Tragédia 5 felvonásban. Irta Shakespeare, fordította Vajda Péter.
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 augusztus 22-én. Paulai és
Paulainé, a kolozsvári Nemzeti Szinház tagjai mint vendégek.
Csak helyeselni lehet, hogy vidéki szinészeink jobbjai koronként egy pár
vendégszerepben fellépnek szinpadunkon. Nemzeti Szinházunk még sokáig
nagyrészt a vidéki szinészekből fog újonczozni s egy pár jó újonczra
nagyon szükség volna. Paulai mindenesetre első sorban áll azok között,
kikből adandó alkalommal újonczozni lehet. Nem mindennapi tehetség, ha
nem is kifejlett művész. Nagyobb szerepei szellemét nem fogja föl
egészben helyesen, de a mit felfog, néhol meglepően játszsza. Az arcz-
és szemjátékban nem erős, mozdulatai sem kitünőek, inkább csak kézjátéka
sikerül, de hangja tiszta, rokonszenves, szavalata elég szabatos, kivált
az élénkebb helyeken, mert a nyugodtabb perczekben néha holmi prédikáló
hangba esik belé, de leginkább örvendhetni annak, hogy hajlama és
képessége van a pathosz kifejezésére, a mi szinészetünkből, részint
ferde elméletek nyomán, részint a tehetség hiánya miatt, kivált az ifjú
nemzedékből kezd majdnem egészen kiveszni. Azonban, hogy e méltánylatunk
mellett is egyenesen kimondjuk, hogy a czímszerep nem sikerült
Paulainak, azon senki sem fog csodálkozni, a ki _Hamlet_-et figyelemmel
olvasta. Hamlet a legnehezebb szerep Shakespeare drámáiban, mert a
legcomplicáltabb motivumok szövevénye, s nagyon ritkán egyesülnek
valamely szinészben oly tulajdonok, melyeknek úgyszólva chemiai
összeolvadásából kell előállítani e jellemet. Hamletben egy hős, egy
finom udvari, egy éles elméjű tudós, egy erényes ember, Dánia reménye
elveszését sajnálja Ophelia. S valóban mindebből van valami Hamletben,
de a hőst a beteges lelkiismeretesség és kétely gyávává és cselszövővé
teszik, csak akkor gyúlad föl tettereje vagy hősisége, midőn mozgékony
phantasiája heves indulatba ejti, mikor azután, mint rendesen a
fontolgató tétlen emberek, balságokat követ el; a társaságkedvelő derült
udvari finomságába a bizalmatlanság, melancholia, gúny epéje olvad, mely
néha egész a durvaságig ragadja; a tudós éles elméje csak sophismákat
gyárt tétlensége palástolására, meghasonlásba hozza a világgal s
önmagával, hogy már-már se esze, se szíve nincs helyén; gyöngesége majd
minden erényét bűnre változtatja s egy nagy tett örve alatt, a melyre
képtelen, nemcsak másokat csal meg és sodor veszélybe, hanem önmagát is;
és végre Dánia reménye, a helyett, hogy atyját megboszulja, hazáját
felszabadítsa, csak önkinzó komédiát játszik, melyben mindent a véletlen
dönt el.
Íme csak egy pillanatra is mily látszólagos ellenmondás, mennyi
különböző elem Hamlet jellemében. S ha nemcsak az általános benyomást
veszszük, ha jelenetről jelenetre vizsgáljuk, mennyi alkatrész tünik föl
még s mennyi módosulást szenved a cselekvény s a kedélyhangulat szerint
mindez s mégis a jellemvonások e chaoszába mily egységet tudott önteni a
költő. A különféleség ez egységét visszatükrözni bármely szinésznek
nehéz, még akkor is, ha minden ide szükséges tulajdon megvan benne, mert
a vegyítés aránya és módja az, a mi itt leginkább dönt. Néhány kitünő
szinésztől láttam Hamlet szerepét itthon és külföldön, de mindenikben
éreztem valami hiányt, a miről hirtelenében magam sem tudtam volna
számot adni. Egyik a finom udvari ember modorára helyezett több súlyt,
mint a mennyit kellett volna; a másik a kitérő jelenetekben fejezett ki
itt-ott olynemű erőt és szenvedélyt, melyek ellenkezésben vannak Hamlet
tehetetlenségével; a harmadik a szójátékot és élczet nem tudta jól
beleolvasztani a melancholia alaphangulatába; a negyedik alig emelte ki
Hamlet szellemi és rangbeli fensőségét, melylyel kivált a nyugodt
pillanatokban egész környezetén uralkodik; az ötödiknél a tettető és
valódi Hamlet különbségei igen élesen állottak egymással szemben, holott
mintegy fokozatosan, úgyszólva egymásba kell játszaniok, kivált az
Opheliával való híres jelenetben. De elég. Nagyon halvány vonásokban
élnek emlékemben az előadások benyomásai, csak arra emlékszem élénken,
hogy a mint említettem, mindíg éreztem valami hiányt és soha egészen nem
állott előttem az a Hamlet, a kit Shakespeare oly mély psychologiával és
erős phantasiával rajzolt. De épen azért, mert elméletből és
tapasztalatból tudom, mily nehéz e szerep, sokkal engedékenyebb szemmel
nézek benne végig akárkit, mint másban. Bizonyára egy vidéki fiatal
szinésznek kétszeres joga van ez engedékenységre mindnyájunk részéről s
valóban örömest méltányolnám Paulai Hamletjét, ha észre vettem volna,
hogy igyekszik valamennyire a szerep mélyére hatni. A baj az, hogy úgy
látszik, nem érti szerepét s csak egy búsongó heves ifjút állít elénk, a
ki atyját meg akarja boszulni. A legegyoldalúbb általánosságban fogta
föl a sokoldalú s anynyira complicált szerepet s kivált a melancholia
humorának s az önkinzó gúnynak egyetlen hangját sem hallatá. Csak a
harmadik felvonás negyedik jelenete sikerült vendégművészünknek, midőn
Hamlet anyjára támad, mint oly hely, mely kevébbé complicált a többinél,
s melyet a heves felindulás kevéssé árnyalt pathosza is hatásossá tehet.
