karját kiterjesztve tartá, az Araráthegy oldalai elkezdének kiemelkedni
a hullámok közül: első nap az olajfák erdei tüntek elő. Ezek legrövidebb
ideig lehettek viz alatt, hanem azért a gyümölcsbogyóik össze voltak
repedezve. De a második nap már felmerültek a viz alól a banánok. Ezt a
fát a pogányok «balá»-nak nevezik, az egy Istent hívők a
«paradicsom-almájának». Csodanövény, melyet az emberiség dajkájának
lehetne nevezni. Fürtökben van a gyümölcse, míg a legalsó fügéje már
ehető, a legfelső még fejlődik s egy fürtnek egy év az ideje, a míg
minden gyümölcse megérik; egyetlen fürt belőle két embernek elég teher,
hogy vállain elvigye, s ennek a viz alatt létel sem ártott meg. A
baláfák erdeje teljes gyümölcstermésével merült fel a vizekből, midőn
azok lefutottak. Majd kiemelkedtek a viz alól a pálmák, miknek
főnagyságú dióit a viz alatt is megőrzé vastag kőhéjuk, míg legutoljára
előjött a kenyérfák erdeje, melyeknek a gyümölcse a virágzás után másfél
évig marad a fán, a míg megérik; a mocsarak partjain kisarjadzott az
édesbélű enzéte tavaszfriss tukorczája; s ime volt az emberi faj számára
kenyér az év minden szakaszára, s a fű buján nőtt ki a harasztból az
éltető «új» nap sugaraira s a mezőkön kivirágzottak az új növények, dús
legelője támadt a kérőző állatoknak és a lovaknak. A húsevő állatok is
találtak számukra fentartó táplálékot. Az ősvilág lomha szörnyei, a
kivénült csodák, melyeknek a vizfenék a hazájuk, a szárazon maradva, az
oroszlánok és a tigrisek martalékául estek s ekként e félelmes fenevadak
végezték be az itéletet, hogy semmi se maradjon élve azokból, a mik az
átoknak adott régi világon uralkodtak.
És Noé családja megosztozott az új világ fölött: ment kiki a maga
cselédjével és nyájaival keletnek nyugatnak. És a fiak vettek maguknak
feleséget a rokon törzsekből.
Egyszer Nimród, a nagy vadász, így szólt Álmodádhoz:
– Nézd, a sátorom a terepély kenyérfatövében van kifeszítve. Bölények
bőréből van a külseje, de az északi oldala, a honnan a szél fú, a
szarvorrú pánczéljából. A belseje ki van tarkázva, a menyét és a
cziczkány hímes, ordas irháival és a fekhelyek, melyek nyugvásra valók,
a medve és a hiuz bundáiból vannak megterítve. Erős vagyok és hatalmas.
Retteg mindenki tőlem. Csak az nincs, a ki szeressen. Jőjj az én
sátoromba és légy az én feleségem. Én ide hozom neked, a mit csak a
szived megkiván: az arany tollú madarat, a mi az égben repül, hogy
csinálj belőle magadnak ékességet; elhozom a bölénynek a szarvát, hogy
az legyen ivókürtöd; s ha eljön az ideje, kitöröm számodra az elefántnak
az agyarát – bölcsőtalpnak.
Erre Álmodád, a hogy szemérmes hajadonhoz illett, azt mondá Nimródnak:
– Eredj! Beszélj az én anyámmal, Mizrával és az én szépapámmal Noéval
erről a dologról.
Nimród felment Noéhoz, magával vivén a nászajándékot a szépapa számára:
egy nagyszerű bölényszarvat ivótülökké alakítva, a mi az öregnek
legkedvesebb foglalkozása vala, s előadta a kivánságát.
– Hja, édes fiam, – mondá neki Noé apó, – az nem megy olyan könnyen, a
hogy te gondolod. Az én Álmodád szépunokám nem afféle eladó leány, a kit
az vihet el, a ki leteszi érte a keszubbát s aztán megoldja a lábán a
chalizeh szíját; hiszen tudod, hogy őt az anyja, a Mizra, a midőn
született, eljegyezte az Azrael angyalnak, a ki lakozik a harmadik
égben. És Álmodád el is szokott látogatni az ő jegyeséhez, Azraelhez, a
harmadik égbe s onnan hozza el számunkra a mennyei hatalmak izeneteit és
parancsolatait. Ő mi közöttünk a látó és a halló. Azonkívül is nem neked
való az feleségnek, mert Álmodád szereti az állatokat és hivogatja, te
pedig riogatod az állatokat és megöldösöd.
