hatalmasabb szellemét ragadta meg és nem is eresztette el mindvégig,
mint valami vizió, melyben a kételkedő részesült és amelynek emlékétől
sohasem tud szabadulni. A _Faust_ költője, aki az emberi kebel mennyét
és poklát összekényszerítette harmonikus költői szellemének
világszabadító mindenhatóságával, – az ő számára sem létezhetett
egyetlen hely sem a természetes világ-épületben, melynek egységében
hinni már Spinozától megtanult, ahol az okozati kapcsolat durván szét
van szaggatva, ahol egy külön «teremtői szándék» vagy teremtői
tevékenység nyilvánult, melyről az ég és föld dolgainak többi mechanikai
létesülése semmit sem tud és amely mindig nyersen közbevág, hogy a
mechanikai események által, özönvizekkel és vulkanikus kitörésekkel járó
romboló katasztrófák által megtisztított földfelületet újra bevonja a
czélnak megfelelő élő réteg kárpítjával. A természet, melynek életét
Goethe úgy élvezte és leste meg, mint bizonyára senki az ő korában és
amely plasztikai gondolkodása előtt mindig mint szorosan összekapcsolt
képek lánczolata jelent meg, sohasem elvontan, minden körülmények közt
_egész_ kellett, hogy legyen – ismeretlen gyökerű, láthatatlan jövőbeli
koronájú, de minden felismerhető darabjában mindig hézagtalan, mint egy
helyes számsor, mely minden részében, akárhol ragadjuk is meg,
szükségszerűen logikailag tagoltnak kell, hogy mutatkozzék – az egyre
megy, hogy miképp szól aztán a kezdő-feladat és a végeredmény. Amilyen
szívós munkás volt, Goethe nem érte be az általánosságban való nézettel,
hanem megkísértette azt is, hogy a kutatásban tátongó látszólagos rést
merészen kitöltse. Nem éppen szerencsésen járva azon a területen, mely
Galilei óta vitathatlanul a természeti törvény, a mechanizmus
tulajdonába tartozott, a fizikában, teljesen kétségbevonhatatlan és nagy
sikereket aratott ott, ahonnan Kant a mechanikát száműzni akarta: az
organikus világ birodalmában. A nagy előadó teljes mesteri erejével írt
munkáinak hosszú sorában, melyek az «organikus természetek képződéséről
és átalakulásáról» szólnak, az organikus formák átalakulásának és az
állati és növényi fajok természetes fejlődésének gondolata a külvilágtól
származó merőben mechanikai, a fizika törvényeinek alávetett hatások
alatt a legteljesebb világossággal minduntalan visszatér.
Igazi hatásuk a kortársakra, sajnos, Goethe eszméinek sem volt. A költő
tekintélye akadályozta a természetkutatóét és maguk a közlemények is,
melyekben mégis annyi szellemi munka rejlett, túlságos aforisztikusan
hatottak, semhogy a Linné hagyományának és Cuvier diktáturájának uralma
alatt levő korabeli szakszerű vélekedés óriási arzenáljával szemben
érvényesülhettek volna. Hiszen a harmadiknak, aki az angol Erasmus
Darwintól talán, a német Goethétől bizonyosan függetlenül a század
fordulóján megragadta a fejlődés eszméjét, a franczia Jean Lamarcknak
épp oly kevéssé sikerült nézetét érvényre juttatni, pedig ez a férfiú
igazi czéhbeli természetkutató volt. Erasmus Darwin és Goethe szerencsés
természetek voltak, akiknek az új gondolat egyéb szerencsével együtt
hullott az ölükbe, hogy élveztesse velük a prófétaság örömét is, Lamarck
tragikai alak. Mint szigorúan empirikus természetkutató akkor akarta
leszedni a gyümölcsöt, mikor még túlságosan korán volt. Mikor az állat-
és növényformák birodalmában való fejlődés gondolatát geniálisan
megtalálta, a részletekben is meg akarta okolni, igyekezett a fejlődés
módszerét megragadni. Ehhez azonban az anyaga még nem volt elég és éppen
az ő eljárásához fűződött az alapnélkül való spekuláczió vádja. A
zsiraff hosszú nyaka – azt mondotta – azért keletkezett, mert egy
