zarándokló barát, a keresztes vitéz kiváncsian törte le a megkövült
kagylót a sziklanyeregről, melyen átkapaszkodott. Mikor azonban
_Rogerius Bacon_ és a hallstädti _Albertus Magnus_ korában beállott a
nagy magábaszállás és kezdtek eloszlani a csaknem ezeréves éjszaka első
fátyolai, akkor úgy tünt fel, mintha éppen itt egy rossz szellem volna a
játékban, mely a megismerést erőszakkal meg akarja zavarni. Az arabs
misztika és keresztényscholasztikus fantasztikum egyesültek egy olyan
magyarázó hypothesis esztelen idétlenségében, amely a megkövesedett
állati- és növényi maradványokban _nem élő lények igazi maradványait_
látta, hanem a «_természet játékait_», melyek magukban a sziklákban
képződtek, Hol arról volt szó, hogy az isten egykori teremtési
munkájakor előbb mintákat csinált magának a teremtendő állatokhoz és
növényekhez mészből és agyagból, hol meg arról, hogy magában a kőzetben
rejlik plasztikai erő az ilyen alakulatokra, vagy hogy egy különös
«mag-levegő» (Aura seminalis) hatja át a vízzel a föld kérgét és
«kő-hús»-t (caro fossilis) nemz kőmasszák megtermékenyítésével.
Megeshetett nem egy kezdővel a gyűjtés terén, hogy valódi ásványi
alakulatokat, mint pl. az u. n. dendriteket a mészkőben, a gyönge
mohákkal való megtévesztő hasonlóságuk miatt igazi organikus
kövületeknek nézhetett. De a fordítottját hinni a nagy hal-gyíkok
(Ichtyosaurus) több méter hosszú csontvázairól, melyek a Jura-palában
találhatók, nagy hatalmas Ammon-szarvakról (kihalt fejlábuak spirálisan
csavart héjairól), melyek közt akkorák vannak, mint a kocsikerék, mégis
csak sok volt. És legalább az ilyen megtévedésekkel szemben haladás
volt, mikor Kepler kortársai végre eljutottak az úgynevezett
«diluviánusok» iskolájáig, amely nem vitatkozott tovább a megkövesedett
lények valóságos előbbi létezésén és a nagy szárazföld-területek egykori
vízzel elárasztott voltán, hanem mindent a _bibliai vízözönre_
(diluvium) vezetett vissza, éppen abban a pillanatban, mikor máskülönben
a biblia szerzőinek természettudományi ismeretei, Columbus a bibliában
ismeretlen új világának felfedezésével és még inkább Kopernikus művével
nem éppen nyertek tekintély dolgában. Ez volt az az idő, mikor a svájczi
Scheuchzer (mint már előbb egyszer említettük), fosszilis óriás
szalamanderét mint Noe idejéből való szegény vízbefúlt bűnöst
rajzoltatta le. Mindazonáltal a legrosszabbon túlestek és maga
_Scheuchzer_ sem késlekedett a tények szorgalmas megfigyelésével, melyek
idecsatlakoztak és már maguktól is tovább kellett hogy vezessenek.
