1863 november 8-án.
Mit irjak e rovatba, midőn e héten egyetlen új szinmű sem fordult meg
szinpadunkon, a régibb szinművek előadását pedig elfoglaltságom miatt
nem nézhettem meg. E kérdést intéztem magamhoz s nem tudtam rá felelni.
Nagy baj, ha az írónak se tárgya, se gondolatja. Azután én, fájdalom,
azon írók közé tartozom, a kik nagyrészt csak akkor gondolkoznak, mikor
írniok kell. Nem mindíg teszem ugyan, van elég mentségem is, de se az,
se ez nem vigasztal. A mi vigasztal, az a tapasztalásom, hogy elég író
van, ki akkor sem gondolkozik, mikor ír. Ej, gondolkozzunk hát és
írjunk, vagy ne is gondolkozzunk, csak írjunk. Hát ha így levetkezzük a
pedáns, nehézkes író nevét, némi genialitásra tesszünk szert s talán még
a divatlapok is bevesznek tárczaírónak. De hát miről írjak? Épen
gondolkozni akartam szinészetünk egy pár föltünőbb árnyoldaláról, midőn
asztalomon egy irat ötlött szemembe, melyet ezelőtt egy pár héttel
félretettem alkalom szerinti közlés végett, de már egészen
megfeledkeztem róla Ah, Egressy engem kihúz a hinárból, ma legalább nem
kell se gondolkoznom, se írnom; mára gondolkozott is, írt is ő
helyettem, s úgy hiszem, se a szerkesztő, se az olvasó nem fogja rossz
néven venni, ha egyszer szinkritika helyett szinkritikám birálatával
szolgálok, annyival is inkább, hogy a tárgy nem érdemetlen a figyelemre.
A dolog igen egyszerű. Egressy egy magánlevelet intézett hozzám, mely
egyik róla írt kritikámra vonatkozik. A levél nekem tetszett, nem azért,
mert egy pár bók is van benne, hanem mert bizonyos szempontból jól és
finom ironiával van írva. Oly dolgok, melyekkel ritkán van szerencsém
találkozni az ellenem írt polemiákban. Megkértem Egressy urat, hogy
engedné meg kinyomtatnom e levelet. Szívesen beleegyezett. Íme a levél:
«Uram! Bocsánatot kérek, hogy egy hosszú levéllel kell önt
«meglátogatnom». Ez a kritikai pálya alkalmatlanságai közé tartozik.
Önnek azon színházi szemléje adott reá okot, melyet _Brankovics György_
előadásáról a _Koszorú_ 22-dik száma közlött. Legyen szabad legelőbb is
köszönetemet kifejeznem azért a figyelemért, melyre ön Árpád fiam akkori
föllépését méltatni szíveskedett. Aztán, ha a magyar színészet
megbizottja volnék: megköszönném azt az igazságtételt is, mely szerint
ön ellene mond azon szegény felfogásnak, mintha a szinész pusztán
szolgája volna a költőnek.
Az én előadásomra a többek közt azt a megjegyzést teszi ön, hogy abba a
helybe, a hol Brankovics az Istent megátkozza: némi őrültszerűséget
lehetett volna vegyítenem. Lehetett volna biz azt, az igaz: de én azt
gondolom, hogy az indulat legmagasabb foka, minő az is, hol a fájdalom
dühe átokban tör ki, már így is magánkívüli állapot, s itt az
őrültszerűség erősebb színezete már túlzássá válhatnék, s rontaná a kép
harmoniáját.
Azt az észrevételt is teszi ön, hogy én rosszul hangoztatom (néhol) a
magyar szavakat, különös módon hangsúlyozok. A gyöngédség, a jóakarat, a
melylyel ön e gáncsot szelidíti, ellensúlyozza, megczukrozza: oda mutat,
hogy ön e hiba létezéséről erősen meg van győződve, s a figyelmeztetés
hozzám is levén intézve: megnyerőn akar inkább hatni reám, mint
visszataszítón. Hiszen hogy a kritikai eljárásban sem árt olykor egy kis
diplomatia: az bizonyos; s e részben én is Claudiussal tartok, a ki azt
mondja, hogy: «A dán királyhoz nem szólsz hasztalan, észszel ha szólsz.»