eredetileg rövidnyakú állat folytonosan kénytelen volt fejét magas
törzsü mimóza-fákra kimereszteni és ez a megszokás az állandó gyakorlat
által végül hosszúra nyujtotta a nyakát. Ez felkeltette az ellenfelek
nevető kedvét, akik a példa szélsőséges voltához tartották magukat,
anélkül, hogy fel tudtak volna emelkedni odáig, hogy mily termékeny maga
az az elv, hogy a használat erősít valamely szervet, a használatlanság
elcsökevényesíti és hogy számtalan kényszerű, bár parányi változások
sommája generácziók folyamán igazán kulcsa lehet a legbizarrabb
jelenségeknek az organikus világban. A gúnyhoz társult az agyonhallgatás
rég kipróbált, de mindig örökzöld prakszisa. A már több mint hatvan éves
Lamarcknak érett főművét, az 1809-ben megjelent «Philosophie
zoologique»-t Cuvier és hívei oly alaposan «figyelmen kívül hagyták»,
hogy a korabeli irodalomnak olyan, csaknem minden nyelven olvasó,
személyesen érdekelt és kedvező helyzetben levő olvasója, mint Goethe
sem szerzett róla semminemü tudomást. Pedig Lamarck jelentősége
egyáltalán nem állott egyoldalúan a spekuláczióban. Mint reformátor a
szisztematika terén az elsők között állott éppen Cuvier mellett és nagy
munkái a gerincztelen állatokról (ezeknek a gerinczesekkel való
szembeállítása éppen őtőle származik) ott szántotta fel a földet, ahol a
legdöntőbb anyagot lehetett találni a «múzeum», az állatfajok merőben
empirikus forma-ismerete számára. 1829-ben, tehát kevéssel Goethe
kimulása előtt bezárult a geniális férfiú hosszú, de kivált utolsó
éveiben nagyon szomorú élete. Már tiz évvel halála előtt megvakult s
mint egy második Milton természetrajzi művének utolsó részét kénytelen
volt emlékezetből diktálni két leányának, anyagi sanyarúságtól
körülvéve. Igazi vándor volt az új kutatási nap napkelte előtti éles
levegőben, aki mindenét koczkára tette – mint Häckel mondja róla
egyhelyt – azért a babérkoszoruért, melyet egykor a hálás utókor fog
sírjára tenni.[6]
Ezek a példák, melyekhez Charles Darwin néhány kevésbbé fontos
előfutójának nevét is hozzá lehetne még fűzni, nyilvánvalóan mutatják,
hogy a fejlődés eszméje benne volt az új század bölcsőjében és forrott
már a fejekben. A balszerencse azonban azt akarta, hogy e század első öt
évtizedében éppen ott szerzett többféle barátokat, ahol gyönge lábon
álló hitele alaposan fenyegetve kellett, hogy legyen.
Többé-kevésbbé furcsa filozófus-fejek, bátrabbak, mint az öreg Kant, de
egyúttal nálánál logika dolgában sokkal gyöngébbek is, labdát játszottak
vele. _Lorenz Oken_ (Lamarck öreg korával egyidejűen) egész seregét
eszelte ki a fantasztikus, részben sejtelmekben gazdag, mindenesetre
azonban formálisan hajmeresztő és elriasztó hipothesiseknek az
organizmusok természetes kialakulásáról. Az álmodozásnak és tudásnak az
az összeelegyítése, mely a németek egész filozofiai irányához Hegel
korában hozzá volt tapadva, a nagyon átlátszó kísérletek, hogy barbár
stílussal és lehetőleg elvont titkos nyelvvel leplezzék el a megismerés
hézagait, éppen abban az órában, mikor mindenekelőtt világosságra volt
szükség a még ismeretlen területének terjedelmét illetőleg, annál jobban
elriasztották a megfontolt, az igazi igazság kutatásért szívvel-lélekkel
lelkesedő elméket a természetkutatók között a veszedelmes ügytől. Már
magában a _fejlődés gondolatával_ való játék is veszedelmesnek és
tudománytalannak tünt fel az igazi biologusok előtt, habár nem is voltak
sokan (mint Buch, a geologus, Scheider és Unger, a botanikusok s mások),
akik néha-napján ne játszottak volna vele kissé és a saját dogmájuk
ellenére ne bogoztatták volna a csomót.