Mintegy száz évvel Kepler halála után is még ily módon paktáltak és
alkudoztak a bibliával, ahogy éppen lehetett. Az egyik sarokban mégis
találtak időközben új kilátást. A föld mélyeiből kitört a vulkanikus
láva vörös tüze; a mélyből forró források gőzölögtek fel, földrengéskor
megmozdult a szilárd talaj, mintha oda alant hullámzanék és ingana; a
bányában az akna minden kimélyítésekor nőtt a hőség. _Athanasius
Kircher_ jezsuita (Galilei ideje táján) és _Kunkel_, a Potsdam melletti
pávák-szigetén lakó szellemes kémikus, mindketten arra az eszmére
jutottak, hogy a föld belsejében izzó masszáknak kell lenniök. Kunkel
meglehetős plauzibilisen formulázta a központi tűzről szóló hypothesist,
mely több-kevesebb valószinüséggel még most is tartja magát a
geologiában. És ahol kissé merészebb filozófiai szellem már kétségbe
merészkedett vonni vagy legalább dúsabb képzelettel magyarázni a biblia
konvenczionális teremtési legendáját, ott Newton napjaiban beleszőtték
az új sejtéseket a föld keletkezésébe: Leibnitz az ő csodálatos
«Protogaeá»-jában (Ős-föld) már az egész földgömb ősállapotáról
álmodott, a legfelsőbb kéreg lassankénti kihüléséről és egy későbbi
besüppedésről, melytől a kőzetrétegek azt a sokféleképpen megfigyelhető
rézsútos és hajlott fekvésüket kapták. A mi azonban az ilyen termékeny
fantázia-játékok közben még teljesen hiányzott: a jelenségek világos
elrendezése, mindenekelőtt maguknak a szóba kerülő kőzet-fajoknak
rendszerbe foglalása. A _tizennyolczadik_ század igazított itt el.
Az emberi kultura történetében a tizennyolczadik század a legnehezebben
definiálhatók egyike. Ha nagy filozófusaira és a franczia forradalom
morális viharában való zivataros befejezésére gondolunk, akkor
lényegileg filozófiai és ethikai századnak nevezhetnők. Ismét más,
nagyon szembetűnő mértéket állapít meg a költészet fényes felvirágzása e
század második felében; hiszen ez Goethe szülő százada is. Szigorú
természettudományi felfogással azonban első sorban mégis a
_szisztematika százada_.
Csak _Linné_ tette a botanikát és a zoológiát a szó tulajdonképpeni
értelmében tudománnyá, mikor megteremtette rendszerét. Ugyanez sikerült
_Gottlob Ábrahám Wernernek_ (1750–1817) a _mineorologiára_, a kőzetek
tanára nézve. Nyilvánvaló, hogy mineralogiai rendszere már magában véve
is döntő fontosságú kellett, hogy legyen a geologiára nézve, mely e
kőzetek lassanként való alakulását volt hivatva megállapítani. Werner
azonban összefoglaló elméletekkel belenyúlt magába a geologiába is.
Látköre még mindenesetre nagyon szük volt, nemcsak azért, mert egész
életén át ugyanahhoz a helyhez gyökerezett, kedves Freibergjéhez, ahol a
bányászakadémián tanárkodott, hanem mert nem is volt geniális átfogó
elme, amely merészen le tud győzni minden és mindennemű hagyományt. Mint
az özönvíz-elmélet öröksége szívósan tartotta magát nála a _víz
szerepének túlbecsülése a föld történetében_ (Neptunizmus). A vulkanikus
jelenségek az ő számára mellékes, alapjában véve modern dolgok voltak. A
földkéreg emelkedéséről és sülyedéséről sem akart semmit sem tudni,
szerinte minden változás a földnek volt köszönhető. Periodikusan
megújuló özönvízekben (mint a peruiak mithoszában!) mind újra belepte a
szárazföldeket és bevonta sedimentum-tömegekkel. A hegyek és sikföld
váltakozása alapjában a vizek által való kimosás eredménye volt. Az
ilyen egyoldalú víz-elméletnek következményeiben természetesen a
legcsodálatosabb tévhitekre kellett vezetnie. Hatalmas kőzet-tömegek,
melyek a föld történetének aránylag késői korszakában még izzó
folyékonyan nyomultak fel és sajátszerű merevedési viszonyok közt
szilárdultak meg, kihülés közben gyakran hatalmas hatszögletű oszlopokra
repedeztek – ez az úgynevezett _bazalt_ – Werner hypothesisében egy
nagyon késői időben beállott vízzel való általános elárasztás
eredményeiül, tehát mint legfiatalabb igazi sedimentumkőzet kellett,
hogy fellépjenek. Ez a föltevés a lehető legegyenesebben ellentmond a
valóságnak. Hiszen éppen a bazalt volt az, ami eruptiv természetét még a
theoriában megőrizte és Werner egyoldalú «neptunisztikus» geologiáján a
döntő rést ütötte.