– Hát én nem bánom, – mondá Nimród: ha Álmodád a föld felett lakozó
Azraelnek van eljegyezve, a kivel álmában együtt találkozik, legyen
ezentul is annak az arája, a mikor álmodik: az én feleségem pedig csak
akkor legyen, a mikor ébren van.
– No te, látom, hogy okos ember vagy, – mondá Noé apó. Beszéld el ezt a
dolgot a leánynak, meg az ő anyjának.
Nimród előadta a kérését Mizrának, az pedig közölte a leányával
Álmodáddal.
Álmodád azt felelte az anyjának:
– Engedd meg, hogy hadd beszéljek erről az én jegyesemmel, Azraellel:
mert az ő engedelme nélkül én férjhez nem mehetek itt a földön.
Mizra meg biztatá Nimródot, hogy másnap reggel jöjjön vissza válaszért.
Most már nappalra és éjszakára lévén felosztva a nap, minden lélek
aludni ment éjjel s mindenki azt álmodta, a mi a szivének kedves volt; a
pásztor álmodott a barmairól, a vadász futott a szarvorrú után; a leány
kereste a tilinkózó pásztorát; Noé apó álmodott a jövő évezredek
csodáiról: a szép csikóbőrős kulacsról s a drága tokaji boros
átalagokról s a földalatti szörnyetegekről, a nagy vasabroncsos
hordókról, a melyeket csak a korát megelőző látnoki ihlet hozhatott
profétai lelke elé.
Álmodád pedig sietett, a mint álomra hunyta a szemét, fel az ő
kedveséhez, Azraelhez, a ki az éjsark fölötti lángudvarban várt reá.
De mire a földi ködöktől tiszta országba ért, már el feledte Nimródot,
nem is beszélt Azraelnek felőle, hanem inkább olyant kért Azraeltől, a
mi őt messze időre elragadja Nimród ölelése elől.
– Felvittél már engemet magaddal olyan magasságba, a honnan
megláthattam, mi fog történni esztendő és esztendők mulva odalenn a
földön; most arra kérlek, vigy engem fel olyan magasra, a honnan
megláthatom, mi lesz a földből és az én atyám ivadékaiból száz meg száz
esztendők és ezer, meg ismét ezer és hétszer ezer esztendők mulva a
földön? mik lesznek, mit fognak akkor alkotni az emberek. Szebbé
fogják-e tenni a földet? imádni fogják-e az Istent? világossá teszik-e
az éjszakát? fognak-e repülni mint a szél? kiáltani egyik tengerpartról
a másikra át? Villámlani és mennydörögni? Teremteni, miként az «Úr»?
Kigyógyítani a fájdalmat? – Megtalálják-e az utat a mennyországba, a
mely ismeretlen előttünk?
– Nagy dolgot kívánsz, én kedvesem, – felelt Álmodádnak Azrael. Hogy te
megtudhasd azt, mi lesz az ezredek ezredeinek végén a földdel és az ő
lakóival: arra nem lesz elég velem a napig felrepülnöd, hanem odább kell
szállnod a napok napjáig, mely körűl az egész mindenség forog, – a hol
az Úr maga honol. S az messze út. Az ember, a ki meghal, e végtelen utat
egy pillanat alatt megteszi: – midőn a szemét behunyta, már ottan áll az
Úr trónja előtt, de a ki csak álmodik, a kit az élő test még oda köt a
földhöz, annak ez oly hosszú ut, hogy a míg a földtől a napok napjáig
fölér, az alatt csillagok születnek s csillagok elmulnak. Ha te velem
akarsz jönni odáig, s alvó alakodat odalenn elhagyod, nézd ezt a port,
mely a nap sugárban tánczol; ez a por maga, mely alakodra leszáll, úgy
elfogja azt temetni, hogy visszatérő lelked rá nem talál többé; addig
is, akárhogy őrizzék, vadállat megtépi, csalfa emberek csufot űznek
belőle. Hanem ha erős kivánságod az, hogy velem jöjj a napok napjáig,
hol az évezredek titkait megismered, akkor keresd fel a földön az
Ararát-hegy tövében levő barlangot, melyre arról találsz rá, hogy
körülötte minden fának és bokornak a levele veres. S minthogy a veres
levelű fától és bokortól minden ember és állat iszonyodik, a barlanghoz
vezető út taposatlan: és még a föld is csupa rőt levelű növénynyel van
odáig terítve. Mintha nem is a földhöz tartozó növényzet volna. Mintha
tilalmat vetett volna az Úr e barlang bejárására minden élőkre nézve, a
kik a földön élni akarnak. Te lépj be a barlangba bátran. Ott találsz
egy tavacskát, mely oly tiszta, oly átlátszó, mint maga a levegőég. Abba
lépj bele és fürödjél meg benne. Akkor aztán megkezdheted a hosszú
álmot, s jöhetsz velem a napok napjáig tartó utra: testedet se a légi
por el nem temeti, se vad meg nem tépi, se ember meg nem csufolja, míg
hozzá ismét visszatérsz.
