Szinmű. Irta Szigligeti Ede. Zenéjét szerezte Böhm Gusztáv. Előadatott a
Nemzeti Szinházban 1863 október 2-án.
«Ma igen jó, vagy épen remek művet fogunk látni; ez első azon darabok
közt, melyeket az új drámabíráló-választmány ajánlott előadásra, a
drámabíráló-választmányban izléses emberek, sőt szigorú kritikusok ülnek
s így csak jó vagy épen remekművet ajánlhatnak.» Valami ilyest vettem ki
néhány hátam mögött ülő úr társalgásából. Nem azért mondták, hogy én is
halljam s épen nem gúnyból. Nem csodálkoztam rajta. Már többször volt
alkalmam tapasztalni, hogy nálunk a művészeti és irodalmi dolgokban
itt-ott, még a mívelt embereknél is furcsábbnál-furcsább felfogásra
találhatni. Ha némelyek azt hiszik, hogy holmi nagy összeg pénz virágzó
drámai és szinészeti korszakot képes teremteni, hogy egy kitünő igazgató
magyar Rácheleket és Talmákat varázsolhat szinpadunkra, miért ne higyjék
azt, hogy eddiginél egy kissé szigorúbb drámabíráló-választmány épen a
magyar Shakespearekkel ajándékozza meg a magyar drámairodalmat? Azonban
azon már csodálkoznom kell, hogy ilyen felfogás még hírlapokba is
becsúszik. Íme másnap a fennebbi párbeszéddel analog magánbeszédet
olvastam egyik esti lapunkban: «Ez ephemer életű mű első azok közül,
melyek az újonnan alkotott drámabíráló-választmány rostájában maradtak.
Greguss, Egressy és Tóth Lőrincz fogadták el», kiált föl a referens némi
kimélő gúnynyal. Oh boldog fiatalember, mert nem lehetsz más, ki a nem
ephemer életű költői műveket oly mindennapi dolgoknak tartod! Oh
szerencsés kritikus, ki nem tudod még, hogy szigorú absolut szempontból
tekintve, egy pár mű kivételével egész drámairodalmunk alig áll
egyébből, mint ephemer becsű művekből! Azon urak párbeszédébe nem
szólhattam belé az illem megsértése nélkül, de a te rövid monologodhoz
hozzá szólok, ez már kötelességem s egész atyailag megintelek: ne
kivánd, hogy örök becsű műveket fogadjon el a választmány, mert akkor
bajosan lesz szerencséd új eredeti műhöz s alkalmasint te lészsz az
első, ki az eredeti drámairodalom elnyomásával fogod vádolni a
választmányt; elégedjél meg, ha azon harmincz-negyven mű közül, melyeket
szinházunkhoz évenként beadnak, néhány olyant fogunk el, melyek egy vagy
más tekintetben kitünnek s méltók az előadásra. Ez is elég gondot ad
nekünk; a többi a közönség és kritika dolga.
A legtöbb lap úgy szól Szigligeti e legújabb művéről, mint teljesen
megbukott darabról. Mi úgy vettük észre, hogy a közönségnek eléggé
tetszett s nem minden ok nélkül. Már tárgya olyan, hogy rokonszenvet
ébreszt. A múlt század első évtizedei a csak közel múlt évtized emlékét
költik föl. A kedély kész a benyomások elfogadására. Továbbá a mű három
első felvonása kitűnő ügyességgel van összeszerkesztve; annyira, hogy
minden bensőbb drámai élet nélkül is meglehetős érdeket gerjeszt s
folyvást leköti figyelmünket. Egy pár sikerült genreképi alak, jól
beillesztve, kellemesen szövődik át az egész cselekvény folyamán. Mindez
magában oly dolog, a miért nem lehet hibáztatni se a szerzőt, se a
közönséget. Egészen más kérdés: vajon egészben véve sikerült költői
mű-e? Nem tartom annak, sőt Szigligeti jobban sikerült művei közé sem
sorolhatom. Azonban úgy hiszem, hogy lapjaink hibáztak, midőn a tragédia
vagy szorosan vett dráma szempontjából itélték meg e melodramatikus
művet. Megengedem, hogy e genret el lehet ítélni, de azt hiszem, hogy e
genreban írt sok oly franczia műnél jobb, melyek a mi divatlapjaink
szigorú kritikáját diadalmasan kiállották.
Szigligeti se tragédiát, se szoros értelemben vett drámát, se
vígjátékot, se bohózatot nem akart írni. Mellőzte a drámai költészet e
két fő- s e két alnemét. Azon vegyes nem terén próbált szerencsét,
melynek határozatlan stilja s válfajai különfélesége miatt tulajdonkép
nincs neve és sokan csak melodrámának nevezik, még akkor is, ha hiányzik
benne a zenekiséret. Különböző stilok vegyülete ez, egyaránt felveszi a
tragikai és komikai motivumokat, habár az érzelmes az uralkodó elem
benne. Rendesen a szembe tett érdekeket és szenvedélyeket törekszik
kibékíteni s ennyiben még leginkább hajlik a szorosabb értelemben vett
dráma felé. Tárgyát kiválóan a csodálatos és kalandos teréről szedi,
kedveli a látványosságot s nagyobb hatás kedvéért a legkiválóbb
mozzanatokat zenével kiséri. Örömest folyamodík a tündérmeséhez,
mondához, criminális perekhez, történeti és jelenkori par excellence
regényes eseményekhez. Tárgyban és formában nagyon változatos. Olykor,
moralizáló hajlamánál fogva, hasonlít valamennyire a középkori
moralitáshoz, máskor az úgy nevezett polgári drámához. Sokszor nem
egyéb, mint dramatizált regény; néha politikai és társadalmi irányt tűz
ki s leginkább a nagy tömegre igyekszik hatni. A tündéres és látványos
szinmű, a rémdráma, a történelmi és korrajz, szóval a mit nem lehet
osztályozni, mind az ő körébe vág. Sőt a mi népszinműveink egy jó része
sem egyéb, mint ily melodrámai mű s épen azért Szigligeti nem tett
helytelenűl, midőn e darabját a harmadik előadáskor népszínműnek
keresztelte. Leginkább a francziáknál van e nem divatban, bár a német
szinpadon is eleget találhatni. A franczia classikai tragédia zsarnok
uralma alatt írt komolyabb hangulatú művek, melyeknek tárgya a
jelenkorból vétetett, alkották meg leginkább e nemét. Később a
romantikai iskola győzelmével, mint alsóbb rendű romantikai drámák
kezdtek szerepelni. Némely boulevardszínház, kivált a
Porte-Saint-Martin, majd mind oly művel táplálja a közönségét.
