fővárosában Nangkingban a nagy Nioma-ünnepély, arra én személyesen le
fogok menni».
A Nioma a khinai birodalomnak a védistennője, asszonyi alak, a kit
minden hajó orrára kifaragnak, s a kinek legfényesebb pagodákat
építenek. A nankingi porczellántorony is az ő tiszteletére lett emelve.
Ennek az ünnepére a khinai birodalom valamennyi szépsége össze szokott
seregleni Nankingban.
A császár elhatározásának semmikép nem lehetett ellentmondani. Neki
kötelessége trónraléptekor Nankingot meglátogatni.
A hónap huszonharmadik napján az egész pekingi udvar együtt kisérte Csia
Csingi császárt Nankingba. A császár legközvetlenebb kíséretét képezték
a három rangosztályba sorozott hölgyek, a kik között a legelső
rangfokozatot képezik a Csiámkáják, azaz «okosak», a másodikat a
Tatájunák, vagyis «gondosak», a harmadikat a Siáták, vagyis
«szorgalmasak.» Az elsők arra valók, hogy a császárnak a szavait a
közönséggel írásban tudassák, s viszont a császárnak élő szóval
elmondják, a mit az alattvalók ő hozzá írásban intéztek; a második
osztálybeliek gondoskodnak a császár testi szükségeiről, ruházatáról; a
harmadik osztálybeliek pedig látnak a konyha után. – Férfinak a
császárral közvetlenűl beszélni nem szokás.
A Nioma-ünnep kezdődött az istennő pagodájának látogatásával. A Nioma
egy bronczból készűlt óriási termetű hölgyalak, a kinek tizenhat karja
van; mindenik kezében tart valami jelvényt: kardot, evezőt, horgonyt,
könyvet, virágot, kalászt stb. Csak egy keze nem markol semmit.
Ez a tizenhat kar képviseli a khinai birodalom tizenhat tartományát.
Csia Csingi császárnak feltünt az a dolog, hogy a Nioma bálványnak az
egyik keze nem fog semmit. Azt kérdezé a főpaptól, hogy miért nincs az
istennő kezében semmi jelvény?
A főpap arczra vágta magát, mivelhogy neki a császár megszólítására
közvetlenűl felelni nem szabad. Az első csiamkája aztán felirta
selyempapirra a császár kérdését, azt átadta a főpapnak: ez viszont
felirta a válaszát egy darab halhártyára; arról aztán a csiamkája
leolvasta a császárnak, a mit tudni kivánt.
«A Nioma tizenhatodik keze nem markol semmit, mivelhogy az a Leaotung
tartományát képviseli.»
– Jól van, mondá Csia Csingi császár. Olyan okos vagyok, mint eddig
voltam. Gyerünk tovább.
A Nioma pagodájából a császár egész kíséretével átvonult a Bao-Lin-Xi
pagodába, a hol tizezer szobor van kiállítva, melyeknek mindegyike
egy-egy népfaj fiát vagy leányát képviseli, a melyek a mennyei
birodalmat lakják. Valamennyi szobor hű mintaképe volt az élő alakoknak,
élethíven kifestve színekkel.
A császár végignézte valamennyit.
Egyszerre megragadta figyelmét egy női szobor, mely a többiektől
feltünően külömbözött az által, hogy hosszan leomló aranyszínbe játszó
szőke haja volt, nagy kék szemei, karcsú délczeg termete, s a mint a
feje fölé emelt kezében egy granátalma-ágat tartott, a bő ruhaújj végig
omlott a karján, egész vállig engedve azt láttatni.
– Kinek a szobra ez itten? – kérdezé a császár a főpaptól.
Ismét a tolmácsoló Csiamkája utján kapta meg a választ.
«Ez itten a hires Xelenhoa képmása, a ki Leaotung tartománybeli asszony
volt, a hol a legszebb nők laktanak. Azzal vádolták Xelenhoát, hogy a
napát megmérgezé. Erre Xelenhoa letört egy ágat a virágzó granátalmáról
s azt mondá: «ha én bűnös vagyok, hervadjon el azonnal eme granátalmának
a virága a kezemben; de ha ártatlan vagyok, legyen azonnal gyümölcscsé
ez a virág!» S ime a granátalmának az ága a birák szemeláttára
gyümölcsöt termett Xelenhoa kezében.»
