derekukra volt szorítva övvel s a vállukról lelógó kaczagányból, mely
változatosság kedvéért az egyiknél egy veres mókusnak a bőréből volt,
másiknál egy darab vakandnak az irhájából, a harmadiknál egy
pettyegetett ürge bőréből, mely hasonlított kicsinyben a párduczbőrhöz.
Ezeknek is tegzeik voltak, puzdrával kezeikben rövid, hegyes nyilú
kelevézek.
A tigris bömbölése nem volt külömb, mint a pulykakakas öblögető hangja,
a kutyák ellenben adtak olyan erős hangot, mint a lúd-gágogás.
Ez a csoport is félrevonult a másik mellé, a kutyák szokás szerint
leheveredtek s el kezdtek vakarózni. (Még ezeket is bántja valami? Az
már nem lehet bolha, hanem fillokszera.)
Ezután jött elő négy leány, apró szamarakon ülve.
Ezek még a legényeknél félhüvelyekkel kisebbek voltak. Szőke mind a
négy, de más-más forma színben; az arczuk is inkább fehér, mint
sárgaszinű, selyemhajuk hosszan leeresztve s homlokukon arany
abroncscsal átszorítva. Öltözetük valami oly finom selyemből volt, mely
mindenütt hozzátapadt a testükhöz, gyöngéd halvány szinre festve.
Legyezőjük egy egész pávatoll, melylyel igen kecsesen tudtak bánni.
A négy leánynyal együtt jött be egy miniatür teve, vezetve két csatlós
által, a teve púpján ült egy ötödik leány s a két oldalán volt egy
szövőszék.
A mint a leányok leugráltak a szamaraikról, ezek elkezdték magukat
azonnal szamarak módjára viselni. Csakhogy ilyen kicsiny alakban már az
mind nem tünt fel szamárságnak. Ha az ember egy kis tengeri malacznak
hosszú lábakat és nagy füleket képzel, ahhoz lehettek ezek hasonlók.
Olyan kedvesek voltak, mikor elkezdtek egymással szemben ágaskodni,
harapdálózni. Volt közöttük egy tiszta fehér, az egyre felrugdalt, hogy
a többit magától távoltartsa, míg a fekete szamárcsődör ostoba kis
pofáját a császár felé fordítva, elkezdett ordítani, csakhogy «iá»
helyett azt mondá, hogy «ié». A négy leány elnevette magát, olyan volt
az, mint ötven verébcsiripelés.
Maga Csia Csingi elmosolyodott az apró furcsaságon.
Most nagyobb toporzékolás hangzott a szinpad külső terében s bevágtatott
a nyitott ajtón egyszerre három nyeregben ülő vitéz; ezek voltak az
alkirály fiai.
Az egyik ült egy tehénen, a másik egy szarvason, a harmadik egy paripán.
Ezek az állatok is az emberi alakokkal voltak arányos nagyságban. A
tehén harcziasabb kinézésű, mint ősei: előre szegzett szarvakkal és
hosszú gyapjuval. A szarvas nyaka bozontos sörénynyel körülvéve, mely
büszkén felemelt fejének kihivó tekintetet adott, de legbámulatraméltóbb
volt maga a szénfekete paripa, melynek minden lába úgy toporzékolt
egyre, mintha nyolcz lába volna; a fejét felhányta, a két hátulsó lábára
ágaskodott s nagyokat szökött oldalvást. Ámde a lovasa is hozzátermett
dalia volt; az alkirály legidősebb fia, ki a szilaj mént erős kézzel
tartá zabolán s odafordítva a császár felé, kényszeríté a paripát
üdvözlő térdhajtással bókolni a császár előtt.
Akkor aztán leszökött a lováról s átadta azt a csatlósnak.
Ő maga pedig büszkén megállt a császár előtt.
