Tragédia 5 felvonásban. Irta Obernyik Károly. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 szeptember 9-én.
E művet leginkább Egressy játéka tartja fenn, ki Brankovics szerepét
folyvást nagy virtuozitással játszsza. Nincs is e műben szorosan véve
egyéb, mint e szerepnek egy pár oly jelenete, mely alkalmat ad a
szinésznek az atyai fájdalom hatásos rajzára.
Brankovics jellemének mint egésznek, kevés érdeke van. A költő nem úgy
bonyolítja a cselekvényt, hogy Brankovics szenvedése, bukása valóban
drámai és tragikai legyen. Ő családja és országa érdekében föláldozza a
magyarok szövetségét, melynek biztosítására aztán kezesekül küldi fiait
a török udvarba. Az ember azt várja s a fejlődés is úgy indul, hogy
midőn a magyarok győzelmesen nyomulnak elő a török ellen, Szerbországban
forradalom üt ki, mely kényszeríti Brankovicsot a magyarok oldala
mellett a török ellen indulni, vagyé pen megfosztja trónjától Ennek
következtében azután a szultán megöleti fiait, s így Brankovics mindazt
fölidézi maga ellen, a mit hogy elkerüljön, nem borzad vissza még a
hitszegéstől sem. Azonban a költő egészen más fejlődést ád
cselekvényének. Brankovics lecsöndesíti az elégületlen szerbeket, hű
marad a török szultánhoz s csak akkor ránt ellene kardot, midőn a török
szultán arra a kósza hírre, mintha a szerbek elpártoltak volna,
kiszúratja fiai szemét. Oly félreértés dönt tehát, melyet semminemű
ármány nem készített elő s így csak puszta véletlen. E miatt Brankovics
szenvedése sem oly megindító, mint lett volna különben. De másfelől nem
is igen valószínű, hogy a szultán csak kósza hírre kiszúrassa szemét oly
ifjaknak, kiknek testvérét szenvedélyesen szereti, kivált akkor, midőn
annyira érdekében van, hogy Szerbországot elvonja a magyarok
szövetségétől. Általában a szultán nagyon elhibázott jellem, valamint
Mara is, a ki szintén bábnak van rajzolva. Továbbá a szultán viszonya
Marával kettőssé teszi a cselekvényt; szerelmöknek kevés befolyása van
az egész folyamára s épen semmi a kifejlődésre.
Mindezzel nem oda izgatunk, hogy e mű kiszoruljon a repertoireból; sok
ügyességgel van összeszerkesztve s Egressy játéka kiváló érdeket
kölcsönöz neki, sőt ellenkezőleg azt óhajtanók, hogy minden eredeti
régibb mű, melynek egy vagy más szempontból némi kiváló érdeme van,
koronként megforduljon szinpadunkon. Az ily eredeti művek száma is
csekély s mindenesetre érnek annyit, mint némely, talán kelleténél
többször adott, külföldi művek.
Azoknak, a kik azt hiszik, hogy a szinész csak pusztán a költő szolgája,
Egressy ma eléggé bebizonyítá az ellenkezőt. Jobban megalkotta a
Brankovics jellemét, mint a költő. Igaz, hogy ez könnyebb a kis, mint a
nagy költők műveiben, de itt is marad a szinésznek elég alkotni valója.
Hogy ne menjünk tovább, példa van reá: a magyar közönség előtt is eléggé
ismeretes Aldrigde, ki Othello szerepében nemcsak a költő intentióit
testesítette meg, a mi már magában is alkotás, hanem a megadott alapon
saját phantasiájából is oda teremtett egy csoport oly vonást, melyek a
jellemet mind érthetőbbé, mind hatásosabbá tették. Obernyik
Brankovicsában kevés a kiváló egyéni, sőt typikus vonás is; nagy
általánosságban van tartva, majd minden árnyalat nélkül. Egressy egy
elvénült hőst mutatott be, ki testileg meglehetősen meg van törve, de
keblében oly erős szenvedélyek lobognak, melyek testi erejét is emelni
tudják. Innen van, hogy midőn a csatából visszajő, fiaitól támogatva lép
be: a nyugodt pillanatokban csendes, kimerült, szaggatottan beszél,
azonban mihelyt szenvedélyei igazgatják, heves, kitörő, erélyes s
mintegy megifjodni látszik. Kiváló súlyt helyezett továbbá Egressy az
apai gyöngédségre is, melyet a költő első felvonásokban nem emel ki
annyira, a mennyire a későbbi felvonások megkivánják. Egressy
Brankovicsa mindjárt fiai nézésébe merül, gyönyörködni látszik bennök,
meg-megöleli őket, s midőn hozzájok szól, hangja érzelmesebb,
olvadékonyabb. S mind ebbe Egressy némi szerb nemzeti vonást is
olvasztott, némi erős indulatosságot, mely a korhoz képest a vadsággal