Mint ahogy rendesen lenni szokott, az első haladás Wernerrel szemben
túlzás volt az ellenkező irányban. Az 1700-as évek végén az angol
_Hutton_ köré sereglettek az energikus «_vulkanisták_.» Hutton a
nyomatékot a föld belső melegére és a vulkanikus jelenségekre tette. Sok
mindenféle világossá vált ezzel, ami azelőtt homályban volt. A
sedimentum-kőzetek, a víz-lecsapodások eredményei mellé sorakoztak az
izzó masszából megmerevedett kőzet-fajok, amelyek közt most már a bazalt
is megtalálta a maga helyét. Hutton afelől sem volt kétségben, hogy a
föld óriási hegylánczai nem magyarázhatók meg a víz működéséből, mely
köröskörül kiette a síkságot, tisztában volt azzal, hogy itt emelkedési
folyamatról van szó, melyet mint vulkanikus jelenséget képzelt el. A
föld melegének túlbecsülése azonban félrevezette, úgy hogy az összes
sedimentum-rétegek keletkezésekor a melegnek szükségszerű segítségét
tételezte fel, és ezen a vonalon ő, a vulkanikus, tovább spekulálva
éppen úgy a fantasztikusba tévedt, mint Werner, a neptunista.
A fontos dolog azonban az volt, hogy most mind a _két tényező, a víz és
a tűz, legalább világosan egymás mellett voltak_. A vulkanikus
jelenségek kutatása éppen a két század fordulóján annyi váratlan csudát
nyujtott, hogy a Huttonhoz csatlakozásnak okvetlenül túlnyomóvá kellett
válnia. Megkezdődött az _utazó geologusok kora_. A fiatal _Humboldt
Sándor_ és _Buch Leopold_, mindketten Wernernek Huttonhoz áttért
tanítványai, bebarangolták a föld legsajátszerűbb vulkanikus területeit,
Humboldt különösen Közép és Délamerika páratlanul álló kráter-világát.
Az asztronomia eközben a földgolyónak, mint tüzes masszának a nap
testéből való kiválását próbálta a föld történetének kiinduló pontjává
tenni.
Tekintve az óriási vulkáni tevékenységét a föld legkülönbözőbb helyein,
úgy látszott, hogy most már magától nyomul előtérbe az a gondolat, hogy
a geologiai korszakok folyamán keletkezett, lehült földkéreg még mindig
nem túlságosan vastag, hogy minden működő vulkán egy-egy ablak, egy-egy
szellőztető nyílás benne, amelyből belső forróság hömpölyög. Ezt a
vulkáni erőt, a régebbi időkre vonatkozólag, roppant arányúvá
nagyították; nem csoda tehát, hogy a föld története teljesen
vulkanisztikus szinezetet nyert. E kor vezető férfiai már teljesen
szabadok voltak bármiféle vallási özönvíz hagyomány befolyásától. Az
enyhébb sedimentum-képződményeknek tanulmányozása egyáltalán sokkal
kevésbbé volt vonzó, mert egyelőre nem volt igazi megkülönböztető jel az
egyidejűleg fölhalmozódott rétegek meghatározására. Ez oly rendkívül
gyorsan kifejlődött tudomány vonzó szövevényében szerencsére nem soká
váratott magára az utóbbi pontról jövő indítás, sőt csaknem mathematikai
pontossággal éppen akkor állott be, mikor a vulkanisztikus elmélet
normális egyensúlya komolyan ingadozni kezdett a számára fölhalmozódott,
bár magukban véve csodálatraméltó és lelkesítő megfigyelések túlnyomó
súlya alatt.
