1863 szeptember.
Néhány porosz lap fekszik előttünk, melyek Bulyovszkynénak a berlini
királyi szinpadon való vendégszerepléséről írnak. Már kétszer lépett fel
_Stuart Máriá_-ban és _Romeo és Juliá_-ban. A _Berliner Allgemeine
Zeitung_ elragadtatva magasztalja alakját és öltözékét. «Úgy tetszett
nekünk – mond – mintha rámából lépne ki valamely egykorú képíró által
elővarázsolva: nemes szenvedő arcz, fájdalom által sujtott, de meg nem
hajolt termet, egészen akkori jelmezben.» Ruhájának anyaga, színe,
vágása egészen az volt, melyet a banzi kolostorban mutatnak; öv, gallér,
hajviselet egészítették ki e képet, mely lehető hű volt a történelmihez.
«Azonban – folytatja – e fényes foszlányok még nem teszik a királynőt;
vendégművésznőnk szellemben távolról sem közelítette meg annyira
Schiller Máriáját, mint a történelminek testi alakját.» Hibáztatja benne
különösen azt, hogy a szenvedélyt idegességgel fejezi ki. Mindamellett
hivatott színésznőnek nevezi s egyszersmind a drámai technika tökélyes
mesternőjének. A _Breslauer Zeitung_ berlini levelezője sokkal
kedvezőbben nyilatkozik róla, bár dicséreteibe némi oly illetlen
személyeskedést is vegyít, minőt Bulyovszkyné a magyar journalistikában
soha sem tapasztalt. Legobjectivabbnak látszik a _National Zeitung_
birálata, melyet egész terjedelmében közlünk, annyival inkább, mert
egyik politikai lapunk igen részrehajló kivonatban közölte.
«Bulyovszkyné – mondta a _National Zeitung_ – legforróbb köszönetünket
és elismerésünket érdemli, hogy mint született magyar nő, ennyi időt,
fáradságot fordított nyelvünk megtanulására s költőink alakjainak
megtestesítésére. Csak erős lelkesülés, s a német művészet szeretete
bátoríthatta őt e nehéz feladat megoldására. Bármily hiányokat találjunk
is játékában, ez azérdeme érintetlen marad s ez értelemben minden német
örülni fog, hogy nyelvét egy oly tehetséges nő ajkáról hallhatja.
Azonban azt, hogy e nyelvet a maga tökéletes tisztaságában beszélje, még
nem érte el Bulyovszkyné; az idegen hangsúlyt még gyakran nagyon is
észrevehetni rajta. A mi a vígjátékban talán még bizonyos kellemet
kölcsönözhet, zavarólag hat a tragédiában; _Stuart Mária_ magas eszményi
stiljába pedig épen nem illik. Úgy tetszik nekünk, hogy a művésznő első
vendégszerepét nem jól választotta meg. A mi őt kitünteti, az az
értelmes kiszámítás, bizonyos hidegen fontoló érzék, a jellemzetesre
törekvés, ide hajlik már arczulata s egész alakja. A mi királyi fönség
és páthosz hiányzik benne. Hangja sem állja ki a szenvedély viharát. Az
ő Mária rajzában sok finom vonás volt, bizonyos neme az aprólékos
rajznak, de a géniusz egyetlen szikrája sem, mely az egész alakot
megvilágítsa. Sajátságos volt ez előadás, se a schilleri, se a
történelmi Máriát nem tüntette föl. Bulyovszkyné az ötödik felvonásban
valami oly hangot és megtört magatartást vett föl, mely félig túlvilági
átszellemülést, félig fásultságot akart kifejezni. De hogyan lépett a
vérpadra? Könnyek nélkül, bátran, fényesen öltözve, mintha ünnepélyre
menne. A hóhér háromszor érinté s még csak nem is rezzent össze. Oly
Stuart Mária, a ki e lassú ünnepélyes egyhanguságban, minden bensőség
nélkül mondja Leicesternek:
Borulj le Erzsébet lábához és ne
Legyen jutalmad büntetésed is!
Soha sem volt még se Schiller drámájában, se a történelemben. Az első
felvonás magasabb vígjátékként hatott a nézőre; úgy a hogy Bulyovszkyné
adta át a levelet és képet Mortimernek, se egy királynő, se egy Stuart
nem viselheti magát szemben alattvalójával. Malborough herczegné volt a
_Pohár víz_-ből, vagy Margaréta a _Navarrai királyné regéi_-ből.
Mindenütt csak az értelmet, a reflexiót láttuk, még pedig a rosszul
számító reflexiót; csak egyszer a szívet, a harmadik felvonásban. Itt
néhány szerencsés mozzanata volt, hangokat hallottunk, melyek a lélek
mélyéből jőnek. Bulyovszkyné tehetségét ez első előadásból nem akarjuk
megitélni, másban alkalmasint szerencsésebb lesz. A ki magában géniuszt
érez, az büntetlen szakíthat a művészet hagyományaival s újat teremtve,
magát a művészetet is előviheti, de a ki csak tehetség, jól teszi, ha a
régi formáknál marad és számbaveszi erejét.» Második vendégszerepéről
_Romeo és Juliá_-ban így ír szintén a _Nationale Zeitung:_ «E mű égi
fényéből és déli varázsából volt valami Bulyovszkyné Júliájában is. Alig
találhatni már színészeinknél a tragikai nagy stilt; nincs erejök a
tragikum előadására, a közönségnél pedig hiányzik hozzá az érzék.
