irányban benn levő muzeumszerű, mesterségesen sablonizáló elemnek
kényszer-jellegét, anélkül azonban, hogy tisztába jöttek volna vele,
mikép lehetne rajta segíteni. A franczia _Buffon_, egy a lehető
legfényesebb helyzetben élő előkelő, szellem inkább eleven egészében
akarta az állatvilágot felfogni és a kötetek hosszú sorozatában
szinekben gazdag óriás-képet rajzolt, amely nyelvének plasztikai
erejével és a kedvező helyzetben levő férfiúnak nagyon gazdag
segédeszközeivel, akinek szabad rendelkezésére állott a világ legjobb
gyüjteménye és az önfeláldozó munkatársak sora, hosszú időkre kincses
kamrája lett a minden rendszertől független, az «állatvilágot» illető
zoologiai ismereteknek. Jellemző azonban, hogy éppen a klasszikus
stilisztának ez az egyetemes óriás-műve későbbi kiadásaiban csak az
által volt hasznossá tehető, hogy folytatói és kiegészítői utólag mégis
csak hozzáfűzték a Linné-féle névjegyzékeket, ami nem mindig járt baj és
zavar nélkül.
Buffon 1788-ban, a franczia forradalom előestéjén halt meg, amely
feltétlenül elsodorta volna őt, a kényúri régi királyság igazi udvari
tudósát is. Ugyanebben az évben az agg mesternek egy fiatal, épp akkor
tizennyolcz évessé lett honfitársa tartotta első előadásait a
természetrajzról: _Cuvier_ György. Ővele megint a fejlődés tana
történetének kapcsoló pontjához jutunk, melyet az imént hagytunk el.
Emlékszünk még, hogy Werner megalapította a neptunizmust Linné kezdőkora
táján (1778), valamivel később Hutton szembeállította vele a
vulkanizmust és hogy az új század kezdetén ez a vulkanizmus mindinkább
uralkodni kezdett a geologiában. Cuvierrel most a zoologus jelenik meg,
aki mindennek, amit a geologia valóban és látszólag elért, új alapot
volt adandó.
George Cuvierben észrevehető a napoleoni korszak félreismerhetetlen
vonása. Megint másféle szervező tehetség, mint Linné volt, ennek
egyszerű, bizonyos korlátozás mellett magában harmonikus és békés
nagysága nélkül, zsarnokibb és erőszakosabb, de egyúttal messzebbre
tekintő, szabadabb és inkább kombináló, olyan természet, amelynek
összehasonlíthatatlanul hatalmas dolgot kellett csinálni, amint a helyes
útra jutott, amely azonban egyúttal zsarnokká is lett tévedéseiben, és
amely tudatában annak, hogy sehol sem szabad a rothadt konvencziót
követnie, hanem mindenütt az individuális önálló gondolkodást, – az
ilyen tévedéseit az eltévedt géniusz egész vakságával tudta védeni.
Linné naiv bibliai hitének Cuvierben nyoma sem volt; azonban mint ahogy
a forradalom szabad szellemű gyermeke, Napoleon mint Caesar ismét a maga
körébe vonta az egyházi kultuszt, mert hasznossági okok és diplomácziai
raison vezették ebben is, épp úgy Cuvier is ragaszkodott legalább a
teremtés fogalmához, mert egyelőre ez tünt fel neki legkényelmesebbnek,
bár nagyon hamar kényszerült a biblia betűjének olyan magyarázatokat
adni, melyek bonyodalmasabbak voltak, mint egykor Kopernikus
planéta-epicyclusai.
A zoologia terén Cuvier mindenek előtt egy olyan gyümölcsöt szakasztott
le, amely a Linné fellépése óta lefolyt években lassankint érett meg.
Linné hat lefelé emelkedő osztálya helyébe ő szabadító tényül a
párhuzamos főtipusok bizonyos számát tette, melyeknek alapvető
tulajdonságai az ő felfogása szerint lényegileg különbözők voltak:
egymástól független «teremtési terveket» testesítettek meg. Ő egyelőre
négy ilyet különböztetett meg: a gerinczes állatokat (az embertől kezdve
a halakig), a molluszkákat, a tagolt állatokat (rovarokat, pók és
rák-féle állatokat és a férgek egy részét) s végül a radiaer-állatokat.