A dolgok állására nézve rendkívül tanulságos nyomon kísérni azokat a
nézeteket, melyeket 1845-ben nem kisebb ember, mint Humboldt Sándor
«Kosmos»-ának első kötetében kifejtett. Humboldt akkor joggal számított
az egész természet-ismeret legtökéletesebb, ítéletre leginkább képes
képviselőjének. Mint ő maga mondotta, az 1769-iki üstökös-év szülöttje
volt. Ha korát összehasonlító számokkal akarjuk mérni, akkor kiderül,
hogy születésének dátuma szerint, nem egészen húsz évvel volt fiatalabb,
mint Werner és pontosan egyidősek voltak vele Smith és Cuvier. 1793-ban
egy botanikai értekezésben és 1795-ben egy novellisztikus vázlatban,
amely még Schiller «Horák» czímű folyóiratában jelent meg, nyilatkozott
Humboldt először biologiai folyamatokról. Később az exakt
természetkutatás csaknem teljes területén úgy dolgozott, mint századában
rajta kivül senki más. Az összes iskolákkal szemben, akár asztronómiai,
akár fizikai, geologiai vagy biologiai iskolák voltak, állást foglalt.
Az utolsó hatvan év jelentékenyebb elméinek többségével személyes
érintkezésben volt. Két legnagyobb mértékben sajátszerű utazáson
(Amerikában és Közép-Ázsiában) behatolt két kontinens szívébe és
biztosította ítéletének egyéni függetlenségét, amely kora nemcsak
legtudósabb, hanem egyúttal legszabadabb, mindenekfölött pedig
mindennemű vallási befolyástól mentes gondolkodóinak egyikévé tette. És
ez a férfiú 1845-ben annak a felelősségnek teljes tudatában, amelylyel
vállalkozása jár, nekifogott a munkának, hogy a fizikai világleírás egy
óriási tervrajzú kísérletének első kötetében tömör, de szemléletes
természetképet rajzoljon, amely magába foglalja a látható világot, a
világegyetem legtávolabbi ködfoltjától egész a gránitsziklán lévő
parányi kis földi zúzmóig. Kénytelen lévén azonban az organikus
területét is belesorolni a «Kosmos»-ba, a következő jellemző szavakkal
szab önmagának határt: az objektiv érzéki szemlélet empirikus
területébe, a lettnek, bolygónk jelenlegi helyzetének ábrázolásába nem
tartoznak bele az alakulás rejtelmes és megoldatlan problémái. A
világleírás józanul a realitáshoz van lánczolva s nem félénkségből,
hanem tartalmának és körülhatároltságának természete szerint távolmarad
az organizmusok történetének sötét kezdeteitől, ha a történet szót itt
leghasználatosabb értelmében vesszük. Ehhez aztán elég ügyesen
hozzáteszi: a világleírásnak azonban szabad arra is figyelmeztetni, hogy
az organikus földkéregben ugyanazok az alapanyagok vannak meg, melyek az
állatok és növények szerkezetét teszik. Megtanít arra, hogy ebben úgy,
mint amabban, ugyanazok az erők működnek, amelyek az anyagokat
összekötik és elválasztják, amelyek alakot adnak és folyékonnyá lesznek
az organikus szövetekben: de olyan föltételeknek alávetve, melyek
egyelőre kiderítetlenül, az életerők hatásainak nagyon bizonytalan
elnevezése alatt több-kevesebb szerencsével, megsejtett analogiák
szerint szisztematikusan csoportosíttatnak. Egy más helyen pedig, egy
még teljesen a Cuvier-féle katasztrófa elmélettől áthatott passzushoz,