Álmodád reggelre kelve azt mondá az anyjának: «hivd ide Nimródot».
Akkor aztán elmondá Nimródnak, hogy kész lesz feleségévé lenni, hanem
előbb meg kell fürödni a vérvölgy barlangjának tavában.
Nimród nagyon megrettent.
– Oh kedvesem! Átkozott hely az! Mikor megüldöztem a mándruczot, a ki a
ragadozók között a legkegyetlenebb s a vérvölgybe űztem: a fenevad nem
futott be a barlangba; hanem inkább visszafordult s a dárdámba rohant.
Ott rossz szellem lakik.
– Nekem Azrael mondta, az én égi jegyesem. Ha félsz, maradj el tőlem; ha
szeretsz: kövess.
Nimród erősebben szeretett, mint félt, s követé Álmodádot egész a
vérszinű völgyig: a barlang szádáig.
Ott azonban előre bocsátá őt s egyedül hagyta a barlangba belépni. Nem
illik férfi szemének egy leányt meglesni, a mikor az a vizbe lép.
Álmodád ott találta maga előtt azt a tiszta nedvű tavacskát, melynek a
fenekén levő aranyport és aranyrutát meg lehetett látni; s felszine sima
volt, mint a csiszolt aczéltükör.
Az a tó pedig nem víz volt, hanem a titokteljes hegykristály cseppfolyós
korában. Még most kovasavas olvadék; de ha csak egy légből leesett
szitakötő hull is belé, abban a perczben egyszerre kristálylyá tömörül.
Az egész kovasav tengerszem ezernyi ezer prizmává alakul és az, a melybe
a létalakító szitakötő szorult, még csak össze sem törte a lenge
rovarkának finom szitaszárnyait.
Ilyen új alakulásra kész kristályfolyadék medenczéje előtt állt Álmodád.
Öltönyeit lebocsátá tagjairól, hosszú arany-veres hajával köröskörül
beburkolta testét s aztán két kezét összetéve keblén, belépett a nagy
medenczébe.
Nimród a barlang szádánál hallgatózott. Egyszerre úgy hangzott a
fülében, mintha ezernyi csengetyü szólalna meg ott benn, harangok ütése
és czimbalompengés, tündérhárfa zengés, melyhez hasonlatos hangot ember
nem hallott még soha.
Berohant a barlangba s ott találta maga előtt a százezernyi
kristályjegőczöktől ragyogó barlangot s azok közepett a szép Álmodádot,
bezárva egy roppant nagy átlátszó kristályprizmába. Szemei lehunyva,
teste betakarva hajával, kezei összetéve keblén. Megkezdte hosszú álmát;
hosszú utazását a napok napja felé. Úgy, hogy visszatérett testét ismét
itt találja, nappor el ne temesse, vad meg ne tépje, ember ne csufolja.
Még most is ott alszik.
Ha visszatérne! Ha széttörné kristálykoporsóját! Ha visszavenné alvó
alakja életét! Miket beszélne most nekünk a jövő századok titkairól
Álmodád?
MÁTYÁS KIRÁLY FORRÁSA.
Hajh, azok a faragott kövek, a gyűrüs hollót viselő czimerrel, a
melyekből fényes palotája épült, rég szét vannak már hányva, hanem azok
a faragott kövek, a melyek a forrásviz sziklagádorához lettek egymás
fölé rakva, még most is őrzik a nevét.
Ott van az a forrás az Abaujmegyéből Tornába vezető út mellett, épen a
nagy kőhid előtt, melyen az országút átvezet, nem messze Telkibányától.