– Ez nagyon szép mese: mondá Csia-Csingi. De hol van hát az a Leaotung
tartomány, a hol ilyen szép nők teremnek, mint ez a Xelenhoa?
Az ide-oda irás után ezt a választ nyerte a főpaptól a császár.
– Azt én voltaképen meg nem mondhatom, mert semmineműképen nem tudom; de
a nagy csillagvizsgáló torony igazgatója a Jeo-Hui mandarin mindent tud,
talán ezt is tudja.
– No ezt bizony sok irka-firka nélkül is megmondhattad volna. Akkor hát
menjünk a nagy csillagvizsgálóba.
A nankingi csillagvizsgáló torony híres volt a legrégibb idők óta: ott
állt az a város közepén egy nagy dombon épülve, a tetején volt négy
rézsárkány: azoknak a hátán nyugodott az aranyozott rézből készült két
öles átmérőjű óriási gömb, mely a csillagos eget ábrázolta; azonkivül is
tele volt a torony mindenféle csillagvizsgáló eszközökkel; a nagy távcső
előtt a napnak és éjszakának minden perczében kellett egy tudósnak
állni, a kinek az örökös kukucskálástól a szája szeglete egészen félre
volt huzódva. Mind valamennyi felett parancsnokolt a
fő-főcsillagvizsgáló mandarin: Jeo-Hui.
A csillagtudósok nagy parádéval fogadták a látogatásra jött császárt s
készen tartották a horoskopot, hogy uralkodásának jövendőjét
megállapítsák.
– Hagyjátok el, mondá Csia Csingi, nem akarom én azt tudni, hogy mi
történik a csillagokban? hanem inkább azt, hogy mi történik itt a
földön? Beszélj nekem arról, hogy mit tudsz az én Leaotung tartományom
felől, a melynek a jelvényét nem tartja a kezében Nioma istennő?
A tudós mandarin erre föltette a nagy szemüvegét az orrára, s előhozatta
a tudós bojtáraival a könyvesházból azt az összegöngyölitett nagy
papirtekercset, mely Leaotung tartomány nevezetességeit foglalta
magában. – Minden kérdés és válasz a Csiamkáják kezén ment keresztül.
– A Leaotung tartomány óriási hegyektől körülvett vidék, a mely hegység
neve Kiang-Szi. Egyik oldalát a tenger mossa, s annak a szikláit
kőharangoknak nevezik; mikor a viharos tenger hullámai a sziklákat
paskolják, azok olyan hangokat adnak, mint a harangszó s figyelmeztetik
a hajósokat a veszélyes helyre.
– Egyetlen úton lehet Leaotung tartományába eljutni, egy hosszú
sziklahasadékon, mely a Kiangzit kétfelé nyitja. Ennek a szakadéknak a
neve Tien-Muen, vagyis «Az ég kapuja.»
– Vannak e tartományban olyan hegyek, a melyeknek a csúcsa éjszaka
világít. Ez némelyek szerint a sok világító bogaraktól, mások szerint
azon kövektől van, melyek a napsugarakat magukba szivják s éjjel
kibocsátják.
– Ugyanezen hegyeken láthatók a sziklába nyomott óriási ember-lábnyomok,
melyek két singnél hosszabbak.
– A Jai-Muen hegy alakja hasonlít egy emberi orrhoz, s annak az egyik
lyukából jéghideg, a másikból pedig meleg forrásvíz patakzik elő.
– Vannak ott tűzforrások, a melyek folyvást lobognak, s azokat a lakósok
kohóknak használják.
– Van egy másik forrás, a melyből kész olaj buzog fel.
– És ismét egy olyan forrás, a melynek jó szaga van, mint a
levendulának. A ki abból iszik, egész nap nevet tőle, mintha jó kedve
volna.