az előbbi korszakok messzire kiterjedő földi forradalmairól, melyek régi
organizmusok elpusztulását, újaknak föllépését jelzik, ezt a nem
kevésbbé finom czélzást fűzi: a fejlődésről való tudásunk
korlátoltságában, abban a képletes nyelvben, melynek ezt a
korlátoltságot el kellene rejtenie, új teremtéseknek nevezzük az
organizmusokban végbemenő váltakozás történeti jelenségeit. Ez azonban
aztán minden. Humboldt érzi, hogy sem az életerő, sem a teremtés nem
nyujt valami megfoghatót. Távol van azonban Kantnak filozofiai
kotnyelességétől is, aki itt örökre be akarja zárni az ajtót az emberi
szellem előtt. De a sejtésnek minden fajtája még túlságos merésznek tünt
fel előtte: rövidesen konstatálja a tökéletes miszteriumot és érdekesebb
dolgok felé fordul.
Hiába, az egész áramlat abba az irányba hajtott, bármily erősen akarták,
akár óvatosságból, akár előítéletből a sebesen rohanó csónakban szemüket
bekötni. Ha még oly szilárdan alapították is az állatok vagy növények
rendszerét a fajok állandóságára és az örökös új teremtésre: az ide és
oda hajlásoknak, a csoportról-csoportra való vonatkozásoknak és
kapcsolatoknak minden új lelettel, a régiekbe való minden mélyebb
anatomiai behatolással nem akart vége szakadni. A palaeontologia mind
több és több furcsánál-furcsább keverék-tipust mutatott föl: a Jura
korszak röpülő gyíkjaiban, (Pterodactylus és Rhanphorhynchus) a madárból
és reptiliából való látszólagos torzkép, a tengeri sauriusokban
(Ichthyosaurus és Plesiosaurus) egy másik torzkép a reptiliából és
halból. Ma, mikor a leszármazási elmélet meglehetős szemléletes
hypothesisekig jutott el e gerinczes állatok valóságos családfájára
vonatkozólag, e groteszk formák némelyikének jóval kevesebb fontosságot
tulajdonítunk és például egyáltalában nem hisszük, hogy a pterodaktylus
a madaraknak igazi reptilia őse.
Mennél nyersebb, mennél kevésbbé kész volt az alapvető nézet, annál
nagyobb volt éppen az ilyen analogiák súlya. Bizonyos oldalról
profétikus tipusoknak nevezték őket a legrégibb metafizika lomtárából
való szóval. A Jura-kor pterodaktylusa eszerint mintha prófétája lett
volna a későbbi madár-tipusnak.
Az inkább megálmodott átmeneti formák mellé azonban valóságosak és
részben még ma is élők léptek, a szigorúan elrendező szisztematikusok
keserűségére és haragjára. Csaknem pontosan a század születési dátumával
egyidejűleg terjedt el lassankint a híre az összes emlős állatok
legsajátságosabbikának, az ujhollandi csőrös állatnak (Ornithorhynchus
paradoxus). Egy négylábú vakondok-bundával födött állatról volt itt szó,
melynek száraz, kemény csőre van, mint valami úszó madárnak, amely
kulcs-csontjának szerkezete szerint, vese, bél és nemi váladékainak
kivezető csatornája szerint a reptiliákkal (teknősbékákkal) egyezik meg
és amely végül daczára Meckel által 1824-ben hosszú vita után kimutatott
tejmirigyeinek, melyek révén mégis csak besorolható volt az emlős-állat
fogalmába, nagy tojásokat tojik. Ha ez sem átmeneti forma, akkor mire
kellene még várni?
