KULTURA ÉS TUDOMÁNY
A TERMÉSZETTUDOMÁNY FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE
IRTA WILHELM BÖLSCHE
FORDITOTTA SCHÖPFLIN ALADÁR
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1912
A TERMÉSZETTUDOMÁNY FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE
IRTA
WILHELM BÖLSCHE
FORDITOTTA
SCHÖPFLIN ALADÁR
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1912
A MODERN VILÁGKÉP ALAPVETÉSE.
II.
KEPLERTŐL NEWTONIG.
A modern világkép alapvetése.
II. Keplertől Newtonig.
Galilei sorsában éppen útban volt a döntő fordulat, mikor Regensburgban
1630 novemberében bezárult az egyetlen embernek élete, aki teljes
nagyságában állott mellette: _Kepler_ Jánosé (szül. 1571-ben, a
svábföldi Weil-der Stadt-ban). Kepler pályája valóságos regény,
érdekfeszítőbb, mint amilyet költő fantáziája valaha teremtett. E
helyütt csak azokat a vonásait emelhetjük ki, melyekben az ő egyéni
sorsa szükségszerüen összekapcsolódik a világkép kitágulásával. De igy
is egy rendkivül vonzó egyéniség körvonalai mutatkoznak benne. Mig
Galilei tevékenységében kezdettől fogva a merően ténylegesben, a dolgok
zavartalan valóságában való gyönyörködés nyilvánul, Kepler teljességgel
misztikus spekulácziókból indul ki. Annál tartalmasabbnak tünik fel az
energia, amelylyel végül mégis csak átküzdötte magát rajtuk, a csaknem
tökéletesen szabad magasságig. Műve tetőpontján ő is teljesen Galilei
nézetének hatalma alatt áll: hogy az egyedüli eredményes út a
természetbe való behatolásra a természetnek magának közvetlen
megkérdezése a szigorúan szakszerü megfigyelés útján. Veleszületett
fantáziája ugyanekkor igazi tudományos géniuszszá válik, vagyis azzá az
adománynyá, mely a megfigyelések nagy sorozatain egyidejüleg úgy tud
uralkodni és úgy tudja őket áttekinteni, hogy a közös, a mindig
visszatérő mint törvény hámozódik ki. Ha átvizsgáljuk Kepler életének
egyes fázisait, akkor az a biztos érzésünk támad, hogy ez az egyetlen
ember egyénileg végig csinálta és végig küzdötte a fejlődés egész útját
a görögök idő előtti kombinácziójától, a középkor misztikus
eltévelyedésén s a kettőnek az araboknál látott egyesítésén kezdve egész
Kopernikus és Galilei magaslatáig, sőt még éppenséggel a mi modern
gondolkodásunk legjavának magaslatáig is.
Anyagi kényszerüségből, de bizonyára valami szkepszisből és a misztikus
természeti kapcsolatok iránti érzékből is meglehetős egyforma részekben
összeszövődött érdeklődés révén azon kezdte, hogy Grazban és Prágában
mint asztrologus szerzett hírnevet. A mesterségszerü csillagjóslás
durvaságait azonban már korán megtanulta iróniával nézni. A finomabb
varázson azonban, mely benne rejlett és amely visszacsalogatta a régi
pythagorászi szám-misztika felé, nem tudott olyan egykönnyen urrá válni.
Kopernikus rendszerét szivvel-lélekkel felkarolta. Első könyve azonban,
a _Mysterium cosmographicum_ inkább még csak játszott vele, semmint
előbbre vitte. A planéták új rendjének egységessége, a (különben még
nagyon kevéssé pontos számításokra alapított) szabályosságok a
planétáknak a naptól való távolságában, elegyedve azzal a homályos
hajlammal, hogy Plató értelmében mindenütt ritmikusan elrendezett
világra vágyott találni, messzemenő mathematikai spekuláczióra
hajtották, melynek eredményeiben pillanatnyilag valami mondhatatlanúl
mámorító rejlett, közvetlenül azonban sohasem vezettek volna a haladás
útjára. Mert előbb valami másra volt szükség, mielőtt a mathematikus
bezárkózhatott volna szobájába és összehasonlíthatta volna a számokat: a
valódi exakt _biztosság_ ezekben a számokban, az égről magáról való
leolvasás, minden előre megfogalmazott vélemény nélkül. Semmiféle
pythagorászi és plátói számmisztika – és ha még oly éleselméjüleg
alkalmaztatott volna is – nem vezethetett volna arra a gondolatra,
amelyre elsősorban volt szükség: arra a gondolatra, hogy a planéták nem
kör-pályán keringenek, mint ahogy még Kopernikus hitte, hanem
_elliptikus_ pályán. A tökéletes körről való felfogás éppen a
pythagoreusoknak és platonikusoknak volt köszönhető és minden, ami
hozzájuk csatlakozott, örökké csak a régi körforgásba jutott bele.
Kepler életének szegény a szerencséje. Egyszer azonban mégis kedvezett
neki a szerencse. A fiatal misztikust a nagy számoló, Tycho iskolájába
küldte. Ez volt az elhatározó lökés, ami azzá tette, aminek ma
tiszteljük. Az asztronómia nyugtalan Fausztja, Tycho Brahe kevéssel a
tizenhatodik és tizenhetedik század fordulója előtt elégedetlenül
elköltözött a Sundban lévő mesés szigetéről, hogy II. Rudolf császár (I.
Rudolf magyar király) szolgálatában új szinhelyét alapítsa
tevékenységének. Itt türelmes tanítványt keresett, aki évtizedek óta
folytatott megfigyeléseit a Mars bolygóra vonatkozólag folytatja és
feldolgozza. A szerencsés véletlen hozta magával, hogy Keplerre bukkant.
Kettejük személyes együtt dolgozásának Tycho hirtelen halála korán (már
1601-ben) véget vetett ugyan, de a már összegyüjtött anyag Kepler
kezében maradt egyesítve és az általános direktiva, melyet Tycho
megfigyelésének módjával adott neki, nagy erővel rá nézve új, de
összehasonlíthatatlanúl szerencsésebb útra térítette Keplert. A Mars
pályája a Merkuréval együtt az összes planéták közül a leginkább
excentrikus. Hol 27 millió mérföld közelségre jut a naphoz, hol meg 33
millió mérföldnyire távolodik el tőle. Ha valahol, akkor éppen itt a
pontos megfigyelés szükségképpen rá kellett, hogy vezessen a _bolygók
pályájának nem köralakú_, hanem _elliptikus alakjára_. Kepler, a
pythagoreus, egy darabig még küzdött az előtte levő megfigyelések ellen.