A mentés egy új pontról jött; a geologiának a zoologiával és botanikával
való összekapcsolásából. Zoologiai-geologiai tényekből, megkövesedett
kagylóknak a hegyekben való létezéséből indult ki egykor egyáltalán a
geologia föllendülése. Werner óta azonban a geologia mindinkább
mineralogiai vizsgálatokba és ezekhez csatlakozó magyarázó
hypothesisekbe mélyedt el és a fentebb említett kapcsolatot egyelőre
elhalasztotta a jövőre. Most azonban a _biologiai_ (az élő lényről
szóló) tudomány időközben magában véve is nagyszerű fejlődésen ment
keresztül. Ebben a pillanatban, mikor ezek a mostanáig párhuzamosan
haladó vonalak kereszteződni kezdenek, szükségesnek látszik, hogy ama
fölfelé törekvő pályát röviden megtekintsük eddigi vezető fázisaiban is:
az eseményeknek valósággal csodálatosan drámai összecsattanása ebben a
mi korunk felé törekvő legutóbbi másfélszáz évben magában is oly
páratlan próbáját nyujtja a valahára mozgásba jutott természetmegismerés
folytán fokozódó sebességének és következetességének, hogy ennek az egy,
talán legszebb láncznak tökéletes visszaadása kétszeresen jogosultnak
tűnik fel.
Tiz évvel Columbus halála után 1516-ban, abban az időben, amikor
Kopernikus javában dolgozott, született Zürichben _Gesner Konrád_.
_Ővele_ _kezdődik az újabb biologia_. E tudomány oly késői
fölvirágozásának megfelelőleg kezdete sem járt olyan ragyogó hatásokkal,
olyan világokat ostromló tettekkel, mint a Kopernikusé, vagy Kepleré,
nagyon kicsinyen, nagyon józanúl, nagyon középkoriasan kezdődött.
Mindazonáltal a fő dolog, hogy megkezdődött. Személye szerint Gesner
olyan alak, amely szégyenkezés nélkül állhat meg a kimeríthetetlen
gazdagságú tizenhatodik század szellemóriásai mellett. Benne is megvolt
óriási szellemi ereje annak a kornak, amely mintha évezredes álomból
megtízszereződött munkaképességre ébredt volna. Huszonegy éves korában
már a görög nyelv tanára volt Lausanneban; összeállította az összes
klasszikai és héber iratok egyetemes katalogusát és az
irodalomtörténetnek megbecsülhetetlen szolgálatokat tett. Néhány évvel
később 1541-ben (tehát kevéssel Kopernikus halála előtt és öt évvel
Tycho születése előtt) teljesen megváltoztatta tanulmányainak egész
területét, orvos lett Zürichben és korának legnagyobb zoologusa. Akkor
halt meg, amikor Galilei született. Állatleírásai, bármennyi mende-monda
keveredett beléjük az egyes részletekben, mégis csak első éles képeit
adták az organikus világ formagazdagságának, csak a szilárd rend
Ariadne-fonala hiányzott belőlük. Ennek a rendnek a kivánsága, az egész
iránti érdeklődés azonban Gesner által föl volt ébresztve. Az
állatvilágot oly sokáig tekintették csak egy meglehetősen fölösleges
függeléknek egy oly világban, melynek középpontjába Isten az embert
teremtette és amelynek boldogsága és boldogtalansága az ítélet napjáig
az ember fiainak bűneitől és erényeitől volt függővé téve. Gesnerrel
azonban visszatért az állatban magában való gyönyörködés, kitárult a
terület nagysága és ennek az első lépésnek csak egy következése volt,
hogy azután elkezdtek itt is természetes kinyilatkoztatásokat sejteni és
keresni, melyek egészen más megismerést foglaltak magukban, mint amilyet
a biblia nyújt.
A tizenhetedik század kezdetén az életről szóló, Gesner által
megalapított tudományt épp oly váratlan szerencse érte, mint Galilei és
Kepler távcsövével az astronomiát: _Jonson Zakariás_ (vagy legalább
valaki az ő környezetében és idejében) 1590 táján feltalálja a
mikroszkópot. Uj világot jelentett ez a legváratlanabb téren. A
keresztes hadjáratok kora óta a groteszk, szörnyeteg állatalakok
beláthatatlan gazdagsága gyarapodott fel: a kezdődő zoologia azt hitte,
hogy minden csodák-csodája ki van merítve az orrszarvúval, a
krokodilussal, a czethallal. Most azonban, mikor a hollandus _Svammerdam
és Leeuwenhoek_ belefüggesztették tekintetüket a mikroszkop
varázscsövébe, egyszerre csak a leginkább mindennapi és a legkisebb tünt
fel tökéletes csodának.
