JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XCIII. KÖTET
MESÉK ÉS REGÉK
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1898
MESÉK ÉS REGÉK
IRTA
JÓKAI MÓR
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1898
MESÉK ÉS REGÉK
ÁLMODÁD.
(Rege az özönviz előtti korból.)
Álmodád volt a neve Noé ősünk legifjabb és legkedvesebb unokaleányának.
A szó héber eredetű; de a mit magyarul jelent, az világít végig ezen az
egész történeten: Álmodád.
Álmodád még az elmult világban született. Ifjú szűz volt még, mikor a
nagy világromlás bekövetkezett. És még most is az; ifjú és szűz, és még
most is él e földön, és még most is Álmodád-nak híjjuk őt. Hogy hol él
és miként él, azt majd elmondja e rege.
Más föld, más ég, más világ volt az özönvíz előtti korban, mint most.
A föld gőzköre négyszerte nagyobb volt a mostaninál. Már éjfélben
elkezdődött a hajnal s délben az alkonyfény, az ég szine folyvást a
bibor, lángvörös és rózsaszín között váltakozott, – kék eget nem láttak
soha; se csillagot nem láttak ragyogni az égen. E sürű légkörön át a nap
úgy tünt fel, a hogy most felkelőben szoktuk látni, mint egy sugártalan
izzó nagy teke. A hold nem külömbözött a naptól, az is olyan veres
gömbnek látszott s holdfertály, holdujság, félhold nem volt soha, mert a
százszorozott fényű föld ragyogása ennek a drabantjának a naptól
elfordult oldalát is bevilágította folyvást.
Felhő sem járt az égen soha, nem volt szél. Nem hullott eső, nem
czikázott a villám az égen; nem zengett a mennydörgés, örökké derült idő
volt, örökké meleg, a föld felszine még nagyobbrészt tenger és mocsár s
az mind átforralva a földkebel belső tüzétől. Ha a bányák fenekére
lemegyünk, ott érezzük most is ezt a meleget; ez az ősvilág hőmérséke.
Aztán nem voltak időszakok. Tél nem volt soha. Tavasz, nyár és ősz
egymással összevegyült; folyvást új virág és érett gyümölcs a fákon és
örökzöld lombozat. Nem volt se nap, se hónap, se esztendő.
De a lelkes állat, az ember, mégis tartott valami időszámlálást. Egyik
aratástól a másikig. S az árpa négyszer adott aratást egy csillagászati
év alatt az örök melegben. Tehát három hónap volt egy esztendő. Ez
világosítja fel, miért házasodtak az ősemberek nyolczvan éves korukban,
választva maguknak a hatvan éves hajadonok közül élettársat. Az új
kenyér volt az új esztendő.
S minő csodálatos növényzete volt az őstermékenységű földnek! Fák, a
melyeket ma csak megkövesülve, kőszénné válva találunk. A páfrányfa töve
egy óriási hagyma, szára egy pálmafa; a zsurlófa üres, hengerded szár,
hegyében gerezdes mákbuzogánynyal; a gyűrűfa csupa levélkoszorús
czikkelyekből összetákolva; a lagymatagfa egy csodabokor, ember deréknyi
vastagságú macskafarkakból; a fészekfa fenyőmagasságú növény, tetején
nagy kerek fészekkel, minő a napraforgó virága; azután a szamóczafa,
melynek lehajló ágai nehéz dobozoktól görnyednek; egy-egy szamócza
mindegyik doboz, csakhogy dinnyenagyságú. És ez ősvilági növényzet
között a mai világ minden csodás növényzete; a pálmák százféle faja,
fák, miknek belseje liszt, veleje viasz, gyümölcse olaj, virága
mézkehely; a kész czipókat termő kenyérfa, a pizang, a fűszerfahéj, az
édes gyümölcsű banaán; illatot gerjesztő, virággal pompázó, édes itallal
kináló fák. Csodatölgyek, miknek minden levele könyezik s az alatta élő
növényeket folyvást harmattal öntözi. Aztán a növényvilág ördögei: a
méregfák, miknek kigőzölgése elkábít, gyümölcse megöl; tövises
szörnyetegek; növénycsodák, miknek virágkelyhe lepkéket, méheket
csalogat magához s azokat megeszi. S mind e növényóriások csoporttal
nőnek ki a földből, mint a pázsit, mint a nád, össze-vissza szőve erős
folyondárok indáival, meglepve gyöngytermő, pillangókat utánzó élődi
virágokkal; – míg alattuk, a hová világosság nem jut el soha, a lopva
tenyésző gombák és moszatok világa élődik. Itt van egyedül éjszaka és
sötétség – az erdők mélyében.
S az ős állatvilág is méltó volt az ős növényvilághoz. Vastag
pánczélbőrű szörnyek, szarvakká megnőtt agyarakkal állkapcsaikban,
mikkel a sudárfát gyökerestől kitépik; iszonyú termettel, mely utat tör
az őserdő gesztjein keresztül, valamennyi között a legnagyobb óriás a
Mammuth. Kétszerte nagyobb, mint a mai világ elefántja. Fölséges
alakját, homlokától kezdve végig, tömött hullámzó sörény borítja.
Fölfelé görbült agyara nem öldöklésre termett, hanem hogy azzal a magas
fenyőfák ágait letépje, a miket roppant nagy fogaival megőröl. Ez az ő
legelője.
A mocsárvilágban még ott élnek egy régibb özönvíz előtti világ
hátramaradt lakói, a sokfogú pikkelyes szörnyek; a paizsfedővel védett
teknönczök, miknek hosszú farka verekedő fegyver; a repülő gyíkok és
vizi denevérek, melyeknek életfeladata az, hogy egymást kiirtsák. Ezek
már új ivadékot nem költenek.
Ebben az óriások világában az «ember» nem király még, hanem csak
trónkövetelő.
Az ősembernek két hatalmas tehetséget adott a teremtő: azt, hogy tudott
beszélni az Istennel és tudott beszélni az állatokkal.
Az ősállatok is megértették azt, a mit az ősember beszélt hozzájuk s az
ember is megértette az állatok szavát. Ha az embernek útja volt a
rengetegen keresztül, a mammuthtal beszélt s az előre ment utat gázolni
a számára. Az ősember nem ölt állatot. Gyümölcscsel és növénynyel élt;
az «Úr» a kenyeret rendelte eledeleül. Az állatot az irhájáért sem ölte
meg. Öltönyét az Isten készíté s az nem lehetett egyébből, mint
selyemből. Ez a fonál az, melyet az Isten maga készíttet az ő
fonóleányaival, a selyembogarakkal s megszövet az ő takácslegényeivel, a
pókokkal. Őseink selyemben jártak.
Hanem már a második ivadéknál megoszlott a nagy istenadomány: az
Istennel és az állatokkal való beszélgetés. Kain az állatokkal szeretett
inkább beszélni. Azoknak az indulatjait tanulta el. Testvérét, Ábelt
agyonüté azon való haragjában, hogy ő az ikerhugát nem akarta hozzáadni
feleségül.
Tehát az állatoktól tanulta el azoknak szerelmét és haragját.