Egészen sajátságos dolgokat vitt bele végül a vélemények harczába egy
még fiatal tudomány, amelylyel ez alkalommal szintén foglalkozni kell
egy pillanatra: a lassankint nyomatékos tényezővé fejlődő _embryologia_.
Ez a szó az _embryon_ (csira) és a _logos_ (tanítás) görög szavakból van
képezve, tehát az organizmusok csirájukban levő állapotával foglalkozó
tudomány, pl. a tojásban levő csirkével, vagy az anyaméhben levő
emberrel. Tulajdonképpen csak az anatomiának egy ága, de még
fáradtságosabban és nehezebben kellett magát keresztülküzdenie, mint
ennek, körül volt véve előítéletekkel és nem kevésbbé akadályozva
kétségbeejtő megfigyelési nehézségekkel. A külső akadályok egész vonalát
áttekinthetjük, ha elképzeljük egyfelől az ú. n. művelt körökben még ma
is általánosan uralkodó tudatlanságot az emberi csira történetének
minket mégis csak legközelebbről érintő tények dolgában, olyan
tudatlanság ez, amely mindenekelőtt a teljesen jogosulatlan
szemérmeteskedő irtózatra vezethető vissza, amely az ilyen dolgok
megbeszélését az erkölcsökbe ütközőnek tartja. Mialatt minden
iskolásgyermeknek hozzáférhető hirlapjainknak módjukban áll jóformán
állandóan erkölcsileg igazán nem nagyon tanulságos eseményekkel
szórakoztatni minket, az emberek azt hiszik, hogy csaknem babonás
irtózással kell védekezniök ama dolgok elfogulatlan tárgyalása ellen.
Pedig ebben nemcsak azokról a tényekről van szó, amelyeknek helyes és
elfogulatlan méltatásán épül föl az alapja minden igazi természetszerű
erkölcsnek, hanem olyan igazságoknak tömegéről is, melyek kikutatásuknak
áldozatokban gazdag történetével épp úgy, mint a világot átfoglaló
eszmekapcsolatokban való gazdagságuknál fogva, a legnagyszerűbb erkölcsi
ösztönző szerek közé sorozandók. Másfelől arra kell emlékeznünk, mekkora
sorompók állottak régebben a kényes kérdések kikutatásakor magának a
természetkutatónak útjába is. A legönkényesebb és a maga nemében
mindenesetre legkövetkezetesebb pápa VIII. Bonifácius 1300 körül még a
nagy egyházi átokkal sújtotta az emberi holttestnek anatomiai
tanulmányok czéljára való felnyitását és ilyen kezdetekből kellett az
embryologiának is felküzdenie magát, annak a tudománynak, amely az
anatomiailag szétdarabolt testen belül egy újonnan fejlődő test
fejlődési fázisaihoz akart előrehatolni, amelyek csak a legritkább
véletlenek folytán találhatók meg, olykor-olykor és még akkor is
(legalább a tudományos eszközök régebbi stádiumában) kicsiségük miatt, a
legnehezebb anatomiai tárgyak közé tartoznak. Az emberi és állati
embryókról való első ismert rajzok Galilei idejéből származnak. A
mikroszkóp, mint előbb említettük, segítségére volt a tudósnak a
tyúktojásban és az átlátszó békatojásban lefolyó fejlődési folyamatok
tanulmányozásában. A haladás azonban roppant lassú volt. Ahelyett tehát,
hogy folytatták volna a megfigyelést, a későbbi időben inkább a
legáltalánosabb természetű fejtegetésekre adták magukat. Az egész
tizennyolczadik század egy ilyen értéktelen spekuláczió hatása alatt
áll, amelynek homlokán a bélyeg, hogy egy misztikus filozofus-elméből
fakadt, a középkori scholastika módszere szerint, amely nem kutatott,