Ez a helység is híres volt hajdan arany, ezüst kincstermése felől, de a
mai praktikus kor már ezt is konvertálta: aranybánya helyett
fürészmalom, kőedénygyár adja a kenyeret.
A szomszéd falvakból, minden pünkösd hétfőn ide gyülnek népek, uraságok,
a Mátyás király kútjához, s víg áldomásozás közt elmondják annak, a ki
még nem tudná, a Mátyás király forrásával együtt csergedező regét.
Mikoriban Giskra kalandor hadainak bodonvárait törette a király, sokat
időzött maga is e tájon: hol rablócsordát, hol rőtvadat zaklatva az
erdős völgyben.
Ez a hűs forrás ugyanazon sziklanyiláson zuhogott keresztül, a melyen
most, s nem messze a mostani hidon túl egy patak malmot hajtott.
Kérdezzétek meg a partról belehajló kéiks repkényt, ő is itt volt már
akkor; ha ő nem, hát az ősanyja: attól hallotta ő is ezt a történetet.
Világszép leánya volt a vén molnárnak: nem olyan vaklincz, mint a többi
parasztlányok, hanem olyan, mint a harmatba fürdött rózsa; az is a
vadrózsa. Csakhogy olyan tüskés is volt, mint az; nem hagyott magával
senkit legyeskedni, s nagyon válogatott benne, hogy kinek a kedveért
tűzze fel a langos hajára a sámi fejkendőt, a levengős tűvel. Minden
vödröntytyel még csak szóba sem állt.
Egy bekeleti délután, mikor nagyon öblözött a nap, Mátyás király a
kiséretét messze elhagyva, egyedül vetődött a forráshoz. Ott találta
mesemagában a szép leányt. Kezében tartotta ez a korsóját, s búnak
hajtotta a fejét.
– Isten jó nap, te erdők rózsája! – szólítá meg a király. Mit vesztettél
el, hogy úgy földnek adtad a szemedet?
Fölrezzent erre a leány, s lejebb huzva a szemére a homloktakarót, azt
felelé:
– Bizony elvesztettem valamit, a mi ételt is ád, italt is ád, meg is
éltet, meg is öl; – füvet éleszt fát kitör.
A király mindjárt kitalálta, hogy ez a forrásviz; malmot ez hajt,
kenyeret ez ad, italul ez szolgál, szomjat ez olt, de halálos beteggé is
ez tesz; táplálja a füvet a partján, de kitöri a szálfát, ha megárad.
Holmi csamangók azt a mókát követték el, hogy éjszaka nagy
kolonczköveket hengerítettek a forrás czikója elé s azokkal úgy elzárták
a sziklaoduból kijövő pataknak az útját, hogy az most csak vékony
vizsugarakban lövelt ki a nyilás között, s nem szaporított annyit a
sziklamedenczében, hogy meg lehetett volna benne meríteni a füles
korsót.
– Ha csak ez a baj, – mondá a király, – majd segítünk rajta. S kis
baltájával, a mit vadászszokás szerint hátul az öve mellé dugva hordott,
kivágott egy erős fiatal szálfát, s annak a dorongját neki feszíté a
legnagyobb szikladarabnak, hogy majd elhengerítse onnan. De ezuttal is
az ostobább volt az, a ki nem engedett, a szikla mindig vissza esett a
czikóba.
– Várj csak! majd egy másik czelőkét is vágok: azzal meg te feszíted.
Mikor aztán a leány is segített, a koloncz csakugyan félreguvadt a
helyéből s nagyot gördült alá felé.
– Lásd, hogy egyesült erővel milyen nagy sziklát elemeltünk ketten! –
mondá erre a király. Hej, talán még ennél nagyobb követ is
elguríthatnánk – egyesült erővel.
A király épen akkor özvegyen maradt és gyermektelenül. Kitalálhatja a
vak is könnyen, hogy mi lehetett ez a nagy kő.
Csak a szép leány nem találta ki sehogy.
A félregurult szikla után azonban egyszerre neki zúdult a viztartó
odúban meggyült patak árja; úgy hogy a leány nem tudott átmenni a
patakon, ha nyilány ruháját össze nem akarta csatakolni. Pedig az atyja
már ugyan kiabált rá a malomgátról, hogy mért nem siet?
A király segített rajta, felvette a leányt a karjára, úgy vitte át a
patakon; még akkor is vitte, a mikor már semmi patak nem volt.