Az élő béka-álcza átlátszó farkában Leeuwenhoek, mikor ráfordította
nagyító lencséjét, felfedezte az úszó vértestecskéket, melyek e drága
nedünek piros szinét adják. A mag folyadékában az új eszköz élénken
rángatozó, látszólag fejjel és farkkal ellátott testecskéket mutatott
ki: ezeket magállatkáknak nevezték. Ma már tudjuk, hála a még jobban
tökéletesített mikroszkópnak, hogy a magállatkák épúgy, mint a
vértestecskék nem egyebek, mint meghatározott formái az organikus
sejtnek, annak az alapelemnek, amelyből minden magasabb organizmus,
állat és növény egyaránt, különbség nélkül, fel van építve és amelynek
bölcs munkamegosztása teszi egyedül lehetségessé a mi emberi testünk
komplikált készülékének továbbműködését is. Ha tehát itt megjelennek az
élő lények épületköveinek első nyomai, akkor a piszkos tóvíz állatoktól
hemzsegő cseppjében a mikroszkóp ilyen lényeknek millióit hozta először
napvilágra, a rövidlátó ember szemevilága elé, aki az infuzóriumoknak, a
láthatatlan legkisebb lényeknek körülötte lefolyó buja életéről épp oly
kevéssé tudott valamit, mint a Galilei előtti csillagvizsgáló a Jupiter
planétának a földtől sok millió mérföldnyi távolságra levő holdjairól.
Egy csapásra meg voltak nyitva a biologiának összes ágai. A rovarok
testének belső szerkezete a bámuló szem elé tárult. _Malpighi_
szétbonczolta a selyemhernyó pillangóját. Svammerdam kigöngyölte a
pillangót bábjából és végre elkezdte földeríteni a metamorphosis titkát.
A békának megtermékenyített tojásában, mely a mikroszkóppal megélesített
szem előtt láthatólag alakul át, elsőnek látta meg az oszlási
folyamatot, a tojásnak két, majd négy és azután számos sejtre való
szétesését, melyből később az egész bonyolult organizmus alakul. A
hirtelen előtérbe nyomuló megfigyelések tömegében félénk sejtelemmel
kezdték maguknak megvallani, hogy innen kiindulólag bele kell, hogy
hatolni tudjanak a nemzés titkába és ezzel a természet legbensőbb
műhelyébe. Svammerdam (Guericke Ottó kortársa), a legszellemesebb és
emberileg legszeretetreméltóbb a mikroszkóp amaz első apostolai között,
pályája vége felé elmeháborodott lett annak az ő gyengéd kedélye számára
nagyon is pusztító hatású eretneki gondolatnak a nyomása alatt, hogy itt
a hagyományos biblia helyébe a _természet bibliája_ akar lépni (ő maga
nevezte így művét, első fölhevülésében) és hogy egy oly ártatlannak
látszó tény is, mint a lepke metamorphosisa, valóság szerint
fejszecsapás az egész mult ellen és halálos ítélete a középkori
világfelfogásnak.[5]
Már ezeknek az első kutatóknak lelkébe is ily élesen vésődött be
munkájuk következményeinek tudata. Intelem ez a mi mai nemzedékünknek,
amely néha még a meddő féltudomány köreiben a középkori merev hit és a
most már több század éves természettudományi kutatás eredményei közti
kibékülés lehetőségéről ábrándozik.
