az egyptomi révhatóság előtt be kellett mutatniok a
szállítmányukat, szabályszerinti megvámoltatás végett.
A rézlovag könnyen átment. Azt beirták az ócska réz rovatba.
A midőn azonban a Seconchis mumiájára került a sor: a vámhivatalnok azt
kérdezé, hát ez mi a csoda?
Mondták neki, hogy «mumia».
Kereste a vámlajstromban: «mumia? mumia?» Ilyen nem fordul elő sehol.
– No hát «aszalt király!»
Annak sem volt semmi száma a hosszú katalogusban.
Pedig vámot kell érte fizetni okvetetlen! A nélkül bé nem eresztik a
hajóba.
Végre a vámhivatal főnöke, az angol tudós erszényének segítségével
kisütött valamit. Beirták Seconchis király mumiáját a «szárított halak»
rovatába.
Seconchis lelke a fogait csikorgatta dühében! Hogy ő, a hatalmas Faraója
a 24-ik dynastiának: Palæstina meghódítója, Abessinia leverője, három
világrész hőse, a karnaki templom s a philæi pyramis építője, a kinek
szavától Judea reszketett, a kinek Tyrus adót fizetett, a kinek halálára
a nap is elfeketült, most mint «szárított hal» utazik a tengereken
keresztül, a világon kivül eső, a Ptolomæusok mappáin fel nem található
krétapartú ködös szigetig! s ott fogják mutogatni a szájtátó kelta
nemzetnek, tubákos orrú rokkant harczosok, indus bálványok társaságában:
fél drachma belépti díj mellett.
Óh, Damastes, mért tetted ezt velem!
A gólya épen akkor repült el az indulni kész hajó felett, egy tekergő
kigyót czepelve a hosszú csörrében, a mit a fiainak vitt haza.
Hát melyiknek volt jobb dolga?
ARAB TRÉFA.
Gazellát lőtt egy arab vadász s azzal megajándékozta a molláht.
A mollah pompás tokányt csínáltatott a gazellából, s annak a lakomájára
meghivta az ajándékozó vadászt.
Másnap odajön hozzá egy másik arab.
– Én vagyok az öcscse annak a vadásznak, a ki neked azt a gazellát
küldte.
A mollah azt is ott marasztá, s megvendégelé a gazellahúsból.
Harmadnap megint jön egy arab.
– Én vagyok a sógora ama vadász öcscsének, a ki te neked azt a gazellát
küldte.
Még annak is jutott a maradékból.
Negyednap megint beállít a mollah sátorába egy arab ezzel a szóval:
– Én vagyok a pajtása ama vadász öcscse sógorának, a ki neked azt a
gazellát küldte.
Már ekkor nem volt a gazellából más, csak a csontja. A mollah abból
főzetett a vendégének levest.
– Hallod-e te mollah! mond a vendég, a mint belekóstol a lélöttybe: «ez
átkozott rossz leves!»
– Rossz e? Pedig látod, ez a jó barátja annak a gazellatokány sógora
öcscsének, a mivel én a vadászt jól tartottam.
A KIRÁLYLEÁNY BABÁI.
Volt egyszer egy kis királyleány, a ki már olyan nagy volt, hogy
babákkal játszott.
A papája is, a mamája is nagyon szerette a kis királyleányt, azután meg
a nagybátyák és a nagynénék is. Jöttek oda látogatóba királyok,
herczegek, s azok mind hoztak a kis királyleánynak szebbnél szebb
babákat.
Volt azok között szőkehajú, feketehajú tündérleány drága öltözetekben;
tyroli parasztleány, sarkantyus nyalka huszár, tarka bohócz, doboló nyul
és a nélkülözhetetlen hosszú őszszakállú Mikulás s mindenféle népies
alakok.
De mind ez a sok szép baba nem volt képes a kis királyleány tetszését
megnyerni. Miért, hogy ezek olyan ostobák? csak úgy néznek egymás
szemébe s azt sem mondják egymásnak, hogy «jó reggelt!»
Sokkal jobban tetszettek a kis királyleánynak a tyukok odakinn a nyári
palota majorságában; voltak ottan hófehérek, gatyás lábbal s akkora
tollbóbítával a fejükön, mint egy udvari csendőr sisakja; azután meg
tiszta feketék, vérpiros taréjjal a fejükön; s azok mind olyan kecsesen
tudtak mozogni, lépegetni, a szárnyukat rázni; közben egymással
beszélgettek, s a mit az egyik mondott, azt a másik megértette; ha
egyszer a kakas valami gyanus madarat meglátott fenn a magas levegőben,
elkiáltotta magát, s arra valamennyi csirke futott az anyja szárnyai
alá, a ki azokat szépen betakarta.