Az utolsó rubrika itt is még valóságos potpourri a legkülönbözőbb
formákból, amely utóbb az élesen különválasztott külön-tipusok egy
seregét szolgáltatta, mint pl. a tüskés-bőrűek, a coelenteraták
(korallok, polypok, meduzák stb.) Cuvier új rendszere óriási haladás
volt a természetes rendszer irányában. A leszármazási elmélet csak
sokkal később mutatta meg világosan, hogy ez a «természetes» szó
tulajdonképpen mit jelent: ennek számára Cuvier «teremtési tipusai» «az
állatvilág megannyi törzsévé» lettek, fejlődési vonalak, melyek egy
valószinűleg közös alapból a föld történetének folyamán párhuzamosan és
egymástól függetlenül alakultak ki. Cuviernek nem volt sejtelme
leleményének erről a legfőbb fontosságáról: igazi lázas szervező volt,
aki átható éles tekintettel tudja hadoszlopait a gyakorlatban
elrendezni, de fogalma sincs arról, hogy milyen következmények fognak
ebből a nagy _intellektuális_ haladás számára származni. Cuvier
érdeklődése azonban – és itt közeledünk a döntő ponthoz, ahol a
világmegismerés fejlődéstörténetét közvetlenül érintette és a maga módja
szerint s javarészben csaknem akarata ellenére is előmozdította –
nemcsak az élő állat-formák felé fordult, hanem a ma már kimúlt,
ősidőkben a földön létezett és csak csontok és a sedimentum-kőzetekben
talált lenyomatok alakjában ránk maradt állatvilágra vonatkozó tények
gigantikusan felhalmozódó tömege felé is.
A közvetlenül Cuvier előtti időben egy ilyen állatvilág létezésének mind
nyilvánvalóbb bizonyságaihoz jutottak. A kihalt vastagbőrüek
kimeríthetetlen hullaraktárából, Szibériából való mammuth – elefántcsont
már rég kereskedelmi czikk volt. Ügyes rajzolók fáradoztak, hogy a
fosszilis kagylók és fejlábúak csodaszerű alakjait művészies
rézmetszetekben adják vissza. Buffon élénk képzelete viharos képekben
szemlélte amaz eltünt organikus világ elpusztulását és megujulását, a
szerencsés, a darwinizmust előresejtető következtetések és a vad,
teljesen alaptalan spekuláczió sajátságos keverékével. Egészen a század
vége felé aztán egy a kor minden geologiai iskolai tudásától
meglehetősen érintetlen, de a szabad és önálló gondolkodásban annál
erőteljesebben iskolázott angol mérnök, _William Smith_ (szül. 1769-ben,
I. Napoleon és Humboldt Sándor születése évében) gazdag lokális
ismereteit egy szerencsés tételbe foglalta össze, mely ennek a
«palaeontologiának», a kihalt állati- és növényi formákról szóló
tudománynak összehasonlíthatatlanul messzemenő jelentőséget adott a
geologiára nézve. Mint laikus, kinek semmiféle pártállása nem volt sem
Huttonhoz, sem Wernerhez, Smith sok évi út és csatorna-építő munkássága
közben azt a fölfedezést tette, hogy nemcsak minden sedimentum-réteg
bizonyos időből való valóságos vízlecsapódásoknak köszöni eredetét,
hanem hogy minden időszaknak, melyben e rétegek valamelyike lerakódott,
megvan a maga különös állatvilága, kivált pedig a maga különös
kagylóformái. Ebből aztán azt a következtetést vonta le, hogyha egyszer
megengedjük ezt az alapvető tényt, akkor a bizonyos, valamely korszakra
jellemző állati maradványok előfordulásából valamely tetszés szerinti
réteges kőzetben sorrendben megállapítható ennek valamely meghatározott
korszakhoz való tartozandósága, még ha ez a kőzet valamely másutt talált
s ugyanolyan fossziliák által jellemzett más kőzethez még oly kevéssé
hasonló is. Ezzel meg volt adva az eszköz, amelynek segítségével a
minden geologiai epochában különváló földkéregnek mindenféle körülmények
által megváltozott és más helyzetekbe vetődött foszlányait mindig újra
megtaláljuk és világos áttekintésben egymáshoz illesszük. Smith
állította fel először az élesen különválasztandó rétegek tabelláját
«vezér-kagylóik» alapján és élete kemény munkáját Angolország példaszerű
geologiai térképével koronázta meg, valódi pionirjaképpen a haladásnak,
akinek «laikus» létére megadatott, hogy megalapítson egy «tudományt» a
szó legnemesebb értelmében.