– De legnevezetesebb az a forrás, a melyben, a kit megfürösztenek, s a
ki annak vizéből iszik, olyan fiatal marad holtig, a milyen volt, mikor
a vizet használta. Azért is Ani Lui császár idejében azt a forrást
beboltoztatták s a vizét bambuszcsöveken át a tengerbe elvezették, hogy
senki se használhassa: mivelhogy a fiatalság és a bolondság egy úton
jár, szintúgy az öregség és a bölcseség is egy úton járnak, s az
országnak több szüksége van a bölcseségre, mint a bolondságra. –
Még azután sok mindenfélét olvasott fel a göngyölegből a mandarin a
madártermő virágról, a repülő majmokról, a Huen tó halairól, a melyeknek
őszre szárnyuk nő s madárrá változnak, meg a szelid tigrisekről, a mik
házőrző kutyáúl szolgálnak, a tehenekről, melyek finom gyapjút adnak s a
szarvasokról, a miket lovaglásra használnak, a föld alatt termő
gyümölcsökről, faggyútermő fákról, a miknek a lombja vérpiros, meg az
ezer éves fűről.
Csia Csingi elveszté a türelmét.
– Ne darálj már nekem annyi minden badarságot össze; hanem beszélj a
leaotungi szép leányokról.
Azoknak is volt szentelve egy fejezet.
– A leaotungi leányok szépségre fölülmulnak minden más nemzetbelieket;
különösen azok, a kik Jang-Csen-Fui vidékén születnek. Ezeknek olyan
csoda hosszú és sűrű hajuk van, hogy a fejüket hátrafelé huzza, a mi a
járásukat annál kecsesebbé teszi. Termetük karcsú, lábaik, kezeik
kicsinyek, arczuk színe fehér és piros, ajkaik gömbölyűek és szemeik
kékek, mint az azurkő. Énekelni és tánczolni csábítóan tudnak, azért is
messze vidékről jönnek értük a kalmárok s ezüsttel-aranynyal mérik fel
őket: a mázsáló egyik serpenyőjébe állítják a leányt, a másikba fele
ezüstöt, fele aranyat raknak, a mennyit a hajadon súlya nyom. Egy ilyen
hölgynek a képmását mutatja a Pao-Lin-Xi pagoda, a kinek a neve volt
Xelenhoa. Ezek közűl választottak a császárok számára feleséget.
Csia Csinginek az arcza lángolni kezdett erre a leirásra.
– Hát mért nem látni most ilyen alakot sehol?
A nagy göngyöleg erre is megfelelt, csak a legvégére kellett
legombolyitani. Ott állt ez a tudósítás:
«A mennyei birodalom fennállásának hatezerhétszázötvenkettedik
esztendejében, ezelőtt nyolczvan évvel egy nagy földindulás összedönté a
Tien Muen szakadékot: a mennyei kapu bezáródott s azóta a leaotungi
tartományból se ginzeng gyökérben, se sáraranyban, se szép leányokban
nem fizetnek adót a császárnak. Ezért tartja a tizenhatodik kezét üresen
a Nioma istennő.
Csia Csinginek ez nem volt inyére.
– De ha ez a földindulás ezelőtt nyolczvan esztendővel történt, akkor az
apám, meg a nagyapám, a kik császárok voltak, miért nem törettek útat a
hegyen keresztűl?
Arra is megfelelt a tudós mandarin.
– A nagyapád Ani Lui császár azon időben nagyon el volt foglalva a
tatárok elleni háborúval: sok vereséget szenvedett; utoljára úgy
elbúsulta magát, hogy kőből faragtatott magának tizezer harczost. Ezzel
a kőhadsereggel vette magát körül; azt nem nyilazhatták le a tatárok.
Mikor pedig az apád Xio császár uralkodásra került, ő rögtön elrendelé,
hogy keresztűl kell furni a Kiangzi hegyet s útat nyitni az eltemetett
Leaotung tartományba; de már akkor az emberek elfeledték, hogy merre
volt a Tien Muen sziklakapu s tévedésből a Fang Muen hegyet furták
keresztül: azon áttörve pedig egy olyan elátkozott tartományban
lyukadtak ki, a hol szarvas emberek laknak, a kik rettenetes emberevők.
Siettek is az alagútat betömetni.
– Hát azóta nem történt semmi? Kérdé az ifjú császár haraggal. Hát a
mandarinok, a helytartók elhagynak veszni egy egész tartományt a mennyei
birodalomból? Hát nincsenek vén emberek, a kiktől tudakozódhatnának,
hogy mire emlékeznek a mult időkből?
