éveken túl, annál gazdagabb és tágasabb lett az arzenál a természetes
fejlődés javára, habár nem akarta is senki ezt nyilvánvalóan megvallani.
Schleiden (1838) és Schwann (1839) azonnal meggyőző módon megalapították
az ú. n. sejtelméletet. Az állati és növényi test megszámlálhatatlan
komplikált szövetéről, akár magasabb rendű, akár alsóbbrendű fajhoz
tartozik ez a test, bebizonyult, hogy egyforma anyagú testecskékből van
összetéve, melyeket nem éppen a legszerencsésebb kifejezéssel sejteknek
neveztek el. A növény zöld levele épp úgy ilyen sejtek mesteri
építménye, mint az ember izomhúsa vagy agyveleje, sőt még a csontjai is.
A tökéletesedett mikroszkóp mindenfelé ebbe az alapkőbe ütközött. És
ezzel megint rájöttek valami közösre, egy összekötő kapocsra, amely
túlment a rendszer minden forma-különbségén és összekötött fajt fajjal,
sőt osztályt osztálylyal, országot országgal. Sőt még az organikus és
anorganikus világ merev határai is, legalább bizonyos területekre nézve
meglazultak: a fiziologia, az életjelenségek tudománya egyre jobban
kényszerült fizikai és kémiai törvényeket is a maga területébe
belevonni. Ha azonban ilyen törvények az organizmusok fennálló világán
belül hatékonyaknak bizonyultak olyan helyeken, amelyeken eddig
misztikus «életerőket» kerestek, ha elegendőknek látszottak még a
legmagasabbrendű állatok idegrendszere legbonyolultabb problémáinak
megfejtésére is (amit egyelőre több bátorsággal, mint pozitiv bizonyító
erővel kezdtek vitatni), akkor kézügyben volt innen kiindulólag is a
gyanítás, vajjon a növényi és állati fajok keletkezése az egyes
Cuvier-féle földperiodusok kezdetén nem merőben kémiai-fizikai
probléma-e, amelyben az emberi szellem Kant daczára is valamikor
behatolhat. Éppen a század kezdete és a Darwin előtti év (1858) közé
esik ezen a fiziológiai téren _Johannes Müller_ hasonlíthatatlanul
áldásos életműve, melynek ténybeli felfedező eredménye épp úgy, mint
kombinatorius szellemének nagy vonala egészen arra volt teremtve, hogy a
talajt egyengesse és érett tanítvány-sereget neveljen az _új vetés_
eljövendő napjának, amikor végre föllobban a biologia számára a
megvilágosító villám, amelybe alapjában véve minden reménység vetve
volt, ha egyelőre mindenki hallgatott is róla.
Még egy nehéz súly esett, mialatt mindez mozgolódott és forrongott, a
mérlegbe, először észrevétlenül, lassankint azonban biztos súlylyal
válva érezhetővé a legelfogulatlanabbak számára is. Egészen függetlenül
az égető fiziologiai kérdésektől Cuvier katasztrófa-elmélete tisztán
geologiai oldalról olyan döfést kapott, amelytől nem tudott többé
magához térni. _Charles Lyell_ 1830-ban Angolországban egy a Cuvier-féle
eszmemenetnek gyökeresen ellentmondó nagy munkával lépett fel.
(«Principles of Geology» a czíme, mely emlékeztet Newton «Principia
mathematica» – jára.) Cuvier alaptétele a föld történetéről ebben volt
összefoglalható: mennél messzebbre megyünk visszafelé a föld
történetében, annál nyilvánvalóbbakká lesznek a legszörnyübb,
periodikusan visszatérő revolucziók nyomai. Egy lökésre hegyek tolulnak
magasba, kontinensek tűnnek el, az élők világa elpusztul és megújul.