Smith művével meg volt adva az indítás, mely a palaeontologia (tehát a
kihalt organizmusok) tanulmányozását a legaktuálisabbá kellett, hogy
tegye a föld egész történetére vonatkozólag. Cuvier felkapta a készen
álló baltát és pompás munkatársaktól támogatva nekiállott a nagy
feladatnak. Munkája a fosszilis csontokról tagadhatatlanul a legszebb
emlékek egyike, melyeket az emberi szellem a leíró
természettudományokban állított magának és hatása nemcsak a
palaeontologiára, hanem az élő állatok leíró anatomiájára ma is
kiszámíthatatlan. Cuvier azoknak a fosszilis emlős állatmaradványoknak a
vizsgálatával kezdte, melyek a párisi medencze harmadkori rétegeiben
találhatók és ebben a vizsgálatban oly módon járt el, hogy a csontok
szerkezete minden részletének a rokon élő állatok csontjaival való
összehasonlítását tette feladatává. Míg így megismerte a karaktereket,
melyek a különböző nemeket és fajokat jellemzik, biztonsággal szólhatott
arról, vajjon a fosszilis csontok valamely élő vagy kihalt fajéi,
valamely élő- vagy kihalt neméi-e. Igy ennek a csodálatraméltó munkának
általános eredményeképpen az az elv állott elő, hogy a fosszilis emlős
állati csontok mind kihalt fajokéi voltak és hogy a kihalt nemek száma
annál nagyobb lesz, mennél messzebb nyúlunk vissza a formácziókba. Egy
másik általános elv, melyet Cuvier felállított, a mai korban sokféle és
jogosult vita tárgya volt, mert csak szorosan korlátozott körökben van
érvénye. Ezt az elvet a karakterek korrelácziójának lehet nevezni.
Cuvier ugyanis azt állította, hogy az állatok egyes karakterei
kölcsönösen föltételezik egymást oly módon, hogy az egyiknek
jelenlétéből a többiekre lehet következtetni. A fogak bizonyos formája
például Cuvier szerint föltételezi a törzs, a koponya tagjainak bizonyos
elrendezkedését. Erre az elvre támaszkodva Cuvier konjekturákra
merészkedett olyan állatokról, amelyekből csak bizonyos töredékek voltak
ismeretesek. Az elv magában véve tagadhatatlanul teljesen helyes. A
ragadozó állatnak például, amely zsákmányát a karmaival kell, hogy
megragadja, sohasem lehet egész vagy egyszerűen hasított patája.
Specziális alkalmazásában azonban ez az elv nagyon sok kivételt enged
meg, mivel a specziális csoportok, melyeket mostanáig felállítottak,
gyakran egyáltalán nem egyeznek meg a tipusok természetével és még
kevésbbé történeti fejlődésével s ezért lehetnek a karaktereknek olyan
kapcsolatai, melyek a most ismeretes kapcsolatok területén kívül esnek.
Cuvier egyébiránt ezt nagyon jól felismerte s elvét csak nagyon
takarékosan és kevés esetben alkalmazta, úgy hogy a túlzással, melybe
követői közül néhányan estek, őt bizonyára nem lehet vádolni.
