Tragédia 5 felvonásban. Irta Katona József. Előadatott a Nemzeti
Szinházban 1863 augusztus 26-án Paulai és Paulainé, a kolozsvári szinház
tagjai mint vendégek.
Bocsássanak meg olvasóim, hogy ismét egy régi szinműről irok. Bizonyára
nem tartozik jó tulajdonaink közé, hogy közönség, szinész, kritikus
egyaránt csak új dolgokon kap. A nagy vagy kitünő költők művei
mindenesetre nagyobb tiszteletben részesülhetnének nálunk. Mily szép
volna például, ha közönségünk nemcsak az új szinművek előadásán jelenne
meg nagyobb számmal, ha lennének nagybecsű kedvencz darabjai, melyeket
örömest nézne mindíg; mily szép volna, ha szinészeink néhány örökbecsű
mű lehető gondos előadásában helyeznék főbüszkeségöket; ha néhány
nagyobbszerű szerepet folytonos tanulmány tárgyává tennének, s így
évenként az egész drámai személyzet mintegy bemutatná tiszteletét
egy-egy nagy költő és saját művészetének fönsége iránt; mily szép volna,
ha a kritikus a helyett, hogy az igazgatás gazdasági kérdésével
foglalkozik, a szinészek játszását birálná, kivált oly szerepekben,
melyek az analysist megérdemlik. Angolországban nemzedékről nemzedékre
száll a Shakespeare iránti tisztelet; Francziaországban Molièret épen
úgy megtapsolják most, mint ezelőtt kétszáz évvel. A németnek ugyan
nincs se Shakespeareje, se Molièreje, de Schillerjét és Goethéjét
szintén kitünteti és Shakespearet annyira meghonosította szinpadán, hogy
népszerűbb nemzeti költőinél. Az 1849. év előtt nálunk is tapasztaltunk
némi ilyes törekvést, mely legalább kezdetnek elég volt. Egressy
Shakespeare meghonosításán fáradozott, Lendvai versenyzett vele. Néha a
közönség csak azért ment szinházba, hogy lássa, vajon Othellót vagy
III-ik Richardot Egressy vagy Lendvay játszsza-e jobban. Egy pár jelesb
eredeti drámát nagy kedvvel, gonddal adtak, ha nem is teljes sikerrel.
Katona _Bánk bán_-ját szinészeink élesztették föl hamvaiból. Volt idő,
midőn e műben minden kis szerepet legjelesb szinészeink játszottak.
Egressy, Lendvay, Bartha, Szentpétery, Fáncsy, Jókainé, Lendvayné stb.
együtt s egymást támogatva működtek. Közönség, kritika egyaránt érezte e
hatást és visszahatott reá. Most Shakespeare meghonosítása majdnem
egészen megszakadt. A lefolyt tizenöt év alatt csak két újabb
Shakespeare-fordítás fordult meg szinpadunkon. _Antonius és Cleopátrá_-t
alig láttuk egy párszor s már a lomtárba került. Jelesb eredeti
színműveink gyakoribb és kedvvel adatása lassanként kezd kimenni
divatból. _Bánk bán_-t 1857 óta, mikor adatása újabban megengedtetett,
alig láttuk egy párszor. Másfél év óta senki sem rántja elő, egy vidéki
szinésznek kell feljönni, hogy a legjobb magyar tragédiában ismét
gyönyörködhessünk, ha ugyan gyönyörködhetni, midőn a szinészek egy része
szerepét sem tudja jól s az egész előadás vontatott, összevágás nélküli.
Ezt érdemli-e a legjobb magyar tragédia? Igy tesz-e eleget a Nemzeti
Szinház egyik főczéljának, mely a magasb drámai művészet fejlesztése?
Mindez nem az igazgatóság ellen van intézve. Nem vagyok egy véleményben
szépirodalmi lapjaink nagy részével, melyek minden baj okát az
igazgatóban keresik. Az igazgató rá kényszerítheti a szinészeket jobb
repertoirera, több próbára, nagyobb pontosságra, de szellemet, törekvést
oly kevéssé önthet beléjök, mint a közönségbe részvétet a tragédia
iránt, mint a kritikába eszmét és elveket. Részemről az igazgatót
legkevésbbé hibáztatom, hanem első sorban a szinészeket, aztán a
közönséget s végre a kritikát. Nincsenek nagy követeléseim s csak annyit
óhajtok, a mennyi lehetséges. Néhány örök becsű tragédia, egy pár
moliére-i vígjáték jól betanulását és gonddal adatását óhajtom, melyek
mintegy ünnepnapjai legyenek a drámai művészetnek s melyekben minden
szerepet, még a legcsekélyebbet is, a legjobb erők vállaljanak el. E
néhány mű, ha szinészeink évenként többször ismétlik s nem csupán
szükségből rántják elő, lassanként mind tökéletesben fog előadatni. A
főszerep-játszó oly támogatásra talál társai részéről, mely emelni fogja
lelkesedését, s így ő is hajlandóbb lesz viszonszolgálatkép más ily
szinmű csekélyebb szerepében is föllépni. De a szinészek ilynemű
törekvése nem lehet tartós, ha a közönség nem kiséri részvéttel, ha csak
új szinműre gyűl fel nagyobb számmal, ha általában közönyös oly művek
előadása iránt, melyek a szinész tehetségét és tanulmányát leginkább
megpróbálják. E törekvést és részvétet éleszteni a kritikának volna
feladata. Azonban nálunk a kritika többet foglalkozik a szerződtetési
kérdésekkel, a szinészek fizetésével, mint játékával; az örökbecsű művek
előadásáról, ha nem ujdonság, épen hallgat, vagy ha néha szól, ritkán
mond egyebet üres phrásisoknál.