Aztán végbement benne az elhatározó lépés. Az ókor utolsó téves
traditiója, amelynek még Kopernikus rabja volt és a melybe minden
szám-misztika beleszövődött, eltünt a jobban kikutatott, a megfigyelt
tény súlya alatt: a szó legjobb értelmében legyürt harczos előtt
megnyilatkozott az ugynevezett _Kepler-féle_ törvények közül az első: a
bolygók pályái ellipszisek, melyek egyik gyujtópontjában áll a nap.
1609-ben, abban az évben, melyben Galilei megkezdte hadjáratát a
távcsővel, megjelent ez a törvény a Marsra vonatkozó megfigyeléseket
összefoglaló nagy könyvben _(Astronomia nova de motibus stellae
Martis)_, a második törvénynyel együtt, mely a planéták napközelben
gyorsabbodó, naptávolban pedig lassabbodó sebességének sajátszerü
jelenségével foglalkozik. (Keplernek ez a második törvénye azt a tényt
mondja ki, hogy a valamelyik planétától a napig húzott vonal e planéta
nap-körüli mozgása közben egyenlő idők alatt egyenlő felületeket súrol.)
Kilencz nehéz terhü év múlt el ezután az eredmény után a sok
megpróbáltatáson keresztülment, a mindennapi kenyérért való harczban
helyről helyre hajszolt férfiú fölött; ekkor geniális szelleme a
megszerzett tudománykincsnek a merész spekuláczió régi adományával való
győzedelmes egyesítésével megragadta a róla elnevezett bolygó-törvények
harmadikát is, 1618 május 15-én. Ez a törvény azt tanította, hogy a
bolygók keringési idejének négyzetei úgy viszonylanak egymáshoz, mint a
naptól való középtávolságaiknak harmadik hatványai. Ellentétben az első
két törvénynyel itt a különböző bolygóknak egymás között való kölcsönös
vonatkozásait fedezte fel Kepler, melyeknek szükségszerüen a legnagyobb
gyakorlati fontosságra kellett jutniok.[1]
_A Harmonices mundi libri V._ czímű könyv, mely 1619-ben Linzben
nyomatott, tette közhirré ezt a fölfedezést, mely Kepler minden korábbi
felfedezésére feltette a koronát. A könyv ezzel a büszke előszóval
jelent meg: «Hosszú hasztalan erőfeszítések után végre megvilágosított
engem a legcsodálatosabb megismerés világossága. Ime itt van
tanulmányaim eredménye. Hogy a kortársak vagy a későbbi nemzedékek
fogják-e olvasni könyvemet, az nekem egyre megy. Száz év mulva biztosan
meg fogja találni a maga olvasóit». A fele sem múlt még el ennek a száz
évnek, mikor feltünt az az olvasó, aki nemcsak olvasni tudta Kepler
könyvét, hanem aki a Kepler-féle törvények sorai közül ki tudta olvasni
annak alapvető összefoglalását, amit azok kimondtak. _Newton Izsák_ volt
ez az olvasó.
Magának a kornak hálája azonban a nagy gondolkodó iránt elszomorítóan
szól abból a tényből, hogy Kepler éppen akkor kényszerült egy egész évet
anyja védelmére fordítani, akit sváb szülőföldjén, mint boszorkányt
vádoltak be s akit csak fiának önfeláldozó védelme tudott nagynehezen a
kinpadtól és máglyától megmenteni. Ily komoran libegtek még a középkor
árnyai azon a korszakon át, amelynek már megvolt az ereje, hogy egy
Keplert és egy Galileit tudjon nemzeni. Egy évtizeddel később a nagy
kutató áldozatául esett a létért való küzdelem megerőltetéseinek, éppen
mikor Regensburgban (1630) bepörölni készült utolsó urát, a
fizetésképtelenné vált Wallensteint. Ez az utolsó keserü irónia, mely a
tudomány önzetlen szolgáját, a csaknem páratlanul álló legtisztább
jellemet önhibája nélkül belekeverte kora legvakmerőbb kalandorának
véletlen balszerencséi egyikébe.
*
Nem feladata e lapoknak, hogy megírjuk rajtuk az asztronómia történetét.
Ha a kozmosz-kép megerősödésének története Kopernikus, Galilei és Kepler
idejében kénytelen beleszőni egyes fragmentumokat a csillagászat
fejlődéséből, ennek oka a dologban magában rejlik. Itt mint semmiféle
más területen egy oly hatalmas gyűrű záródott be ebben az időben, hogy
valósággal első izben volt meghódítottnak tekinthető a továbbmunkálkodás
bázisa. Nem maradt most már más hátra, mint hogy egy kis ugrással és
bizonyos közbeeső tagok mellőzésével most mindjárt megemlékezzünk az
utolsó és leginkább elhatározó kalapácsütésről, melylyel _Newton Izsák_
hatalmas keze véglegesen lerombolhatatlanná tette a két évszázad
vívmányait.
Newton vívmánya egyforma részben nő ki a Kepleréből, a három
bolygó-törvény felfedezőjéből és Galileiéből, a szabad esés törvényének
felfedezőjéből. Igy organikusan csatlakozik a tizenhatodik és
tizenhetedik század fordulójának két legnagyobb tettéhez és egy magasabb
egységbe kapcsolja őket össze, melylyel a gondolatokban mély
tizennyolczadik század aztán mint bölcsőbeli ajándékkal indulhatott
útjának.
Newton élete külsőleg épp oly boldog, mint Kopernikusé. Csöndes,
igénytelen tudós ő is, mint ez s még abban a tulajdonságban is egyezik
vele, hogy mélyértelmü művét az évek során át kiadatlanúl heverteti. Ez
az eset később még egy harmadik esetben is ismétlődik, Darwinnál, a
kozmosz-kép történetében, úgy hogy azt lehetne mondani, az újabb kor
három legjelentékenyebb könyve, egyuttal a három legjobban megérett és
csiszolt könyv is volt és egyuttal mind a három példája a képzelhető
legönzetlenebb érzületnek. A tulajdonképpeni támadások, melyek Newtont
érték, a saját fejéből állottak elő. Bizonyos tekintetben a pályája
egyenest fordítottja volt a Keplerének. Kepler vas energiával küzdötte
fel magát a misztikus spekuláczióból _az induktiv módszernek_ való
abszolut odaadásig, a tényről tényre való megfontolt haladásig és a
spekulácziónak éppen a megfigyelt tények geniális áttekintésére és
értékesítésére való korlátozásáig. Mikor Newton (szül. 1643 január 5-én
Whoolstorpeban, Lincolnshireben) megkezdte tanulmányait, már előre
szilárdan állott benne a meggyőződés ennek az induktiv módszernek
értékéről. Az utolsó száz év olyan meglepő eredményeket látott ezen az
úton, hogy praktikus értékéről egyáltalán nem lehetett kétség. Az idők
nagy fordulatával hatalmasan felvirágzó filozófia ugyan máskülönben sok
zavarosat és elsietettet szült, de hathatós helyen (Verulami Baco
1561–1626, tehát Keplerrel párhuzamosan) éppen a természettudományi
módszert fogalmilag nagyon világosan kidolgozta és mint a tudomány
haladásának egyedüli üdvét dicsőítette. Newtont aztán későbbi éveiben és
sokkal főművének befejezése után misztikus hajlamok szállották meg és
fantasztikus, tudományosan értéktelen utakra csábították. Éppen mert
ilyenek, a mi szempontunkból nem jutnak számításba.