E miatt aztán az Isten kérdőre fogta Kaint, mely alkalommal
ősnagybátyánk az Úrral való szóváltásban fölöttébb neveletlen ficzkónak
mutatta ki magát. Arra a kérdésére az Úrnak: «hol van Ábel?» azt
felelte: «Hát őrzője vagyok én az én atyámfiának?» Ezért aztán el is
kergette őt az Úr, megátkozva azt a földet, a melyen Kain és az ő
ivadékai bujdosni fognak.
Az átok így szólt: «ne teremjen a föld gyümölcsöt a te számodra sehol!»
Kain és ivadékai megint tanultak valamit az állatoktól: a húsevést.
Elébb az állatokat falták fel, azután egymást. Emberölő fajzat lett
belőlük. Tubalkain feltalálta a fegyverkovácsolást, Jubal pedig a
szájnélküli beszédet, a lantverést, s a karddal és lanttal kezükben
hirdették a gyilkosságot és a szerelmet, mint a két uralkodó földi
erényt.
Csak a harmadik testvér Seth utódai maradtak meg az isteni adománynál:
ennek az utódja volt Noé.
Még ő és az ő ivadéka tudott beszélni Istennel és az állatokkal.
Éj és nap között nem levén külömbség, az emberek nem tértek esténkint
nyugalomra; hanem a midőn meglepett közülök valakit az a vágy, hogy a
földi életet elhagyja s visszatérjen az égbe, a honnan eljött: akkor
lefeküvék a sátorában s meghagyta, hogy fel ne költsék és azután ott
feküdt elrejtőzve hosszú időkön keresztül, úgy, hogy azalatt a
polyvából, mely fekhelyét képezte, kalászos fű borult föléje s az
álomhozó pipacs ott virágzott a feje körül, mikor ismét fölébredt.
Virágkeléstől virágnyilásig eltartott az álom.
S az álom gyorsan röpít.
Most is olyan sietve tudunk városról-városra szökellni, mikor álmodunk.
Messze földön járva, egy hosszú lélegzet alatt hazarepülünk; egy percz
alatt egy egész nap története folyik le előttünk; megálmodjuk a
holnapot, a jövő hét eseményeit; de ez mind csak tipegés az ősember
álom-szárnyalásához képest. Ők a közel csillagokig el tudtak repülni, a
hol életelőtti ismerőseik laktak; magasabb lények, a nefitimek, a kik
eléjük jöttek fele úton. Ezek még nem szállhattak le a földre, mert
lényük oly finom, hogy arra nézve a föld gőzköre áttörhetlen réteget
képez; tovasiklanak rajta, mint az emberek a befagyott víz fölött. E
légkörön a földlakó léleknek kell hozzájuk keresztül törni, mint a
buboréknak a víztömegen keresztül. Ha aztán a földi gőzkörön áttörve az
emberlélek és a csillaglakó összetalálkozik, akkor repülnek egyesülten a
nagy világürön keresztül az ismerős csillag felé.
S a mint a föld gőzkörét elhagyja a lélek, ott nincs többé ránézve
«idő». Az egész jövendő egy mozdulatlan percz. Buzakikeléstől
buzamegérésig eltart a repülés a veres csillagzatig, a melynek a neve a
csillagászok előtt «Mars», és onnét vissza a földre. És már akkor
tudják, hogy mi történik a ködös csillagzaton, a minek neve «Föld»,
azalatt, a míg az egyszer megteszi a körforgását a nappályán; a mely egy
esztendőt jelez. A visszatért álmodó elmondhatja azt az idelenn
lakóknak. Ez a jövendőlátás.
És ha van egy hatalmasabb angyala a földlakónak, a kinek a hazája a nap:
az elviszi őt magával a nap birodalmáig. A szellemek nem égnek meg a
tűzben. És akkor megtudja azt, hogy mi történik a napban s midőn
visszatér ismét a földre, azalatt egy æon (öt év) elmult: és a fölébredő
százhúsz esztendő történetét tudja a jövendőből.
Ilyen kiválasztott alak volt «Álmodád».
– – – – – – – – – – – –
– «Megbántam, hogy teremtém az embert!» monda az Úr.
Rettenetes mondás!
Hogy az Isten megbánja, a mit tett!
Megbánja azt, hogy embert teremtett, az alkotás tökélyét!
Ha egy medvének a fejére koronát tesznek is, ez azért csak állat marad;
de ha egy embernek a koponyáját a föld alól kiveszik is, annak még akkor
is «úr» a neve. Ez a remeke a teremtő hatalomnak.
S az ősember ezt is el tudta rontani.
Az egyik faj már az újszülött fejét összenyomta, hogy gömbölyű koponyát
csináljon belőle, a másik pedig hosszúra nyomta azt. Az egyiknek a neve
volt gömbölyűfejű, a másiké hosszúfejű. S ez a kettő úgy gyűlölte
egymást, mint egyik dúvad a másikat. Mind a kettő félt egymástól; az
egyik féltében czölöpöket vert a tó vizébe, azokra rakta a
tuskóhajlékát, a másik a barlangokat kereste menedékül. Lettek vízben
lakó és föld alatt lakó emberek; pajtásai a hódnak és a barlangi
medvének.
Egyszer aztán a gömbölyű fejüek és a hosszúfejüek békét kötöttek
egymással, s a ki legokosabb volt közöttük, így szólt a másikhoz:
– Ugyan minek pusztítjuk mi egymást? Mikor odafenn északon lakik egy
harmadik atyafi, a ki békességben él és szaporodik: a Seth testvér népe.
A mi férfiaink szívósak, csontosak; leányaink fekete bőrüek, boglyasok
és nagyszájuak; a Seth-ivadék férfiai pedig lágyak és jószivüek, a
leányaik piros arczuak, fehérbőrüek és aranyhajuak. Menjünk: osztozzunk
meg rajtuk!
A Kain-ivadéknak volt fegyvere, a Seth-nemzetség pedig egészen
fegyvertelen volt, mint a ki békében élt önmagával és az egész
állatvilággal, a ki megtartotta magában az «igaz embert».
Senki sem védhette meg az igaz embert; egyedül az Úr.
Százhúsz esztendőt engedett az Úr az elkorcsosult fajnak a megtérésre. S
midőn újra visszatekinte a földre, úgy látta, hogy az ember minden utat
megfertőztetett a földön, a merre járt.
Csak az északon lakó Nóé családja maradt meg annak, a minek az Úr
teremté.
Legszebb, legkedvesebb leánya volt a Nóé-ivadéknak az aranyhajú Álmodád.
Termete oly lengő, hogy a fű meg nem görbül a nyomán, a merre jár. Olyan
jó szivű, hogy ha egy pókhálót talált az útban, megfordult és kikerülte
azt, hogy szét ne szakítsa a jámbor állatnak a művét, a mi annak annyi
munkájába került. Olyan varázshatalma volt az állatok fölött is, hogy a
midőn a barlangi hyénával találkozott az erdőn, mely az anyjától
elrabolt gödölyét vitte a szájában, kezének egy intésére a fenevad
elbocsátá a gödölyét és futni hagyta. A mezőn az énekes madarak
leszálltak a vállára s ottan vették át az üzenetét s vitték fel azt a
magasba csicseregve, ott átadták a légben keringő sasnak, mely vitte azt
még magasabbra, a hol a levegőég véget ér.
