Második czikkem megjelente óta maga a hirhedt kérvény is megjelent a
_Sürgöny_ hasábjain. Reviczky elég híven ismertette; a fogalmazás ebben
sem szabatos; a stilushibák mind benne maradtak, a Nemzeti Szinház
meghatározása meg van ugyan bővítve, de most is épen úgy illik Toldy
István _Nemzeti Szinház_-ára, mint azelőtt. Azonban egy pár különbség
mégis van Reviczky ismertetése és az eredeti szöveg között. Először egy
helyt, mindjárt elől, Reviczky és társai, az egész magyar irodalom és
művészvilág nevében szólanak: másodszor a kérvényben csak az 1861-iki
országgyűlés színügyi bizottságáról van szó, s ki van hagyva ez: «vagy
arról a maga rendes utján tudomást szerezni»; harmadszor a kérvényezők
nem kívánnak más igazgatási rendszert, csak más igazgatást és igazgatót;
a kettő közt egy kis különbség van, bár meglehet, az illetők nem is
gondoltak reá. A kérvényt ötvenöt úgynevezett író, művész és journalista
írta alá. Nem tagadhatni, hogy van köztök néhány író, művész és
journalista, de mindegyiket csak az fogja annak nevezni, ki mindenkit
írónak tart, a ki ír, művésznek, ki dilletánskodik, és journalistának,
ki valamelyik lapnál notizeket szerkeszt vagy fordítgat.
De ne bajlódjunk a nevek és szók egérfarkával, hanem küzdjünk meg az
eszmék hiénáival, mint a múlt számban igértem. Valóban kár volt ily
igéretet tennem. A kérvényben tulajdonkép nincsenek eszmék, csak vádak,
a kérvényhez nincs mellékelve semmi nemű emlékirat; csak nevek, mintha a
csoportosúlás már eszme volna. Mihez szóljon az ember? Collegialis
igazgatást vagy teljhatalmú felelős igazgatót óhajtanak-e a kérvényezők;
művezetőket kívánnak-e az igazgató mellé rendeltetni némi önálló körrel
stb? Minderről hallgatnak; még csak általánosságban sem szólanak azokról
a reformokról, melyeket a subventióval kapcsolatban életbe kellene
léptetni. Sehol a gondolatok hiénái. E tekintetben a vitának tárgya
sincs, s én a kérdés azon oldalához sem szólhatok, melyhez talán némi
szakértéssel szólhatnék.
A kérvény csak vádol. S csak az igazgatót vádolja-e? Nem. Mint a múlt
számban is megjegyzém, e kérvény, bár elhallgatja, egyszersmind a
szinházi bizottság ellen is van intézve. Nem tudom tisztán, mily
viszonyban áll az igazgató a szinházi választmányhoz, de azt tudom, hogy
az igazgató nem egészen független s a bizottságnak is van része a dolgok
vezetésében. A kérvényezők ennélfogva épen úgy kérik a szinházi
választmány elmozdítását, mint az igazgatóét s talán az «igazgatás» s
«igazgatóság» szó alatt épen ezt értik. Ha nem ez lett volna czéljok, az
igazgató elleni panaszaikkal először is e bizottsághoz fordúlnak vala.
De ők nem azt tették. S kikből áll e választmány? Nem köztiszteletű
hazafiakból-e, kik közelebbi tizenkét év alatt, a legsúlyosabb viszonyok
közt is oltalmazták, ápolták, sőt fentartották a szinházat? Nem gróf
Károlyi György volt-e az, ki, midőn nyilvánosan nem volt szabad a
szinház számára gyűjteni, magán úton kétszázezer forintot gyűjtött, s
oly segélylyel járult hozzá, mely nélkül csakugyan a bukás szélén állott
volna? Hol voltak akkor Morländer, Bexheft, Spiegel, Beermann, Király
János, Friebeisz Ferencz, b. Jósika Kálmán, b. Pongrácz Emil, Sipos Pál,
Bényei Gábor, Urváry Lajos, Deák Farkas stb., a magyar irodalom és
művészvilág e kérvényező ismeretlen nagyságai, hogy megmentsék «drága
közintézetünket?» Hol volt Reviczky az ő «kötelesség hű»
bőbeszédűségével, lármás «éberségével?» Szerkesztett-e csak egy
albumocskát is az inséggel küzdő szinház javára, mint «ügyfél» és
«atyafi»? Ez a hála az úgynevezett magyar irodalom és művészvilág
részéről e köztiszteletű hazafiak iránt, hogy még jóakaratjokat is
kétségbe vonjuk.