A kortársakra nézve Cuvier módszere a tárgy fölötti csodálatraméltó
uralmával és a tudós uralkodói természetének kiméletlen
határozottságával mondhatni mámorító hatású volt. Ő adta a sajátságos,
évek milliói előtt eltünt állatformák első tudományosan használható
rekonstrukczióit. Néhány csontból megkonstruálta a korai harmadkor
láperdői egy tapir-forma patás állatának, a Palaeotherium magnumnak
egész képét: a mester rajza ma a párisi _Jardin des Plantes_ nagyszerű
palaeontologiai gyüjteményében áll egy később talált óriási lemez
mellett, melyen rajta van a csaknem teljes és a rajznak csakugyan
megfelelő csontváz. És mint ahogy Galilei napjaiban az ég maga is mintha
üstökösökkel és új csillagokkal akarta volna ünnepelni a maga csodáit,
épp úgy most is Cuvier fényének emelésére az egyik véletlen lelet a
másikra következett, amelyek segítettek hirtelen megvilágítani az
előidők állatainak történetét. Szibéria jegéből fölmerült az a még
hússal és bőrrel borított mammuth-elefánt, amely ma a szentpétervári
múzeum dísze. Délamerika pampaszainak agyaga megnyílt és kivetette
magából az összes ősidőkbeli állatalakok legszörnyetegebbjének, a több
mint négy méter hosszú óriási lajhárnak, a megatheriumnak sértetlen
csontvázát. Nem csoda, hogy ilyen meggyőző és lelkesítő eredményektől
Cuvier annyira felbátorodott, hogy palaeontologiai tanulmányait a föld
történetének teljes rendszerévé dolgozza fel. Ennek eredménye lett az
úgynevezett _katasztrófa-elmélet_. A föld történetének minden
korszakában, így tanította Cuvier tökéletesítve Smith eszméit, megvolt a
külön, sajátságos, többé soha elő nem forduló állatvilág. Honnan eredt
ez a váltakozás? És nem volt-e mégis valami titkos kapcsolat a látszólag
elkülönült korszakok közt? Cuvier a leghatározottabban tagadott minden
kapcsolatot. Minden korszakon belül szerinte lassan és békésen rakódtak
le a sedimentumok, tele a megfelelő korszakra jellemző organizmusok
maradványaival. Minden két korszak közé azonban egy «viharos időszak»
ékelődött. Rengeteg katasztrófák pusztították el a föld felszinét és
minden élőt gyökerestül elsöpörtek. Az elkopárodott kérgen aztán új
teremtés ment végbe, amely alapterv dolgában ugyan hasonló, de minden
részletében mégis lényegesen átformált fajú állatok és növények
mérhetetlen számát hozta létre ősnemzés útján. «Discours sur les
revolutions de la surface du Globe» (Értekezés a föld felületének
erőszakos változásairól) így nevezte el Cuvier azt a tanulmányát,
melyben behatóan előadta elméletét, s e mű még ma is szellemes és
elolvasásra méltó könyv, daczára a ferde következményeknek, melyekre
jut. «Az asztronomusok – így mondja a bevezetés – gyorsabban haladtak,
mint a természetvizsgálók (t. i. az ásványtan, növénytan és állattan
kutatói). A megismerésnek az a korszaka, melyben ma a geologia áll, sok
tekintetben még ma is hasonlít ahhoz a korhoz, amikor némely filozofusok
az eget kőből való boltozatnak képzelték és a holdat úgy nézték, hogy
lehet akkora, mint a Peloponnézosz.» «Azonban – folytatja Cuvier nagy
öntudattal – Anaxagoraszra Kopernikus és Kepler következett, akik utat
törtek Newtonhoz: miért ne találhatná meg a természetrajz is egykor a
maga Newtonját?» Cuvier katasztrófa-elmélete – ma már bizvást mondhatjuk
– a lehető legmesszebbre vezető haladás volt, csakhogy egyúttal minden
ízében a geologia «erőszakos» korának gyermeke is volt. Azokat a hosszú
korszakokat, melyekben a sedimentumok képződése bekövetkezett, rendhez
és jogukhoz juttatta. Csak éppen, hogy az akkori tomboló, rengeteg földi
erőkkel dolgozó vulkanizmusnak megadta azt az engedményt, hogy a
legszabadabb teret engedte neki két-két korszak között és ezenkívül
rászorult egy teremtő tevékenységre, amely mindig pontosan beállott,
mikor a nagy katasztrófák tabula rasát csináltak. Az irtóztató
felfordulások kifejtésére két-két periodus közt a fantáziának bőséges,