Szinpadunkon is számtalan fordúlt meg ilyen, melyek közül legyen elég a
nem rég adott _Kártyavetőnő_-t említenünk.
Nincs se időm, se elég ismeretem e tárgyról bővebben vagy épen
kimerítően írni. Máskor talán tüzetesebben és derekasabban szólhatok
hozzá. Most csak annyit említek, hogy az æsthetikusok e nemmel nem igen
bajlódnak; egyszerűen megvetik, vagy oly kétes becsűnek mondják, melyet
valódi költőnek jobb meg se kísérleni. S ez természetes. E téren még
egyetlen nagy költő sem jelent meg, mint törvényhozó lángész. Aztán
másfelől az æsthetika, a határozott stilt, a szigorú műformát
legkevésbbé a drámában adhatja föl. Azonban azt nem tartom helyesnek,
hogy e nemet tudtomra senki se vette behatóbb vizsgálat alá, mert, hogy
egyebet ne említsek, az oly művek felett, mint Raymond tüneményes
darabjai, csak puszta kategoriákkal nem lehet pálczát törni. Nem
igazolni akarom e nemet, egyéni hajlamaimnál fogva épen nem kedvelem, s
visszaéléseit épen úgy ismerem, mint akárki. De tény az, hogy számos
költő dolgozik e nemben, s a nagy tömeg sok kedvencz darabja innen telik
ki.
Vajon ily körülmények közt helyes-e, ha a kritika mindig csak
megvetéssel szól e művekről, a negativ terén marad, s nem igyekszik némi
positiv álláspontot foglalva el, a mennyiben lehet e téren is szolgálni
az ízlést?
E szempontból méltánylatot érdemel e mű, a mennyiben a szerző kerülte a
melodrámák durvább eszközeit s átalában a közönség nemesebb érzelmére
kívánt hatni. A komikumot is úgy vegyítette művében, hogy nem ártott
vele az egész alap hangulatának. Csak a népjelenetekben érint egy-egy
vidámabb húrt, s e jelenetek nincsenek csak úgy oda férczelve. A szolga
hallgatózása, ki annyiszor pórúl jár; Peti ispán nevetséges
félytékenysége, mind lényegesen befolynak a cselekvényre.
Némely lap rossz néven veszi a szerzőtől, hogy illő helyen itt-ott
éneket vegyített művébe, hogy egy pár jelenetet zenével kisértet, hogy a
szinház új holdvilágát felhasználta. Ha csak ennyi baja volna a
melodrámának, az æsthetika könnyen igazolhatná. Nagyobb baj az, hogy a
szerző nem igen igyekezett némi bensőbb drámai élettel is nemesíteni
melodrámáját. Személyei csaknem mind úgynevezett állandó kész jellemek,
a kik semmi nemű belső fejlődésen nem mentek át. Ödönfi és neje
jellemében látunk ugyan fejlődést, de nem annyit, a mennyi négy
felvonást betölthetne. Innen aztán, hogy a tulajdonképi cselekvény
nagyon későre indul s jobbadán a külső események befolyása alatt
fejlődik. Igaz, a szerző oly ügyesen csoportosítja az eseményeket és
személyeit, oly tapintatosan készíti elő a figyelmet a titokszerű kurucz
megjelenésére, hogy a valódi fejlődés hiányát alig veszszük észre. De
annál inkább észre veszszük, midőn kivillanván a titok, egy csoport
összeütközés áll elő, melyek akár jobbra akár balra dőlhetnének. Ez
okozza azt is, hogy a mellékszemélyek genre képei, alakjai sokkal jobban
sikerültek, mint a főbb személyeké. A genreképi alak egy pár jelenetben
is kidomborúlhat, a drámai személynek a cselekvény bensőbb
folyamatosságára van szüksége.
Ha e benső folyamatosságot inkább megközelíti szerző, oly melodrámát ír,
mely a jobb franczia melodrámákkal bátran kiállja a versenyt. Tudjuk,
hogy a melodráma kedveli a váratlant, az eseményeknek inkább külső, mint
benső kapcsolatát, sőt némikép ez egyik főjellemvonása, szemben a
szigorú értelemben vett drámával. Azonban, ha a drámai költészet e kétes
becsű nemének jobb hírt akarunk szerezni, jó lesz minél közelebbi
kapcsolatba hozni a valódi drámával. Nem izgatni akarunk a melodráma
mellett, de ha már divatban van, jobb ha nemzetit látunk, mint idegent,
jobb ha nemesíteni törekszünk, mint ha elvadulni engedjük.