Lyell ezzel szemben egészen más tételt állított fel: mennél messzebb
megyünk visszafelé, mennél inkább rálépünk a roppant időközök terére,
melyek évek milliói szerint számítanak, annál nyilvánvalóbban és
meglepőbben nyilvánul a legkisebb egyes hatások egészen lassankint
végbemenő summázódásának óriási eredménye. Minden, ami erőszakos tény
szinében tűnik fel, a valóság szerint nem egyéb, mint mindig ugyanazon
kicsiny, ma is szemünk láttára továbbható okok évmilliók folytán való
állandó megújulásának eredménye. Ha Cuvier azt mondja: egy földrészt
hatalmas katasztrófával elnyelt a tenger, a katasztrófa okát nem tudjuk,
akkor erre Lyell ezt feleli: nem is volt szükség semmiféle
katasztrófára, hogy az a földrész eltünjék, hanem csak bizonyos időre;
ma is szemünk láttára szüntelenül parányi részecskéket harapdál le a
tenger a part kőzetéről; ha ez a tevékenység millió évig akadálytalanul
folytatódik, akkor az egész földrész eltünik és mint sedimentum-réteg
fekszik a tengerfenéken. A közmondás azt tartja: szüntelen esőcsepp
kivájja a követ, ha a szüntelen szót kiterjesztjük néhány évezred
fogalmává, az esőcsepp olyan mély szakadékot váj ki a kőből, mint a
Colorado-folyam nagy Cañonja Észak-Amerikában, amely 2000 méter
mélységig vágódik bele a körülfekvő plateauba. Lyellnek nem volt semmi
másra szüksége, mint a föld tevékenységének ma is közismert
nyilvánulásaira (lassankénti sülyedés és emelkedés, mely sommájában a
legmagasabb alpesi hegycsúcsok felnövekedésére vezetett, az atmoszféra
hatásai, hőmérsék-ingadozások, a parti hullámok eroziója stb.) és igen
hosszú időkre, hogy a földi periodusok egész váltakozását mint
tökéletesen törvényszerű, nagyon nyugodt folyamatot állítsa elő, mely
legalább is nem tett szükségessé egyetlen nagy katasztrófát. Az utóbbi
ponton valamiben túlzásba esett. Nagyon szerencsés gondolata, hogy a
föld multjának képét egészen a föld változásainak ma is ható tényezőiből
építse fel, nem zárja ki kicsiny _lokális_ katasztrófák lehetőségét;
ilyenek pl. vulkanikus jelenségek kíséretében történelmi időkben is
ismételten előfordultak, tehát régibb időben is szerepet játszhattak
mint alkalmi tényezők. Egészben véve azonban Lyell eszmemenete oly
átlátszó és szép volt, hogy állandó ellenállás a Cuvier iskolája
részéről, bármily hevesen és egyúttal gúnyosan és diadalmasan kezdték
meg eleinte, lehetetlen volt. A föld történetébe visszatért a béke és a
korszakok merev rétegszerinti elhatárolása Cuvier szerinti élességében
épp oly mesterkélt rendszernek bizonyult, mint a porzó szerinti
regiszter a nagy Linné rendszerében.
Abban a pillanatban, amikor Lyell tanítása érvényre jutott, a
palaeontologiára egy eredménye kellett, hogy legyen: az erőszakos
katasztrófákkal együtt elesett a növény és állatformák minden korszakban
való elpusztulása mint erőszakos tény. És ismét mintegy tálczán hozták
szíves használat czéljából a gondolatot – ha kimondatlanul is – hogy az
organizmusok birodalmában is az átalakító egyes hatások sommázódása
mutatható ki, mint a sziklánál és tengerhullámzásnál, a talaj
emelkedésénél és sülyedésénél és ez az egyenkénti átváltozás a
nemzedékek millióinak során olyan változást hozott létre, hogy a «fajok»
teljesen megújultak, sőt részben új fajok, rendek és osztályok
képződtek. A biologiai kérdés csak az volt: voltak-e egyáltalán az
állati és növényi életben ilyen átalakító egyes hatások? Vajjon
harapdált-e valami hullám a fajon is és letöredezett róla parányi
darabkákat, mint az Oczeán hulláma a parti kőzetről? Ha ebben az
irányban a legkevesebbet is bizonyítani lehetett, akkor úgyszólván
önmagától adódott a Lyell értelmében való általánosítás. Látnivaló: a
_kérdés módszerének_ kellett alapjában reformáltatni. Parányi
figyelmeztetések, hosszantartó, de szívós statisztikából nyert részletek
most meggörgethették a követ; részben olyan dolgok, melyeknek
feljegyzésére eddigelé oly kevéssé gondoltak, mint Cuvier iskolája a
kontinensek határainak lassankénti eroziójára a hullámzó tengervíz
által. De voltak-e egyáltalán olyan részletek? A «szigorú tudomány»
egyelőre tagadja őket, ez volt az általános vélemény. Olyan
statisztikát, amilyenről szó volt, nem csinált senki. Ahol eddig a
«fajok átalakulására» gondoltak, ebbe mindig beleelegyedett az ilyen
változások hamarosan látható voltára való gondolat. Mit kell tenni,
honnan venni az anyagot, ha e dolgok tanulmányozása kellett, hogy
következzék Lyell kísérletére: a letöredezett szikla-atomok
megszámlálása útján kellett megfejteni az «organikus» kontinensek
eltünését?