Mert ott lakott Álmodádnak a szerelmese: Azrael.
E földön hasztalan epedett utána halandó ifjú, akár a Magog, akár az
Askhénáz, akár a Thogárma-ivadékból. Álmodád a Nephitimnek volt
eljegyezve. Még születése előtt. S az ősembernek meg volt adva, hogy
születése előtti életére is visszaemlékezzék.
Egyszer azt mondá Álmodád a leánytársainak:
– Ismét fázom, ismét reszketek, mintha hideg kigyók ölelgetnének.
Szomjat, éhséget nem érzek. Szemem elvakul, fülem megsiketül; mégis
látok, mégis hallok; de nem azt, mi előttem áll, de nem azt, mit hozzám
szólnak. Túlvilági szó hivogat engem. Vessetek nekem ágyat a terebélyes
harmatfa alatt jó lágy polyvából és fektessetek arra. Takarjátok be az
arczomat pókszőtte fátyollal; zárjátok le szemeimet és ajkaimat
méhgyűjtötte szűz sejt viaszával, a hajammal borítsátok be a termetemet.
És aztán hagyjatok aludnom, a míg fölébredek. Körülöttem hintsétek el a
napfű[1] magját. Mikor az ki fog virágozni, annak az illatától én
fölébredek. Mert a virágnak a lelke az illat. S minden ember lelkének
van egy választott virágja, a melynek az illatával szerelmes. Az én
virágom a napfű.
A hajadonok úgy tettek, a hogy Álmodád mondta nekik: lefekteték őt a
harmatfa alá, melynek levelei egyre hullatják könyeiket; ezért a
lantverők úgy is híjják ezt, hogy «özvegyasszony fája», – meg «távollevő
szeretők fájának.»
A mint a testi szem lezárul, a lélek megszabadul porhüvelyétől és
repülni kezd; száll fölfelé a magasba. És lát, nem úgy, a hogy a szem
szokott látni: kicsinynek a távollevőt, hanem mindent úgy, mintha közel
volna. Átrepül az emberlakta vidéken, lát jönni és eltünni
tartományokat, miket egész széltében sürű erdők lombozata takar, csak a
kanyargó folyamok, mik az ég fényétől vérveresek, törik szakaszokra a
tájat. Útjába vetődnek a kamcsatkai félsziget s az alaskai szigetcsoport
tűzhányó hegyei; letekint a kürtőiken át a föld mélységes kebelébe s
látja ott az örök tüzet tombolni. S aztán eléje jön az örök jég
birodalma, az éjsark. Élő szemei sohasem láttak ehhez hasonlót; a hol az
ő hazája van, ott örök nyár honol. De a lélek meg tudja azt nevezni. Ez
a jegek világa; a mit napsugár soha el nem olvaszt, meleg tenger soha
fel nem enyhít. E csodaalkotású jégtömegek, megannyi óriási oltárok,
miket a «Semmiség»-nek teremtett a «halál». Hegyek, diadalkapuk,
templomomladékok átlátszó jégtömegből; az egész néma világot
rózsaszinűre festi az ég s csak az árnyékok maradnak sötétkékek. Fenn a
magasban, mint egy lángkoszorú lobog a titokzatos északfény. Percz mulva
már maga körül látja e lángkoszorút a lélek; kiszabadult a földi
légkörből. És ott, e felséges lángudvarban, a sugárok özönének
közepette, várja őt az ő szerelmese Azrael. Egy alak csupa fényből,
melyen keresztülragyognak a sötétkék mennyboltozat csillagai.
A gyönyör, melyet két szellem egymás ölelésében érez, hasonló egy jó
tett emlékéhez.
Azraelnak szárnyai vannak, a melyeknek egy suhanása őt az ég egyik
sarkától a másikig elviszi; de kedvese még csak álomjáró lélek, a kit
terhel az életben hátrahagyott portest odalenn a földön; – őt csak a
világot alkotó erők vihetik az ég felé. Gyorsan fut a villám, gyorsabban
a fény; de gyorsabb mindannyinál az a «szó», mely Isten elé törekszik; –
a hálaadó zsolozsma, melyet a patriarcha alvó háznépe fölött elénekel; s
a pacsirta éneke a levegőben; az özvegy asszony sírása, ki védelmet
esdekel; s a méh zöngése, ki a pók hálójában vergődik; a hazájáért vérző
hős jajkiáltása; s az elrabolt kölykeit kereső oroszlán ordítása a
pusztában – mind mind egyformán ő eléje siet; e hangok összesége olyan,
mint a tengeren futó szél, mely folyton jő, viszi a hajót, de vele nem
marad: előre siet. Ez a földről feltörekvő zengés ragadta fölfelé
Álmodádot ölelő kedvesével együtt.
A föld hátramaradt alattuk. Álmodád láthatta a csodát, hogy lesz abból a
világból, a melyet ő elhagyott, először egy végtelen nagyságú kerek tál,
aztán egy gőzbe burkolt gömb: sötétkék foltok rajta a tengerek, zöldek
az erdők és mezők, csillámló erek a folyamok, világító pontok a
tűzhányók; egyik sarka fölött fénykoszorú, azaz északi hajnal, s a
mennyi tért az befoglal, az ott ezen a gömbön vakító fehérség: az az
éjsark, a jegek országa.
És aztán egyre távolabb, távolabb hanyatlik alá a zöld fényben ragyogó
planéta; szemmel lehet látni, a mint forog saját tengelye körül; gyorsan
forog! Egy földi nap egy percz az égben. S forgása közben ívkört fut
meg, az útjával ellenkező oldalán hosszú fényfarkat hagyva maga után,
mely páráinak finomult tömegéből támad.
S a szellemek repülése egyre tart föl a nap fölé. Már közeledik a
szomszéd csillag, hová Azrael kedvesét el akarja vezetni. Az a csillag,
a hol nem uralkodik más, mint a szerelem; az a csillag, mely a föld
közelében olyan, mint a félhold; az egyik oldala sötét, de azzal a
féloldalával fényesebb tünemény valamennyi égen bujdosónál: a
hajnalcsillag.
S a hogy ez a csillag közeledik feléjük, épen úgy lesz a nap tányéra is
egyre nagyobbá Álmodád előtt. Azrael elmondja neki, hogy mik azok a
sötét foltok ott abban a lángmezőben s azok a tűzoszlopok, a mik a
napkorong szélén kigyuladnak.
Egyszer aztán egy olyan kilövellő tűzoszlop elszakad a nap testétől s
bevágtat a nagy vilagürbe. Gomolyogva hömpölygeti össze lángtömegét,
mint egy forgó tűzkerék, s hosszú fényuszályt vontat maga után. A
napanya egy üstökös csillagot szült.
Minden planétája az égnek reszket, a midőn ennek a közeledését megérzi.
Ez valamennyinek át fogja szelni a pályakörét. S a nap leánya még csupa
láng! Még nem hütötte le a világür hidege. A kit ez megcsókol, az vele
együtt ég el.