A molnár nem ismert rá a királyra: vadász urnak nézte, oly egyszerű
volt. Kérdezte tőle, hogy nem éhes-e? Leültette az asztalához, s eléje
rakott mindenféle ennivalót, a mi becsületes házától kitelt.
De a királynak csak a szeme volt éhes.
A nagy kinálgatásra azt felelte:
– Én nem szeretem a csukának csak a máját,[2] vadkannak csak a nyelvét,
szarvasnak csak a veséjét, szép leánynak csak a szivét.
– Az is a java annak! helyeslé a molnár.
– De hát van-e a leánynak szive? kérdezé a király a szép molnárleánytól.
– Van, de nem lehet rátalálni.
– Pedig én aranyat tudnék érte adni, ha megkerülne; arany koronát.
– Korona, borona, felelt rá a leány. Nehéz főkötő az! Jobb annál a
fátyolkendő.
S a leányszív csak nem került meg.
A király tovább ment.
Ezután következett az oppelni polgárleánynyal való ismeretség, Corvin
János történetének kezdete.
Néhány év mulva visszakerült Mátyás király Telkibánya környékére.
Már akkor a cseh kalandorokkal szent volt a béke. Giskra, a maga
vitézeivel, beállt mameluknak a legvaskezübb magyarhoz, s Mátyás király
a hajdani szélsőbaloldali ellenzékből alkotta meg a győzhetetlen
hatalmas «fekete sereget».
Mikor ujra meglátta a forrást, eszébe jutott a szép molnárleány.
Belátogatott az ismeretes malomba.
A vén molnár nem élt már; a malomgazdaságot vezette a hajdani első
legény. Egy rücskös, ripacsos, kancsal, ragyabunkó.
Ez volt a szép molnárleánynak a férje.
– Ugyan hogy tudtál ehez férjhez menni, a mikor engemet, a királyt,
visszautasítál? kérdé Hollós Mátyás a világszépségtől.
– Hát úgy, hogy a király akkor kérdezett, a mikor rossz napom volt, a
rücskös molnárlegény pedig akkor kérdezett, a mikor jó napom volt.
Törjék e mondás fölött a fejüket, a kik értenek hozzá. Én följegyeztem,
mint régi emléket a múltból, mely mindig ifju marad.
*
Szótár. «Két-iks repkény»: glecoma hederacea, «vaklincz»: barnapiros,
«langos haj»: hosszú, göndör, hullámos haj, «sámi»: főkötő, «levengős
tű»: rezgő tű, «vörönty»: suhancz legény, «bekelet»: ősz (kikelet:
tavasz), «öblöz»: a nap erősen süt, «mese magában»: egyes-egyedül,
«czikó»: fülke, «nyilány» ruha: vékony patyolat.
A KIS KIRÁLY BESZÉLŐ BABÁJA.
Az országa nagy volt és hatalmas, de ő maga azért nagyon kis király
volt. Össze-vissza nem volt több három esztendősnél.
Mikor a trónusba ültették, alig látszott ki a feje a bibor palástból, s
a kis fejecskéje majd elveszett a gyémántoktól ragyogó koronában. Hanem
azért királyhoz illő méltósággal fogadta a rendek hódolatát, fel tudta
emelni a királyi pálczát s helyeslő fejbólintással intett a
miniszterelnöknek, mire az kijelenté, hogy ő felsége megnyitotta az
országgyűlést, mire általános éljenzés zendült meg.
A kis király azt kiáltotta «mama! hol a mama?» Erre az országház elnöke
kimondá a rendek határozatát, hogy a király legmagasabb kivánságára az
özvegy királyné regensnőül rendeltessék a király mellé.
Akkor aztán külön udvartartást kapott a kis király: főudvarmestert,
főlovászmestert, kincstárost és egy sereg belső titkos tanácsost. A
miniszterek mindennap megjelentek előtte és referáltak neki az ország
állapotjáról, a hadseregről és a haditengerészetről, a koloniákról és a
marokkoi ügy fordulatáról. Azután jött az udvari főorvos, megirta a
hivatalos bulletint a király egészségi állapotáról a hivatalos lap
számára; csak azután jöhetett hozzá az anyja, a királyné, de annak is
elébb be kellett magát jelentetni a főudvarmester által, hogy
elfogadja-e a király?
S a kis király nagy figyelemmel hallgatta végig a miniszterek
előadásait, nem firkálta tele madarakkal az eléje tett iratokat s ha
rövid volt a miniszter előterjesztése, megajándékozta azt egy
czukedlivel, a miért is ugyancsak igyekezett minden miniszter minél
rövidebb lenni az előadásában.