Mély belátás, meggyőződés, őszinte jóindulat hozzám sem szólt hiába
soha, ha nem nagyon válogatta is a szavakat. Tehát ezuttal is, a mint az
ön czikkét elolvastam: újra szigorú vizsgálatot tartottam magam fölött.
Különösen átfutottam azon szerepeimet, melyekben a hangjárás nálam már
változhatlanul meg van állapítva. Azonban a kérdéses hibát mindeddig nem
vagyok képes magamon észrevenni. Hogy tehát e hibának öntudatára
juthassak: nincs más mód, mint fölkérem önt, lenne szíves nekem e végett
egy rövid órát áldozni, ha szabad ideje lesz. Én akkor majd eljátszom ön
előtt Brankovics nyugodtabb helyeit, s más szerepeimből is a hasonlókat,
hogy azután a nekem tulajdonított hibákra mintegy ujjal mutathasson.
Szeretném, ha mások is lennének jelen azok közül, kik e részben önnel
netalán egy véleményben volnának.
Ki tudja, hogy ez a kis vizsgálat nem válik-e majd kölcsönössé, s nem
nyerünk-e majd általa mind a ketten a sokratesi önismeret dolgában? Mert
például emberi dolog, sőt logikai kényszerűség is, hogy ha a nekünk
tulajdonított hibát magunkban a legjobb akarat mellett sem találjuk:
tehát szemeinket kifelé irányozzuk, s összehasonlításokat tegyünk. Azért
engedelmet kérek, hogy én a magam combinatióját itt mindjárt
megkezdhessem.
Én már épen harminczkét év óta beszélek a szinpadon így, mint most.
Beszédemnek soha sem volt más jelleme magyar hangoztatás tekintetében,
mint a mi van jelenleg. Miskolczon nőttem föl, mely középpont felső és
alsó Magyarország között, s azon helyekhez tartozik, hol a legtisztábban
beszélnek magyarul. Értek valamit latinul, németül, francziául, de semmi
más nyelvet nem beszélek, mint a magyart. A franczia pathosz hangja nem
ragadhatott reám, mert azt az én fülem nem találja szeretetreméltónak; a
németet sem. A magyar dialectusokat mind ismerem s nehányat meglehetősen
utánzok; de épen azért, mert azokat ismerem: nem vegyíthetem beszédembe
a nélkül, hogy ne tudnám. Honnan vettem tehát én azt az idegen hangot, s
mi az tulajdonképen: még csak nem is képzelhetem. Vajon nem az a
sajátsága-e ez az ember hanghordozásának, a mit így szoktunk nevezni:
Brassai modora, Eötvös modora, Arany modora, Kazinczy Gábor modora,
Székács modora? Toldy modora? De hiszen ez a sajátság nem volna épen
olyan nagy hiba, mert ámbár a színész hanghordozása legáltalánosabb, s
így legtöbb változatra kell képesnek lennie, azért végre mindíg volt és
lesz efféle különbség a legnagyobb művészek beszéde között is, azaz:
volt és lesz Rachel modor, Ristori modor, Macready modor, Aldridge
modor, Megyeri modor, Szentpétery modor, mert e sajátság az egyéniségtől
elválaszthatatlan.
De különösen van egy körülmény, a mely az én helyzetemet kritikusaimmal
szemben igen furcsává teszi. Én Vörösmartyval tizenegy éven át 1837-től
1848-ig (a külföldön töltött időmet leszámítva) csaknem mindennap együtt
voltam. Nőtlen korában együtt vacsoráltunk: vacsora után Megyerit és
engem számtalanszor magához hívott, s maga készítette pezsgő (ezzel egy
időben szenvedélyesen foglalkozott) és fekete kávé mellett felváltva
szavalgattunk, beszélgettünk (æsthetikai dolgokról) anekdotáztunk és
danolgattunk néha éjfél után két három óráig is. Ő legjobban szerette
szavalni Berzsenyi melancholikus verseit. Egyike voltam azoknak, a
kiknek először mondta el vagy olvasta fel minden új költeményét,
darabjainak meséjét és egy-egy elkészült jelenetét. Mily finom és kényes
hallása volt a magyar hangokra nézve: nem szükség mondanom. És
Vörösmarty mindez idő alatt nemcsak hogy soha sem vett észre beszédemben
magyartalan hangokat, hanem színbirálataiban, melyeket az _Athaeneum_
közlött, beszédem tisztaságát és szabatosságát például mutatta föl, még
oly collegáimmal szemben is minők Megyeri, Szentpétery. Lendvay stb.
voltak. Ha fáradságot venne ön magának e birálatokat áttekinteni, látni
fogná, hogy így van, a mint mondom.