határos. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy némi szerbséget szavalatába
is átvitt, mert egy pár helyt úgy tetszett az embernek, hogy valóban
szerb beszél, a ki rosszúl hangoztatja a magyar szavakat és különös
módon hangsúlyoz. Nem a kitörő szenvedély hangsúlyát értjük, melynek
szabályait nem lehet meghatározni s mely ritkán függ a nyelvtanitól,
vagy jobban mondva az értelmitől, mert e kettő egy a magyar nyelvben,
hanem a nyugodt beszédét, melylyel Egressy meglehetősen önkényesen
bánik. Nem tudjuk, itt jellemzési okból beszélt-e egy párszor oly
különös módon, de ilyesmit, noha más szinezettel, többé vagy kevésbbé
feltünőn, nem egyszer tapasztaltunk nála. Sajnálnók, ha ifjú szinészeink
épen ezt tanulnák el Egressytől, a kitől egyébiránt annyi szépet
tanulhatnak. De mellőzzük a gáncsot. Egressy az apai fájdalom
jelenetében elég gazdagon kárpótolt mindennemű hangsúlyozást. Itt is
felülmúlta a költőt, kiegészítette, helyreigazította s a fájdalom rajzát
fokozatosan szerves egészszé alkotta. Csupán csak egyetlen egy
mozzanatra van megjegyzésünk. Abba a helybe, midőn Brankovics megátkozza
az istent, talán némi őrültszerűséget kellett volna önteni, mintha nem
tudná, mit beszél s mintha fájdalma e magas fokon kifáradt volna már és
csak akkor nyer erősb lendületet, midőn a bosszu indulatától vesz új
táplálékot.
Brankovics nagyobbik fia szerepében Egressy Árpád tette első kisérletét
a főváros közönsége előtt. Ez a fiatal szinész szép reményekre jogosít.
Termete deli, arcza kifejező, hangja érczes. Szavalata nagyon értelmes
volt. Hogy inkább tisztességes szónok, mint valódi szinész gyanánt
szavalt, az természetes. Az indulatok árnyalatait hangban, arczban,
mozdulatban csak a gyakorlat és tanulmány adja meg, a mihez sok
szerencsét és kitartást kivánunk neki. A szultán szerepét Komáromy
játszsza. Neki az a szerencsétlensége, bogy a legtöbbször oly szerepeket
kell játszania, melyekből nagyon bajosan lehet valami érthetőbbet és
hatásosabbat teremteni. Ezért nem akarjuk súlyosbítani keresztjét és
csak annyit jegyzünk meg, hogy nekünk úgy tetszett, mintha egy helyt
vagy a sugó, vagy emlékezőtehetsége cserben hagyta volna. A szultán
meghittje, Cselebi szerepében Odry bohóskodott, hogy miért, ő tudja. E
kis szerep teljességgel nem komikus, Odry pedig annyit fintorgatta
arczát, hajtogatta magát, izgett, mozgott, mintha utasításába lett volna
adva, hogy ma okvetlen megkaczagtassa a karzatot. Mara szerepében
Szigligeti Anna szép igyekezetet tanusított. Figyelmeztetjük, hogy első
jelenetében, midőn elbeszéli szerelmét dajkájának, igen a közönségnek
beszélt. Az, hogy elforduljon dajkájától, lesüsse szemét, mintha
szégyelné előtte titkát, helyes felfogás, csak hogy a kivitelben oly
színezetet kell adni az egésznek, hogy félre ne érthessük e törekvést.
Szigligeti Annáról eszünkbe jut a _Független_. A minap, midőn
méltányoltuk e fiatal szinésznőt egy pár szerepben, azt jegyeztük meg,
hogy «nem tudni miért, e szinésznőt folyvást gúnyolja, csaknem üldözi
egy pár lap; azért-e, mert a nevezetesb szinésznők ellen nem mervén
szólni, egy kezdőre kényelmesebben kiönthetik mérgöket, vagy azért, mert
oly férfiúnak leánya, kinek drámairodalmunkban s a Nemzeti Szinház körül
nem mindennapi érdemei vannak? nem tudjuk, de mindenesetre nagy
szegénység». A _Független_ magára vette az általánosságban tett czélzást
mely első sorban nem is őt illette s leczkét tart nekünk a vélemény
függetlenségéről, ő, a _Független_. «Azt hiszszük, – mond egyedül
független laptársuk – hogy midőn Gyulai Pál a rossz verseket tönkre
zúzza, nem igen jut eszébe: hogy vaiamely iró atyja nem valamely
érdemdús férfiú-e? Különös, hogy egy bíráló maga ily szempontokat kíván
meghonosíttatni a birálat munkájában.» Valóban különös, de az még
különösebb, hogy a _Független_ ily különösséget következtet szavainkból.
Azonban az a legkülönösebb volna, ha szóba állanánk a _Független_-nel,
ki egy eléggé egyszerű mondatot sem képes vagy akar megérteni. Van annyi
önérzetünk, hogy ilyesmi ellen ne mentegessük magunkat. Nem először
teszszük s alkalmasint nem utolszor.