Álmodád látta a tűzcsillagot a föld felé közeledni. De az nem ütközött
bele a földtekébe, csak az északi sarka előtt haladt el. Ott a föld
vonzereje félretéríté az útjából. De az üstökös futó ereje hatalmasabb
volt. Magával ragadta azt az egész fényuszályt, a mi a földet követé; a
föld légkörének felső rétegeit elhurczolta magával. S a föld fényes
csillaga, légköre nagytömegétől megfosztva, egyszerre kék színűvé lett
az eddigi zöld helyett s az éj sarkán levő fehérség elmult róla, a
jéghegyek megolvadtak a mellette elhaladó lánggolyó hevétől.
Odalenn az itélet napja volt!
Mint a vihar szállt az égen át a földről jövő «szózat». Egy haldokló
mindenség szava. Ragadta Álmodádot és kedvesét magával.
– Mindjárt az én csillagomban leszünk, – suttogá Azrael.
És a viharzúgás közűl felismert Álmodád egy hangot.
– Anyám kiáltását hallom; engem hív! Vigy vissza a földre.
S az ellen a szó ellen nem volt Azraelnek hatalma.
A minden erők erője, az a hatalom, mely az istenség kezét meg meri
ragadni s felveszi a küzdelmet a teremtő és a halál ellen: – az az
anyaszeretet.
A végtelen mindenségből hangzott az Úr szava az ő angyalához:
«Engedelmeskedjél! az anya hiv!»
Azrael a szárnycsapásával egyik csillagtól a másikig repült. S
visszavitte a földre kedvesét.
Álmodád az anyja karjai közt ébredt fel. Leánytársai ébresztő dalt
énekeltek fölötte. Körüle a napfű kunkora virágai illatoztak. Fenn a
nagy vilagürben egy év tölt be, idelenn egy virágnyilás hava.
Álmodádot, új életre térve, az anyja megfüröszté illatos balzsamokban, a
haját megkente nárdus olajjal, tejet és ámbrát itatott vele, a mitől
annak ismét visszatért az ereje és a beszélő tehetsége.
A hajadonok felvették őt a vállaikra, odavitték a dédanyja sátorába. Ott
valának Noé ős, és az ő fiai és unokái, s ezek között Álmodád
legkedvesebb három bátyja: «Hazavár» «Uráll» és «Jóbáb». (Milyen jó
ősmagyar nevek!)
És ezek előtt elmondá Álmodád, a mit az «Úr» izen általa az ember
fiainak.
Megbánta az Úr, hogy teremté az embert, és minden e világon élő
állatokat.
El fogja törülni mind az egész világot, mely meg van fertőztetve az
emberek által.
Özönvizet és égszakadást fog bocsátani a földre.
A jéghegyek megolvadnak és tengert öntenek az álló földre. Se erdők, se
hegyek útjokat nem állják.
Az ég csatornái megnyilnak és negyven nap negyven éjjel fog szakadni a
zápor a földre, míg a vizek a hegyek tetejéig elérnek.
De a te családoddal szövetséget köt az Úr, Noé, s átvezet az új világba,
melyet a réginek a temetője fölött fog emelni; mert ti az Úr szavára
hallgattok s az ő parancsolatait követitek.
Készíts a te családod számára egy nagy bárkát Gófer-fából, olyan nagyot,
hogy abban minden nemzetséged elférjen. És rajtad kívül mindazok az
állatok, a melyek méltók arra, hogy egy új világot megnépesítsenek. A
bárkában sok hajlékot csinálj és öntsd be azt kívül és belül szurokkal.
És aztán gyűjts össze annyi eleséget, a mennyi negyven napig a te
népednek és valamennyi állatnak elég legyen.
Ezt parancsolja az Úr!
Nagy zúgolódás támadt erre Noénak a fiai között.
Legelsőnek szólalt meg Khám, a fekete képű, a minden szerecsenek leendő
törzsapja.
– Könnyű az Úrnak parancsolatokat osztani onnan a mennyországból! De mi
szegény halandók, hogy fogadjuk azt meg? Az öregapám se látott bárkát
soha. Aztán meg Gófer-fából készítsűk azt el! Hiszen egy Gófer-fát hat
ember át nem ér öllel. A míg mi egyet rézfejszéinkkel kivágunk, négyszer
lehámlik tenyerünkről a bőr.
Utána Sem vette fel a szót, a nagy spekuláns, a semiták őse.
– Fölteszem, hogy el tudjuk készíteni a bárkát; hisz a mai technika
előhaladott állása mellett semmi sem kivihetetlen, de hogy szerezzük be
az egész emberi nemzetség, meg még azon felül az összes állatvilág
számára az egész özönvíz tartamára megkivántató élelmiszert? A
húsevőknek hús kell, a magevőknek mag kell, fűevőknek széna kell! Ide
nem elég a bárka, ahhoz még egy élelmezési flotta is szükséges. Hol
kapunk erre vállalkozót, a ki a pénzét koczkáztatja?
Utoljára emelt szót a bölcs Jáfet, az európai népfajok ősapja.
Ez a diplomaciai nehézségek szempontjából fogta fel a bonyolódott
kérdést: nemzetközi álláspontra helyezte magát.
– Én nem vonom kétségbe, hogy a nagy bárkát is elkészíthetjük
Gófer-fából, s meg is rakhatjuk annyi élelmiszerrel, a mi annak a lakóit
az egész özönvíz lefolyása alatt, mérsékelt adagokban kiszolgáltatva,
szűken eltartja; – ámde ki vállalkozik arra a feladatra, hogy annyi
különféle fajú, nyelvű, természetű vad és szelid állatokat egy bárkába
összegyűjtsön? Tudok-e én egy oroszlánt a fülénél fogva idehozni? vagy
el tudom-e én fogni az őzet, meg a nyulat az erdőn? Hallgatnak-e az én
hivásomra a sasok, meg a vadludak, a kik az égen repülnek? vagy a
kigyók, a kik a barlangokban laknak? És végtére, ha ékes rábeszélő
szavakkal rá tudnám is őket venni, hogy egy ilyen általános
békekongresszusra a követeiket ide küldjék a mi bárkánkba, miféle
varázshatalommal tudnám én azt megakadályozni, hogy az egy bárkába
került oroszlán meg ne egye az őzet, az óriás kigyó pedig le ne nyelje a
vadludat, mikor ők megéheznek?
Noé apó, a gyűlés elnöke, rábólintott a fejével.
– Ez bizony nagyon megfontolandó dolog.
Hanem Álmodád megdicsőült arczczal mondá mindezekre:
– A kinek az «Úr» parancsot ád, annak segítséget is ád, hogy azt
végrehajthassa.
Erre az elnök Noé apó kimondá a határozatot.
E szerint várni fogunk az Úr segítségére.
Nem soká kellett várniok.
Az égen megjelent már az új teremtés csodája, a napból kiszakadt
üstökös: olyan volt, mint egy körben forgó tűzkerék, négy üstöke
félredülten fogta körűl, napról-napra nagyobbodott, a mint a földhöz
közelebb jött.
A föld maga is reszketett, indulások rázkódtaták meg az álló földet, s
tánczra indíták a tengereket.