Több mint huszonöt éven át a tudomány leghivatottabb képviselői Lyell
daczára ölükbe tették a kezüket. A dolog nagyon is nehéznek tetszett.
Lyell maga sem nyilatkozott a dologban, a későbbi időben persze azért,
mert tudta, hogy jobb, minden tekintetben kompetensebb erő látott a
munkához.
Valóban: egy a sokak közül mégis csak szüntelenül ment tovább e
negyedszázad folyamán az adott nyomon. Csak a történeti igazságosság
dolga, hogy annyi előfutár daczára, hogy annyi mások által nyert
ösztönzés daczára az egész dicsőség, amely a «fejlődéstan» szóval
egyáltalán kapcsolatba hozható, ennek az egynek a feje köré fonódik,
mikor hosszú, fáradságos munkájának leszűrődött eredményével a
nyilvánosság elé lépett. A magányos úttörő _Charles Darwin_ volt, Lyell
honfitársa és barátja.
Darwin döntő fontosságú műve: «_A fajok keletkezése a természetes
kiválasztás útján vagy a legkedvezőbb helyzetben lévő fajok megmaradása
a létért való küzdelemben_» 1859 novemberében jelent meg, hat hónappal
Humboldt Sándor halála után, kinek elhunyta ez év májusában
«Kozmosz»-ának óriási munkáját éppen ott szakította félbe, ahol a
geologiai-biologiai záró fejezetnek kezdődni kellett volna. E véletlen
találkozás szimbolikájában van valami megragadó.
Darwin, kivel ily hosszú bevezetés után most magával kell foglalkoznunk,
szellemileg megint egészen azon szerencsés természetek közé tartozik,
melyeket bizonyos értelemben realistáknak lehet nevezni, a realista szót
abban az értelemben véve, hogy olyan fej, mely be tudja érni a szeme
előtt levő valósággal, nem mintha ez lenyügözné és tétlenné tenné, hanem
éppen ellenkezőleg, mivel megbarátkozott vele és saját nyelvén tud vele
társalkodni és jobb feleletet tud tőle kapni, mint amilyet a filozofus
tudna adni neki. Már származásánál fogva nem a múzeum, ahol a rendszer,
nem is az előadó terem, ahol egy iskola tekintélye uralkodik, volt az
eleme, hanem a természet. Már fiatalkorában gyűjtő és vadász volt,
anélkül, hogy nagyon törekedett volna a hivatalos szakember babérjaira.
Aztán a sors egy komoly szeszélye egy nagy, évekre számított földkörüli
expediczió természetkutatójává tette, melyet a «Beagle» hajónak kellett
Fitz Roy kapitány alatt megtennie. Kemény próbája volt ez a
munkaképességének. Ő maga is nagyon felelősségteljesnek fogta fel
feladatát. Nagy tömeg rendkívül fontos probléma elé állította a földi
természetrajz mind a három birodalmából, amelyeken a legnehezebb
viszonyok között kellett bebizonyítania, hogy meg tudja-e csinálni azt,
ami minden esetre több, de nehezebb is, mint a könyv nélkül tanulás: t.
i. a megfigyelést. Mikor az utazás megkezdődött, Darwin huszonkét éves
volt (1831), tehát most volt csak igazi deákéveiben. Az erkölcsi energia
azonban, amelylyel feladatára ráadta magát, azonnal férfiúnak tünteti
fel és a dolgok kényszere megaczélozta jellemét, mely aztán soha többé
nem tagadta meg magát egy hosszú, éppen utolsó harmadában nagyon viharos
élet folyamán. Öt évig tart a világkörüli út. Olyan pontokat érint
(Patagoniát, a Tűzföldet, Chilet, a Galapagos-szigetcsoportot), ahol
minden lépés a kézzelfogható dolgok terén is felfedező út számba megy.
