Szinmű dalokkal, 3 felvonásban. Irta Szigeti József. Zenéjét
szerkesztette, részben eredetileg írta Erkel Gyula. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 október 16-án.
Megint új melodráma, eredeti melodráma, a jövő héten talán a harmadik,
azután egy negyedik s úgy tovább. Legközelebbről, a mennyire lehetett,
méltányolni igyekeztem a drámai költészet e kitagadott fajzatát, s íme,
úgy látszik, a sors jutalmul a melodrámák egész záporával készül
megáldani. Talán drámaíróink nem is akarnak egyebet írni melodrámáknál?
Oh jaj, ha talán nekem is részem lesz e melodráma-korszak előidézésében.
Ha bűnt követtem is el mult czikkemben, már eleget lakoltam érte.
Szigligeti melodrámájában még el tudtam nyelni egyet-mást, még azt is,
mikor a kurucz leánya oly czifrán ömledez a szerelemről, de ez a Szécsi
Mária, ez a Wesselényi majdnem beteggé tett. A mű jobb és derültebb
részei sem tudtak felvidítani. Az émelygős sentimentalismus,
politizálás, szerelmeskedés és hazafiaskodás még folyvást üldöz. Mintha
most is fülemben csengenének Mária és Wesselényi felkiáltásai: «Mi az
élet szabadság nélkül?» «De mi a szabadság élet nélkül» stb.
Tréfa, a mi tréfa, nem kell a melodrámák ellenségének lennünk, hogy
drámairodalmunk sülyedését lássuk a drámai költészet fő- és alfajai
elhanyagolásában s e kétes faj túlbuzgó mívelésében. Nem annyira az a
baj, hogy melodrámákat kezdünk írni, mint az, hogy a tragédiát és a
szigorúbb értelemben vett drámát, a vígjátékot és bohózatot aránylag
elhanyagoljuk. Ha nincs hajlamotok vagy erőtök a tragédia magasb
szárnyalásához, fogjatok a kevesebb igényű drámához, dolgozzátok fel a
jelen élet kisebbszerű, de azért nem kevésbbé érdekes és költői
összeütközéseit; ha unjátok a fensőbb vígjátékot, dolgozzatok a közép
fajban, vagy épen ereszkedjetek le a bohózathoz. Aztán nem bánjuk, ha
néha-néha egy-egy melodrámát írtok, a tehetség és ízlés itt is nyujthat
æsthetikai gyönyört. De magában e genre nem méltó, hogy drámairodalmunk
súlypontja legyen; nem olyan, hogy az írót emelje, inkább az írónak kell
emelnie s mihelyt nem igyekszik erre, könnyen megronthatja tehetségét
is.
Mindezt nem ok nélkül mondjuk el épen most, midőn Szigeti legújabb
művéről akarunk szólani egy pár szót. Szigeti drámaírói tehetségét és
technikai készségét senki sem fogja kétségbe vonni, bár ízlését nem
mindíg lehet dicsérni. Azonban e tehetség leginkább a vígjátékra van
utalva, ott is leginkább a bohózat terére. Midőn Szigeti néhány évvel
ezelőtt egy pár népszínművet írt, mi sokkal inkább örültünk e művek
irányának, mint élveztük magokat a műveket, noha bizonyos tekintetben a
sikert nem lehetett tőlök megtagadni. Olyasmit látunk bennök, mintha az
a sok mindenféléből összevegyített valami, melyet mi népszínműnek
nevezünk, kezd kristályosodni s legelőször holmi nemzeti bohózat
kiválására lehet reményünk. Szigeti népszinműveit a bohózati elem
túlnyomósága különbözteti meg rendes népszínműveinktől. Jól ismeri az
alsóbb néposztályok életét, élénk érzéke van a genreképszerű
jellemzeteshez, kedveli a komikus vonások bohózatos túlzását s nem