Már egy negyedszázaddal Svammerdam korai és szomorú vége után
Svédországban, a Smaland tartomány Rashult nevű falujának paplakában
meglátta a napvilágot _Linné Károly_. Linné az olyan átlátszó,
egészséges természeteknek egyike, amilyenekre éppen ama kor
természetkutatásának legnagyobb szüksége volt. Már kis fiú korában
feltűnik benne a növényformák gyűjtése és szemlélete, mint valami elemi,
az egész szellemi képességet kizárólag abszorbeáló hajlam. Kétségbeesett
apja a látszólag semmi okosra nem használható ifjút beadja egy
czipész-műhelybe inasnak, Épp úgy, mint később a sok tekintetben vele
szellemileg rokon reálista fizikus, Faraday, az ifjú czipészinas
megtalálja a módját, hogy tovább képezze magát, ledönt minden korlátot
és végül mint az upsalai egyetem tanára megtalálja a maga helyét, melyet
sajátságosan egyoldalú ereje megkivánt. Egyidejűleg zoologus és
botanikus s mindkét területen roppant takarító munkával kezdi. _John
Ray_ Angolországban már Svammerdam korában megállapította a faj, a
species fogalmát és ezzel fogantyút adott a kutatás kezébe, melynek
segítségével végre-valahára keresztül küzdhette magát az anyagnak azon a
rengeteg mennyiségén, mely különösen az utolsó két században
felhalmozódott. Megkezdte egyúttal e fajok mindegyikének állandó, mindig
újra megtalálható megjelöléssel való fixirozását is. Ray óta az anyag
jóformán kétszeresére növekedett és most már égető szükség volt egy
döntő organizátor kezére. Linné egy óriás kezével ácsolta össze
_rendszerét_. Osztályokba, rendekbe, nemekbe és fajokba osztott mindent.
Minden faj megkapta a maga kettős latin nevét. És bármily nyers, bármily
önkényes volt gyakran az elrendezés, mindenek ellenére világosságot
teremtett. A sivár ritkaságok kabinetjéből jól elrendezett muzeum lett.
Mindenesetre sok tekintetben csak – muzeum. Hogy mik tulajdonképpen ezek
a fajok, ezek a nemek és még nagyobb csoportok az életben, a
természetben magában, miféle rejtély rejlik létükben, azt Linné egyelőre
egyáltalán nem kérdezi. A muzeumi czimke segítségével minden állatot,
minden növényt odakinn is meg lehet találni – s ez a fődolog.
Az utókornak néha nehéz az ilyen rendező talentumokat kellően
méltányolni. Szinte elidegenítő dolog ma, hogy ennek a nagy Linnének
milyen szűk volt a horizontja, ha világnézete szempontjából nézzük. Száz
évvel Galilei martiriuma után még mindig a mózesi teremtési legenda szűk
alapján állott. Isten teremtett minden fajt olyannak, a milyen. A fajok
eredendő rokonságára, amely egyedül teszi lehetővé a nagy csoportokba
való összefoglalást, kivált nemekbe és rendekbe, a rendező nem mutatott
rá, ezekben a teremtő misztériumát látta, melynek nem is igyekezett
utána nyomozni. Ha azonban ezt feljegyzik, el szokták feledni, hogy
Linné nagysága éppen egyoldalúságában rejlett. Ha egy játszma kártyát
csak úgy összevissza elémbe dobnak, anélkül, hogy tudnám, miféle játékra
való, mindenesetre az a kérdés a mélyebbről való, hogy miféle törvény
szerint vannak ezek a kártyák így megjelölve. Mielőtt azonban ebben a
tekintetben csak a sejtésig is eljuthatnék, mindenesetre az első és
legszükségesebb lépés az, hogy a kártyákat valami nagyon feltünő
hasonlóság alapján nagyjából osztályozzam: talán szinük szerint, talán
úgy, hogy: alsó, felső, király stb. Mindenesetre azonban olyan módon,
amely valamiféle áttekintést igér. Éppen az első és legszükségesebb
dologra való szorítkozás az ilyen esetben annyi elmésséget kiván, hogy
nem lehet hiányra következtetni, ha az úton nem halad valaki még tovább.