A föld remegése átszállt a rajta lakókra. A vízben lakó szörnyek
kijöttek a szárazföldre, s az egymással harczban élő állatok összebujtak
az erdők mélyébe. Csutorafejű és tekefejű emberek abba hagyták a
testvérgyilkos harczot s elbujtak a barlangok mélyébe, vitássá téve a
földalatti menedéket az ősmedvének és hiénának. A felriadt mammuthok
serege pedig elhagyva addigi örökzöld berkeit az Indus és Eufrat
partjain, futott egy tömegbe verődve az északi tájak felé.
Noé és nemzetsége hallotta a rémséges bömbölést napokon át, melyet a
futó óriás csorda támasztott, útat törve az őserdőkön keresztül. E
négyszáz mázsás koloszszok előtt dültek a szálfák, mint a nádberek, s
lábaik alatt recsegett az égbenyult fenyőszál, mint a targally. Mikor
keresztülvonult a szörnyek tábora a tartományon, (elfutottak azok a
szibériai Mammuth-szigetekig) nyomukban ott maradt a sok ledöntött
szálfa. A mit Noé ivadékai meg nem győztek volna egy esztendő alatt, azt
a mammuthok elvégezték egy rohanással. Ott volt a sok góferfa ledöntve,
Noé cselédjeinek csak össze kellett azokat hordani, egymáshoz kötözni
szivós folyondárokkal, a nehezebbeket alúl fenéknek rakva, a
könnyebbeket kétfelől egymásnak döntve, tető gyanánt, s a
legvékonyabbakból padlásokat, eszterhéjakat rekesztve a tető belsejében.
Mások az alatt a szurkot főzték a lúczfákból s nagy ökörfark pamacsokkal
kenték be vele a faalkotmány oldalait. Olyan nagy bárka készült el, mely
képes volt befogadni minden embert és állatpárt az Úr parancsa szerint.
Hát élelmi szert ki fog ezeknek adni annyi időkig?
Az ember meg tudta érteni, a mit az «Úr» beszélt, s a mit az állatok
beszéltek.
Egy napon Álmodád észrevevé, hogy az óriás behemoth (víziló) előjön a
posványokból, a miknek mélyében van rejtett tanyája, s öblös nagy
szájában hoz egy roppant kévét, a mennyi bele fér, a nyakán pedig hozza
a fiát s baktat vele fel a hegytetőre; ott leteszi a kévét is, meg a
fiát is, s aztán fut vissza a mocsárba s ismét új kévét hoz magával, azt
mind halomra rakja. Így tesznek a többi behemothok is: költöznek a régi
szállásról, s ellátják magukat eleséggel.
Álmodád azt mondá a bátyjának, Hazavárnak: «Eredj, hozz ide abból a
növényből, a mit a behemoth hord az új álomtanyájára».
Hazavár szomorúan tért vissza az elhozott növénynyel.
– Ez nem embernek való táplálék: ez az «enzéte». Ismeri azt minden ember
és ott hagyja, a hol találta; gyümölcse izetlen, a szaga émelyitő, a
magja kemény: belűl keserű méreg.
– De mintha a szárában volna az éltető erő, – mondá Álmodád, s lefosztva
az «enzéte» száráról a leveleket és a külső háncsot, fölfedezte annak a
belében azt az édes torzsát, mely olyan tápláló, mint a kenyér. Még maig
is egész népeknek az egyedüli kenyere.
– És ezzel fedve volt az egész mocsárpart: csak le kellett aratni.
Álmodád szavára aztán bátyjai nagy kévéket kötözének az enzéte
száraiból, s azokkal tele rakták a bárka oldalait, egész fel a tetőig s
ott a legfelső sort a bugáiknál fogva egymáshoz kötözték. A torzsája
kenyér lesz a kenyérevőknek, a szárából, leveléből szüleség lesz a
kérőzők számára, s az egész tető védelműl szolgál a bekövetkező záporok
és zegernyék ellen.
– Ime az «Úr», midőn parancsot oszt, segítséget is ád hozzá.
Megszólaltatja az állatokat s azoktól küld tanulságot az embernek, –
mondá Álmodád a bátyjainak.
– Hát magának az Úrnak mikor halljuk meg a szózatát? – kérdezé a
legifjabb bátya, Jóbáb.
– Meghallod azt nemsokára, Jóbáb; csak azután a szíved is elég erős
legyen az ő beszédét elviselni.
A rémes tűzgolyó már közel járt az éjsarkhoz, félkerekét már a látóhatár
takarta. Olyan volt, mintha belesülyedt volna a földbe.
És jött az «Úr» szava: először mint zugó szél, mely előtt a sudár fák
alázatosan hajtogatják koronáikat a földig, s az ég madarai seregestűl
riadnak előle. Végig zúg az emberek feje fölött, mint egy rémtábor;
nyomában sárga kénkő, véreső, hulló békák és szárnyas bogarak özönlenek
a földre. Az ember hallja e szót s reszketve burkolja magát gyapjú
palástjába. Fázik. Ismeretlen érzés az ősvilágban, a hol még a föld maga
is meleg volt.
S ugyanakkor, a midőn a szélzúgás megindult, feltámadt a nyugati
látóhatáron egy új csodatünemény, minőt még szem nem látott soha; – egy
felhő.
Felséges alak, a ki önmagát teremti odafenn az égen: palástja sötétkék,
lángaranynyal szegélyezve, arczulatja vakító fehér, folyvást változó;
majd új alakot, új viseletet ölt: az alkonyodó naptól bibor, skarlát és
rózsaszín vetekedik egymással a felhők kárpitján elöntve, mely egyre
jobban terjed, felséges pompájával elfoglalva a látóhatárt napnyugaton.
Aztán eltakarja a napot s beborítja a mennyboltozat felét.
De azért a földön nem támad sötétség. Ott lángol északon az égő üstökös,
mely vérfénynyel önt el eget és földet. A felhők firmamentuma égni
látszik tőle, mintha a pokol mennyezete volna, s lenn a földön minden
úgy fénylik, mintha az egész világ égne.
Minden hang elhallgat a földön. Megnémult minden, a mi él.
Se embernek, se állatnak nincs elég erős szíve, hogy felkiáltson.
– Ki jön itt reánk ilyen hatalommal? Az alkotó, vagy a szétromboló
vagy-e: te rettenetes?
Majd e lángragyogásnak is vége lesz; a sűrű fellegpalást eltakarja az
eget egészen. Az utolsó fény, az üstökös tűzkorongja is elvész a
felhőkben, melyek körös-körül beboltozzák az erősséget, egyik égsarkától
a másikig. És támad a földön az első sötétség: mely az ember szemeit
megfosztja a látástól. Kietlen, sűrű, hallgató sötétség.
Csak egy csába fény világol a széles tartományban, sugárküllőit messze
szétterjesztve: Noé oltárának áldozat tüze a nagy bárka előpitvarában;
azt éleszti Álmodád illatos mirha és tömjénes életfa ágakkal.
Hajadon társai állnak körülötte lanttal, hegedűvel, czimbalmi zengéssel.
S ime a berken át két állatpár vágtat nyargalvást a bárka felé: két
szarvas és két királytigris. – A himszarvas és a tigriskan száguld elől
egymás mellett; mögöttük kettesével a szarvastehén, futó borjával és a
nőtigris kicsiny kölykét fogai közé szorítva.