Nincsenek többé hőseink, tulajdonkép nem hiszünk igazán bennök. Egy más,
bizonyos democratiai felfogás erőt vett mindnyájunkon. A nép és a dolgok
magasra emelkedtek becsülésünkben, az egyén pedig lesülyedt. Korunk a
genre, a vázlat korszaka. Nem Scott Walter történelmi regényei tetszenek
többé, hanem az életrajz és emlékiratok. Ezért sikerülnek a modern
tragédiák oly ritkán szinpadunkon, ezért vonják le színészeink a
tragikumot oly örömest a genre körébe: szinészt és közönséget ugyanegy
átok sújt. Így vendégszereplő művésznőnk Júliája is nem tragikai alak a
szó magasb értelmében, de mégis igazabb és meghatóbb, mint volt Stuart
Máriája. A skót királynő úgyszólva mozaik alak, mely valóban se élni, se
halni nem tudott; ellenben Julia él, szeret és szenved. A művésznő
magatartása most szabadabb volt s organuma teljesebb és kedvesebb. A
második felvonás erkélyjelenete, mint előadásnak fénypontja újabban is
bizonyítá, hogy Bulyovszkynét mind tehetsége, mind alakja a vígjáték
körébe utasítják. Ez az arcz csak mosolyogni tud, egyetlen vonása sincs
Niobe fájdalma vagy Phædra szenvedélye számára. Júliát az erkélyen
eszményibbnek, nagyobbszerűnek képzelhetjük, mintegy környezve a
borzasztó halál sejtelmeitől, de a mi kecses, ábrándszerű és gyöngéd e
jelenetben, annak Bulyovszkyné kedves és bájos képviselője. Többi
jelenetei nem sikerültek ennyire, mind a mellett holmi elrontásról épen
nem lehet szó. E jelenet fénye egész a végjelenetig világított: így
huzódik nyári éjben Olaszország tengerén egy fényes vonal a hajó után a
habokon. Egész előadásában legtisztábban fejezte ki a művésznő Júlia
fájdalmát a szülőivel való jelenetben, a hol ezek természetlen módon és
sértő nyereséggel erőltetik Párishoz férjhez menni. Mesterkéltebbnek
tünt fel nekünk az üvegcse elvetése e szavak után: «Romeo, ezt érted
ittam ki.» Az ablakhoz tántorgást és visszatántorgást nagyobbszerüen és
egyszerübben kellett volna játszania. Stuart Máriával szemben e szerep
mindenesetre rendkívüli haladás: a közönség láthatólag meg volt lepve és
örvendett. Bulyovszkyné Júliájának genreszerüségét nem tekintve –
ugyanis kivéve Seebachot néhány jelenetben, ki játszik már nálunk
cothurnusban? – az egész alakon bizonyos déli melegség, szerelmi ábránd,
ha nem is szerelemmámor huzódott át. A fájdalom kifejezésében hiányzott
a mélység és nagyszerüség, de nem a meghatottság, és nemesebb volt, mint
Mária megtörtsége: egy szóval az egész derék játék volt, minőt évek óta
nem láttunk a királyi szinpadon.» Ime egyik berlini legtekintélyesb lap
véleménye Bulyovszkyné játékáról. Vajon máskép nyilatkozik-e róla, mint
mi ezelőtt néhány hónappal? Néhol szóról-szóra csaknem azt mondja, a mit
mi. A különbség köztünk és közte az, hogy mi első czikkünket pedig nem
igyekeztünk annyira megczukrozni, mint ő. Valóban, a berlini lap
czukortartóval kezében némi nevetséges ellentétbe jő meggyőződésével,
melyet sehogy sem tud elnyomni. Az erkélyjelenetet Bulyovszkyné előadása
fénypontjának nevezi, az egész előadását derék játéknak, mégis
ugyanakkor a vígjátékba utasítja a tragikai Julia eléggé dicsért
képviselőjét. Mindamellett Bulyovszkyné alkalmasint szerződtetni fog a
berlini királyi színházhoz, mert jeles színésznő, ha nem is tragikai s
általában véve nem valami rendkívüli nagy tehetség. Németország hanyatló
szinészete nem igen mutathat fel oly sok jeles szinésznőt, hogy
Bulyovszkyné fölösleges lehetne. Szerződtetéséből hihetően alkalmat vesz
egy pár lapunk megmagyarázni nekünk azt, hogy mennyire legyőzte
Bulyovszkyné a két nyelvű szinészkedés akadályait. Azonban jó lesz
meggondolni, hogy a _Nationale Zeitung_ véleménye szerint a tisztelt
művésznő szavalatán még nagyon is érzik az idegen hangsúly; midőn pedig
nemrég nemzeti szinpadunkon szerepelt, mi éreztünk szavalatán némi
idegenszerűt, ha nem is oly nagy mértékben, mint a berliniek. A
kétnyelvű szinészkedés tehát – egyebet nem is említve – még nem
sikerűlt. Választani kell a tisztelt művésznőnek a kettő közt. Úgy
látszik, a német felé hajol; nem szólunk ellene, de kérjük, ha csakugyan
elhatározta magát, ne kivánjon ismét magyar szinésznő lenni. Ha ő el
lehet nyelvünk nélkül, ez is el lehet nélküle; ha neki kicsiny a magyar
nemzet, ő sem oly nagy, hogy ily kicsiny nemzet is nagyon érezze
hiányát.