Volt neki oka büszkének lenni! Teljes egylábnyi magas alak volt; nemzete
között valódi óriás. Arczszine barnább, mint a többié, állán szakáll,
ajka fölött bajusz, szemei kerekre felnyitva. Termetét fényes bőrpánczél
fedi, mely a fáczánfej bőréből készült, fejéről egész sarkáig egy egész
aranymenyét bundája omlik alá, a fejbőr a dalia fejére húzva; mig a
lompos fark messze huzódik utána. De karjai, vállai és lábszárai
szabadon vannak s izmokat engednek láttatni, a minőkről embernek fogalma
nincs; s ez izmok játéka minden mozdulatánál kitűnik. Fegyvere egy
hosszú dárda, melynek nyele vasfából van, ezt baljában hordja. Azonkívül
egy arasznyi kard csügg az oldalán; haránt fekve a markolatával
hátrafelé, ez azért van így, hogy azt hátulról hirtelen kiránthassa a
jobbjával, a nélkül, hogy a kardhüvelyt a baljával megfogná.
A dalia, dárdáját meghajtva, üdvözlé a császárt s azután hátrament, az
utána jövő csoport elé.
Négy palankinhordó jött, egy remek filigrán munka zsellyeszéket
czepelve, mely mellett a két napernyőhordó és lámpavivő járult. A szin
közepére érve, a dalia megállítá a palankint s annak a selyem függönyeit
szétvonva, kiemelte a benne ülő hölgyet.
Annak se arczát, se termetét nem lehetett a sok drága öltözettől látni.
Csak félénk mozdulatai bizonyíták fiatal létét, a midőn a császár előtt
meghajtá magát. Ez volt a dalia huga.
A szinpad hátterében volt felállítva egy mennyezetes trón, annak a
szomszédságában volt egy kisebb aranyos karszék. A dalia arra ültette le
a hugát, s azzal ismét eléje ment az érkező csoportnak.
Tizenkét aranypánczélos testőrtől környezve jött maga a leaotungi
alkirály elefánt-háton.
Az az elefánt akkora volt, mint egy kéthónapos süldő. Ámbár hatalmas
felgörbülő agyarai tanusíták, hogy teljesen ki van fejlődve. A hátán
volt egy elefántcsontból faragott remekművű torony, abban ült maga az
alkirály.
Ő még egy fejjel, (azaz, hogy egy hüvelykkel) magasabb volt a fiánál. Ő
még a hatodik ivadékhoz tartozott a leaotungiak közőtt.
Öreg ember volt már, túl a huszadik esztendőn, a mi a leaotungi
emberkéknél az életkor végső határa. Hanem azért egész erejét birta.
Fiának a kezére támaszkodva, könnyedén szökött le az elefánt hátáról s
azzal csendes, méltóságteljes léptekkel járult Csia Csingi császár elé,
követve a két kisebb fiától, kik egy nagy hártyatekercset czepeltek
utána.
Az alkirály arcza nagyban külömbözött az alattvalóiétól. Ezek már a
hetedik ivadékhoz tartoztak. Neki még egyenesen felfelé álló üstöke
volt, mely kibujt a korona alól s szakálla, bajusza hasonlított a
macskabajuszhoz, kevés, vastag szállakból álló. Meglehet, hogy vén
korukban a fiainak is ilyen lesz. Hasonló szőrszálak meredtek elő a
szemöldökeiből is.
Mikor a császárral szemben megállt, megszólalt. – Ez volt az első emberi
hang, melyet az emberkék társasága hallatott.
Olyan hang volt az, mint mikor a szólni tanított seregély beszél. De meg
lehetett érteni. Khinai nyelven beszélt. Üdvözölte a császárt s
hódolatát fejezte ki iránta. Elmondta röviden, hogy hét emberöltőn
keresztül el volt temetve Leaotung tartomány népe sziklái mögé, mig
sikerült olyan kicsinynyé átalakulnia, hogy az alacsony sziklaüregen át
ismét megjelenhet az anyaországban. A mit rövid mondatokban előadott,
tökéletesen megfelelt annak a találgatásnak, a mit Luzu, a furcsa szent
barlangja sötétjében kimorfondérozott. A test növését megállító
forrásban fürösztött újszülöttek; az ivadékról-ivadékra törpébbé tett
emberalakok és állatok; a férfiaknak tíz éves korukban házasodása, a
húsz éven túl a halál. E hét ivadék történetét tartalmazza ama tekercs,
melyet ezennel a császárnak átnyujt.
Az a tekercs a legvékonyabb halhólyagból volt összetákolva, de a betük,
melyek rá voltak írva, nem voltak olvashatók a legerősebb nagyító üveg
nélkül. Csia Csingi átadta azt Jeo Hui mandarinnak, hogy a
csillagvizsgáló bojtárjai által irassa le olvasható írásban.
