Mint valamely miniszternek, egy csoport jegyzékre kell válaszolnom.
Lássuk az első nagy hatalmasságét. Reményi csodálkozik, hogy én, saját
vallomásom szerint, a zenéhez nem értve, beleszólok, itélni merek, e
mellett ignorálok és ferditek. Továbbá megjegyzi, hogy velem valami
olyat hitettek el, a miből semmi sem igaz, s hivatkozik a _Zenészeti
Lapok_-ban megjelent czikkeire. Hogy a zenéhez nem értek, még egyszer
ismétlem, de egyszersmind hozzáteszem, hogy csak oly részhez szóltam,
melynek megitélésére elég egy kis általános aesthetikai képzettség meg
egy kis logika. Reményi rosszul van értesülve; velem senki sem hitetett
el semmit, saját szemeimmel győződtem meg a dolog valóságáról. Az egész
igy történt. Meglátogattam egyik barátomat, hol több jó ismerősömmel
találkoztam. Itt kezembe akadva a _Hon_ 169. és 170-ik számai,
elolvastam a tárczában Reményinek Wagnerről irt czikkeit. «Ily czikkeket
– mondám barátaimnak – én is tudnék irni, noha nem értek a zenéhez;
nincs benne egyéb frázisnál, s oly nemü tájékozottságnál, melyet
akármelyik lexiconból megszerezhetni». «Nem az abban a nevezetes – mondá
házigazdánk – hanem az, hogy Reményi, a ki itt oly határozott, sőt tulzó
pártállást foglal el Wagner mellett, nemrég majdnem ugy magasztalta
Mayerbeert, Rossinit, Donizettit, Verdit, az olasz operát, szóval sok
oly dolgot, melyek Wagner elméletével és gyakorlatával a legjelesb
ellenkezésben vannak». Ezzel hirlapcsomagjaiból kivette a _Zenészeti
Lapok_ 1862-ik 29-ik számát, melyben Reményi berlini diadalát irja le.
Elolvastam az illető czikket. Barátomnak igaza volt. Reményi Meyerbeert
nagy embernek nevezi s a többi közt igy ir róla: «Meyerbeer elmondhatja,
hogy lyrai és _drámai zene netovábbját_ (a _Hugenották_ negyedik
felvonását) teremtette; nyugodtan meghalhat, miután saját müve által
emelt magának _elévülhetlen_ emléket, s már _élve átlépte az üdvlelde
küszöbét_». Vajon igy nyilatkozik-e Meyerbeerről Wagner is az _Oper und
Drama_ czimü müvében, melynek bevezetését a _Zenészeti Lapok_ is közlik,
s melynek töredékeit Reményi is idézi a Wagnerről irt czikkében? Nem
támad-e Meyerbeerre a legkiméletlenebben, nem nevezi-e operáit
olyanoknak, melyekben szerinte az operai tévirány s legundokabb, a
leglealázóbb alakban jelen meg? Vajon Reményi nem visszhangozza-e Wagner
e szavait általánosságban, nem nevezi-e az ugynevezett jövő zenéjét örök
igazságnak, magát Wagnert titánnak? Melyik itt már az örök igazság, a
_non plus ultra_, a Wagner vagy Meyerbeer iránya-e? Reményi közvetve
vagy közvetlenül mindeniket dicséri, vagy megtámadja, a mint kedve
szöszszen vagy szüksége van reá.
Barátom azután egy más czikket adott kezembe a _Zenészeti Lapok_ idei
38. 39. 40. 41. 42. és 43-ik számait, melyekben Reményi olaszországi
utját irja le. Ezeket is elolvastam A 43-ik számban mindjárt feltünt e
hely: «Nincs egy-egy nehezebb feladat, mint talpra esett s igazán
kedélyes humorral tölt buffooperát irni; az e nemben sikerültek aztán
elévülhetlenekké is válnak. Hányszor hallottam már Rossini _Sevillai
borbély_-át vagy Párisban, midőn még a páratlan müvész Lablanche élt;
hányszor gyönyörködtem Cimarosa _Matrimonio segreto_ czimü dalmüvében.
De az is igaz ám, hogy az ily remek buffo-operák előadásának sikere nem
a tulzott bohóczkodó, de igazán finom humoros előadástól függ».