Most már merre induljak? Vörösmarty mintául állítja föl beszédemet, ön
pedig mint rettentő példát mutatja be azt az új nemzedéknek. Nem kell-e
önkénytelenül arra a gondolatra jönnöm, hogy összemérjem egymással két
oly derék kritikusom illetékességét e kérdésben, a kik egymásnak ellent
mondanak?
Meg kell vallanom, hogy az erdélyi úrhölgyek társalgására mindig
elragadtatássa emlékezem. Soha sem hallottam valami bájosabbat, mint a
magyar beszéd, erdélyi művelt hölgyek ajkán. De azt hiszem, se az
erdélyi hölgyeket meg nem sértem, se magammal nem jövök ellenmondásba,
ha azt mondom, hogy az erdélyiek beszéde, szerkezeti sajátság,
hanghordozás és kiejtés tekintetében: dialectus. És én még egyetlen
erdélyi embert sem ismerek, a ki dialectusnak- világos, vagy legalább
elfogulatlan öntudatában lett volna. Többet mondok: önöknek még latin és
német beszédjök is dialectus a magyarországival szemben. Önök így
beszélnek: váldé béné, siné, finé, généticé (ez utóbbi szónak utolsó
hangzóját Brassai még nyomtatásban is megaccentisálta. Lásd Brassai
_Logiká_-ja, 163. l.) _énergicé, mensé(æ) geschichté_, _ersté, zweité,
liebé, keiné, beweisé_ sat. sőt nevezhetnék erdélyi urat, a ki a
franczia nyelvet is ilyen erdélyi dialectussal beszéli. Magyarul pedig
így beszélnek önök a többek közt: _magyaar, eltakaar, heely, keenyje,
hajnaala, baarna, Gábór, Káróly, gyértya, dicsőség_, sat. Nem akarok
ezzel nyelvészeti vitába bocsátkozni, csak azt mondom, hogy az önök
hangjárása a mienktől nagyon különbözik; hogy önöknek még pathoszuk is
tájszerű, hogy a dialectust beszélők, általában subjectiv állásponthoz
levén kötve, saját szokásukat hajlandók a hangbirodalom középpontjának
tekinteni, s ebbeli nézeteikhez a mértéket saját hang-járásukból
kölcsönözni.
Íme, mindezen conjecturák az én részemre látszanak ugyan kedvezőknek:
azonban mégis ki tudja, nem hibázhatom-e olykor a hangok alkalmazásában,
már akár különczségből, akár valami szeszélyből; akár abbeli
buzgalomból, hogy beszédemet minden oldalról magyarázni, illustrálni
törekszem? Azért, hogy teljes megismerésre juthassak, ismétlem
kérelmemet, mert a hang dolga végre is olyan természetű, hogy az iránt
puszta irás által tisztába nem jövünk soha.
Pest, 1863. szeptember 24.
Tisztelettel _Egressy Gábor_.
Eddig a levél, a melyre most igen kevés megjegyzésem van. Elfogadtam
Egressy úr ajánlatát, s egyszersmind megigértem, hogy főbb szerepeiben
kiváló figyelemmel fogom kisérni, s a bővebb tapasztalatok nyomán,
valamelyik szinkritikámban visszatérek e tárgyra. Most csak annyit
jegyzek meg, hogy én Egressy úr szavalatát nem az erdélyi magyar vagy
székely tájszólás szempontjából biráltam, nem is mint tájszólást
hibáztattam. A mit én hibáztattam, az bizonyos sajátság, a mit Egressy
úr is igen jól sejt, vagyis e sajátságnak néha nagyon is feltűnő
túlsága. Egressynek igaza van, midőn a művészek egyéni sajátságainak
jogait védi, azonban nem ez a kérdés, hanem az: vajon e sajátság a nyelv
és művészet határain belül jelen-e meg vagy sem? Tulajdonkép ez a mi
vitánk sarkpontja.