A kis királyleánynak volt dajkája is, meg nevelőnője is, a kik őt
mindenüvé kisérték.
– Miért van az, kérdezé a kis királyleány, hogy a tyukok beszélnek és
mozognak, a babák pedig se nem beszélnek, se nem mozognak?
A dajka nem tudott rá mit felelni.
Azután megkérdezte a nevelőnőtől. A frajla épen annyit tudott erről a
dologról, mint a dajka.
Végre aztán a mamájától kérdezte meg a kis királyleány.
Miért tudnak a tyúkok mozogni és beszélni, a babák pedig nem tudnak?
A mamája aztán meg tudott neki erre felelni.
– Azért, mert az istenke úgy rendelte, hogy a tyúkoknak legyen élete, a
babáknak pedig ne legyen.
A kis királyleány megértette ezt a magyarázatot, mert igen eszes gyermek
volt; már a negyedik évében járt; de azért, hogy megértette, épen nem
nyugodott meg benne.
Egyszer, mikor ép a tyúkok udvarában járt a kis királyleány a dajkájával
meg a nevelőnőjével, megfigyelte, hogy a majorosné egy kosárba tojásokat
helyez el s azokra egy tyúkot ráültet.
– Miért ül ez a tyúk a tojásokra? kérdezé a kis királyleány a
dajkájától.
A dajka tudott volna rá felelni, de nem mert.
Azután a nevelőnőhöz intézte a kérdést.
Az mert volna rá felelni, de nem tudott.
A majorosné meghallotta a kis királyleány kérdezősködését s hiába
integettek neki a dajka meg a frajla, nagy hirtelen felfedezte a nagy
titkot.
– Hát most ez a tyúk kikölti a tojásokat s lesz belőlük kis csibe.
Azonnal ki is hozott a tyúkketreczből egy másik kosarat, a rajta ülő
kotlóval, a melyben már épen kikelő félben voltak a kis csirkék; egy
ártatlanka épen akkor bújt ki az anyja szárnya alól, a fél tojáshéj még
a hátán volt, másik felében meg benne ült, a szája pedig már mondta,
hogy «pip, pip». Olyan kedveske volt.
A kis királyleánynak ez nagyon megnyerte a tetszését, kivált mikor a
kezébe vehetett egyet azok közül a maszületett, sárga selyemtollú
állatkák közül, a mik még tegnap egy fehér tojáshéjban laktak.
– Most tudok már mindent, mondá magában; de el tudta hallgatni, a mit
gondolt. Nem kell mindent az orrára kötni a dajkának.
Hanem aztán este, mikor lefeküdt, odahozatta az ágyához valamennyi
babáját; azokat odarakta a vánkosa alá és úgy tette a vánkosra a fejét.
Meg volt győződve felőle, hogy a babák is életre fognak kelni ily módon.
És hát csakugyan beteljesült a számítása. A mint a babák átmelegedtek,
elkezdték a fejüket kidugni a vánkos alól, majd meg kibujkáltak egymás
után.
Legelőször a feketehajú kelt életre, azzal a piros bolero ruhával;
megrázta magát, hogy csak úgy csilingelt az a sok csengetyű a
rokolyáján. Azután a szőke hajú támadt elő a hosszú uszályos égszínkék
selyem ruhában. A míg egymást meg nem látták, addig nagyon tetszelgők
voltak, hanem a mint összetalálkoztak, egyszerre mind a kettő sírva
fakadt s szaladt a mamájához.
Az természetesen a kis királykisasszony volt.
– Nekem olyan szőke haj kell, mint a másiknak! mondá a barna.
– Nekem olyan fekete haj kell, mint ennek itt! sipogott a szőke.
– Én is olyan kék ruhát akarok, a milyen a nénémnek van.
– Nekem meg olyan piros kell, mint a nénémen van.
– Micsoda néném? Te vagy a néném! Én a fiatalabb. Ezen aztán majd hajba
kaptak.
«Jaj de rossz gyermekeim vannak nekem!» sóhajta fel a kis királyleány.
«Ugyan hogy tegyek igazságot közöttük!»
Ezalatt előjött a bohócz: kezében volt a csattogó fakardja, azon
elkezdett guitározni s románczot énekelt hozzá.
Erre mind a két tündérbaba félbehagyta a czivakodást s odafutott az
ablakhoz: egyszerre dugták ki rajta mind a ketten a fejeiket.
– Ez a szerenade én nekem szól.
– De bizony nekem énekel a troubadour.