Már most, hogy a képet a helyes párhuzamba hozzuk, el kell képzelnünk,
milyen óriási hézagokat mutatott a tudás, mely fölött Linné mint rendező
genie állott. Ha nézzük nagy osztályait például az állatvilág terén,
akkor ezt az első pillanatra megláthatjuk. Az emlős állatok, a madarak
osztálya ma is megáll, amiben persze tekintetbe kell venni, hogy a
legsajátságosabb, a minden sablontól leginkább eltérő emlősök, a tojást
tojó csőrös állatok, előtte még teljesen ismeretlenek voltak. Mint
harmadik osztály azonban már egy gyűjtő-fogalom szerepel nála: az
amphibiák osztálya, mely a valóság szerint két szigorú csoportot
(reptiliák, gyíkok, kigyók, teknős békák és valódi amphibiák) zár magába
és esetleg (ha számba vesszük a farkatlan halakat és külön vesszük az
újzélandi Hatteriát és több ma már teljesen kihalt formaterületet), még
több csoportra is oszolhatik. A negyedik osztály, a halaké ma már alig
tekinthető zárt osztálynak, az amphioxus mint békeháborító persze még
nem volt felfedezve, amikor Linné dolgozott. Az ötödik osztály, a
rovaroké haladást jelentett és a mi arthropodáinkkal bizonyos bővülést
nyert. Erre azonban mint utolsó főcsoport a «férgek» esztelen
kollektiv-fogalma következik, mely még a tökéletes kaoszt foglalta
magában és annak rendje szerint megmutatta, hol kell tulajdonkép a
részlet-kutatásnak kezdenie, tudniillik alul a kicsinyeknél és különösen
az elhanyagolt tengeri faunánál. A növények rendszere még sokkal
önkényesebb volt az ismeretek hiányossága miatt. Linné még csak nem
egészen 8000 növényfajtát ismert, Humboldt Sándor 1817-ben már
44,000-ret számlált, 1849-ben már 100 ezerre rúgott a számuk, 1855-ben
De Candolle már azt hitte, hogy 200,000-en alúl nem lehet adni. A
megközelítően biztos szám ma 150,000 körül jár. A növények geografiai
elterjedéséről, a növényi zónákról Linné csak első részletet adott, a
tulajdonképpeni haladás azonban csak Humboldttal kezdődött. A
magasabbrendü növényi életnek olyan összehasonlíthatatlan viszonyai
azonban, mint hogy csak egy példát emeljünk ki, a kölcsönhatás rovarok
és virágok közt, csak a legeslegújabb időben váltak világosakká. Itt
tehát az első megszabott rendszernek teljesen ideiglenes segédeszköznek
kellett lenni, mesterséges rendszernek kellett lennie merőben a
kezdetbeli használatra és Linné, amit szintén hangsúlyozni kell,
rendszerének mesterséges voltát nem is tartotta titokban és egy
«természetes rendszert» állított oda nagy határozottsággal, mint a jövő
feladatát.
Linné hatásának körét korára és az utána következő korra lényegesen
kitágította az az óriási befolyás, melyet könnyen kezelhető rendszere
mint a zoologiai-botanikai tanulmányra való általános buzdító szer tett.
A rendszer egyfelől és mindenek felett a szilárd nem és
species-meghatározás latin nevek által, valami egységességet adott a
tudománynak, ami eddigelé nem volt meg, más tekintetben csak most vált
lehetségessé a termékeny részletkutatás, amely az egyetemes tudásnak oly
hallatlan nagy eredményeket hozott. Ezekkel a kompendiumokkal kezében
minden utazó legalább nagyjában tájékozódhatott a legidegenebb
területeken is. A különlegességekben kedvtelőnek pedig most megvolt a
szilárd alapja, volt mibe belekapaszkodnia, amit a tudomány adott neki
alapul. Éppen Linné után és Linné mellett ezek érték el a
legbámulatosabb, minden előbbit messze felülhaladó eredményeket. Csak
attól fogva, hogy tudták a meglevőnek rendszerét, tudták először
világosan megbecsülni, hogy mi minden tennivaló van még.