Továbbá a 42-ik számban dicséri Verdit, hogy olasz melodikus géniuszát
összekeveri a német (de nem Wagner-féle) irmodor sajátságaival. Utolsó
két dalmüvét nagyra becsüli s így kiált föl: «_Ha melodikus forrása ki
nem apad_, jogosan lehet tőle várni, hogy ezután inkább a valódi, mint
az álmúzsáknak fog élni és hódolni». A 43-ik számban Donizettit
illetőleg így sóhajtoz: «Edgardo, Donizetti géniuszának az elévülhetlen
ideálja!» Illik e mindez egy annyira tulzó Zukünftler szájába, a minőnek
Reményi mutatja be magát a «_Hon_»-ban? Dicsérheti-e az az olasz operát,
aki igy ir Wagner irányáról az operában: «A rosszakarat – mond Reményi –
a tehetetlenség, a mozdulatlan tétlenség, a kiczirkalmozott formákban
való undok dörzsölés, a sötétebb korszakokban fölállitott sablonok
bálványimádása, szóval a nyegleségnek nyerészkedésre és hatásvadászatra
alapitott hazug pagodája le van rombolva, megsemmisülve Wagner örök
igazságra fektetett zenéje által». Vajon kikre érti mindezt Reményi, ha
nem a régibb, kivált az olasz operairókra? Azonban ő azzal védi magát,
hogy miért ne dicsérhetnők Wagner mellett az olasz opera most ébredező
szebb jelenségeit, Shakespeare mellett a többi jó drámairót? Oh igen!
Ezt bizvást teheti egy objektiv kritikus, ki a különböző irányok fény-
és árnyoldalait feltüntetni igyekszik, de nem az, ki oly tulzó
pártállást foglal el, mint Reményi. Aztán itt nem a kisebb és nagyobb
tehetségekről van szó, hanem az opera két oly irányáról, melyek
egymással életre-halálra küzdenek. Ime az okok, a miért én, mint laikus
is, merhettem meglehetős következetlenséggel vádolni Reményi urat. A mi
a Petőfi-szoborra begyült pénzt illeti, senkit sem gyanusitottam
egyetlen szóval sem; örvendek rajta, hogy a pénz biztosan kamatoz s
óhajtom, ha már czikkeim nem kamatozhatnak a szinház javára,
kamatozzanak legalább Reményi urnak annyit, hogy azután jobban
meggondolja a mit ír s a mit aláir.
A második jegyzék a _Családi Kör_ szerkesztőségétől van hozzám intézve.
Emlékezhetnek arra e lap olvasói, hogy ez év elején egy _Nők a tükör
előtt_ czimü novellát irtam, melyben a többek közt nem általában az
irónőket, hanem csak az irónők bizonyos faját igyekeztem kigunyolni, oly
fajt, melyet nem hiszem, hogy még a _Családi Kör_ is oltalmába vegyen.
Novellám e pontját három oldalról támadhatni meg: vagy azért, mert
nincsenek oly irónők, s ha igen nem oly számosan, hogy szatira tárgyai
lehessenek; vagy mert hívtelenül festettem; vagy mert műveimnek egy
csepp aesthetikai becse sincs. A _Családi Kör_ nem ezt tette, hanem
fogta magát s _Néhány szó a nőnem érdekében_ czim alatt (neki az irónő
és nőnem ugyanegy) egy hosszú czikket irt, mely igy kezdődik: «Az öreg
tudta, hogy az irónők nem igen szoktak kötni és himezni», irja Gyulai
Pál a _Koszorú_ egyik közelebb megjelent számában, és nem először
történt, hogy Gyulai éles gúnyainak és kiméletlen nyilvános bevádolások
tárgyává teszi az irónőket. Semmi szóm nem volna hozzá, ha egyes
példányokra vonatkoznának vádjai; minden állásnak és osztályuak vannak
ép ugy becsülésre méltó, mint kigunyolásra alkalmas példájai és a kinek,
mint Gyulainak, kiváló hajlama van a gunyorra, inkább az utóbbiakat
választja költészete tárgyául. De Gyulai nem egyes példányokról
nyilatkozik ilyen becsmérlőleg hanem az egész osztályról; most azt