Erre a szemrehányásra Jeo-Hui a tudós mandarin büszkén fölemelte a fejét
a császár előtt, s tenyerét a mellére himzett kakasra téve, így szólt:
– Napnak fia, holdnak öcscse, dicsőséges császár! A ki egy szavaddal
ölhetsz és eleveníthetsz. Csak egyet nem tehetsz meg: azt, hogy egy
tudós az ostoba parasztokkal szóba álljon és azoktól kérdezősködjék. Az
én hivatalom a csillagok járását kísérni, s a mi a könyvekben meg van
írva, azt kitanulni; de a mit nem a tudósok irtak: azt én se meg nem
hallhatom, se le nem irhatom. Ha haragod ellenem fordul, holt ember
vagyok. Miként nagyapád Ani-Lui császár egy szavára ötszáz tudós végezte
ki magát: én is így tehetek. Itt van a koporsóm; nappal rajta ülök,
éjjel benne alszom. Ha azonban te magad akarsz beszélni olyan
halandóval, a kinek az egész tudománya az, a mit maga látott és hallott:
akkor látogasd meg Luzut, a barlangi szentet, az fog neked a kérdéseidre
felelni; de kendőt köss az orczádra előbb, mert az az ember büdös.
– No hát meg fogom látogatni Luzut, a barlangi szentet s ő vele fogok
beszélni. Te neked pedig az lesz a büntetésed, hogy velem fogsz jönni s
egyikünk sem fogja az arczát betakarni, mikor embertársával beszél.
Szokatlan mondás volt ez egy khinai császár ajkáról; de engedelmeskedni
kellett a parancsszónak. Az egész császári kíséret vitette magát
hordszékekben a Luzu barlangjához.
A Nantos-hegyen van egy nagyszerű kolostor, a melyben száz budhapapnak s
ezer búcsújárónak van helye. Ezt a kolostort Luzu építteté. Úgy koldulta
össze a hozzávaló költséget. Messze földről jár oda a népség
ájtatoskodni s kincseket hord össze a Buddha barátoknak.
Luzu maga pedig, az alapító szent, ott lakik a hegy oldalában tátongó
barlangban s él a hulladékokból, a miket a barátok konyhájából
kidobálnak.
Száz esztendőn túl van már a szent ember, a ki arról nevezetes, hogy
soha semmiféle öltözetet nem viselt. Hanem ékszerei vannak: két vasbékó
a lábán, vaskarikák a karjain s egy vasláncz a derekán. Ezektől sebes a
teste. S ez az ő világi gyönyörűsége.
Mikor ezt az alakot megpillantá a császár kísérete, egyszerre valamennyi
hölgy sikoltozva takarta el a szemét s aztán futott szerteszélylyel. A
női szemérmesség erősebb volt, mint a kötelesség. A leányok elfeledték,
hogy ők Csiam-Káják, a császár tolmácsai s ott hagyták Csia Csingit
magára a százesztendős szenttel. Csak a csillagász maradt mellette.
– Jobb is, ha elszaladtok, mondá Csia Csingi. Legalább nem lesz az a sok
irka-firka: beszélhetünk, mint egyik ember a másikkal. Te vagy Luzu, a
százéves szent?
– Én vagyok Luzu, a száztiz éves ember, ifjú császár.
– Honnan veszed, hogy én vagyok a császár?
– Annak a veled jött mandarinnak a homlokára van irva.
– Ha te száztiz éves vagy, akkor emlékezned kell arra a nagy
földindulásra, a mely a Tien Muen sziklaútat összerázta.
– Sőt láttam is, a mint egyik sziklafal a másikkal összeborult.
– Mit gondolsz? Nem temették el a hegyek a tartományban lakó embereket?
– Nem. Azok most is élnek és uralkodnak.
– Nem jöhetnek keresztül az összeomlott úton?
– Sok ideig nem jöhettek keresztül, mert az összecsukódott sziklafalak
között nem maradt akkora nyílás, a melyen egy ember, habár hasmánt
csúszva, keresztül hatolhasson. De most már ki tudnak azon a szűk
folyosón jönni.
– Hogyan? Megtágult a sziklanyílás?
– Nem. Az emberek lettek olyan kicsinyek, hogy most már elég nekik ez a
szűk csatorna is.