hiányzik benne egy jó adag nyers, de legalább nagyjában egészséges
humor. Mindehhez csak tisztultabb világnézetek s némi művészi forma
lennének szükségesek, hogy Szigeti nemzeti bohózatunknak egyik merészebb
kezdeményezője legyen. A bohózat nem csekély dolog, épen oly jogos
genre, mint a vígjáték s ha Molière és Shakespeare mívelhették e nemet,
bizony Szigetinek sem válhatik szégyenére. Azonban ő inkább kedveli a
vígjátékot és melodrámát, mint a bohózatot, melyre legtöbb tehetsége
van, s úgy látszik, nem tartozik ambitiói közé, hogy magyar bohózat
erőteljesb kezdeményezője legyen. Nem mondjuk, hogy a vígjátékaiban nem
találhatni néhol a szerencsésb inventio nyomaira, egy-egy sikerültebb
rajzra; de itt is ott jobb, hol a bohózatos felé hajlik s általában a
mélyebb s magasabb komikumhoz nincs erős érzéke. Melodrámáiról még
kevesebb jót mondhatni. Midőn komoly összeütközést, vagy hevesebb
szenvedélyt rajzol, valami oly émelygős sentimentalismusba esik, mely
csaknem kiállhatatlan. Ilyenkor mind a compositiót, mind a jellemrajzot
illetőleg a reflexio dolgozik benne, holmi felületes és roszszúl számító
reflexio. Csak a színpadi routine takarja e nemű művei szegénységét s
egy pár bohózatos alak menti meg a bukástól.
Ily műve _Szécsi Mária_ is, melyet nem számítunk ugyan az úgynevezett
bukott darabok közé, mert a közönség aránylag meglehetős tetszéssel
fogadta, de meg kell vallanunk, hogy nagyon kevés van benne olyasmi, mit
az engedékenyebb kritika is méltányolhasson. Szécsi Mária története oly
tárgy, mely első pillanatra nagyon alkalmasnak látszik a költői
feldolgozásra; de valósággal nem épen a legalkalmasabb. A mint tudjuk,
számos magyar költő dolgozta föl már e tárgyat komoly alapon: Gyöngyösi,
Kisfaludy Károly, Arany, Petőfi, Tompa, de egyik sem írt belőle valami
elsőbbrendű művet. Lenni kell valaminek a tárgyban, hogy ily kitünő
költők sem tudták kitünőbb művé megalkotni. Valóban, okát hirtelenében
nem tudom megmondani. Úgy látszik, hogy a tárgy regényes külszíne nagyon
megkapja a phantasiát; de bensője nem elég gazdag, hogy az alkotást
nagyon előmozdítsa és sokkal több komikai elem van benne, mint egyelőre
látszik. Nem kisebbíteni akarom azokat a kitünő költőket, kik e tárgyat
feldolgozták, sőt elismerem, hogy majd mindenik helyesen fogta föl,
midőn a tiszta nőiségnek, a szerelemnek a nőietlen hősködés feletti
győzelmét testesíték meg Máriában. Azt sem hibáztatom, hogy Szigeti
meglehetősen eltért e felfogástól, de csodálkozom, hogy ő, a ki inkább a
komikum terére van hivatva, nem komikailag fogta föl Máriát. Meg vagyok
győződve arról, hogy Szécsi Mária legalkalmasb vígjátékra, amolyan
Scribe-féle vígjátékra, minő a _Pohár víz_. Talán nem érzett magában
elég hajlamot az ily fajta vígjáték finomságaihoz, bohózatnak pedig,
mint nem elég alkalmas tárgyat, nem dolgozhatta föl? Nem tudjuk, elég az
hozzá, hogy melodrámát kisérlett meg. Jól van, de akkor tartotta volna
meg a régibb költők felfogását, a kik ezt úgyszólva egymástól vették át
s mégis eredetiséggel, sőt több költői erővel testesítették meg, mint
elődeik.