Ekkor aztán az alkirály elfoglalta a számára emelt trónust a leánya
oldalán s jelt adott, hogy kezdődjenek meg a népies mutatványok.
Egyik szögletében a nagy szinpadnak felállították a selyemszövő
osztovátát, a melyhez a leányok egyike leült s elkezdett egy szövetet
vetélni rajta. A fonál, a mit ehez használt, maga volt az a
selyempókszál, a mit a selyembogár szokott a szájából ereszteni. Rendes
emberkéz azt soha meg nem tudná szőni: e parányi kéz alatt gyorsan
támadt abból elő a sávolyos, virágos selyemgyolcs, mely olyan sűrűn van
szőve, hogy keresztül nem látni rajta, s azért mégis olyan vékony, hogy
mindent keresztül látni rajta.
Azalatt, a mig az ötödik leány szőtt, a másik négy leány tündértánczhoz
kezdett. Olyan gyorsan tudtak pörögni lábujjhegyen, mint az orsó: hogy
az arczuk alig látszott, s hosszú hajuk körben repült a fejük körül.
Mikor a táncznak vége volt, akkor a csatlósok egy vékony deszkafalat
hoztak elő s azt a szinpad egyik szögletében megtámasztották.
Az alkirály legkisebb fia odaállt e fal elé s a két kezét a feje fölé
emelte.
Ekkor a tizenkét testőr s a három vadász elővette a tegzeit s a szinpad
másik szegletébe állva, a mi ő szerintök tehetett hatvan lépést:
elkezdett egyszerre nyílazni az alkirályfi felé. Az állt mozdulatlanul a
fehér deszkafal előtt. Mikor az ijászok felét ellőtték a nyílaiknak,
akkor az alkirályfi előlépett a deszkafaltól, s ime valamennyi kilőtt
nyíl mind ott maradt a deszkafalba furódva, s az ő alakjának a
körvonalait tüzködte körül. Így tudnak nyíllal lőni a leaotungi
emberkék.
Csia Csingi tapsolt a derék ijászoknak. A mandarinoknak azonban tiltja
az udvari etikett a császár jelenlétében a tetszésnyilvánitást. Nekik
mozdulatlanul kell maradniok, ha a kerék kiesik is.
Pedig Jeo Hui mandarinnak egy nagy dongó ült az orrára, s az ott nagyon
boszantóan viselte magát. Ámde a dongót elhajtani az orr hegyéről a
császár jelenlétében tiltják a szigorú udvari szabályok.
Észrevette azonban a kisebbik alkirályfi éles szeme azt a szörnyeteget a
mandarin orrán: nem kérdé szabad-e? hirtelen kezébe kapta a kézíját a
nyílvesszővel s egy pillanat alatt lelőtte a dongót a mandarin orráról s
akkor aztán a nyílvesszőnél fogva felvéve a lelőtt nagy vérszopót,
felmutatá azt a császárnak.
Csia Csinginek úgy megtetszett ez a tréfa, hogy hahotával kaczagta el
magát, s aztán a környezetének is jelt adott a kaczagásra: az udvari
etikett szabályai szerint ekkor bizony mindenkinek kötelessége lett
tehetsége szerint egyik fülétől a másikig terjedő röhejre buzdulni; a
miben magának Jeo Hui mandarinnak is részt kellett venni.
E tréfás jelenetre azonban ismét egy komolyabb, mondhatni tragikai
előadás következett.
Az alkirály egy jeladására a peczérek felvonták a kerekeken ide tolt
kalitkának a csapó rácsát s abból azonnal előszökött egy óriási fenevad.
Óriási fenevad a leaotungi emberkéknek, a neve aranymenyét, mivelhogy az
egy láb és két hüvelyk hosszú, elől négy éles foga van, a mivel egy
tyukot egy percz alatt meg tud ölni s ha a két hátulsó lábára feláll,
egy leaotungi emberkén annyira túlmagaslik, mint egy jegesmedve a
kamcsadál vadászon.
Ez a főfő ellenségük a leaotungiaknak. Az egyedül megszelidíthetetlen
fenevad. A mint azt a tigrisek és kopók megpillanták, egyszerre
elszabadultak a porázaikról s neki rohantak a félelmes szörnyetegnek
vakmerően.