A merőben empirikus út Newton élete munkájának fölfelé emelkedő részében
érvényesül azokban a tanulságos részletekben, melyek a gravitácziós
törvény úttörő felfedezését megelőzik. Foglalkozzunk kissé velük, mert
ennek az egész történeti képnek czéljában rejlik, hogy nem annyira az
egyes nagy természeti törvényeket akarja felfedezésük sorrendjében
előmutatni (ehhez a vállalkozáshoz vaskos kötetekre volna szükség), mint
inkább általánosságban jelezni, mikor kezdtek először azzal foglalkozni,
hogy egy «természeti törvény» lényegét világossá tegyék maguk előtt és
mikor léptek methodologiai útra a czélból, hogy magából a természetből
olvassák ki törvényeit. Ha egyszer felismerték, attól fogva a keresés
módja mindig ugyanaz maradt és az így igazán megtalált törvények
változatossága már nem tartozik a kozmosz-kép történetének vázlatába,
hanem a megfelelő specziális tudományok kompendiumaiba.
Egy elterjedt családi anekdota beszéli, hogy Newtont, mikor 1665-ben
Cambridgeből, ahol mathematikai tanulmányait végezte, a pestis elüzte,
szülőhelyén egy érett alma leesése vezette arra a gondolatra, hogy
vajjon nem ugyanazok a törvények, ugyanazok az erőviszonyok, melyek ezt
az almát a föld felé ejtették, tartják-e meg a holdat földkörüli
pályáján. Akár így helyes az anekdota, akár nem, hogy erre az elmés
ötletre rá lehessen jönni, ahhoz mindenesetre szükség volt mások által
végzett óriási előzetes munkálatokra. Mindazáltal mégis szellemi tett
volt, első villanása egy oly kombinácziónak, mely sok
részlet-megfigyelést volt képes összekapcsolni. De ha a természetkutató
megfontolt útját meg akarták tartani, szükség volt a meglevő előbbi
megfigyelések lehető legpontosabb reviziójára is. Newton semmi szin
alatt sem engedte magát elkápráztatni egy szép ötlet által és belefogott
ebbe a munkába. Ha föltételezte, hogy a hold egy általános
nehézkedési-erő törvénye által, mely állandóan megfelelő arány szerint
vonzza a tömegre nálánál sokkal nagyobb föld felé, mint ahogy az az
almánál tapasztalható volt, a földhöz van kötve, de egyuttal egy másik,
eredetileg egyenes vonalú (tangentiális) saját-mozgása következtében
(egy parittyában forgatott kőnek megfelelően) nem jutott el a valóságos
leesésig, akkor valóságos mozgási viszonyainak egy oly formulába
hozhatóknak kell lenniök, mely megfelel Galilei eredményeinek a testek
földre esése dolgában. Az eredmény Newtonra nézve egyelőre az volt, hogy
fel kellett a gondolatot adnia. A számítás nem egyezett. Hogy a hold
pályáját és az alma leesését mathematikai exaktsággal visszavihesse egy
egyforma «nehézkedési törvényre», ahhoz szükség volt több a legélesebb
megfigyeléssel megállapított nagyságra. Ismerni kellett a hold
távolságát a földtől, a hold úgynevezett sziderikus keringési idejét
(vagyis azt az időt, melyre a holdnak szüksége van, hogy az égboltozat
ugyanazon állócsillagához visszatérjen) és ismerni kellett magának a
föld egyenlítőjének egy fokát is. Newton azokat a számadatokat
használta, amelyeket kora megadott neki. Ezek közül az utóbb említett
téves volt, mert a föld nagyságát még nem ismerték kellően. A számításra
nézve ennek az volt az eredménye, hogy a föld nehézkedésének a föld
felszinén való, a holdról kiszámított gyorsulása jelentékenyen eltért
attól a számtól, melyet Galilei az olyan testekre vonatkozólag kapott,
mint az alma. Newton most már egyelőre ad acta tette gondolatát és más
tanulmányok felé fordult. Ez 1666-ban volt. Nem mult el azonban öt év és
a franczia Jean Picard az első igazán megbizható földmérés alkalmával
egy a valóságos földnagyságnak jobban megfelelő számot állapított meg.
Newton 1682-ben, a londoni Royal Society egy ülésén, véletlenül értesült
erről. Roppant izgalom vett rajta erőt. Nem bizva önmagában izgatottsága
első pillanatában, megkérte egy barátját, hogy régi számítását az új
számjegy alapul vevésével még egyszer revidiálja. A Galilei eredményével
való megegyezés ezáltal már csaknem tökéletes volt. A holdra ugyanaz a
törvény volt érvényes, mint a lehulló almára! És erre Newton
megformulázta általános gravitácziós törvényét: minden test minden más
testre olyan vonzóerőt gyakorol, amelynek nagysága egyenes arányban áll
a vonzó test tömegével és fordított arányban a távolság négyzetével.
Bolygórendszerünk összes ismert mozgási jelenségei és viszonyai, ahogy
Kepler már szilárd formulába hozta őket, alapjában véve ez alapvető
törvény szükségszerü specziális következéseinek bizonyultak. A nagy nap
a sokkal kisebb planétákat pályájukon pontosan roppant tömegének
erejével köti meg, a vonzóerő azonban a távolság négyzetével fordított
arányban csökken, azaz: ha megkétszerezzük a távolságot, négyszeresen
csökken, ha megháromszorozzuk, akkor kilenczedrészére csökken és így
tovább. A nagy felfedezést Newton csak 1687-ben tette közzé a
«principiumok» emlékezetes könyvében, (Teljes czíme: «Philosophiae
naturalis principia mathematica»). Maga Newton pályájának ezt a
legfontosabb dátumát teljes negyven évvel élte túl.