Az eredmény valósággal lenyügöző. A gyűjtő, a tulajdonképpeni
«felfedező» új területen óriási tömeg anyagot halmozott fel. Ami azonban
még sokkal meglepőbben hat, az a magasabbfokú megfigyelések tömege: a
legtermékenyebb eszmék egyelőre a geologiai viszonyok keletkezési
módjáról. A leghiresebb eredmény, mely Darwin nevét csakhamar bejuttatta
minden tankönyvbe, a korallszirtekről való teoria. Ez nem sokkal az
utazás befejezése után jelent meg és a jelenkori és mult idők egyik
legtitokzatosabb jelenségét a leggeniálisabb módszerrel próbálta
megoldani. A biztos kézzel megrajzolt tájképek barátait a kutató nem
kevésbbé ragadta el utinaplója közzétételével (1845), melyet kompetens
megítélők azonnal besoroltak a Forster és Humboldt óta oly gazdag
utazási irodalom első és legünnepeltebb termékei közé. Csaknem tizenöt
év mult el ezután. Darwin neve már ekkor a tudomány közkincse volt. E
tizenöt év alatt azonban kevés újat hallottak róla. Az utazás
megerőltetései által erősen megrendült egészsége miatt menekülnie
kellett London zajából, egy órai vasutazásnyira lakott a szörnyeteg
nagyváros fekete füstoszlopaitól, kedves zöld falusi lakban, boldog és
anyagilag áldott házasság által gazdasági életküzdelemtől felmentve és
egészen tanulmányainak élve. Mit tanulmányozott? A beavatottak kicsiny
köre, melybe Lyell is beletartozott, kitartóan és türelmesen hallgatott
róla, mint maga a mester is. Tekintélyek jöttek-mentek ebben az időben.
Németországban a bibliahívők harczoltak a jámbor göttingai fiziologus
Rudolf Wagner alatt Karl Vogttal, a fiatal materialistával a mózesi
teremtési legenda bizonyító erejéről. Cuvier régi személyes iskolája
kezdett lassankint kihalni. A szabad természetkutatás legnagyobb
korifeusai egyik a másik után elköltöztek: Johannes Müller, Leopold von
Buch, végül maga a halhatatlannak látszó Humboldt is. Uj nemzedék tolult
ki az előadási termekből, mely Darwinra már, mint az öregek egyikére
nézett vissza. Lyell tanítása azonban az egész vonalon gyökeret vert és
kezdte a geologiát alapjaiban felforgatni.
Ekkor valami sajátságos dolog történt. Egy fiatal, merész elme, aki a
Darwin-i útleírások klasszikai képein nevelkedett és maga is messze
trópusi vidékek felkeresésére lelkesült, Alfred Russel Wallace
Borneóból, ahol hosszú és eredményekben gazdag zoologiai kirándulásán a
maláji szigettengeren, az oráng-utáng és a paradicsom-madár hazáján át,
éppen állomást tartott, egy kéziratot küld Lyellnek azzal a kéréssel,
hogy terjessze egy londoni tudományos egyesület elé nyilvánosságra
hozatal czéljából. Ez a kézirat egy hypothesist tartalmaz az új állat és
növényfajok természetes keletkezéséről a legalkalmasabb varietásoknak a
létért való küzdelemben végbemenő teljesen mechanikai kiválasztódása
útján. Minden faj folyton elváltozik kissé, egyenlő létfeltételek
mellett azonban egészben véve állandók maradnak. Amint azonban ezek a
feltételek megváltoznak, akkor Wallace véleménye szerint csak a
megfelelő varietás marad meg; csak ez szaporodik tovább és konzekvens
következésképpen mindig megújuló kiválasztás utján «új fajjá» alakul át.