hanem bezárkózott sötét kamrájába és ott gondolkodott, vagyis jobban
mondva játszott a gondolatokkal. Az organikus lények fejlődése (az
emberé is) eszerint tulajdonképpen csak «szétgöngyölődés». A
tyúktojásban kezdettől fogva egy teljes csirke van a lehető
legszorosabbra összezsugorodva, mely amikor nő, csak kiegyenesedik és
megnagyobbodik. A «magállatkát», amely a valóság szerint egyetlen szerv
nélküli állati sejt, amelynek a tojás-sejttel való összeolvadása után
keletkezik sejtoszlás útján az új lény, úgy tekintették, mint parányi
emberkét, Homunculust és az első emberben, a teremtett Ádámban a dolgok
kezdetétől fogva megteremtettek, a nemzett emberek minden következő
milliói, mint az ilyen parányi egymásba skatulyázott Homunculusok
milliói. Egy másik iskola megfordítva, az asszonyi petét fogta fel úgy,
mint valami kimeríthetetlen skatulyát, a mindig kisebbedő betétek
megszámlálhatatlan mennyiségével: a mag mindig csak az indítást adta egy
új kigöngyölődésre. Az efféle tanítások magukban véve bizonyára inkább
akadályaivá válhattak volna a fejlődési gondolatnak, mint előmozdítóivá,
ha bizonyítani lehetett volna őket. Csakhogy úgy eltüntek, mint valami
kísértet, abban a pillanatban, mikor az embryologia megint rászánta
magát a már Svammerdam és Malpighi által kezdeményezett megfigyelésre.
Már 1759-ben egy magányos hang szólalt meg a pusztában, ennek a
beskatulyázási theoriának az esztelensége ellen. A berlini Wolff Gáspár
Frigyes volt e felszólaló. Mártirja lett igazságainak, eretneknek
nyilvánították és kiűzték hazájából s úgy tünt föl, mintha hiába végezte
volna élete művét. A kevesek között, akik méltatni tudták, itt is ismét
az egyedüli Goethe volt, aki még később is örömmel hirdette, hogy
mennyit tanult több mint 25 év óta tőle és rajta, akit az uralkodó
iskola, amelylyel nem tudott összeférni, már korán kiszorított
hazájából. Wolff szemében kétségtelen volt, hogy a kotlott meleg
tyúktojásban tényleg rendkívül sajátszerű alakulás megy végbe, nem
kigöngyölődés, hanem fejlődés, melyben komplikált szervek
kristályosodnak ki igen rövid idő alatt nagyon egyszerü törvények
alapján.
Ötven évvel Wolff első publikácziója után az ügy megint folyamatba jött,
ezúttal egészen az ő értelmében. A tizenkilenczedik század 20-as és
30-as éveiben végül sikerült az újabb idők legnagyobb gondolkodói és
megfigyelői egyikének, _Karl Ernst von Baer_-nek egy összefoglaló
munkában az egész embryologiát biztos alapra fektetni, úgy hogy ettől
fogva eredményei alapvonalaiban egyáltalán nem voltak többé
megtámadhatók. Ez eredmények között volt több olyan is, amely az
organizmusok történeti fejlődésének egy általános teoriájára is nagy
fontossággal kellett, hogy legyen. Ha már a fejlett anatomia és
palaeontologia is figyelmeztetett az organizmusok mindenféle
kapcsolataira és átmeneteire, akkor alig volt több oly sajátságosan
kényszerítő erejű tény az összes élő lények homályos, de valamiképpen
mégis csak meglévő kapcsolatának fölvételére, mint az embryonális
fejlődésben, még a nagyon különböző fajok között is, a tojásban, vagy az
anyaméhben mutatkozó hasonlóságok, melyeket az embryologia kimerített.