– Kitől tudod te ezt?
– Az arany menyétektől.
– Szólj világosabban.
– Láthatod, hogy a kik az öltözetekben hivalkodnak, azok mindenféle
prémeket viselnek a ruháikon. Ezek közt legdrágább az arany menyét
préme. Ennek az állatnak a hazája a Leaotung-tartomány. Régenten a
császárnak fizették ezt a prémet adóban. A mióta a Tien Muen bezáródott,
arany menyétet csak ritkán fognak. De mégis fognak. Ez az állat nem
jöhet ide a mi völgyünkbe másunnan, mint Leaotungból, a hol otthon van.
E szerint olyan széles útnak kellett az összedült sziklavágány közt
maradni, a mennyin egy arany menyét keresztül jöhet. – De miért jön az
ide egy egész hegylánczon keresztül? egész hosszú utat téve a föld
alatt? – Azért, mert üldözi valaki. – A vadászok, a kik egy-egy ilyen
aranymenyétet elfognak, többnyire a «Vu»-völgyben, mikor annak az
irháját lerántják, rendesen találnak benne egy vagy két nyilacskát. A
nyíl finom aczélvégű, a vesszeje pedig tövisszár. Azok az emberek, a kik
ilyen nyíllal lövöldöznek, nem lehetnek nagyobbak egy bakarasznál.
Ezekre nézve az aranymenyét akkora szörnyeteg, mint a tatárvadászra
nézve a tigris és mándrucz, a melyet hajtóvadászattal ejtenek meg.
– De hogyan történhetett volna az meg, hogy nyolczvan év alatt egy
tartomány lakossága így eltörpüljön?
– Ha óhajtod megtudni, elmondom. Láthattál japáni bűvészeknél apró
kertecskéket, a mikben a tölgyfák, fenyőszálak nem magasabbak egy
könyöknél. Vannak olyan bűvészek is, a kik olyan apró kutyácskákat
mutogatnak, a minők egy evetkénél nem nagyobbak. Ennek az a mestersége,
hogy a fák magvát csírázáskor és a kikelésük után is olyan források
vizével öntözik, az ujon ellett állatokat pedig abba mártogatják, a minő
a leaotungi csodaforrás, a melyről azt hiszik, hogy örök fiatalságot ád.
Nem ád. Csak a növénynek, meg a testnek a kifejlődését akadályozza meg a
benne levő nafta. Hát mikor a leaotungi tartománynak az útja el lett
zárva a világtól, a helytartó így okoskodott: Ha ez a nép ki nem mehet
innen, s a mellett folyvást szaporodik: ez a föld nem lesz képes annak
elég táplálékot adni. Kénytelenek lesznek, mint más körülzárt völgyek
lakói, mint a szigeti vademberek, egymást felfalni; emberevőkké lesznek.
– Mit gondolt hát ki? Megkisebbíteni az embereket, ivadékról-ivadékra,
míg olyan aprókká lesznek, hogy elég nagy marad számukra az ország, s
még a szűk egérúton keresztül is kijárhatnak a világba.
– No ez bölcs gondolat volt tőle, mondá Csia Csingi.
A vén szent pedig folytatá:
– Én látom, hogy mit tett a helytartó ezentúl. Minden újszülött
gyermeket a csodaforrásban fürösztetett meg s ezáltal már az új ivadék
magassága leszállt öt-hat araszra. Ezek bizonyosan korán is fejlődtek,
tíz éves korukban már nősülhettek. Ezeknek a gyermekeit ismét a
Nanheui-forrás vizében füröszték, s ezek ismét apróbbakká lettek; úgy
hogy a hetedik ivadéknál már elérték a bakarasznyi mértéket, a mikor
aztán abba lehetett hagyni a törpítést. Ezeknél az apró embereknél a
testi erőnek folyvást tömörülni kellett; úgy, hogy az izmaik képessége
hasonlíthat a szarvas bogáréhoz, mely magánál húszszorta nehezebb terhet
elbir. S a mit ezenkívül látok magam előtt, az, hogy a bölcs helytartó
nemcsak az emberek ivadékait szállította ilyen módon lejebb, hanem a
tartományában élő állatokét is, hogy azoknak hasznát vehessék; úgy, hogy
ott most az ökrök nem nagyobbak, mint nálunk a házi nyulak, a tigrisek,
mint a mi patkányaink; ló, teve, szarvas, elefánt mind együtt törpült le
az emberivadékkal, csak a vaderdőket lakó aranymenyét, mely nem hagyja a
fiait ellés után megfüröszteni naftavizben, maradt meg a maga
nagyságában: s az most már egy óriás szörnyeteg a törpék között, a
melyre tigrisekkel és elefántokkal vadásznak.