Mikor aztán véletlenül így Lyell kapta először kezébe ezeket a
fejtegetéseket, megvallotta magának, hogy itt szerfölött sajátságos
végzet készül végbemenni. Lyell ugyanis tudta, hogy _Darwin több mint
husz év óta hordja magában ugyanazt a gondolatot és messzemenő,
közzétételre régen kész tanulmányok tárgyává tette_. Minden habozás,
minden aggodalmaskodó szerénység, mely csak egészen leszűrődött művel
akart a szaktársak elé lépni, el kellett, hogy háruljon e fordulat
folytán. Lyell rávette barátját, hogy terjessze tanításának első
tervezetét a távollevő Wallacetól beküldöttel egyidejűleg a londoni
társaság elé. Kevéssel utóbb megjelent nyomtatásban a fajok
keletkezéséről szóló könyv, melynek összehasonlíthatatlanul gazdagabb
anyaga előtt maga Wallace is szerényen lemondott a prioritásra való
minden igényéről.
Csodálkozva tudta meg a világ, milyen kemény dió előtt «hallgatott»
Darwin oly sokáig. Az általános csüggedtség közepett neki megvolt az a
bátorsága, hogy a korabeli biologia titkos problemájába beleférkőzzön és
– legalább becsületes meggyőződése szerint – valóban meg is oldotta a
problemát, leküzdötte a kísértetet, amely már több mint fél százada mint
egy lidércznyomás feküdt az életről szóló tudományon.
A fejlődési elmélet kezdetei Darwinnak máskülönben is eredményekben oly
igen gazdag utazására mennek vissza. Igazi valóságok képeihez
kapcsolódnak és az ilyen valóságokból vett részletek hívek maradnak
hozzá a jövőben is. Ez magyarázza meg azt a sajátságos varázst, melyet
Darwin műve nemcsak végső eredményével, hanem módszerével is tesz az
olvasóra. A hypothesisek fölépítése az egyes részletekben lehet még oly
ingadozásoknak kitéve, egészben véve Darwin eljárása koronája az
emberiség minden methodologiai kiképzésének, tipikus példája az újkornak
kezdetében épp úgy, mint sikerében, amely mintegy gyujtópontban
összegyűjt mindent, amit Galilei óta tudományos czéltudatosság és
módszer dolgában nyert az emberiség és ami mint ilyen alkalmas lehet
arra, hogy legalább relativ befejezésére juttassa a természetről való
emberi ismeretnek időbeli határaiban korlátozott fejlődéstörténetét.
A pampasz-agyag felhalmozódásából a délamerikai Bajadában, amelyet a
diluviumhoz, tehát időbelileg hozzánk még nagyon közelálló, már
emberektől benépesített föld-történeti korszakhoz sorolnak, 1833
októberének közepén a gyüjtögető fiatal kutató kiássa egy az
orrszarvúhoz hasonló nagyságú kihalt örvös állat üstszerűen ívelt, belül
üres óriási pánczélját. És a tudatába szökken, hogy még ma is ugyanaz a
földrész, Délamerika az egyedüli lakóhelye a földön a – mindenesetre
sokkal kisebb – örvös állatoknak. Vajjon ezek a mai fajok nem utódai-e –
kérdezte – megkisebbedett, megváltozott utódai a diluvium ama
kolosszusainak?