semmiféle korlátozó megfigyeléshez nem kötött tere maradt. Bernhard von
Cotta vonzón írja ezt le egy félszázaddal később irott munkájában, egy
visszapillantásban: «E század kezdetén a geologusoknak megvoltak a maguk
külön előidői, melyekben szabadon nekiereszthették fantáziájukat,
csaknem a természet törvényeinek minden kötöttsége nélkül s a
legkevésbbé kötve a mindennapi tapasztalattól. Semmi sem akadályozta
őket abban, hogy ezekben az előidőkben fel ne tételezzék a földnek egy
különös ifjúi erejét és a hatalmas általános katasztrófákat, melyek
csaknem minden meglevőt hirtelen elpusztítottak és helyette mindenütt
újat teremtettek; ez volt az úgynevezett teremtési periodusok eredete,
melyeknek mindegyike magában egy-egy világot jelentett. Tetszésük
szerint benépesítették a földet óriási nagyságú állatok és a legbujább
trópusi vegetáczió világával; hirtelen mérhetetlen özönvizeket
árasztottak ki, melyek hatalmas sziklatömegeket vittek magukkal és egész
országokat elárasztottak; látnoki szemeik előtt egyik napról másikra
vulkánok keletkeztek; magas hegylánczok csaknem egyetlen lökésre
duzzadtak ki; vulkanikus erőkkel nagy sziklatömböket száz mérföldekre
hajíttattak el; a föld belsejében hatalmas központi tűz izzott, mindig
készen arra, hogy a merev kérget áttörje; vagy pedig az egész földet
vízben oldották fel, melyből aztán rétegenkint csapódott le. Minden
geologiai periodusnak különös hatásokat tulajdonítottak, épp úgy, mint
különös állat- és növény-világot; az egyikben képződtek ezek vagy azok a
kőzetek, a másikban ezek vagy azok a fémek; az egyik hegyeket és
hegységeket, völgyeket és tenger-medenczéket teremtett, a másik
lerombolta. Kényelmes kor volt ez a geologus számára; a karosszékben
lehetett a képzelt eseményeken elmélkedni, egy kis fantáziával mindent
könnyű szerrel meg lehetett magyarázni. Hova lett ez a szép idő, melyben
oly könnyű volt geologusnak lenni?»
Ilyesforma volt a geologia és biologia közötti első kapcsolat
végeredménye. A biologia megformulázta az élesen elkülönített
föld-korszakok egy sorozatát. Az egyiktől a másikig azonban nem vezetett
semmiféle út. Linné szerint a fajok _egyszer_ teremttettek. Cuviernek a
megújuló teremtések egy sorára volt szüksége. Két ponton indulhatott meg
most a fejlődés. A geologiának szóhoz kellett jutnia, vajjon ilyen
pusztító katasztrófák csakugyan kimutathatók-e merőben az ő saját
kutatási területéből olyanokul, amilyeneknek Cuvier palaeontologiája
kivánta őket. A biologiának ellenben ahhoz a kérdéshez kellett
ragaszkodnia, hogy az élők újon teremtett világainak mindegyike miért
mutat mégis olyan félreismerhetetlenül közös vonásokat az előtte valóval
és az utána következővel. Miért léptek fel például a régi időben az
összes gerinczes állatok közül legelőször a legalacsonyabb rendűek, a
_halak_, később az amphibiák és reptiliák, csak nagyon későn a madarak
és az emlős állatok? Miért jelentek meg ezek közül az emlős állatok
közül legelőször a legalsóbbak, az erszényesek és legutoljára a majmok
és az ember?
A fejlődés most oly gyorsan haladt, hogy mind a két felelet, bár eleinte
habozó formában, összeesik Cuvier virágkorával. Az igazi indokolás
azonban mégis csak valamivel később következett. Cuvier 1842-ben
meghalt. Két évvel ezelőtt jelenik meg Angolországban _Charles Lyell_
könyve a geologia alapelveiről. Egy évvel előbb száll Charles Darwin a
_Beagle_ hajóra, hogy elinduljon világkörüli útjára, melynek
intellektuális eredménye a modern biologia leszármazási elmélete lett.
Mindkettővel az utolsó keretünkbe eső nagy határponton állunk a föld
alakulásáról való emberi ismeret dolgában.
*
Az ember lehet akármi dicséretre kész bámulója a tizenkilenczedik
századnak, mégis csak meg kell vallania, hogy az eszmék magva, amelyeken
élősködött és amelyektől – legalább részben – nagygyá és
csodálatraméltóvá lett, a tizennyolczadik század utolsó harmadára esik.