A khinai sohasem nevet, – a mandarin még sohább; – de épen a császár
jelenlétében legeslegsohább! De azért a bölcs Jeo Hui még sem állhatta
meg, hogy erre a furcsa beszédre akkorát ne kaczagjon, hogy majd kétfelé
esett a feje.
– No te Luzu; ennél bolondabb hazugságokat még soha életedben ki nem
találtál. Ugyan hol látsz te ilyen csodákat?
– Te is látnál ilyeneket, mondá a szent, ha azt a sötétséget néznéd
évről-évre, a mit én nézek s nem bámulnál annyit a könyvekbe, meg a
csillagokba.
A császár pedig szigoruan mondá a mandarinnak:
– Én azonban azt parancsolom neked, hogy mindezeket, a miket te
bolondságnak neveztél, felird és megőrizd. Te pedig, mezitelen szent, a
kinek én semmit nem adhatok, ajándékozz nekem még egy szót. Ha a
leaotungi nép manapság ilyen apró már, miért nem jönnek ők ki ide mi
közénk az általuk járható alaguton át?
– Arra legjobban megfelelhetsz te magadnak, ifjú császár. Nem rémülnél-e
el te magad is, ha egy náladnál nyolczszorta nagyobb emberalakkal
találkoznál? Azok onnan többször előjöhettek már, de a mint egy vadászt,
egy parasztot megpillantottak maguk előtt, elijedve rohantak a bokrok
közé, s a vadász azt gondolta, béka volt, a mely elugrott előle.
– Igazad van. Tehát tudatni kellene ez emberekkel, hogy én, Csia Csingi
császár kivánom őket palotámban elfogadni s mindennemű óltalomról
gondoskodom rájuk nézve útjukban és szállásukon.
– De ki fogja ezt az izenetet megvinni a leaotungi apró nemzetnek a
vakondokok számára való folyosón keresztül? veté közbe gonoszkodó
alázattal a mandarin.
– Majd azt is megmondom én magam, a császár, s nem kérem hozzá a te
tanácsodat, tudós csillagvizsgáló, mondá Csia Csingi. Fogjanak a
vadászok egy aranymenyétet. Annak a nyakára erősítsenek meg egy
érczörvet, a mire apró betükben legyen felvésve az én parancsolatom a
leaotungi előljárókhoz. Akkor azután ennek az aranymenyétnek a farkára
kössenek rá egy csörgetyűt s ereszszék vissza a sziklaoduba, a honnan
kijött. A farkán hordott csörgő az arany menyétet folyvást kergetni
fogja, a míg csak a leaotungi vadászok kezére nem kerül. Akkor azok el
fogják ejteni. Meglelik a nyakán az én izenetemet vivő örvöt s attól
okosabbak lesznek. Azontúl folytonosan várjon rájuk a «vui»-völgyben az
én megbizottaim csapatja, s a midőn elő fognak jönni, rakja őket elefánt
hátára s hozza fel a császári palotába Nankingba. Ennek a
végrehajtásával tégedet bízlak meg Jeo Hui mandarin.
A mandarin térdig hajtá meg a fejét.
Luzu, a mezitelen szent pedig így szólt:
– Óh Csia Csingi császár. Bizonyára te vagy az egész mennyei
birodalomban a legbölcsebb férfiú.
A mire Jeo Hui mandarinnak a hosszú, sarkát verő varkocsa, méltó
elszörnyedésében magasra meredt fel az ég felé.
A mit a khinai császár megparancsol, annak némán kell engedelmeskedni.
Még tartott a Nioma-ünnep Nankingban, a mi egy egész hónapot szokott
betölteni, a midőn a kormányzó jelenté a császárnak, hogy Jeo Hui
mandarin, a csillagász, útban van a leaotungi tartomány küldöttségével.