Az aranymenyét azonban mancsainak egy-egy legyintésével jobbra-balra
dobálta az alkalmatlan állatokat. Az egyik tigrisnek olyan pofont adott,
hogy az vonítva kotródott a bokrok közé.
Ekkor aztán szembeszállt a fenevaddal hozzá méltó ellenfél, az alkirály
daliás utódja. Egyedül toppant eléje s dárdáját a dühös vadállat torkába
ütve balkézzel, jobbjával kirántá, háta mögött átnyulva, a kardját, s
azzal a jó éles pengével egy rendkívül ügyes csapást kanyarítva a
szörnyeteg alteste felé, azt a hasán elkezdve a torkáig végig hasítá, s
azután végkép legyűrve a vadállatot maga alá, a sarkával a nyakára
taposott s úgy ölte meg.
Csia Csingi jelt adott a környezetének a tapsolásra.
Részt vettek a tetszésnyilvánításban maguk a leaotungi népségek is: az
ijászok kiabáltak, a tánczosnők sikoltoztak, tigris, kutya üvöltött,
szamár ordított, ló nyerített, elefánt bömbölt, a kürtösök trombitáltak.
Az alkirály azonban egyet intett a nagy botjával s arra elhallgatott
mindenki.
Hátra volt a koronája az előadásnak.
Az alkirály trónja mellől alászállt a királyleány s illendőség szerint
egész a szinpad elejéig lépdelt.
Ott a cselédei levették a fejéről a fátyolt s a válláról a palástot s
ekkor ott állt a leaotungi herczegnő egész tündéri bűbájában.
Soha festő ilyen arczot nem álmodott! melynek zománczát a rózsaszirmok
utol nem érik; szemeinél a zafirok tűze elenyészik, szőke,
aranycsillogású haja, mint egy palást omlik végig rajta. Termete olyan
mint a «milling»-eké: a kik ép ilyen parányiak, ilyen finomak, éjjel a
füben tánczolnak s karéjuk után zöldebb lesz a pázsit, a mit a lábuk
hegye megérintett.
A kis tündér énekelni kezdett. De az sem emberi dal volt, hanem fülemüle
ének, pacsirta csicsergés, aeol hárfa zendülése; olyan ábrándos, olyan
túlvilági, hogy a ki azt hallja, a szive megfájdul bele.
Csia Csingi elfelejtkezett császár voltáról s trónjáról leszökve,
odarohant a szinpadhoz, s térdre omolt, hogy az énekes tündérnek
egyenesen a szemébe nézhessen.
– Ki vagy te? Mi vagy te? Hogy engem így el tudsz bájolni? Álmodtam én
már te felőled sokszor. Mindég ilyen kicsinynek láttalak. Azt hittem,
távol vagy. A messzeség tesz kicsinynyé. Hát nem tudsz közel jönni
hozzám? Szeress engem! S e szóval odadobta eléje császári pálczáját.
A parányi tündér pihegve állt a nagy hatalmas császár előtt, ki térden
csúszott eléje; s kezeit arcza elé takarta.
A daliás alkirályfi pedig délczegen lépett oda a huga mellé s
érczhangon, minő egy órának az ütése, mondá Csia Csinginek:
– Császár, te legnagyobb vagy a nagyok között; de a leaotungi leányok
csak magukhoz hasonlót szeretnek.
– Ettől én megbolondulok, – mondá Csia Csingi.
Jeo Hui mandarin látva, hogy ez a tréfa nagyon megzavarja az ifjú
császár kedélyét, sietett a saját maga által kigondolt végjelenetet
szinre hozni. Hirtelen előhuzott egy eldugva tartott kosárból egy nagy,
hatalmas kakast, s azt odadobta a szinpadra a leaotungi emberkék
csoportja közé.
A harczias természetű szárnyas állat, mely több kakas viadalból
pályadíjnyertesűl jött már elő, a szinpadra dobatva, megcsapkodta a
szárnyaival az oldalait, egyet rázott a veres taraján, szakállán s azzal
kinyújtva a nyakát, elkiáltá a félelmetes harczi riadót: «kukurikú!»