A gravitácziós törvény tulajdonképpeni fontossága abban az eminensül
kozmikus kapcsolatban áll, melyet magában foglal és amely már az első
képekből is kivilágosodik, melyekhez kapcsolódik: az ökölnyi alma, mely
néhány lábnyi magasságról, az ágról a földre esik és a hold gömbje, mely
468 mérföld átmérő és 51,800 mérföldnyi a föld középpontjától való
középtávolság mellett a fejünk fölött mozog. Az ehhez csatlakozó
legközelebbi kép már az összes roppant nagy földgömb maga, mely a
holdtól kísérve ismét a nehézkedési erő ugyanazon törvényei szerint
keringi körül a napot. A nap még távolabb eső erőczentrumokat követ,
magával ragadva az egész bolygórendszert. A nap világába mint vendégek
rohannak bele messze távolságokból rengeteg parabola és
hyperbola-pályákon a hosszúfarkú üstökösök. Kettős csillagok
magasabbrendű óriási naprendszerekké összekötve keringenek egymás körül.
És mindenütt ugyanaz a newtoni törvény.
Most először símúlt egységbe – legalább egy szilárd szempont alatt – a
mindenség és semmiféle ezután következő megfigyelési tény nem tette
sehol lazábbá a minden pántok ez egyelőre legerősebbikét. Hogy Kepler
második és mindenek előtt geniális harmadik planéta-törvénye megmutatta
az utat, hogy lehet ismert nagyságokból (pl. egy planéta keringési
idejéből és a földnek a naptól való távolságából) ismeretlen nagyságokat
(pl. ennek a második planétának a naptól való távolságát) a távcsőbe
való minden további beletekintés nélkül és minden további spekulativ
gondolkodó munka nélkül, egyszerűen a törvénynek megfelelő formulából
leolvasni, akkor a gravitatiós törvény következéseiben éppen lehetővé
tette egy _új_ planéta (a Neptun) fölfedezését merőben egy más égitesten
(Uranus) megállapított zavarások alapján; oly összekapcsolása ez a
dolgoknak, mely túlhaladta a spekuláló misztika legmerészebb reményeit,
merőben empirikus úton. 1784 márcziusában Herschel Vilmos felfedezte az
ég átmustrálásakor az Uranus bolygót. Az Uranus mozgásáról a következő
évtizedekben végzett számítások egy idegen, zavaró elem gyanítására
vezettek az Uranus pályáján túl. 1840-ben Bessel félreérthetetlen
világossággal kimondta a problémát: a zavaró testet, azaz egy még az
Uranuson túl keringő, eddigelé azonban a távcsővel még meg nem figyelt
bolygót pályája és súlya szerint kiszámítani az Uranus pályájának
eltérései alapján. Leverrier megoldotta a mathematikai problemát.
Eredményei 1846 augusztus 31-én kerültek nyilvánosságra Párisban;
ugyanez év szeptember 23-án Galle Berlinben megtalálta távcsövével a
bolygót (Neptunt), csaknem pontosan azon a helyen, ahol a számítás
megjelölte.
Ez az egy példa elég lehet arra, hogy megmutassa, mit jelent Newton műve
az egységes természetfelfogás értelmében és milyen hatást tehetett egy
ily lépés a _világmechanizmus szívébe_ az egész ez után való időre.[2]
A legfenségesebb látványosságok közé tartozik, melyek szemléletéhez
egyáltalán hozzájuthat az ember, megfigyelni a természettudományok
csaknem összes ágainak egyidejű csírázását 1500 és 1700 között. Ha az
egyik oldalon a távcsővel végzett felfedezések igazán új, soha nem várt
világot tártak fel, ugyanakkor másfelől nem kevésbbé termékennyé, sőt
belsőleg igazában elhatározóvá vált a közönséges, a mindennapi felé
irányúló tekintet élessége. A rég megszokottat, látszólag magától
értetődőt csodálatosnak és magyarázatra szorulónak találni: ebben a
követelményben és ennek teljesülésében rejlett az elhatározó lépés
felfelé. Kopernikus mutatta meg először diadalmasan, hogy a látszólag
legegyszerűbb dologban, a napnak az égen való fel s alá szállásában,
melyet minden gyermek ismer, olyan titok rejlik, mely ha egyszer meg van
fejtve, egészen új világfelfogást nyit. Ezzel az irány egy nagy siker
által azonnal szentesítve volt és a legjobb elmék buzgón rávetették
magukat az új harcztérre.
Képzeljük magunkat a pisai dóm félhomályába. Nagy egyházi ünnep van. A
kórusról melodikus hullámok hangzanak fel a hűvös téren át, a gyertyák
ezrei libegnek át a tömjénfüst felhőin, melyeket némán mozgó
ministránsok terjesztenek a főoltár körül; a templom hajóját embertömeg
tölti be, jöve-menve, térdet hajtva ősrégi idők óta megszokott, soha meg
nem értett módon. Magas ablakokon áttörni igyekszik az ég átlátszó
fénye, de egyetlen sugár sem bocsátkozhatik be szabadon egyetlen
homlokra sem. Ebben a térben a napnak csak azért szabad világítani, hogy
bájos szinességgel összeállított üvegdarabokat tegyen élénk fényűvé.
_Egy_ szellemben azonban más világosság derül fel. Egy fiatal diák, a
tizenkilenczéves Galilei támaszkodik az egyik oszlophoz. Az érzékeket
mámorító áramlás rajta hatástalanul vonul át, szeme mindig ugyanabba az
irányba van függesztve: egy a magas boltozatról lecsüngő csillár lassú
mozdulataira, melynek lengéseiben ő törvényszerű szabályt sejt. Mindig
egyenlő időközökben írja le a csillár a maga ívét, egyforma messzire
mindkét oldalon; mikor a lendület elvesztette erejét, megfordul, előbb
lassan, aztán fokozódó gyorsasággal az ív közepéig, majd ismét
mindjobban meglassubbodva, míg végül a másik oldalon is újra
visszafordul és ugyanazt az utat ugyanazon a módon teszi meg újra meg
újra. Mögötte pedig egy másik csillár ing, magában ép oly
szabályszerűen, de sebesebben, ahogy a fiatal ember a lüktetésén
megszámlálja, pedig mind a kettőnek egyforma az alakja és egyforma a
nagysága és máskülönben is egyforma körülmények között vannak, csak az
egyik csillár a boltozatnak magasabb pontján van felfüggesztve, mint a
másik, a sebesebben lengő. Vajjon a különben mathematikailag szigorú
mozgásokra a kötél hossza volna befolyással? Ezekhez a megfigyelésekhez
és ezeknek a kérdéseknek a föltevéséhez fűződik a monda szerint Galilei
első felfedezése, az ingatörvény, mely lényegileg a közvetlen
megfigyelésre támaszkodó keletkezésével és átlátszóan geometriai
jellemével megalapította Galilei kutatásainak korszakalkotó irányát.[3]
Ennek az anekdotának párja (melynek biografiai hitelessége itt
egyáltalán nem jön számba) az a már említett anekdota Newton almájáról.