Hát erre előjött a huszárhadnagy. Nagyot pödrött a bajuszán, összeütötte
a sarkantyúját. Aztán odament az éneklő pojáczához, belecsapta a fejébe
a csörgősapkáját. Erre a bohócz is megharagudott, kihítta párbajra a
huszárt. Kirántották a kardjaikat s mensurába álltak.
«Jaj nekem, ha összekaszabolják egymást!» aggóskodék a kis királyleány.
«De nagy veszedelem az, mikor az embernek ilyen szeleburdi gyerekei
vannak!»
Ekkor feltámadt a házinyúl s elkezdett dobolni.
Erre a dobszóra mind a két vitéz úgy megijedt, hogy szétszaladt s elbujt
az ágyfüggöny mögé.
«No ti ugyan derék katonák vagytok!» pironkodék a kis királyleány.
«Érdemes volt a világra jönnötök! Mit csináljon az ember az ilyen
pipogya gyerekekkel? Meg kell őket házasítani! Akkor megjön az eszük».
S mint okos mamához illik, jól összeválogatta őket. A bohócz kapja a
barnát, a bolerotánczost, a huszáré lesz a szőke herczegkisasszony.
Semmi ellenmondás! Csitt! én így akarom!
Itt jön a páter Mikulás. Ez mindjárt összeadja őket.
Jönne ám, ha a lábai bírnák. Ejnye, vén Nikoló! Hát illik az öreg
emberhez, így tántorogni? Bizonyosan mélyen beletekintett a kancsóba.
Szedje össze magát! Itt van két pár.
Jaj de azok, mikor a Nikoló elé kellett volna járulniok, mindannyiszor
össze-vissza cserélték egymást: a bohócz a herczegasszonynyal, a huszár
a tánczosnéval; utoljára a Mikulás méregbe jött, fogta a seprővirgácsát,
szerteszét verte mind a négyet. A huszár meg a bohócz azután megint
visszakerültek s ketten kétfelől karjaikra fűzve hozták a tyroli leányt,
a szép szakácsnét.
«De már ez nem megy, fiacskáim!» kiáltá a kis királyleány. «Majd adok én
nektek! Marsch az iskolába! Te huszár mégy az akadémiába; te diák az
univerzitásba!»
S azzal a Mikulás fülön fogta az egyiket is, a másikat is s vitte őket,
kit a tiszti akadémiába, kit az univerzitásba németül, görögül tanulni,
hogy csak úgy csikorgatták a fogaikat!
De nemsokára előjött ám két új baba, a kiket ugyan kár volt életre
költeni, az egyik egy hosszú hajú, hosszú szakállú, hosszú palástú
zsidó, a másik egy potrohos korcsmáros, piros mellényben, zöld sipkában.
Mind a kettő rengeteg adósságokról beszélt, a miket a huszár meg a
studio csináltak s követelte a fizetést. Ezer, kétezer, háromezer
forintokat!
A kis királyleány egész haragba jött.
«Nem fizetek a rossz suhanczokért! Nem bánom, csukják be őket! Egy
krajczárt sem fizetek! Majd bizony! Magam is koldusbotra jutnék! Nekem
az öreg napjaimra kell gondolnom. Hiába mutatjátok az irástokat. Még nem
tanultam olvasni.»
Alig tudta ezeket lerázni a nyakáról, már jött az újabb veszedelem. Volt
nagy patália a két tündérkisasszony meg a tyroli leány között. A
szakácsné felmondott, összepakolt, elment. Akkor aztán a két
babakisasszonynak kellett hozzálátni, hogy maga főzze meg az ebédet. No
az szép kis főzés volt! Összeaprítottak húst, halat, sárgarépát,
fokhagymát; az egyik olajat, a másik eczetet öntött a levesbe, a rántást
megégették, a tejet kifuttatták, csupa kozma lett minden étel. Mikor
feltálalták, a kis királyleány a csupa látásától rosszúl lett egyszerre.
Jó szerencse, hogy a válságos pillanatban felébresztette az édes mamának
a csókja. A kis királyleány megkönnyebbülten rebegé, a mama nyakát
átölelve:
«Mégis nagyon jól rendelte azt az istenke, hogy a tyúkoknak van élete, a
babáknak pedig nincsen».
A GUTA, HERKÓ PÁTER, MEG A KIS BORBÉLY.
A «Guta» hirhedett rabló volt hajdanában. Nem tudni, hogy ő vette-e
kölcsön a nevét attól a hirtelen kezű nyavalyától, a mi az embert egy
percz alatt halottá tudja tenni, vagy pedig az vette ő tőle? annyi
bizonyos, hogy a kit ez a gonosztevő a parittyájával főbe hajított,
annak soha sem fájt többet a feje.