A fenevadak közeledtére az oltár körül álló szüzek sikoltozva futnak
szélylyel: Nimród, Kusnak fia, a vadakat látva, kéziját ragadja, hogy
lelövöldözze őket; de Álmodád kiveszi kezéből a kézijat s azt mondja:
«ne bántsd, hisz ezek az én atyámnak vendégei, a kiket az Úr küld ide».
S bátran eléjük lép, megszólítva őket: «jöveltek ide».
A vadak oda futnak az oltár előtt álló leány lábaihoz, a földről
felvezető bürün keresztül. Hason csúszva, nyöszörögve lapul palástja alá
a vérengzők fejedelme s a szarvasgím meghajtja előtte huszonnégy ágú
koronáját. A szarvas úgy tud sírni, mint az ember. A vadállat könyörög,
érzi a veszélyt ösztöne által. Álmodád kezével érinti fejeiket.
Most egyszerre vakító fény árasztja el a világot. Egy fénysugár, kék és
veres színekben ragyogón czikáz végig az égbolton, lesujtva a
legmagasabb hegytetőre. Az első villám az égen.
S a mi e villámlobbanást követi, felharsan az első mennydörgés. Az eget
és földet megrázkódtató hang, melynek hallatára az oroszlán megnémulva
lapul meg s a leviáthán megsüketülve bukik a víz alá; melynek
rendítésére az egetostromló vulkán tölcsére beomlik s betömi a pokol
bömbölő torkát, s melyet sokszorozva dörögnek vissza az erdős hegyhátok
s a gomolygó fellegek: Az «Úrnak» szava szólott!
Minden élőlény elhallgat a mennydörgés harsogása s utóhangjainak
lezúgása után; csak a hivők bárkájából hangzik fel az égretörő zsolozsma
éneke:
«Hozsánna az élő Istennek! Uram, te vagy az én erősségem! S ha a hegyek
a tengerekbe dülnek is: az én hitem engemet megtart; te voltál és te
vagy igaz Isten! És te megmaradsz minden időkben.»
S midőn e zsolozsma hangjai felzengnek a nagy éjszakában, csodanyugalom
száll a hivő emberek szívére: kedveseiket magukhoz ölelve, betakarják
palástjaikkal, s a szarvastehén letelepedik a tigris kölyke mellé, és
megszoptatja azt.
Az égrázó dörgés egyszerre megnyitá az ég csatornáit, a felhők
tömegekben omlottak alá a földre. Az első zápor hullott az égből.
Minden tűz kialudt a földön. Egyedűl a bárkában égő oltártűz lobogott a
világ sötétségében. Az első éjszakát ünnepelte a föld.
De a villámlobogás, a menny dörgése elűzte az álmot ez éjszakáról.
Minden lény érezte, hogy a kinek ez éj álmot hoz, annak ez utolsó álma
lesz.
A föld mind a négy sarka felől futott a földön, uszott a vízben, repült
a légben a világító fény felé az élő állatok serege. Kérődzők és
ragadozók, csuszó-mászók és repdesők siettek menedéket találni azon a
helyen, a honnan az emberi énekhang terjedt szélylyel a vihar hangjaival
vegyülve.
Az «Úr» parancsolá, hogy Noé gyüjtse össze bárkájában a jövő világ
számára megtartandó állatokat: az Úr meg is tevé, hogy azok engedelmesen
mind oda gyüljenek s engedjék magukat a rekeszekben elosztatni. A villám
korbácsolta őket s a rohanó ár seperte őket a bárka felé. Az oltártűz és
az énekhang pedig hivogatta őket oda.
A felhőszakadástól egyszerre minden patak folyammá dagadt, minden folyam
szétdulta partját, a hegyvágányok zuhatagokat okádtak alá; a sikságon
ölre kaptak az ellenkező irányból jövő áramlatok s örvénylő
forgatagokban zudultak a még alább fekvő rónákra. Tengerfenékké vált a
nemrég kalásztermő mező. A tengeráradat fölvette a hátára a bárkát.
Idomtalan, nehézkes, lomha alkotmány volt az. Vitorlák nélkül, kormány
nélkül, evezők nélkül. Alkotói nem voltak hajósok: soha sem jártak
tengeren. Eleinte csak lebegett csendesen a habarék színe fölött, mely a
hegyek közeit betölté, s a hogy egy-egy erős ár jött innen vagy onnan a
hegyekről, tévelygett a bárka keletre-nyugotra. Rémlátványok vették
mindenünnen körül. A Kainivadék, melyet az Úr halálnak adott, megszállta
a vizből kimagasló hegytetőket s ellepte a tengert, küzdve egymással a
mentő faderékért, melyen a víz fölött usztak. És a halállal küzdő
embertömeg között az állatok szörnyei: a barlangjaikból kiöntött
óriások, tarajos fejeiket a vízből kiemelve, nehéz mancsaikkal a
hullámot paskolva, torkaikból forró gőzt lövellve. A mennydörgés szavára
visszafeleselt az emberi átok és a vadállatok ádáz bömbölése. Az
éjszakának nem volt vége: a kelő nap nem hozott számára világosságot; a
villámfény és sötétség váltogatá egymást, mintha a nap össze volna törve
s megkeverve az éjszakával. Mikor aztán az emelkedő vizek a hegyek
csúcsait is ellepték, az egész halálrabőszült tömeg ember és fenevad
neki rohant a hullámokon az uszó bárkának, egymáson hömpölyögve; a
legázolt hullák tömegén taposva s jött minden oldalról a megfélemlett
Noé nemzetség felé: karmaival tépte a bárka oldalait, tajtékját köpködte
fel rá, átkait üvöltötte felé: a halállal küzdő ember és állattömeg
ringatta a vizek fölött a bárkát, feldöntéssel fenyegetve; talán fel is
fordítják, ha mind egy akaraton vannak. A sasok és hullakeselyük serege
pedig megszállta a bárka tetejét s rikácsolva tépte annak a kévéit, a
mikkel be volt fedezve.
Akkor támadt keletről a vízszinét seperve, egy fehér felhő, mely a
firmamentumtól a tenger szinéig ért, elválva a sötét égmennyezettől. Ez
kőesőt hozott magával. Sulyos nehéz parittyakövek, buzogányfejek,
átlátszók és hidegek, omlottak alá sürü pásztában a habokra. A bárka
oldalai recsegtek a sűrü kopogástól, teteje pattogott a jégzápor ostroma
alatt; de kiállta azt végig.
S a kőeső után csendesség lett a víz fölött. Egy kiáltás nem hangzott
többé, egy élet nem mozdult sehol. Az égben repülőket sem menté meg az ő
szárnyuknak gyorsasága.
Ekkor az özönvíz, mely megtölté az egész tartományt, áttörte az egész
homokkő hegylánczot, mely a szárazföldet a tengertől elválasztá s a neki
szabadult áradat ragadta magával a bárkát ki a sik tengerre: az óvilág
ember- és állatnépével együtt.
S a tenger mostoha ország.
Hullámai háborgó hegyek, melyeken a kormánytalan bárka hánykódva
bukdácsolt fel és alá; a szörnyeteg habok felcsapkodtak egész a
tetejéig; a zöldellő örvények megnyiladoztak előtte.