Szigeti Máriájában is a szerelem ül diadalt a hősködés felett, de
tulajdonkép nem a természetes szerelem, vagy legalább is nem a szerelmes
nő a hősködő felett. Nincs e műben se hősködő, se szerelmes Mária, csak
a szerző mesterkélt reflexiója jár-kel szoknyásan és sisakosan. Szigeti
Máriájának már első szerelme Wesselényi volt; a körülmények szakíták el
tőle s adták Bethlen Istvánhoz, kinek most özvegye. Ez eddig jó. Az
ember azt várja, hogy a nem boldog nő, ki nőietlen különczségekbe
igyekszik temetni bánatát, most egy újabb lelki fejleményen megy át s a
szerelem által ismét nővé válik. Szigeti letér e természetes útról,
minderre majdnem semmi súlyt sem helyez. Oly kevéssé festi a harczias,
mint a szerelmes nőt. Az ő Máriája akkor kezd inkább felindulni, midőn
Wesselényi mintegy megkérésképen elbeszéli első felesége halálát, a ki
nehezen halt meg, mindíg csak gyermekeiért búsult s azt tanácsolta neki,
hogy vegye nőül Máriát, mert csak ő lesz a gyermekeknek igazi anyja.
Felindulását még inkább fokozza Wesselényi, midőn megmagyarázza az
együgyű asszonynak, hogy tévúton jár, az övé az igazi hazafiság útja s
egy csoport tirádát hord össze az egyetértésről, a haza állapotáról s a
maga nagy érdemeiről. Mária már kész hozzámenni, szívét és Murány várát
egyaránt feladni, de a katonai becsület visszatartja. Segít a dolgon. Ír
az erdélyi fejedelemnek, hogy mentse föl esküje alól; a fejedelem nincs
otthon, de helyette Illésházy, utólagos jóváhagyás reményében, minden
tekintetben fölmenti. Megérkezvén a fölmentés, már csak a lakodalom van
hátra, de a várnagy semmit sem akar tudni a vár feladásáról, kirohanást
tervez s azzal vigasztalja Máriát, hogy úgy intézte el a dolgot, hogy
mikor az ellenség a vár birtokába jut, a puskaporos bástya felrobban s a
légbe röpíti a győzelmes sereget. Mária elszörnyűködik, már most
emberbaráti szempontból is igyekszik az ellenség kezére játszani a
várat, a mi meg is történik.
Íme a szerző Máriája, ki megnyerhetné pörét talán még a katonai
törvényszéknél is, de nem a kritikainál. Ez alak rajzából is láthatni,
hogy a műben teljesen hiányzik minden bensőbb drámai élet. Pusztán csak
események lánczolata és látvány. Az oly szerencsétlenül rajzolt Mária
jellemének sokat árt az is, hogy ő látogatja meg követ képében
Wesselényit s nem ez őt, mint a hogy az e tárgyat feldolgozott költőknél
találjuk. Továbbá szintén e szempontból az sem helyes, hogy Mária
környezetében Bukkenbuk és Gyűszűsi játszák a főszerepet. Egyik sem
alkalmas arra, hogy emelje Mária alakjának méltóságát. Nem mondjuk, hogy
e két bohózatos alak fölösleges e műben; mindkettő befoly valamit a
cselekvényre: Bukkenbuk, midőn az őröket elfogatja, Gyűszűsi, midőn
postáskodik. De igen előtérben vannak, sok helyet foglalnak el.
Egyébiránt Bukkenbuk, Fallstaff e halvány másolata, legjobb az egészben,
kivált ha Szigeti játszsza; Gyűszűsivel is megbarátkoznék az ember, ha
szerző vagy az előadó színész egy kissé mérséklené igen is túlzott
casperliádjait.
Talán igen szigoruaknak látszunk. Mindegy. Nem lehetett elnyomnunk
meggyőződésünket. Félünk, hogy a melodráma túlsulyra kap
drámairodalmunkban, továbbá inkább becsüljük Szigeti tehetségét, mintsem
ne figyelmeztessük valódi körére, hol számára koszorúk virulhatnak.