Erre a rémordításra nosza kereket oldott az egész hadsereg. Ijászok,
vadászok egymás hegyin hátán szaladtak a szinfalak közé. Az elefánt
megrökönyödve hátrált a trón felé s feldönté az öreg alkirályt
karszékestül; a szép királyleány pedig akkorát sikoltva, mint egy
feketerigó, egy szökéssel leugrott a szinpadról, a császárnak az ölébe s
ott elbujt annak a palástja ujjába.
Jeo Hui mandarin gonosz mosolygással mutatott a szétriadt hadra, a
melyet egy kakas így megfutamított.
Ámde még korán volt az ármánynak diadalhahotát kezdeni.
A dalia nem futott el, miként a többiek. Az ott maradt. S a mint a
berzenkedő kakast közelítni látta maga felé, hirtelen felkapta a Csia
Csingi eldobott pálczáját két kézzel (olyan az, mintha magunk forma
ember egy fenyőszálat emelne kezébe) s ezzel a pálczával olyat húzott a
szemtelen kakasnak a fejére, hogy az azt kiáltotta: «ugrik az okosabb!»
s azzal hátat adott.
Erre pedig az elefánt is vérszemet kapott s felemelt ormánynyal rohant
neki a kakasnak s mielőtt az a szinpadról elmenekülhetett volna,
megkapta az orrmányával a farkát, kitépett belőle egy tollat s azt hozta
vissza nagy diadallal. Gyönyörű egy látvány! Egy elefánt egy kakastollal
az orrmányában!
A diadalmas hős pedig visszanyujtá a császárnak a pálczáját, melylyel a
kakast elkergette.
– Ez felségsértés! – hebegé Jeo Hui. Kakast ütni a császári pálczával.
– Ne szólj, – mondá Csia Csingi; bár ilyen katonáim volnának, mint ez a
máknyi makk ember!
Az az apró tündér pedig ott ült a császár tenyerében, két karjával a
kézcsuklóját átölelve. Úgy elfért abban a császári tenyérben, mint
Brahma isten a lótuszvirág kelyhében. Érezte a szivét dobogni, a hogy
érzi az ember egy elfogott madárnál, a mit a kezébe szorít, annak a
parányi szivlüktetését. A másik kezével egészen eltakarhatta. Az övé
volt egészen. És még sem volt az övé. Ő egy óriás, az meg egy parány.
Csia Csingi lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, azzal a szivárványszóró
drágakővel a közepén. Jegygyűrűnek nem húzhatta a szép ara ujjára, de a
fejére tehette – koronának.
Aztán megcsókolta a fejét, a hogy megcsókolunk egy fülemülét, mikor
szabadon akarjuk ereszteni s visszatette daliás bátyja karjai közé.
Ekkorra a többiek is odasereglettek az öreg alkirálylyal együtt.
– Mi jót adhatok nektek? – kérdé a császár az alkirálytól.
– Semmit, – mondá az öreg. A mi nekünk van, az neked nem jó; a mi neked
van, az nekünk nem való. Vitess bennünket a mi szép világunkba vissza.
Ott van a mi boldogságunk.
– És így az én Leaotung tartományom számomra örökre elveszett?
– Nem veszett el, mert élni fog nálad abban a tudatban, hogy van a nagy
«mennyei bírodalomban» egy darab föld, a melyen boldog emberek laknak. S
ilyen emberek fognak lakni az egész földön tízezer esztendő mulva.
A császár visszavitette az egész parányi csapatot a Vu-völgyébe, a
honnan hegyalatti alagútjukon előjöttek. Mandarinjainak pedig
megparancsolá, hogy a leaotungi emberkékről senkinek se szóljanak, a
felirt történetet a császáron kívül senkinek meg ne mutassák. A mit
láttak és hallottak, mélyen elfelejtsék.
Csak ő maga nem tudta azt elfelejteni soha. Azt a bűbájos tündéralakot,
a kit megálmodott, a kit aztán kezében tartott s a ki mikor igaz volt,
akkor is csak álom volt.
Csia Csingi császár soha sem vett feleséget.
MIRE KELL A FŰMAG.
– Kérek ezért a piczuláért fűmagot, – mondja egy gyászruhába öltözött
asszony, a boltba belépve.
– Minek magának az a fűmag? – kérdi a boltos.
– Elvetem, hogy kikeljen.
– Hová veti el? Van magának kertje?