– Elveszünk a bárkával együtt! kiáltozák Noé cselédjei s szidalmazák
Álmodádot, ki őket e sorsba vezette. «Hagytál volna bennünket inkább a
hegyekre menekülni, hagytál volna inkább az atyáink sírja fölött
elveszni, mint hogy ide vezettél, a hol nincsen semmi élet.»
– Él az «Úr» – mondá Álmodád.
S az emberi zúgolódás hangjai közé vegyült a húsfaló vad állatok
ordítása. Azok éheztek.
És jött egy új rém: az északi szél onnan az éjsark felől. A földhöz
közeljáró üstökös tüzétől megolvadt jéghegyek megindultak helyeikből,
hova őket az évezredek számüzték, s lejöttek világot rontani. Utjokban
simára törték a sziklapartokat, learatták az őserdőket s gula nagyságu
bérczeket emelve a hátukon, omlottak bele a tengerbe. Ez a világot
temetni indult jéghegyláncz küldte maga előtt azt a fagyasztó vihart.
Noé népe fázott.
– Miért hoztál bennünket ide! feddé Álmodádot a három nagybátyja. Nézd,
itt megfagyunk. Olyan hidegek leszünk élő testtel, akár a halottak.
Bárkánkat felforgatja a rettenetes szél, összetöri a kegyetlen hullám; a
világon kívül jutunk vele.
– Bizzatok az Urban; ő szabadulást hoz nekünk! mondá Álmodád.
S ime nagy harsogással jött a bárka felé egy nagy fehér tömeg a tenger
fölött, egy egész tartományhoz hasonló. Az utrakelt jéghegyek és
jégmezők uradalma volt az. A jégmező fölvette a hátára a bárkát s
berekeszté két jégboltozat közé. S azontúl nem ártott annak se a hullám,
se a szél: a jégmező vitte magával.
S a jégvilág völgyei, vápái tele voltak a földből kitépett erdők
törmelékeivel. A hogy a nádas aljában hever az elkorhadt csereklye, úgy
hevert a jégmezőn a halomratört szálfák torladéka, s az elpusztított
erdők között a kiölt állatfajok, a mik rémültükben észak felé
menekültek: a mammuthok, megatheriumok, ősbölények és lábszárnyasak
egész ivadéka megölve. Ime a kész tüzelőszer a bárkában didergő emberi
fajnak, s táplálék valamennyi husevőnek, a mi a bárkába szorult.
S ez a jégmező csak kengyelfutója volt annak a rémbirodalomnak, melyet
az éjsark küldött alá a földre. Mögötte jött az egész fehér hegyláncz.
Olyan jég-Alpesek, melyek talapja a mély tenger fenekét turja, s
kizavarja fektéből a mély vizek szörnyetegeit. Nem használ a czethalnak,
hogy uszni tud a vízben, nem a leviathannak, hogy a száján benyeli a
vizet s az orrlyukán kifujja. Nem segíti meg a vizi egyszarvut és a
fürészorrút az ő félelmes fegyvere, sem a hydrát a nyolcz karja, sem a
pánczélhátú krákot az ő testének sulya, hogy el ne veszszenek.
A mi élő test, annak meg kell halni. A jéghegyek összemorzsolják őket. A
felturt tenger zátonyát a hátára veti a jégcsoda, hegyet gyúr belőle,
mely tömve van minden fajtájával a tengeri csigáknak. S e csigák dombját
majd ezer meg ezer év mulva ott fogják bámulni Erdély Kárpáthegyei
között s kérdeni fogják a bölcsek, mely kéz vetette ezt ide? S a téveteg
sziklákat, miket a jégbirodalom a hátán szerte elhord, ott fogják
találni a tudós népek a késő kor boldog országaiban, mint jegyeit az
«Úr» látogatásának.
Ki tudja szavakkal elmondani az ő bölcseségét? Ki tudja számokkal
kifejezni az ő hatalmát? Ki tudja szívével átérezni az ő jóságát?
Két égi test lét és nemlét harcza folyott a sphaerák világában. A
napszülte tűzcsillag és a föld között. E szörnyű tüztömeg jött a földet
lángba borítani s a föld védte magát ellene sürű fellegeivel. Az égő
üstökös megolvasztá az éjsark jégvilágát s a roppant víztömegből, mely a
tengereket megárasztá, ujabb felhők támadtak s betakarták a földet az
égi tűz elől, védve azt oly sürű záporhullással, hogy abban még az
üstököstől elszakadt meteorok is kialudtak. A hol a lángsörényü csillag
üstöke összeütődött a föld fellegével, a felhő kioltá, kitépte azt s az
ős világanyag, mint pásztás kőeső hullott alá hosszú vonalban a földre.
Örülhetett az átkozott csillag, mikor fél üstöke, fél csimbókja
vesztével tova futhatott a visszavert csatából. Azok a gazdag szibériai
arany, ezüstbányák, a malachit-, hegykristály-, amethyst-, és
smaragdtelepek a jeges tenger mentén mind az üstököstől elragadt
zsákmányai a földnek!
Bár még többet is kitépett volna belőle: a napleány arany hajából!
A föld pedig nyert egy új világot. Egy szebb, tökéletesebb világot a
réginél, a milyennek az «Úr» akarta, hogy legyen.
S midőn a jégvilág urrá lett a tengerek fölött s a tengerek elboríták a
legmagasabb hegytetőket, akkor előjött az «Úrnak» egy másik szolgája, a
ki még a jéghegyeknél is hatalmasabb. A titokteljes Golfáradat: a meleg
tengerfolyás, melyet a mély tenger fenekén örökké lángoló víz alatti
vulkánok forralnak szüntelen, ez szembeszállt a jéghegyekkel, megfordítá
azoknak a folyását és megolvasztá őket. A bárka élő terhével ismét
visszatért a földnek nevezett világrész fölé.
A felhők zsilipjei bezárodtak; az esőzés megszünt. A villám elpihent; a
mennydörgés elhallgatott. Az elemek harczának vége volt.
Noé kibocsátá a bárka ablakán az első hirnököt, a hollót, hogy hozzon
izenetet a széles világból.
A holló nem tért vissza: künn maradt. Ő neki aratása volt a
végpusztulás. Hullákkal volt fedve minden hegyorom.
Két nap mulva kibocsátá Noé a galambot, s az nem sokára visszatért egy
olajfalevéllel a szájában.
Hozsánna. Már van zöld levelü fa a földön!
A bárka ajtaját felnyiták s kijöttek a tetőre Noé és az ő nemzetsége.
S ime bámulva látták mindannyian, hogy Álmodád fején egy égő láng lobog
s ugyanolyan lángok tánczolnak a bárka valamennyi szálfájának a hegyén,
mely a gerendákat tartja. A Szent Elmtüze tánczolt fölöttük. De az a
láng, mely Álmodád fején lobogott, kettős nyelvü volt. A tengeren
hajózók előtt e kettős láng a biztató jele, hogy a viharnak, vésznek
immár vége van…
S ezentúl még jobban bizának Álmodádban.