mondta, hogy az irónők nem szoktak kötni meg himezni másutt meg, valahol
a _Szépirodalmi Figyelő_-ben, kétségbevonja, ha jó anyák lehetnek, egy
harmadik és negyedik alkalommal meg egyéb nemes női tulajdonokra tartja
őket képteleknek, szóval a ki Gyulainak egyes nyilatkozatait egy
egészszé foglalja össze, annak lehetetlen az irónőben mást, mint
nevetséges, szánandó, vagy épen megvetendő teremtést látni». A _Családi
Kör_ elhallgatta, hogy én novellát irtam. Olvasója azt hihette, hogy én
értekezést irtam s az nem az irónők bizonyos faja, hanem általában az
irónők ellen van intézve. A mit novellámból idéz, s a mire épiti
értekezése jó részét, az nem az iró objektiv véleményeként van oda irva;
hanem mint a novellai személy subjektiv meggyőződése. Vajon szabatos
eljárás-e ez; vajon nem olyasmit kerekitett e ki a _Családi Kör_
novellámból a mi nincs benne? De menjünk tovább. Nem igaz, hogy több
izben irtam az irónők ellen. Csak egyszer fejtegettem az irónők kérdését
az 1858-ki _Pesti Napló_-ban. A _Szépirodalmi Figyelő_-ben erről soha
egy betüt sem irtam, s kétlem, hogy más is azt s ugy irta volna, mint
azt a _Családi Kör_ állitja. Hogy én mennyire s mint nem vagyok barátja
az irónőjének, azt elég bőven kifejtettem a _Pesti Napló_-ban. Ha a
_Családi Kör_-nek polemiára volt kedve, vette volna e czikket alapul s
ne adott volna számba elferditett vagy együgyüen formulázott
ellenvetéseket, s ne irta volna polemiáját ugy, hogy olvasója azt sem
tudhatja, mi van mindebből a novellában s mi nincs.
Szóval a _Családi Kör_ azt a dolgozatomat tolta előtérbe, melyben semmi
nincs az irónők ellen, a miben pedig van, egészen mellőzi s kénye, kedve
szerint állitja föl a tételeket, hogy annál kényelmesebben czáfolhassa
meg. Azonban mindezt nem panaszkép mondom, én már hozzászoktam az
ilyesmihez, tőlem irhat akármit a _Családi Kör_, csak azt ne kivánja,
hogy könnyen higyjem a mit ír. Hiszen, uramfia, legujabb számában is
olyat állit rólam, minek nincs alapja. Azt mondja, hogy Reviczky
Szevérnek fiatalságát hibául róvom föl. Hol van erről egyetlen szó is
első és második czikkemben, melyekre a _Családi Kör_ hivatkozik?
De elég ebből az unalmas dologból ennyi. Lássuk a _Hölgyfutár_ és
Reviczky Szevér, ha nem is ugyanazonos, de együttes jegyzékét. Elfogadva
a fegyvernyugvást, nem folytatom tovább polemiámat a kérvényezők ellen,
sőt e nyilatkozatukra is csak egy pár rövid megjegyzést teszek. Először:
én is küzdöttem oly akadályokkal, a minőt ők emlitenek, de tekintetbe
vévén a körülményeket, mégis tudtam irni. Reviczky kedvező helyzetét
senki sem emlegette se kárörömmel, se a nélkül; én részemről nagyon
kedvezőtlennek tartottam eleitől fogva. Hogy a kérvényezők tanultak
valamit eljárásuk birálatából, s emlékiratot készitettek, az nagyon
örvendetes; jobb későn is, mint soha; hogy a _Pesti Napló_-nak nincs
része a kérvényben, azt mindenki tudta, de az, hogy semleges volna, nem
áll, mert anynyira nem kedveli a kérvényt, hogy még eddig mint tényt sem
registrálta. Egyébiránt rám nézve tökéletesen mindegy lesz vala, akár
pártolja a kérvényt, akár nem. Ha pártolja, csak sajnálkoztam volna a
szerkesztőn, hogy oly kevés belátása van, mint egyik dolgozótársának, ki
semmi tekintetben nincs hivatva, hogy e lapnak irányt adjon.