Vannak harminczheten, a kik mindannyian elférnek egy elefánt hátán. Maga
a kormányzó a három fiával, a leányával, négy tánczoló és énekelő
bayadérrel, négy vadászszal és három kürtfuvóval, egy szövőleánynyal,
négy palankin-hordóval, két napernyőtartó és két lámpásvivővel s
azonkívül tizenkét testőrvitézzel. Hoznak magukkal két tigrist, két
szelindeket, egy lovat, egy tehenet, egy tevét, egy szarvast, meg egy
elefántot; azonkívül egy kalitkába zárt aranymenyétet. És ez mind
összevéve nem tesz ki többet egy közönséges, jól kihízott mandarin
súlyánál.
Csia Csingi császár azt rendelé, hogy az apró alattvalók küldöttségét a
nankingi császári palotába hozzák. Azért nem kivánta azokat a rendes
császári rezidencziájában. Pekingben elfogadni, mert ott az idegenek is
tudomást vettek volna róluk s ha a világba kimenne a hír, hogy a khinai
nép ennyire eltörpült, ez az ellenséges nemzeteket arra buzdítaná, hogy
a mennyei birodalmat megtámadják. A nankingi palotában ellenben nem
lehet az idegenek szemfülességétől tartani. Ez az egész rengeteg
kiterjedésű palota romokban fekszik már. A mióta a császári udvar
Pekingbe költözött, a tizezer lakóra épített csarnokok ledüledeztek,
csak magát a császár pagodáját tartották épségben cinober-vörösre
festett falaival, sárga mázos tetőjével, mely úgy ragyog, mikor a nap
rásüt, mintha aranyból volna. Ennek az udvarán őrzik azt a nagy harangot
is, melynek üregében ötven ember elfér.
Ezen palotában volt egy csarnok, mely a látványosságok számára volt
régibb időkben is berendezve. Itt mulattaták a bűvészek,
patkányharczoltatók, kakasviaskodások a hajdani császárok udvarát. A
szinpad kertté volt átalakítva s a talaja finom fekete homokkal
behintve, melybe veres homokkal egy sárkány alakja volt kiformálva.
A mesés emberkéket és csodaállatjaikat zárt tartályokban szállíták a
palota belsejébe s azoknak a bemutatásánál nem volt más hivatalos, mint
a nankingi kormányzó, a csillagász mandarin és a tolmácsoló Csiamkáják.
A császár intésére megnyilt a szinpad hátulsó ajtaja s bevonult rajta az
első csoport.
Ez állt a három kürtfuvóból, hat testőrvitézből, a kik közül az egyik a
zászlót hozta.
Az emberkék nem voltak nagyobbak egy hatalmas férfiarasznál; fejük,
kezük, lábuk mind egymással egybetaláló idomú; arczszinük a sárgarézhez
hasonló, szakáll és bajusz nélkül; a hajuk mint egy hosszú patkányfark
lógott alá a süvegük tetején keresztül húzva; a kürtösök ruhája tarkára
festett gyapotból volt; a testőröknek pánczél volt a derekukon,
öltözetük valami bőrféle, de nagyon vékony; dárda a kezükben, olyan
nagy, mint egy plajbász s annak a hegyében fényes alabárd; a hátukon
puzdra nyilakkal s a vállukon tegez két összerótt ökörszarvból. Az a két
összetett ökörszarv sem volt hosszabb egy arasznál. A kürtök szava
olyanforma volt, mint a rigófütty és a szajkóhang összevegyítve. Erős
tüdő adta belé a hangot.
A zászlótartó meghajtá némán a zászlaját a császár előtt s aztán
félreállt az egész csapat.
Most következett a vadászok csoportja.
Ezt a vadásztigrisek bömbölése és a kopók ugatása hirdeté előre.
Azokat párjával összeczorkázva bocsátá maga előtt egy-egy vadászlegény.
A tigris akkora volt, mint egy kéthetes kis macska, gyönyörű karcsú,
nyulánk testén a fekete sávok narancssárga alapon; a kopók pedig jókora
patkánynyal vetekedtek nagyság dolgában, csak a felkunkorodott farkuk
mutatta, hogy valóságos kutyák.