Mind a kettőben éppen a mindennapi dolgon való elcsodálkozás az, ami
úttörő felfedezésekre vezet. A tizenhetedik században ez általános elvvé
válik. A scholasztikus középkori bőrt levedlették az emberek, szemükbe
néztek a dolgoknak és _mertek_ csodálkozni, kérdezni. És ez a szerencsés
idő a legegyszerűbbet még olyan szűziesen nézi, a jó oly nyiltan áll
végre megszabadult és merésszé vált kezében, hogy jóformán minden
helyen, a ahova nyúl, megvettetik az alapja modern tudományunk valamely
nagy szakaszának. Mint Galileinél és Newtonnál, legtöbbször egyetlen
tény nyitja meg a zárat és utat csinál egy feltartóztathatatlan
áradatnak, amely ettől fogva szüntelenül áradva árad egész a mi időnkig,
mindjobban megdagadva, mindig új anyagot súrolva le az ismeretlennek
sziklatömbjéről a kozmosz-képben és ragadja magával, tisztázza és a maga
megfelelő helyén ismét lerakja rendezett tudási réteggé.
Ugyanaz a tizenhetedik század, mely az 1609. év emlékezetes éjszakái
óta, melyeken Galilei ráirányította távcsövét a holdra és a planétákra
és szellemileg belépett a legtávolabbi, számunkra a fény által
közvetített, Columbus «új világánál» milliószor és milliószor nagyobb
világalakulatok csodabirodalmába, itt diadalról-diadalra haladt át
mindenen, ami a mindenségben fényt sugároz: ugyanaz a század megragadta
_Huygens_ Keresztély (1629–1695) _hullámzási teoriájával_ az alapvető
tényt magának ennek a fénynek a természetrajzához is, olyan tényt, amely
a fényt nem mint valóságos «fényanyagok» kiáramlását mutatta fel, hanem
mint parányi részecskéknek egy a fény előidézőjéből kiinduló
hullámmozgását a közbeneső térben, tehát mint merőben mozgási tüneményt.
Ugyanannak a férfiúnak, aki a nehézkedési törvényt kiszámította,
gondolkodó szeme már mintegy sejtőn nyugodott a sajátszerű színképen
(spektrum), amelybe a háromoldalúan csiszolt üvegtől vagyis prizmától
megtört egyes fénysugár feloszlik, – először ő tanította, hogy kell ezt
a jelenséget, amely azután szócsöve lett a mennynek, a legtávolabbi
napok és ködfoltok fizikai összetételéről való értesítésre a mérföldek
billióin át, egy sötét kamrában egy köralakú nyíláson át előidézni.
Ugyanez időtájban (1675) Cassini Párisban azt a meggyőződést nyerte az
akkor újonnan felfedezett első Jupiter-hold elsötétülése
bekövetkezésének periodikusan változó időtartamára vonatkozó
megfigyeléseiből, hogy _a fény terjedési sebessége a térben megmérhető
kell, hogy legyen_ és a dán _Olaf Römer_ már igen közel jutott a helyes
számhoz: másodperczenkint 70,000 mérföldhöz.[4] Magdeburgban a geniális
polgármester, _Guericke_ Ottó, aki sikerekben gazdag kitartással átélte
csaknem az egész hatalmas tizenhetedik századot, feltalálta az
_elektrizáló gép_ első, legegyszerűbb formáját és ezzel legelőször
mutatta meg azt az utat, hogy miképp kell egy titokzatos természeti
erőt, melyet ősidők óta mind újra meg újra megbámultak a véletlenül
talált borostyánkövön, egy az embertől magától konstruált apparátusból
tetszés szerint és tömegesen kicsalni. Oly kulturális szikra, melyhez
hasonlóan kevés más világít, szökken át az elmés magdeburginak e
kezdetleges forgó kéngolyójától a mai technika legnagyobb alkotásaira és
kétségkívül az eljövendő idő még nagyobb alkotásaira is. Egy másik
helyen, de csaknem egyidejűleg egy látszólag még egyszerűbb megfigyelés
egyenesen megváltoztatja egyetlen lökéssel az egész fizikai földképet: a
firenzei _Evangelista Torricelli_ higannyal megtöltött és aztán nyitott
végével a higanyfelületbe mártott üvegcsövében a higanyoszlop 76 cm.
magasságnál állandónak mutatkozik és Galilei genialis tanítványa bámulva
vallja meg magának, hogy a _föld atmoszférája_ az, ami a higanyfelületre
gyakorolt nyomásával nem engedi a higanyoszlopot alábbszállni. A mérhető
fényhez járult tehát a mérhető súlylyal bíró, a mérhető levegő. Minden
arány eltolódott, a világ megújhodott! Ez utóbbi kísérletnél azonban
megvilágosodtak a következmények is: 1644 körül tette _Torricelli_,
Galilei tanítványa azt a sajátságos felfedezést és 1648 szeptemberében
már a geniális _Pascal_ buzdítására a franczia _Périer_ felmegy az 1400
méter magas Puy de Dôme hegyre az Auvergneben, összehasonlítja az ott
megállapított higanyoszlopot Torricelli csövében a hegy lábánál nyert
oszloppal és meggyőzőn bebizonyítja, hogy a ránehezedő atmoszféra
nyomása minden méterrel felfelé mérhetően csökken, ami olyan tény, hogy
szükségszerűen a _hegymérések_ új korszakát kellett, hogy bevezesse,
mert ettől fogva pontos barométer-formulák segítségével egyszerűen le
lehetett olvasni a higany magasságáról, mily magasan emelkedik ki a hegy
a tenger szine fölé és közelebbi sík környéke fölé. A tizenhetedik
század első felében használatba jön a _hőmérő_ is. Az elektrizáló gép
feltalálója, Guericke előállítja az első légszivattyút (1654). E
készülékek mindegyike egy-egy nagy, elhatározó győzelem. A tudomány,
mely még e korszak kezdetén – például olyan alakban, mint Galilei –
egy-egy széles kört átfoglaló elmében egészen tükröződni látszott, amint
mind nagyobb terjedelmű lett az anyag, egyes _egymástól élesen
különválasztott disciplinákra_ oszlik. A hagyomány által megszentelt
összekapcsolások, mint a kémia és az orvosi tudomány kapcsolata egyelőre
mindkettejük hasznára elkülönülnek; a mi napjainkban kellett kár nélkül
és új alapon újra egyesülniök. Éppen a kémiára egész mélyen be a
tizennyolczadik századig még mindig egy súlyos lidércznyomás nehezedik:
a _flogisztonról_ szóló tanítás. Annyiban legalább nemes tévedésen
alapult, amennyiben ez is, éles elméktől, mint Bayle, Kunkel, Becher,
Stahl alapíttatva szintén abból a végre feltámadt szükségérzetből eredt,
hogy valami nagyon mindennapi dolgot megmagyarázzon, tudniillik a láng
és az elégés természetét. Még nem tudtak semmit a kémiai kapcsolatoknál
és elválasztódásoknál levő valódi arányokról. Még nem ismerték fel, hogy
a levegő gáz-alakú elemek keveréke. Egy nekünk olyan megszokott elem,
mint az oxigén még nem volt felfedezve. A hőt, amely számunkra ma csak
az anyagrészecskék bizonyos meghatározott mozgási formája, annak a régi
balhitnek következtében, hogy a «tűz» «elem», egy külön «hő-anyag»-ból
tudták csak magyarázni. És szerintük a tűznél is minden égő testben
valami anyagszerű válik ki, amit flogisztonnak neveztek és minden éghető
testben mint egységes alkatrészt képzeltek el. Hosszú ideig minden
megfigyelés eredménye úgy látszott, mintha igazán beleilleszkedett volna
az éleselméjű teoriába, ámbár ez pozitive téves volt és túl kellett
rajta lépni. Ami azonban úttörő volt a korban, azt nem akadályozták az
ilyen tévedések és kétségkívül mégis csak akkor vetették meg a modern
kémiának alapját, daczára a félrevezető flogisztonnak.