Ha három oly alapjában véve különböző lénynek, mint az emlős állat (pl.
ember vagy kutya), madár (pl. tyúk) és reptilia (pl. teknősbéka)
embryonális kifejlődését kissé visszafelé megfigyeljük, akkor azzal a
szószoros értelmében csattanós igazsággal kerülünk szembe, hogy egy
bizonyos fokozaton az anyaméhben levő ember vagy kutya, a tojásban levő
tyúkkal és teknősbékával az összetévesztésig menő hasonlóságot mutat
fel. Ezen a fokozaton az ember nem hasonlít az emberhez, a madár nem
hasonlít a madárhoz, a teknősbéka nem hasonlít a teknősbékához. Mind a
három embryo azonban a legnagyobb mértékben hasonlít egymáshoz. «Van két
embryóm borszeszben eltéve – beszéli Baer – melyeknek neveit
elfelejtettem az üvegre ráírni és most már teljesen képtelen vagyok
megmondani, hogy melyik osztályhoz tartoznak. Lehetnek gyíkok, vagy
kicsiny madarak, de lehetnek igen fiatal emlős állatok is, oly tökéletes
a hasonlóság fejük és törzsük képződésének módjában. A végtagok még
hiányzanak náluk. De még ha megvolnának is, fejlődésük első fokán nem
bizonyítanának semmit, mert a gyikok és emlős állatok lábai, a madarak
szárnyai és lábai, épp úgy, mint az ember kezei és lábai, valamennyien
ugyanabból az alapformából származnak.» Ha most már még tovább haladtak,
akkor az analogia kiterjedt egyáltalán az összes állatokra s a régi
tétel: «minden élő a tojásból származik» ezt a fogalmazást kapta: minden
élő ugyanabból az ősformából származik. Mert az összes organizmusok
tulajdonképpeni «tojásai» (az állatokéi épp úgy mint a növényekéi),
valamennyien ugyanezt ábrázolják: egy darabka eleven anyag szervek
nélkül, mely csak az összes élő lények legalantasabbikához hasonlítható.
A végső következtetés elég közel fekvő volt: ha minden magasabb rendű
lénynek egyéni fejlődését a legalacsonyabb fokozaton kell kezdenie s
azután kell más fokozatokon áthaladnia, amelyeken már a csalódásig
hasonlít kissé magasabban álló lényekhez és csak ekkor lesz végre azzá,
amit a rendszerben jelent, csak ekkor lesz «fajjá», – vajjon ez az
individuális folyamat nem jelképe-e egy nagy történeti folyamatnak,
vajjon nem fejlődtek-e épp úgy az összes fajok is az ú. n. alacsonyabb
rendüekből, az ú. n. magasabb rendüekbe emelkedve, a földtörténet
folyamán, egymástól külön, vagy részben közös gyökerekből, egymással
párhuzamosan és vajjon végeredményben nem a legegyszerübb őslénytől
származnak-e, melynek formáját ma is minden «tojás» ismétli? Homályosan
és zavarosan derengett csakugyan egyikben is, másikban is (sajnos, nem
éppen a leghivatottakban) ez az eszme és mindenesetre itt is meg volt
adva egy alapgondolat, amely sok más gondolattal együtt, lassan
kiáshatta magát a napfényre. Ez a gondolat már azért is különösen
értékes volt, mert azonnal beleragadta az embert is a nagy fejlődési
vonalba, attól fogva, hogy ezt egyáltalán lehetségesnek elfogadták. Ha a
madár egy bizonyos ponton a közös eredetben össze lehet kapcsolva a
teknősbékával, akkor ugyanabban a hálóban benne volt az ember is. Hiszen
ő is a megtermékenyített petéből ered, két sejt összeolvadásából, ő is
hasonlít embryo korában a teknősbéka és tyúk embryójához, semmi sem jobb
vagy rosszabb, semmi sem istenibb vagy állatibb benne, egyszerűen csak
egy szeme a láncznak, attól a pillanattól fogva, amint ennek a láncznak
meglétét az organizmusok terén bárhol fölfedezték és lehetségesnek
elfogadták.