Az 1700-as évek gondolatainak empirikus indokolása, valódi hússá válása
teszi az 1800-as évek lényegét. Az emberi jogok eszméje, mely
széjjelhintődött a franczia forradalomhoz vezető fordulón, mely nem
fulladt bele a guillotine vérfolyamaiba s Schiller jambusainak
pathoszában művészileg megörökítődött: megtestesül az egyéniség fokozódó
szabadságharczában a világi és egyházi tekintély ellen az amerikai
rabszolgaság megszüntetésére irányuló mozgalomban, a roppant szocziális
áramlatban, ezerféle megmozdulásokban és experimentumokban. Mindezekben
a testekben erősen benne él egy szellem: a tizennyolczadik század
végének szelleme. A költészet valóságos kört ír le a megöregedett Goethe
epigon-kultuszától visszafelé – jó értelemben – a fiatal Goethe
megértéséhez, kinek virágkora még a tizennyolczadik századba esik és
akinek törekvése mintha föléledni törekednék a legjobb dolgokban,
melyekre a mai ébredező költő-nemzedék merészkedik. És a
természettudomány, mely látszólag a leginkább függőlegesen tört fel s
hasonlíthatatlanul nagy messzeségekre jutott, szintén nem tagadja meg
eszmei hatalmában az általános törvényt. Több a merő véletlennél, hogy
leginkább világító, a világot legjobban felrázó eszmei művének a
tizenkilenczedik század második felében, _Darwin_ művének elősejtelmei
visszavezetnek a tizennyolczadik század utolsó évtizedébe.
Láttuk, hogy a szigorú természetkutatás éppen akkor inkább idegenkedve,
mint kedvetlenül állott szemben az átalakulás, a fejlődés gondolatával
az organikus területen. Linné a faj változatlanságára építette kemény
rendszerét. És az évek millióira kiterjedő földtörténet sajátszerű
látványából, mely néhány évtized alatt meglepő gyorsan kibontakozott,
támadt éppen Cuvierrel az az ember, aki azt tanította, hogy ennek a
földtörténetnek egyik korszaka sem közvetlen folytatása az
előttevalónak, sőt egy megsemmisítő katasztrófával és egy
megfejthetetlen «új teremtéssel» van tőle elválasztva. A tagadáshoz,
mely a múzeumból minden csodálatraméltó gazdagodása daczára felhangzott,
elég sajátságosan, csatlakozott az absztrakt kamrácskában élő merőben
logikai filozofusnak hűvös hangja is: _Immanuel Kant_, aki
legszigorúbban intett a lehetségesre, az emberi intellektussal még
megfoghatóra, a fejlődés gondolatával való különféle játék után végül
mégis csak azt vallotta, hogy egy állati formának a másikból való
merőben mechanikai levezetéséről olyasformán, mint ahogy a planéták a
nap ellökött gyűrűiből magyarázhatók, egyáltalában nem lehet szó és hogy
gondolni sem szabad arra, hogy valaha remélhessük, hogy «egy új Newton
támadhasson, aki csak egy fűszálnak természeti törvények szerint való
keletkezését is, melyet nem valami szándékosság irányított, megfoghatóvá
tehesse.» Az ilyen belátás lehetőségét az embertől egyszerűen meg kell
tagadni. Ha azonban még minden ma sarjadó fűszálhoz is valami
szándékosságra van a filozófusnak elkerülhetetlen szüksége, akkor
könnyen be lehetett érni Cuvier katasztrófa-elméletével, mely az ilyen
«elrendező szándékosságból» a földnek minden állítólagos geologiai
újjáélesztése végett fáradság nélkül megkonstruálhatta a «termelő isteni
újjat». És mégis: ahol a múzeumi szellem és a filozofus hordójának
szelleme egyszerre és egymást kölcsönösen negativ módon kiegészítve
csütörtököt mondott, ott éppen akkor, a tizennyolczadik század utolsó
évtizedében a _költői géniusz_ megtalálta az élő természet szabad és
harmonikus szemléletéből kiindulva a mégis csak meglévő lehetőség
sejtését. Angolországban éppen annak az embernek költőül és kutatóul
egyaránt tehetséges nagyapja szállott síkra mellette, aki később a
fejlődési elméletet az organikus világra nézve tudományosan
megalapította: _Erasmus_ _Darwin_ (1731–1802). Olyan nyugalommal
hirdette a «logikailag lehetetlent», mintha valami magától értetődő
dologról volna szó. Azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy a klasszikai
Lucretius módja szerinti tankölteményekben fűzi össze kora összes
természettudományi tényeit és spekuláczióit egy egységes világképpé.
Ebben nem ütközött meg azon, hogy az egyetemes fejlődési gondolatot
kiterjessze az organikus lényekre is és a megváltozott külső
életfeltételek befolyásának tulajdonítsa az állatok és növények
alakjának meghatározására való hatalmat, ellentétben az istentől
teremtett fajnak örök változhatatlanságáról szóló tanítással. Persze,
csak egy éleselméjű természet-szemlélőnek magányos hangja volt ez és el
is hangzott a pusztában.