Ha a két évszázadot, a tizenhatodikat és tizenhetediket kereken
összefoglaljuk, 1500-tól 1700-ig, akkor meg kell vallanunk, hogy ebben a
rövid időközben, amely három-négy ember életét hidalja át, _a kozmoszkép
tekintetében több történt, mint az összes előző évezredekben a
babiloniai-egyiptomi ősidőktől odáig_, nemcsak ténybeli nyereség
dolgában, hanem mindenekelőtt abban, hogy csaknem minden _ekkor_
megtalált tény úgy hatott, mint egy ütés egy nagy harangra, mely a
hatások összegezése által végül zúgó lengésekbe jut. Nem csoda, hogy
ebben az időben élénkebben kezdtek, mint valaha, tudatosan egy ilyen
kozmoszképpel foglalkozni. A nap körüli mozgás első mártirja, _Giordano
Bruno_ tűzhalálát Rómában ép annyira köszönhette Lucretius régi kozmikus
eszméi merész filozófiai fölelevenítésének: nála a természet megint mint
a legfelsőbb, _mint valami egységes_ tünik fel, amelytől az egyház az
emberiséget szerencsétlenségére idegenítette el és költőileg lelkesült
szavakkal dicsőitette a pantheisztikus eszmét, amely az «Isten» fogalmát
átvitte minden létezőre és a _természetkutatóban_ látta az igazi, az
egyetlen _theologust_. A két század legjobb filozófiai elméi
valamennyien többé-kevésbbé közel állanak a természettudományi
mozgalomhoz, hol mint önálló kutatók, mint _Pascal_, hol mint finom
szellemű megértők, mint _Gassendi_ és _Hobbes_. A tizenhetedik század
első harmadának közepén támad Hollandiában az a békés, szép alak,
melyről az emberi szellem történetének egy még oly rövidre fogott
vázlata is meg kell hogy emlékezzék: _Spinoza_ Benedek (1632–1677), az a
férfiú, aki magasrendű és boldogító ethikát tudott felépíteni olyan
világképre, mely sehol sem állott ellenmondásban az izmosodó
természettudomány látszólag leginkább nyugtalanító követelményeivel sem,
és aki logikájának minden erejével szállott síkra a természet egészének
egységeért a kauzalitás törvényének általános érvényében, egész az
emberi akarat legmélyebb rezzenéseiig. Igénytelenségében és
szelidségében mégis fenkölt harczosa a szellemnek, aki semmiféle
átokkal, semmiféle csábítással sem engedte elrabolni magától
függetlensége egyetlen részecskéjét sem. Spinoza Hágában optikai üvegek
köszörülésével tartotta fenn magát, éppen abban az időben, mikor Galilei
és Kepler tanítványai ilyen üvegekkel tárták fel a világnak
beláthatatlan gazdagsággal távoli égi zónák csodáit. A magános
filozófus, távol attól, hogy ennek az exakt megfigyelésnek a jogát
elvitassa, mégis tudni vélte, hogy jogosult munkamegosztással joguk van
lenni egy szabad világkép előmozdítóinak is, kiknek legjobb megfigyelő
üvegjük másvalamiben rejlik: _az előítélettől mentes, önálló
gondolkodásban_.
*
Ha azt kérdjük magunktól, hogy mi minden hat elhatározólag közre egy a
mai értelemben vett fizikai világképben, akkor mindenekelőtt a szó
legtágabb értelmében vett asztronómiai tények tartoznak hozzá, nemcsak
leírása a látható tárgyaknak, hanem a látottaknak összekapcsolása is,
fizikai és mathematikai értelemben a mozgás és elrendezkedés törvényei,
a kapcsolatoknak az egymástól elkülönült dolgokban való kimutatása, az
egésznek, mint egy kozmosznak szemlélete. Az elhatározó lépés e felé az
irány felé a Kopernikus és Newton közti időben meg volt téve. Ez
egyúttal szilárd megállást is adott az egésznek alapján.
Továbbá elkerülhetetlenül szükségeseknek látszanak a szűkebb földkép
éles körvonalai: a föld alakjának nagyjában való ismerete, az
atmoszférának és a földkéreg folyékony burkolatának fizikai törvényei,
az elektromos és mágneses folyamatok felfogásának kezdetei, a kémiai
viszonyok kutatása, mindenekelőtt a földrészeknek, a szárazföld és víz
megosztásának, a szélességek és hosszúságok szerinti klimatikus
változásoknak pontos képei. Itt is most mindenfelé meg volt törve az út.
A kémia és fizika fegyverkezett. A fok-mérés nagy arányokat kezdett
ölteni. Columbus útja óta az egyáltalán hozzáférhető tartományok további
kikutatása folytonos lánczolattá lett: úgy tünt fel, mintha a bizonyos
részein erősen összehajtogatott föld-térkép minden évvel szabadabban
göngyölődött volna ki.
De van még egy harmadik beláthatatlan terület is, amely a világképnél
számba jön.
Annak a területe, amit jogosulatlan fogalomkorlátozással jobb szó hijján
«természetrajz»-nak neveznek: a mineralógiai-geológiai és a biológiai
(botanika-zoológiai) tények tömege. Itt azonban az 1600-as évek végén
kétségbeejtően kevés volt elvégezve. Pedig éppen itt kapcsolódik össze a
mult és a jövő a kozmosz-képben. A föld kőzetkérgeinek fekvésében és
mineműségében, _kihalt_ állat- és növény-formák maradványaiban
kézzelfoghatólag előttünk fekszik a világ történetének egy darabja. Más
oldalt pedig az életjelenségekben híd nyilik felénk, mint megfigyelő
lények felé, úgy hogy a látszólag legtávolabbihoz éppen itt hozzátársul
a hozzánk legközelebbi is.