Hanem aztán mikor a királyné bejött a szobába, akkor egyszerre
elfelejtette a kis király, hogy ő két világrész fölött uralkodik, eléje
szaladt, a nyakába ugrott, össze-vissza csókolta s aztán játszottak
egymással bujósdit.
Azonban ha a királynénak, a kis király anyjának magának is olyan nagy
teketóriába került a kis fiát, a királyt naponta meglátogatni, volt egy
még a királynénál is hatalmasabb asszony, a ki nem kérdezte a
főudvarmestertől, hogy szabad-e a királyhoz bemenni?
Ez az a bizonyos «fekete asszony».
Mikor valami nagy járvány dúl egy országban, azt szokták mondani: itt
van a fekete asszony!
Az előtt aztán nincs magas palota, nincs bezárt ajtó, nem állják el az
útját az alabárdos őrök. Be tudott az jutni a kis királyhoz is
kéretlenül.
A kis király nagy beteg lett. Oda hívták az ágyához az ország
leghíresebb orvosait, a csodatevő szent hölgyeket; felhordták a
templomok sekrestyéiből az ereklyéket, hogy megtartsák a drága életet,
mert ennek a kis királynak a kicsiny kezében volt az egész ország
jövendő békessége, boldogsága.
De a királyné most már nem hagyta magát a czeremóniák által
visszatartani. A mint a fia beteg lett, odarohant hozzá bejelentetlenül
és aztán ott is maradt mellette éjjel-nappal. Ő ápolta, takargatta,
itatta enyhitő szerekkel, gyügyögtette édes szavakkal, tartotta mesével
s mikor elaludt a beteg gyermek, akkor letérdelt az ágya elé s
imádkozott, míg a beteg föl nem ébredt.
Közeledett a karácsony.
Minden gyermek, még ha király is, előre örül annak, hogy mi ajándékot
hoz majd karácsony estéjén számára a Jézuska.
A királyné azzal biztatta a kis beteg királyt, hogy az ő számára hoz
majd a kis Jézuska egy olyan babát, a mely beszélni tud, elmondja
magától az egész miatyánkot.
Ezzel a kecsegtetéssel birta rá, hogy bevegye a keserű orvosságot.
És ez nem volt hiú ámítás. Van egy nagy ezermester, a ki villanyossággal
csodaműveket tud alkotni: Edisonnak hívják; ez kitalált egy olyan
furfangot, hogy a mi beszédet ember elmond, a mi zenét hangszer kiád,
azt egy vékony lemez mind híven felfogja, s ha ezt a lemezt egy arravaló
gépbe beleteszik, úgy hangzik abból a beszéd, ének vagy muzsika, mintha
egész ember, hegedű, zenekar volna benne. Ilyen babát készítettek a kis
király számára, a mit karácsony estéjén a kis Jézus nevében kellett neki
megkapni.
Csakhogy azon a napon már nagyon odáig volt a szegény kis király. Se
evett, se ivott, se nem beszélt, a szemeit is alig nyitotta már fel. Az
orvosok kifogytak minden tudományukból; erdőn, mezőn nem termett már
olyan gyógyerejű fű, a mi őt felüdítse. Kétségbe volt esve az egész
ország. A főváros népe egész éjjel az utczán sereglett a királyi palota
kapujában, lesve a hírt a beteg királyról.
Ilyen volt a karácsony estéje.
Megjött a beszélő baba. A királyné maga vitte azt oda a beteg fiának; a
kezébe tette: itt van a beszélő baba.
Megnyomták a rejtett gépet. A baba elkezdte mondani: «Mi atyánk, ki vagy
a mennyekben», végig is elmondta. Máskor a kis király, ha a miatyánkot
hallotta elmondatni, mindjárt összetette a kezét s utána mondta; most
meg sem mozdultak az ajkai, a kezeit sem tette össze, nem is látszott az
arczán semmi öröm a csodás baba láttára; lehunyta a szemeit és kiejté a
játékot a kezéből.
Az orvosok összedugták a fejeiket s diákul kezdtek el beszélni. Rossz
jel! Mikor már az orvosok diákul beszélnek egymással, már akkor nincs
segítség a földön.
Ekkor valami hangos gyermeksírás hangzott át az ünnepélyes csenden. A
sírás a külső termekből jött.