– Igenis: nincs kertem. Zsellérházban lakom; annak az udvarán pedig
magától is nő fű elég; de még laboda is, aztán meg kutyakapor.
– Hát akkor minek magának egy piczula ára fűmag?
– Hát tetszik tudni, szegény özvegyasszony vagyok. Mult héten halt meg
az uram, Isten nyugtassa meg szegényt.
– Ismertem. Kalapos volt.
– Nagyon jó ember volt: szerette a krumplit.
– Mikor már pálinkának volt kifőzve.
– Igenis, úgy szerette. Még most is szeretné, ha meg nem halt volna. De
hát meg kellett neki kóstolni a keserű halált s engemet itt hagyni
szomorú özvegységre. Már most ki csinál kalapot az egész falunak?
– Jó az Isten, majd gondoskodik róla.
– Már gondoskodott is. Itt van egy kalapos legény a városból, a ki a
megboldogultamnak a hátrahagyott szerszámait megvenné; mert hát sok
szerszám kell a kalapossághoz; – de hát nincs szegénykének pénze; – hát
aztán azt gondolta ki, hogy elvesz engem feleségül; akkor aztán a
szerszámot is megkapja.
– No hát csak fel kell neki csapni izibe.
– A bizony! De a szegény megboldogultam (most is könybe lábad a szemem,
mikor rágondolok) a halálos órájában esküszavamat vette, hogy ha ő
meghalálozik, én addig férjhez nem megyek, a míg az ő sirján ki nem
zöldül a fű.
– Ahá! Értem. Hát arra kell a fűmag? Hát csak azért kérdtem, mert oda
négy krajczár ára is elég lesz.
– No lám, milyen jó, ha az ember a baját elmondja valami jó embernek.
Már most megmarad hat krajczár s ez épen jó lesz.
– Egy kis papramorgóra a vőlegénynek.
– Igenis. Azt akartam mondani. Köszönöm a jó tanácsot. Az Isten áldja
meg jártában-keltében, még az unokáinak az unokáit is: a miért a szegény
özvegy asszonyok sorsát ilyen igazán szivén hordozza.
A MUMIA ÉS A GÓLYA.
Seconchis király volt a leghírhedettebb hadvezető az egyptomi Faraók
között. Ő győzte le Juda királyát Rehabeámot, s Jeruzsálemet is bevette
ostrommal. E diadalmas hadjáratának emléke meg van örökítve a karnaki
templom déli oldalán levő képes feliratban.
A hatalmas király minden módon gondoskodott a halhatatlanságáról, a mi
csak emberi tudománynak és hatalomnak megadatott.
Volt egy nagy bölcseségű főpapja, a kinek a tudománya mindenre
kiterjedt, a mi csak a földön és a föld alatt, a vizekben és a
csillagokban lakik. Damastes volt a nagy mágusz neve.
Ez építteté a nagy Faraó parancsára a fölséges karnaki mauzeolumot, mely
Seconchis síremlékének volt szánva.
Mikor elkészült a nagy remekmű, Seconchis király körül vezetteté magát a
főmáguszszal jövendő sírpalotájában. Magához a sírbolthoz a templomból
egy útvesztő vezetett, melyben csak egy aranylapra vésett tervrajz
nyomán lehetett magának a tudósnak is eligazodni. A labyrinth közepén
volt maga a sziklába vágott krypta, s annak a fenekén a kő sarcophag,
mely négy sphinx hátán nyugodott; s azokhoz három lépcső vezetett föl,
egyik rézből, másik ónból, harmadik tömör ezüstből.
A sarcophag fejénél pedig ült egy óriásvitéz, aranyozott bronzból
készítve, a ki egy titkos gépezet által mozgásba hozatott, ha valaki a
három lépcsőfokon fölhágott a sarcophágig.
A sarcophag tetejére volt írva hieroglyphokban e nagy mondás:
«A halhatatlan Seconchis király itt él, míg a világ tart.»
– Magyarázd meg, bölcs, mondá a király, hogyan él az, a ki meghalt?
– Közönséges ember él az állatokban, madarakban, a mikbe lelke
átköltözik, miután a teste porrá lett. De a királyok teste nem változik
porrá, azt bebalzsamozzák, kősírba elrejtik: és így a lelkük is ott
marad velük: s ott virraszt fölöttük, míg letelik három ezer év s akkor
lélek és test ismét egyesül.