A Galapagos-szigeteken egy bővitő gondolat járul ehhez. Egy sajátságos,
magányos szigetcsoport, ötszázötven angol mérföldnyi távolságra a
legközelebbi szárazföld-parthoz, Délamerikához. Tíz fősziget,
átlyukgatva mint egy szita, egyetlen óriási csoportja legalább is
kétezer többé-kevésbé beomladozott vulkánkráternek, sikföldjén
terméketlen, magas pontjain azonban nedves klimájú és buja növényzetű,
benépesítve óriási szárazföldi teknősökkel és egy titokzatos gyíkkal,
amely a régi Jura-kori sauriusok módjára kiúszik a tengerre és tengeri
növényt eszik. És hozzá még egy biologiai csoda: az összes szigetek
egész állat- és növényvilága annak ismertetőjelét hordja homlokán, hogy
Délamerikából vándorolt ide. A szigetvilág elkülönültségében azonban
elkülönült fajokká fejlődött ki. És nemcsak ez. Az egyes merev
kráter-szárazföldek egymás között valószínűleg ősidőktől fogva szigorúan
el vannak egymástól választva; erős tengeráramlatok választják el a
délieket az északiaktól és megint az északiakat egymás között; nincs
semmi szélvihar, amely madarakat, rovarokat és növénymagvakat
szigetről-szigetre hajthatna; az oczeán az elválasztó víz-ágakban
mélységes mély. Igy lehetségessé vált az a csoda is, hogy a különböző,
oly élesen elválasztott szárazföldeken azok a bevándorolt, alkalom adtán
kényszerűen átkerült délamerikai állat- és növényfajok _egyénileg_
alakultak át, itt így és ott úgy, még mindig közel az ősalakhoz, de
bizonyos, minden szigetre jellemző egyes eltérésekkel. Ha a «teremtési
elmélet»-nek igaza van, akkor ez a magatartás értelem nélkül való. Miért
tartotta a teremtő a patagoniai és chilei tipust szeme előtt a
Galapagos-szigetekre nézve, de a szigetkék mindegyikére nézve módosult
formában? Nem nyilvánvaló-e, ezt a bevándorlást a kontinensről és a
lokális egymástól való elkülönüléseket alaptényekül venni és megvallani
magunknak, hogy itt tényleg kétértelműség nélküli bizonysága van a fajok
egy természetes átalakulásának megváltozott létfeltételek alatt és azok
következtében? Darwin éppen arra való ember volt, hogy a logikusat
merészen végig gondolja. Már útinaplójában megvan az az állítás, hogy
ezek a Galapagos-szigetek úgylátszik közelebb hoznak «ahhoz a nagy
tényhez, a titkok ama titkához, új élő lények e földön való
megjelenéséhez.» Őt mindenesetre közelebb hozták, ha még hosszú kerülő
útra volt is szüksége.
Hogy a fajok változnak, hogy a körülmények megváltozott nyomása alatt
átalakulnak, míg új, az új körülményekhez alkalmazkodó fajok keletkeznek
belőlük, ez a hazatérő Darwin előtt már szilárdan állott, mint általános
tétel. De hogyan történt ez? Milyen utakon haladt az a külső nyomás,
hogy újat, az újhoz szabottat hozzon létre? A merőben intuitiv szellem,
a csupán poétai elme beérte volna ezzel a gondolat-villanással és
kitárta volna az ajtót a szellős spekulácziónak. Ennek a vaselméjű
munkásnak azonban húsává és vérévé vált az emberiségnek indukczióra és
tényről-tényre, lépésenkinti haladásra való iskolázottsága, az ő útja
tehát más kellett, hogy legyen.