– Nézzetek oda fel! mondá Álmodád, kezét a magasba emelve. A felhők
odafenn megszakadoztak, s a nyilásokon át lemosolygott az ég. Más ég,
mint a minőt addig megszokának. Nem az a lángszinü, mely a szemet
kinozza, a melyre felnézni fáj. Hanem az az éltető kékszínü ég, mely úgy
kivántatja magát, melyhez fogható kedves szin nincs az egész világon
sehol: az első kék mennybolt, mely a földlakókra alámosolyg. A föld sürű
légköre fel volt tisztulva. Ah, a ki erre a kék mennyboltozatra felnéz,
lehetetlen, hogy ne higyjen a tulvilágban!
És nem sokára a nyugati láthatáron is elszakadt a felhőkárpit a
láthatártól, s azon keresztül kivillant a leáldozó nap arczulatja.
S a napnyugaton kitörő alkonyfénynyel együtt megjelent a keleti égen az
első szivárvány, földiektől soha nem látott pompájában. Ez az angyalok
hidja, mely a tenger egyik szélétől a másikig ivlett át, hét ragyogó
szinből összealkotott lángöv, mely fölött megfordított szinsávokkal ujra
kezdődik a másik és így fel az ég magasáig, egyik fénykör a másikat
felváltva s az egész csodatünemény visszatükröződött a sik tenger
felszinén, egy teljes Istenudvar, lángoló fénypompájában s a körnek
belső szérüje oly fényes, mint az olvadt szinarany, melyet meg-megszakít
egy távoli villámszikra fellobbanó ragyogása. S távol a vizek fölött
látszik a kimagasló Ararát-hegy orma. A távozó égdörgés moraja hömpölyög
a vizek fölött.
– Mit szól az «Úr»? Oh szólj! Add tudtunkra! Kérdezik a rokonok,
testvérek a megdicsőült arczczal ott álló Álmodádot. Arcza a szivárvány
fényétől és az Elm lángtól hasonló a tulvilágról leszállt üdvözültek
arczához.
– Ezt mondja neked az «Úr» Noé. És a te ivadékaidnak: Ez égi iv leend a
jele a szövetségnek, melyet én közöttem és a föld között köték, és a
midőn ez az én szivárványom a felhők között megjelenik, megemlékezem
róla, hogy szövetséget kötöttem a földdel, hogy soha több özönvizet nem
küldök a földre. Nem átkozom meg többé a földet az emberért, ámbár az
ember szivének gondolatja gonosz az ő ifjuságától fogva, nem veszítem el
az élő állatokat. És ennek utána, míg a föld lészen, vetés és aratás,
hideg és meleg, nyár és tél, a nap és az éjszaka meg nem szünnek!
Ettől a naptól fogva kezdődött a földön a nap, hónap és az évszak.
És aztán teljesen kitisztult az ég s leszállván az éjjel, megjelent az
első csillagos égbolt a föld felett, ragyogó fényezereivel, közepén a
félholddal, az ég alkonyhatárán látszott a messze távozott üstökös
csillag, a tengerbe elmerülni készen, mint egy lángkard, melyet az «Úr»
hüvelyébe visszabocsát.
Reggelre elérte a bárka az Ararát hegyét.
És akkor Noé kibocsátá a népét és az állatjait a bárkából.
Százötven napot töltöttek abban.
Ez alatt bizony elfogyhatott minden élelmük a bárkában levőknek.
Noénak első gondja volt a hegytetőn oltárt emelni, s az Úrnak áldozatot
hozni minden tiszta állatból és az Úrnak tetszék az áldozat füstje,
egyenesen szállt az fel a magasba.
És megáldá az Úr az áldozathozót és az ő családját.
– Gyümölcsözzetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet. Ime hatalmat
adok nektek a földi állatok fölött és az égnek madarai és a vizek halai
fölött, minden élő állat legyen tinektek eledelül.
E naptól fogva lett felszabadítva Istentől az ember a husevésre.
És azután kivirágoztatá az Ur a földet ismét. És visszaadá az embernek
ismét a paradicsom almájának fáját, a «minden jó és gonosz tudásának
fáját». Megengedé neki, hogy emelje föl a lelkét a porból a tudás által
s teremtse tovább a világot a maga embereszével, keresse az istenség
titkait és használja föl, ha megtalálta, ha ártatlan nem lehet többé,
legyen dicső.
S hogy az élet keserüségei közé adjon az embernek egy cseppet a tulvilág
öröméből és gyönyörüségeiből, mely a szegényt urrá, a gyengét erőssé, a
szenvedőt boldoggá varázsolja, rávezette Noét a szőlőtőre. S adott az
embernek bort.
Óh bor, te mennyei harmatcseppje az üdvösségnek!
A midőn Noé bárkájából kiszállva az Ararát hegyén lángot keltett az
áldozat oltárán, a fekete képü Chám, a csufolódó, félre huzódott nagy
duzzogva s oda dörmögött a palástja alól.
– No ugyan, van miért alleluját énekelni! Hogy megfeneklettünk a
bárkánkkal egy kopár hegy tetején, a hol nincs semmi élet. Most aztán
nekünk adja az «Úr» ezt az egész földet, osztozzunk meg rajta. Akármerre
nézünk, nem látunk egyebet, mint vizet–vizet–vizet! Már most addig, a
mig ez az özönvíz felszárad, vagy mi eszszük meg ezeket az állatokat, a
miket velünk együtt elhoztunk a régi világból, vagy azok esznek meg
minket.
De azonnal elhallgattatá a csufondáros kötekedőt Álmodád az ő vigasztaló
szavával.
– Él az «Úr», a ki a vizeket földre bocsátá, oly gyorsan vissza is fogja
őket üzni tengereik medrébe s a föld élni fog, miként hajdan.
Álmodád lelkének meg volt adatva, hogy az egekben járjon s lássa a
földet olyannak, a minőnek csak az évek ezrei után fogják az alakját
megismerni a bölcsek. A föld egy gömb. E nagy gömbnek a felső rétege az
élők világa; de még ez a réteg maga is él. A száraz föld mentén, a
szigeteken és félszigeteken tüzokádó hegyek vannak, melyeknek kürtői
lehatolnak a földtekét betöltő örök tüztömeg belsejébe. A vizözön e
vulkánokat is eltakarta, s azoknak a torkán át behatolt a föld izzó
mélységébe. E viztömeg ott a tüzvilágban egyszerre gőzzé változott s a
gőzök ereje istenerő. Ez a föld alatti gőztömeg fölemelte oly
gyorsasággal, mely csak napokra volt osztva, az egész ázsiai sikságot,
fel magukat a gránit alapon nyugvó hegylánczokat, hogy a vizek özönei
harsogva omlottak vissza anyjuk, a világtenger ölébe, míg a tüzhányó
hegyek kiszabadulva a jegek és vizek alól, bömbölve okádták fel az égre
a gőzzel vegyült lángot s a megolvaszthatatlan salakját a köveknek, a
mikkel az özönviz torkig lakatta a poklokat. És így lett, hogy
huszonnégy nap alatt lefutottak a hegytetőkig ért vizek mind a két
földrészről s ezek ismét felmerültek a tenger fenekéről. És ugyanakkor
az éjsark alatt behorpadt a föld kérge s a jégmezők az örök törvény
szerint megint engedelmesen visszakotródtak örök számüzetésük helyére,
az éjsark köré. És ezt a világnak szóló törvényt Isten alkotta így és ő
tartja fenn örökké.