Ily gondolatokkal tépelődve egész előadás alatt, talán kevesebbet
figyeltem az előadásra, mint kellett volna. Annyit mégis ki merek
mondani, hogy a czímszerep csaknem úgy felül van Paulai erején, mint
Hamlet. Bánk jelleme is sokkal bonyolultabb, mintsem egyetlen uralkodó
szenvedély rajzával, melyhez, úgy látszik, Paulai leginkább ért, ki
lehessen emelni. Csak nagy általánosságban fogta fel szerepét, s ez
általánosságban is voltak hibák. Bánk nem oly ifjú ember, mint Paulai
elénk állította; mindenesetre negyven és őtven közti férfiú; büszke,
méltóságos oligarcha, ki nemcsak környezetének, hanem a királynénak is
imponál. Örömmel jegyezzük meg, hogy a részletezésben, mely különben
Paulainak nem erős oldala, egy pár sikerült mozzanatot vettünk észre.
Ilyen volt például az első felvonás vége, midőn a rejtekajtóból előjő.
Paulai a meztelen kardot nem emelte magasra, mintha valakit meg akarna
ölni, mint azt nem egy jeles szinész tette már szinpadunkon. S ez így
van jól. Bánk az előbbi jelenetben, midőn bejő és visszatántorog,
hűtelennek hiszi nejét, mert kezét az előtte térdeplő Ottó kezében
látja; ezért benn rejtekben kardot húz, hogy megrohanja Ottót; azonban
tanúja levén Melinda boszus felindulásának, a ki visszautasítja Ottót,
megcsendesedik. Az ok elenyészett, a miért megrohanhatná vetélytársát s
midőn később meztelen fegyverrel s magánkivül jő ki rejtekéből, a
fegyver semmi egyebet nem jelent, mint szórakozottságát; elfeledte
visszadugni s egész nagy felindulása a királyné párbeszédére vonatkozik.
Az utolsó felvonásban is egy pár hely igen sikerült Paulainak; kár, hogy
Bánk fokozatos megsemmisülését kevésbbé tüntette ki, pedig a költő nagy
súlyt helyez. Paulainé sok méltósággal játszotta a büszke királynét, sőt
a multkor tőlünk megrótt méltóságos hanghordozása is itt inkább helyén
volt, mint _Hamlet_-ben. Azonban a finomabb, kivált a daemonias
árnyalatokat, ő sem emelte ki, s egészen csak a büszkeségből dolgozta ki
szerepét.
Prielle Kornélia Melinda szerepét sokkal sikerültebben játszota, mint a
multkor az Opheliáét. Kivált az őrülési jelenetekben volt kitünő. Az
első felvonásbeli jeleneteivel már kevésbbé lehettünk megelégedve.
Melinda sokkal ártatlanabb, szelidebb és naivabb, mint a hogy ő fogta
fel. Épen e szelídség, ártatlanság és naivság sodorják örvénybe. Ez
különösen az Ottóval való jelenetekben érvényesül, a kit mintegy bátorít
még akkor is, midőn visszautasítja szerelmét. Arra is figyelmeztetjük a
tisztelt szinésznőt, hogy a harmadik felvonás első jelenetében e szép
helyet:
Nem, azt ne mondja az udvar, mert hazud’
Mindenkor, ez ne mondjon engem annak;
Ah én szerencsétlen vagyok _(földre rogy)_.
ne hagyja elsiklani. Melinda nem meri kimondani azt a gyalázatos szót, a
mivel vádolják; szűzi szemérme még most sem hagyta el. Az _annak_ szót
valami oly hangon kiemelni, mely mindezt éreztesse velünk, s melylyel
némi átmenetes ellentét legyen a kitörő fájdalom, mely alatt összerogy.
Legjobb volt Tóth, mint Biberach. Ez legjobb szerepeinek egyike, s nem
sok gyakorlat és tanulmány kellene még hozzá, hogy az eltakartabb
czélzatokat is érthetőkké tegye a közönség előtt. Különösen ajánljuk,
hogy az első felvonásban jobban emelje ki azt, midőn Ottóval beszélve,
tulajdonkép a rejtekben levő Bánkhoz szól, s a végső jelenetben némi
erős felindulásba vegyítse a gúnyt. Okát maga a jelenet eléggé
kimagyarázza. Biberachot a rossz fizetés, kevés haszon s még hozzá a
veszély ingerlékenynyé tették. Heveskedett és őszintén, pedig ebből nem
húzhatni hasznot. Eszélye csak egy pillanatban hagyta el, csak kissé
engedett a szív felindulásának, s íme életébe került.
Nem hagyhatjuk említés nélkül Szigligeti Annát Izidora szerepében. Ez a
fiatal szinésznő, tehetségéhez képest, néhány hónap óta szép fejlődésnek
indult. A minap a _Menekültek_-ben, midőn Szilágyiné helyett lépett föl,
részesült érdemlett tapsokban. Ma szintén kitünt s a mi több, oly
szerepben, melyet rendesen minden hatás nélkül játszanak szinpadunkon.
Nem tudjuk, miért, e szinésznőt folyvást gúnyolja s csaknem üldözi egy
pár lap. Azért-e, mert a nevezetesb szinésznők ellen nem mervén szólni,
egy kezdőre kényelmesebben kiönthetik mérgöket, vagy azért, mert oly
férfú leánya, kinek drámairodalmunkban s a Nemzeti Szinház körül nem
mindennapi érdemei vannak? Nem tudjuk, de mindenesetre nagy szegénység.
A többi szereplőről jobb nem szólanom.