Darwin mint igazi praktikus legelőször is megbarátkozott odahaza falusi
birtokán azzal a minden falusi gazda és állattenyésztő előtt jól ismert,
de a múzeumi bölcsek és a Diogenes-hordájában ülő filozofusok előtt
mindaddig hallatlan ténnyel, hogy egészen határozott módszer szerint az
ember már régóta mesterségesen elő tud állítani új formákat kertje
díszvirágainál és istállója vagy galambducza állatainál s ezeket
állandóvá is tudja tenni. A gazda vagy a sportkertész pontosan tudja,
hogy egyfajtájú sok fiatal állat vagy növény között mindig van bizonyos
száma a némely apróságokban eltérő varietásoknak. Hiszen már az emberről
is tudjuk, hogy még ugyanazon szülőktől származó két gyermek sem
hasonlít tökéletesen egymáshoz. Ha most már a varietások valamelyikét,
mely valamely tulajdonságánál, szinénél, formájánál, sajátszerűségénél
vagy szépségénél fogva (gondoljunk rózsákra, georginákra), különösen
feltünővé válik és a tenyésztőnek sikert igér a műkedvelőknél,
«fixirozni» és megerősíteni akarjuk, akkor a tenyésztő a leginkább
arrahajló példányok közül kiválaszt két nemileg erőset,
megtermékenyítteti vagy párosítja őket, az ebből származó, többnyire már
erősebben a kivánt irányba hajló nemzedékből megint kiválasztja a
«legjobbakat», vagyis a leginkább az ő czélja szerint elváltozott
egyéneket stb. míg végül egy meghatározott fajú, tiszta, párosodás
folytán mindig megújuló varietást nyerhet. Ebben az esetben, mint
mondottuk, az ember az, aki a varietást állandóvá teszi. Darwin azonban,
miután alaposan tanulmányozta ezt az emberi cselekvést, ebből azt az
egyszerű következtetést vonta le, hogy amit az ember «akar», azt a
természet meg «kell», hogy történtesse. Vagyis: hogy az előbb használt
példánál maradjunk, a Galapagos-szigetekre bevándorol valami délamerikai
állatfaj. Ebben számos varietás van, mint minden fajban. Közte olyanok
is, melyek egy sziget megváltozott viszonyaihoz jobban illenek, mint
mások. A kontinensen az ilyen varietások fontosság nélküliek voltak a
létért való küzdelemre. A szigeten túlsúlyra jutnak a többiekkel
szemben. Kedvezőbb eshetőségeik vannak, hogy nemileg érettekké válnak és
utódokat nemzenek. Ezek az utódok már tisztábban képviselik a «hasznos»
varietást. A természetes kiválasztás azonban köztük is mindig még tovább
fog menni, míg végül a varietás fixirozódott, alkalmazkodott, új fajjá
lett. A természet, azaz a létért való küzdelem és a létfeltételek tehát
elvileg éppen úgy tenyésztenek fajokat, mint az ember, csak éppen hogy
«vakon». Minden, ami nem alkalmazkodik, elpusztul. Ezer varietás közül
az tartja fenn magát, amely a viszonyokhoz legjobban alkalmazkodik,
amely a leggyőzedelmesebb. Hasznos és haszontalan állandóan tömegesen
keletkezik. A haszontalan azonban azonnal kiírtódik. Igy az organikus
világ végül csupa «czél szerint» fölépítettnek tűnik fel, holott
igazában merőben mechanikai termék.
Nagy vonalaiban ez a darwini alapgondolat. Az eszmének hatása óriási
volt. Nem mindjárt az első pillanatban, hanem csakhamar. Első ízben
vezette vissza valaki a «czélt» az organizmusokban, a fajok
alkalmazkodását létfeltételeikhez, egy mechanikai folyamatra. Hogy ez a
kiválasztási folyamat az egyedül irányadó-e, a minden esetre érvényes-e,
az nem jött annyira tekintetbe, mint inkább egyáltalán a _lehetőségének_
bebizonyítása. Lassankint, Darwin könyveinek ismertté válásával a
hatvanas évek kezdetén elterjedt a sejtelem, hogy a biologia nagy
forduló pontja elérkezett. Nem egy öreg úr dühöngött ugyan és az egészet
képtelen szédelgésnek nevezte. Ezeknek az öregeknek az ideje azonban már
rég oda volt, mielőtt még Darwin megszólalt volna.[7] Egy fiatal
várakozásteljes nemzedék állott helyükre. Ennek gondolkodásába pedig a
leszármazási és kiválasztási elmélet úgy hullott, mint a termékenyítő
harmat. A múzeum zavarba jött. Mert a fejlődéstan valóban tudományos
indokolása az organikus terén itt nem jelentett egyebet, mint az egész
rendszer újraépítését. Filozofiai elmék nem kevésbbé sejtették ennek a
biologiai felfordulásnak óriási horderejét. Hiszen az utolsó darabkának
meghódításáról volt szó a mechanikai világ zárt körforgásában egész az
emberig. Fény fog hullani az emberiség eredetére és történetére, mondta
maga Darwin könyve záró szavaiban és éppen ez a gondolat úgy tört át,
mint a gyújtó villám a száraz bokron, melyet a végnélküli terméketlenség
szárított ki.