Ki bátorkodik a királyi palota ünnepélyes csendjét ilyen erőszakos
zajjal megháborítani!
– Ne bántsátok! mondá a királyné. Az árvaház apró szentei vannak
odakünn. Minden karácsonyestén ajándékot szoktam közöttük kiosztani. Ma
is feljöttek. Kinézek magam, miért sír valamelyik.
A királyné kiment az előterembe, hol szokás szerint fel volt állítva a
pompás karácsonyfa az árvagyermekek számára.
Egy kis pisze apróság ott bömbölt a karácsonfa mellett, a két öklével
törülve a könnyező szemeit.
– Miért sírsz kicsikém? kérdezé tőle a királyné.
– Hát mikor nekem nem hozott a Jézuska semmi karácsonyfiát.
Az bizony megesett. Több volt a gyerek, mint a nekik szánt ajándék; a
legkisebbnek nem maradt semmi.
– No ne sírj! Majd neked is hoz a Jézuska valamit.
Azzal visszament a kis király szobájába a királyné, s a beszélő babát, a
mit a beteg kiejtett a kezéből, felvette és kivitte a hoppon maradt
árvácska számára.
És aztán elnézte, hogy ugrál, tánczol, kaczag és kiabál a boldoggá tett
kicsike örömében; mikor pedig egyszer a csodababa megszólal és elkezdi:
«Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!» akkor egyszerre térdre esik a kis fiú
s a többi árva gyerek is mind letérdepel, s kezeiket összetéve halkan
mormogják utána az imádságot.
Odakünn a palota kápolna tornyában megszólalt a lélekharang: a haldokló
kis király lelkiüdvéért.
A királyné visszatért a beteg kis király szobájába.
Már akkor nem volt ott senki más, csak egy imádkozó apácza. Az orvosok
lemondtak a betegről s elosontak a hátulsó ajtón.
A kis király ott feküdt, behunyt szemekkel az ágyán, alig pihegett már.
Az anyja a nevét susogta, azt sem hallotta már többé.
S a mint a legelső hajnalsugár, mint egy fényes aranypászma beszürődött
a szines ablaküveg karimáján keresztűl, odavilágítva a kis király
arczára, a királynénak úgy tetszett, mintha ez arcz egyszerre kipirulna.
– Gyermekem! Fiacskám! suttogá a királyné.
S erre a hangra egyszerre felnyította a szemeit a kis király. Nem halál
volt az, hanem álom, életadó édes álom, a mi őt elringatta. Felugrott
magától fektéből s azt kérdé nagy vidám fenhangon:
– Hát hol van az a beszélő baba, a mit a Jézuska hozott? Hadd játszszam
vele!
– Itt van, itt van! Te magad vagy az! Kiáltá zokogó örömmel a királyné,
csókjaival árasztva el a halálból visszatért gyermekét, szeme világát.
A fekete asszony eltávozott, a kis király meggyógyult.
És az egész nép azt beszéli, hogy a miért a királyné odaajándékozta az
árvagyereknek a kis király beszélő babáját, cserében a Jézuska
visszaajándékozta a királynénak az ő beszélő babáját.
S a mit a nép mond: az igaz.
A LEAOTUNGI EMBERKÉK.
Csia Csingi császár tizenhét esztendős volt, a mikor atyja halálával a
nagy khinai birodalom trónjára lépett.
Az a szokás Khinában, hogy a koronával együtt mindjárt feleséget is
adnak az új császárnak, azt pedig az anyja, az özvegy császárné
választja ki a számára a birodalom háromszáz legszebb hajadona közül, a
kiket Pekingbe minden tartományból felküldenek.
Csia Csingi azt mondá: «Soha se fáraszszátok azokat a leánykákat, majd
választok én magamnak feleséget a magam tetszésére.»
Nagy felháborodást keltett az ifjú császárnak ez a nyilatkozata az egész
udvarnál. Szokatlan az, hogy a khinai császárnak saját akarata legyen,
hogy az a saját szemével akarjon nézni, a saját fejével gondolkozni s a
saját kezével utána nyulni valaminek: ha mindjárt egy szép lánynak a
keze legyen is az a valami.
Az anyakirályné azt mondá a mandarinoknak: «rá kell hagyni! Meglássuk,
hogyan kezd hozzá, hogy ő maga válaszszon magának feleséget.»
Csia Csingi pedig életrevaló fiú volt – khinai császár létére.