– De akkor az én lelkem nagyon szomorú lesz ebben az örök sötétségben.
– Gondoskodtam róla, hogy holta után is királyi dicsőség legyen a
lelkeddel. Koporsód fejénél fog állni az örök lámpa: a soha ki nem alvó
fény, s ennek a világosságánál szemlélheti a lelked a sírbolt falára
felirt szakaszait dicső uralkodásodnak. Egy holdnegyed telik bele, míg
egy oldalt végig olvas. Eként számlálhatja még a sír örök éjszakájában
is a századokat és az ezredeket a saját dicsősége korszakainak
klepsidráján.
Seconchis királynak fölöttébb tetszett ez a kilátás az örök életre. Ez
igazán királynak való másvilág!
– Ismeri valaki rajtad kívül az örök lámpának titkát?
– Senki. Meggyújtani is egyedül én tudom.
– Bizonyos vagy-e arról, hogy engemet itt e sírteremben nem fognak
háborgatni?
– Gondoskodtam róla. Az idevezető labyrinthok bejárata a te
eltakarításod után úgy be lesz falazva, hogy azt semmi jel el nem
árulja. De jobban, mint a titok, megőrzi nyugalmadat az igazság, a mi
templomod homlokzatára lesz felirva: «Itt él örökké a halhatatlan
Seconchis király, ki minden kincseit kiosztá a szegények között, magával
nem vitt a sírba egyéb kincset, mint tetteinek ragyogását.»
– Nagyon jól van, mondá a Faraó. Hát saját magadról hogyan gondoskodtál,
a túlvilágot illetőleg, bölcs Damastes?
– Az én testem meg fog térni a porhoz, melyből vétetett; a lelkem pedig
átköltözik egy gólyába s annak ivadékain keresztül fog élni, a míg a
földön vizek és mocsarak lesznek.
– S te megnyugszol ebben a sorsban?
– Nem kívánhatok Izistől jobbat. A gólya szentelt állat, melyet minden
nép megbecsül. A gólyát soha vadász nyíla, aethíop parittyája el nem
ejti: sem keselyü meg nem öli. Barátja az emberi nemnek. Fészkét a házak
tetejére rakja. Bejárja az egész világot a gyöngytermő Hyperboraeoktól
az Atlas hegyen túl levő Boldog-szigetekig. A gólyában lélek lakik, mely
az időket előre látja és a multakra visszaemlékezik. A gólya a madárrá
vált bölcsesség.
– S mikor következik el az én halálom? kérdezé Faraó a bölcstől.
– Kérdezted. Megmondom. Megkérdezém felőle a csillagokat. Azt mondják,
Seconchis király meghal, még ez évben, midőn a nap a rákfordulóba lép s
elsötétedik.
– Tehát a legközelebbi napfogyatkozáskor.
– Annak is pedig a kezdetén. A teljes elsötétedést már nem fogod
megérni.
Ez a jóslat sehogysem tetszett a Faraónak.
Megrázta a fejét, hogy csakúgy csilingelt a koronájáról lecsüggő sok
aranyláncz s bosszúsan ütött a földre királyi pálczájával, mely épen
olyan hosszú volt, mint ő maga s fejül egy nap volt rajta. Hiszen még
egészen jó erőben, élte virágában volt. Semmi baját sem érezte.
– S mikor fogsz te meghalni, bölcs Damastes?
– Én pedig a csillagok beszéde szerint, elvégzem e testben való életemet
annak a napnak az estéjén, a midőn tégedet eltemetnek, midőn feljön a
hold: de annak is csak a felső szarvát fogom meglátni, az egész sarlóját
már nem ezekkel a szemekkel.
Ez a jóslat nagyon elkomorítá a Faraót. Még senkinek sem mondta szóval,
sem írásban ki nem adta, de már a lelkében el volt határozva, hogy
halála után, a mint a sír-templom bejárata be lesz falazva, mindazokat a
kőmüveseket leöljék, a kik azt a munkát elvégezték, s utoljára magát a
főmáguszt is megfojtsák, a ki egyedül tudja a labirinth titkát.
És ezt a gondolatokban rejtegetett titkot leolvasta a mágusz a
csillagokból.