Azonban, midőn Paulai Hamletjét nem méltányolhatjuk, örömest
méltányoljuk szép tehetségét, mely könynyebb, hozzávaló szerepekben
bizonyára még inkább ki fog tűnni.
Paulainé a királynét adta, elég gondosan; kár, hogy ez az egyébiránt
tehetséges és gyakorlott szinésznő szavalatát bizonyos méltóságos
hanghordozás csaknem modorossá teszi. A többi szerepekről legyen elég
annyit megjegyeznünk, hogy Tóthot és Prielle Kornéliát kivéve,
mindnyájan gyöngén és készületlenül játszottak, sőt Tóth és Prielle
Kornélia sem játszottak úgy, a hogy tudnak. Hogy a tragédia nálunk nem
jó lábon áll, hogy az 1830–1848 közti korszakhoz képest hanyatlik, azt
ezelőtt hat évvel elég bőven kifejtettem a _Budapesti Szemlé_-ben. Azóta
a viszonyok keveset változtak; most csak annyit adok még hozzá, hogy
ezen se subventio, se igazgató, se petitio nem segíthet. Új tehetségeket
teremteni nem áll hatalmunkban; a meglevő többé-kevésbbé jeles
tehetségek közös törekvése tehet legtöbbet s így leginkább
szinészeinktől függ, hogy ne haljon ki köztünk a drámai művészet
tulajdonképi fönsége. Szinészeink a mily kedvvel s készülettel játszanak
némely vígjátékot és drámát, nagyrészt épen oly kedvetlenek a
tragédiában, kivált a Shakespeareéiben, melyeket jobbadán még csak
Egressy Gábor tart fenn szinpadunkon. Nem mulasztjuk el erről adandó
alkalommal többször és bővebben szólani. Most még csak a
Shakespeare-fordításról akarunk egy pár szót koczkáztatni. _Julius
Caesar_-t kivéve, Shakespeare drámái művészietlen vagy magyartalan
fordításban adatnak színpadunkon. _Lear király_-t nem Vörösmarty,
_Coriolan_-t nem Petőfi fordítása szerint adják. Igaz, hogy főbb
szinészeinknek, kik tizenöt-húsz év óta játszszák valamely fordítás
szerint szerepeiket, bajos és kényelmetlen egy egészen új fordítást
betanulni, de talán Shakespeare, meg aztán Vörösmarty és Petőfi
tehetnének e tekintetben kivételt. A Vajda Péter _Hamlet_-fordításánál,
mely elég művészietlen és magyartalan, nincs ugyan jobb, de vajon a
Kisfaludy-társaság nem igyekszik-e Shakespeare meghonosításán, vajon a
szinházi bizottság és az igazgatóság nem tesznek vala-e jobban, ha azzal
az összeggel, melyet két drámai jutalom kitüzésére fordítottak, a
Kisfaludy-társaság törekvését támogatják? Az akadémia két drámai jutalma
untig elég, ezeket sem igen koronázza a siker, s egy teljes és jó magyar
Shakespeare fölér nagyon sok koszorúzott és koszorúzandó drámával.
Némely lap vádolja az igazgatóságot az eredeti drámirodalom
elhanyagolásával. Nem vizsgáljuk, mennyiben alapos e vád, de azt bátran
kimondjuk, hogy részünkről nem abban látjuk az eredeti drámairodalom
előmozdítását, ha csak egy párszor adható eredeti dráma betanulásával
kinozzuk szinészeinket és Shakespeare meghonosítását s gonddal adatását
nagyobb nyereségnek tartjuk mind az irodalomra, mind a szinművészetre
nézve a drámajutalmak kitüzésénél.