Ez az egész második rész, amennyire sejtelmünk terjed, logikusan az
elsőn épül fel: a geologiai tények beleilleszkednek a fizikába, kémiába
és asztronómiába és az organikus fejlődés jelenségei az anyag általános
tulajdonságaihoz vezetnek vissza, melyek végeredményben a természeti
erőkről szóló általános tanításba torkollanak. Mindazonáltal az embernek
e dolgokról való ismerete annyira a maga saját, látszólag önálló és
időben annyira megkésett útjain haladt, hogy különvett szemlélése
jogosultnak tűnik fel. A fontos dolog itt is a nekiindulás pillanatát
fixirozni. Ezzel azonban önmagunktól közeledünk a jelenhez.
A VILÁGKÉP KITÁGULÁSA A KOZMOSZ-KÉP FEJLŐDÉSTÖRTÉNETÉVÉ A TUDOMÁNYOS
GEOLOGIA KEZDETÉTŐL DARWINIG.
A világkép kitágulása a kozmosz-kép fejlődéstörténetévé a tudományos
geologia kezdetétől Darwinig.
A kozmosz-kép új fordulata előtt állunk. Az utolsó ez számunkra, akiknek
a jelen, mint egyelőre kényszerű határ adva van. Az eddig szemléltek
közül azonban ez a legnagyszerűbb. Jelszava: a kialakulás, lassú,
fokozatos _fejlődés_. Nem elégszik meg a meglévőnek megállapításával a
természetben, hanem behatolni igyekszik a természet történetének
titkába.
Egy darab rendkívül tanulságos és vonzó kulturtörténet, melyet a
kialakulás e fogalmának megállapítása végett be kell járnunk, tanulságos
mindenek előtt azért, mert elhatározó korszaka csak a modern kutatási
módszernek Galilei, Kepler és Newton által való alapvetése utáni időbe
esik és bizonyos értelemben e módszer életerejének pompás próbája számba
is mehet. Hogy a dolgok menetét a kényelmes áttekintés végett pár szóba
összefoglaljuk, e lefolyás nagyvonalú vázlata körülbelül a következő:
A klasszikai ókor nagyon kedvezően áll szemben a világ lassankénti
természetes kialakulásának gondolatával. De inkább csak játszik a
fogalommal, semmint világosan keresztülvezetné. Mint ahogy Pythagoras
számára a földnek nem azért kellett gömbnek lennie, mert tengeri
utazások és asztronómiai megfigyelések olyannak tárták fel, hanem
eszthetikai-filozófiai okokból, mivel a gömb a legtökéletesebb, legszebb
forma, – így a fejlődés gondolata is mindig inkább a filozófiai
spekuláczió követelménye maradt, mint egy kikutatott vagy bármiképpen
kikutatható és kikutatásra érdemes tény.
A keresztény gondolkozás világa aztán a mózesi mithosz alapján ezeket a
homályos sejtéseket egy a világ létrejöveteléről szóló határozott
történettel helyettesítette. A kozmikus törvények uralma alatt álló
természetes fejlődés itt átalakult a «teremtés» fogalmává, amelyben a
teremtő az egyes részeket darabról-darabra a semmiből vette ki és egymás
mellé helyezte. Az egyszerű, egészséges emberi ész számára azonban,
amely ezeket a misztikus hozzátételeket sohasem tudta megemészteni,
megmaradt a _lett_ világ képének legalább a magva: a világ valamikor
_nem volt meg_; aztán mindenesetre néhány napi megfoghatatlanul rövid
idő alatt darabonkint és bizonyos meghatározott sorrendben előtünt,
utóbb mégegyszer tökéletes elpusztulást élt át az özönvíz által;
egyetlen emberpártól, elég sajátságosan, barna, fekete, sárga és fehér
emberek származtak és a biblia összes szentirataiban csak úgy hemzsegtek
a dolgok fennálló lefolyásának átlyukasztásai erőszakos új behatások
által, melyek az egészen korláttalan, önkényes kialakulási elvre
czéloztak: hol a nap állott meg egy régi csata alkalmával, hol egy ember
támadt fel a halálból, hol borrá változott a víz, hol a nap sötétedett
el, hogy megjelölje a Messiás kereszthalálát és így tovább. A világ
valóságos stabilitásáról itt mindenesetre nem lehetett szó, hanem a
körülmények szerint mindenből minden lehetett és pedig minden
pillanatban.
Mikor most már a tizenhatodik és tizenhetedik században a
tulajdonképpeni természettudomány megalapíttatott, első dolga volt, hogy
meglehetős éles ellentétbe állott ezzel az önkényes kialakulással és
egyúttal egyáltalán a kialakulás gondolatával is. A tekintet a meglévő
felé fordult és igyekezett ennek törvényeit felismerni. Hogy az új
kutatási módszer első következményeül éppen az asztronómia felvirágzása
következett be, ez a világ legstabilisabb részére vezetett,
megingathatlanúl szabályozott csillagpályákra, olyan mechanizmusra, mely
egyáltalán csak azért bizonyult a számítás számára megközelíthetőnek,
mert benne minden a legkisebb megfogható másodpercz-részecskéig teljes
exaktsággal funkczionált. Galilei ugyan, mikor a fentebb említett «új»
csillagok egyike felragyogott, egymagában képviselte buzgón azt a
véleményt, hogy itt egy újonnan alakult valami nyilatkoztatta ki magát.
Egészben véve azonban a kor szellemi mozgalmának princzipiuma sokkal
inkább hajtott az egész kozmosz vaskonstrukcziójának fölvétele felé,
amely kizárni látszott minden változást. És csak ott, ahol a tudomány,
ellentétben más oldalon való föllendülésével, még egészen parlagon
hevert, az _organikus_ területén, még most is vigan tovább élt a
kialakulás korlátok nélküli fogalma. Arisztotelesz nem talált abban
semmi csodálatosat, hogy a porból egerek keletkezhetnek; olyan
gondolkodó, mint Kepler, nem ütközött meg azon, hogy utána mondja
korának azt az általános nézetét, hogy mag nélkül is kizsendülhetnek a
földből a növények és hogy a sós víz «ősnemzés» útján kelt ki magából
halakat. De a következő időkben ütött ennek a területnek az órája is.
Még Torricelli és Guericke Ottó idejében, a tizenhetedik század közepe
táján Harvey elhatározottan kimondotta azt a tételt, hogy minden élő egy
petéből származik, amely ismét egy másik élő lényből ered, úgy hogy
tehát itt is csak egy abszolút zárt körforgás van előttünk, akár a
firmamentum planéta-pályáinál, élő lénynek holt anyagból való
keletkezéséről azonban nem lehet szó. Mintegy száz évvel később _Linné_
Károly ráadta magát az alapvető munkára, melylyel tudományos zoologiánk
és botanikánk, legalább ami a forma-tant illeti, tulajdonkép
megalapíttatott: az egyes világosan leírt fajoknak meghatározott neveket
adott és a rokon csapatokat szorosan tagolt rendszerbe hozta és mint
alaptételt, melyen egész művét felépítette, azt állította fel, hogy az
organikuson belül is az egyik faj nem keveredhetik önkényesen a
másikkal, nem hozhat létre egyik faj egy másik új fajt, hanem hogy itt
is abszolut állandóság uralkodik és minden látszat szerint a világ
teremtése óta (ehhez az első létrejövetelhez Linné, mint a bibliában
hívő ember nem mert hozzányúlni) uralkodott is és örökkön-örökké
uralkodni fog. Az állandóság gondolata itt, az organikus téren jött
utoljára, de egyúttal a legnagyobb energiával is jött, alkalmasan arra,
hogy ugyanabban a pillanatban, mikor a bibliai teremtési történet más
okokból is leomlott, egy utolsó konzekvencziát nemzzen, mely szerint a
föld és az egész világ örök időktől fogva olyan, amilyen most és
változhatatlan természeti törvényeiben védelmet hord magában minden
átváltozással szemben.
Szerencsére ennek a túlságosan következetes állandósági teóriának is
megvolt a maga rése. A biologiai ismeret-ágak mellett ugyanabban az
időben és ugyanabban a szokatlanúl lassú haladásban felnőtt egy másik
tudomány is: a _geologia_. Attól a pillanattól fogva, hogy az új
tudomány öntudatára jutott a maga természetének, azzá a tudománynyá
vált, amely alkalmas volt a _fejlődés fogalmának rehabilitására_.
Anyagából egy roppant, évek millióira terjedő alakulás történetét
olvasta ki. Felforgatta a mózesi mithoszt, de csak azért, hogy a világ
rövid hat nap alatti keletkezése helyébe összehasonlíthatatlanul
hosszabbat és többoldalút tegyen. Ezenkívül hamar szövetkezett az
asztronomiával és nagyon szerencsésen visszavitte bele az alakulás
eszméjét, amennyiben az égitestek oly sokféleképpen különböző alakjait,
mint a fejlődés különböző stádiumait magyarázta a gázalakútól és az
izzótól a kihültig és szilárdig. Ez a kialakulás semmiesetre sem volt
korlátlan, meghatározott vagy felismerhető törvények hatalma alatt
állott. De megmaradt alakulásnak, fejlődésnek. És ez a geologia
lassan-lassan áskálódva, végül visszahódította a botanikát és zoológiát
is a régi, most szerencsésen újra megalapozott fogalomnak – _Darwin_
tettében.
Legtágabb körvonalaiban ez a nagy kép. Egy elválást figyelhetünk meg
benne, amely áldásossá válik, mert egy későbbi, sokkal jobban
_biztosított_ egyesülésre vezetett. A geologia fejlődési fogalma és a
hozzá csatlakozó darwini biologia ép oly toronymagasságban áll az ókor
spekulácziója fölött, mint a keresztény világ korláttalan teremtési elve
fölött. Nem zárja ki a természeti törvényt, mint ez és nincs, mint amaz,
deduktiv módon levonva egy filozófiai rendszerből, hanem a megfigyelés
közvetlen gyümölcse. Vessünk most egy tekintetet arra, hogy lett a
_geologia_.
Eljövendő nemzedékeknek, melyek még élesebben vannak a
természettudományi megfigyelésre iskolázva, mindinkább valósággal
érthetetlen rejtély lesz, hogy lehettek évezredek oly vakok a természet
legegyszerűbb jelenségeivel szemben. Bizonyos tények a _föld felszinének
történetéből_ (tehát geologiai tények) különböző helyeken annyira
szembeszökően halmozódnak fel, hogy rejtély számba mehetne, hogy
lehetett legalább ennek a tudománynak csupasz alapvonásait még
Kopernikus, sőt Newton idejében is fel nem ismerni, ha nem lett volna a
középkorból örökölt háló éppen itt különös szívósan összebogozódva.
Nem egyhamar tünik fel az ember előtt valószinünek, hogy a laikus, ha
néha nézegeti is a csillagos eget, csak úgy rövidesen rájöhetne Kepler
törvényeire. Ebben az esetben jól megérti mindenki, hogy ehhez hosszú
évszázadok folyamán a legjobb elmék közös munkájára van szükség és hogy
az a boldog, aki a végén leszedi az érett gyümölcsöt, csak a jóljáró
örökös, akinek alkalma nyílik besöpörni egy ősrégi tőke kamatait. Aki
azonban egyszer (mondjuk az Északi-tenger partján) a dagály
visszavonulásakor látta a megszámlálhatatlan kagylóhéjakkal belepett
fövenyt, melyeket a leghalkabb lökés beleásott a laza homokos felületbe;
aki egy nagyobb édesvízmedencze partján látta a hosszabb idő alatt
felhalmozódott összetöredezett kagylókat, amint a továbbfutó gát
bizonyos nemét alkotják, amelynek felülete fűvel van benőve; aki egyszer
a rohamos tavaszi vizek visszahúzódása után megnézett egy mezőt, melyet
a medréből kilépett patak elárasztott volt és amely most magasan be van
lepve iszaptömegekkel; és aki aztán egyetlen egyszer nyílt szemmel
tekintett át egy kövületekben gazdag vidéket, látta a kagylókat, melyek
messze a víztől törnek ki a kemény kőből, látta magát a követ, amint
megkeménykedett iszaphoz hasonlóan szabályos rétegekben van egymásra
halmozódva, nem igazi csoda-e, hogy ha nem fogja fel legalább az
alapvető tényt, hogy a föld felszine az idők folyamán sokféleképpen
megváltozott, hogy egykor kagylókat hordó víztől mosott vidékek ma
tökéletesen szárazakká váltak és hogy az a szabályszerű rétegeződése a
kagylókkal átszőtt kőzetnek arra vall, hogy egykor mint iszapos
víz-lecsapódás üllepedett meg!
És mégis 1500 táján olyan ember, mint Leonardo da Vinci, egy olyan
kultura részese, amely a messzeható művészi intuitio megérzésének
finomságát és mindenesetre az absztrakt logikai gondolkodás erejét
illetőleg a mi _kulturánkkal legalább is egyenrangú_, elsőül kellett,
hogy a világ elé állítsa ezt az egyszerű következtetést (miután az ókor
hasonló sejtelmei el voltak felejtve) és még ezt sem tehette döntő
sikerrel.