A szinházi bizottmány és igazgatás ellen felhozott vádakat két részre
oszthatni: először olyanokra, melyek megalapításában bajosan ágazhatnak
el a vélemények, mert adatok, tények, számok által kell igazoltatniok;
másodszor olyanokra, melyek, mint talán æsthetikai nézetek eredményei,
vita tárgyai lehetnének, ha ismernők azokat a nézeteket. A kérvényezők
csak árnyoldalakról és hiányokról panaszkodnak, de aztán oly
árnyoldalakat emlegetnek, melyek minden fényoldalt kizárnak s az egész
szinházat egy nagy árnynak, hiánynak, visszaélésnek tüntetik föl. A mibe
Reviczky befoly, ott bajos szabatos fogalmazást várni, ezért kár is
fennakadni rajta. Lássuk a vádakat, melyek szerint a színház a bukás
szélére jutott. «A színház derék, hasznavehető s népszerű régi tagjai
közül sokan eleresztve» – mond a kérvény. Sokan? Én úgy tudom, hogy csak
Füredy, Réthy és Tóth Soma eresztettek el a közelebbi szerződtetések
alkalmával, sőt ez utóbbi saját kérelmére vissza is fogadtatott a
pénztár megterheltetése nélkül. Mit érthetnek a kérvényezők az egy pár,
a néhány kifejezés alatt, ha nekik három is sok? Aztán, vajon e
művészurak nem kináltattak-e meg régi szerződésökkel, nem azért mentek-e
el, mert több fizetést kívántak?
Sőt épen ezért. Az igazgató e szerint tartozik minden fizetésjavítást
kívánó művésznek eleget tenni, mert az irodalom tagjai úgy kívánják,
mert különben mint a szinház «atyafiai és ügyfelei» tüstént agyonlövik –
egy kérvénynyel. Így a hírlapok lassanként a fizetésjavítást kívánó
szinészek közlönyeivé válnak s az egyesek érdekei emelkednek a szinház
érdekei fölé. Keveset értek a szinházigazgatáshoz, de csekély
tapasztalást kell belátnom, hogy a journalistika ily eljárása hová
vezet. Aztán ily nemű elbocsátás most először történik-e a Nemzeti
Szinháznál? Nem volte-e oly idő, midőn szintén pénzügyi kérdés miatt a
magyar drámai művészet elsőrendű tagjai bocsáttattak el? Miért nem
kérvényezett akkor is Reviczky? Kovács Ödön, Kun Pál, Szász Béla nem
voltak a magyar irodalom tagjai. De az volt Remellay, Szabó Richard,
Medve Imre stb. miért nem kérvényeztek akkor is, miért tisztelik meg
csak Radnotfayt e nagyszerű föllépéssel?
«A pénztár új, szükségfölötti s haszon nélkül csupán a számot szaporító
tagok szerződtetése által kimerítve – folytatják Reviczky és társai. A
kérvényhez nem lévén a vádpontokat igazoló emlékirat mellékelve, nem
tudja az ember, kik e haszontalan, szükségfölötti tagok? operaiak-e,
vagy drámaiak? Az operához nem értvén, nem szólhatok hozzá. Hogy a
drámai tagok közt új, szükségfeletti, haszontalan tagok volnának, nem
vettem észre. Egyébiránt az a felfogástól is függ. Az aláírók között
vannak olyanok, kik Bajza Jenő _Zách Feliczián_-ját jeles műnek tartják,
míg a drámabíráló választmány tagjai közül többen ellenkező véleményben
vannak.
Egészen más az, hogy a pénztár kimerítve: ez már nagyon is positiv
kérdés, a hol számok döntenek. De mit tesz e pénztárnak e kimerítése?
Azt-e, hogy Radnotfay túlment a rendes budgeten, többet költött, mint a
hogy szabad lett volna, zavarba hozta a szinház pénzügyét? Vagy csak
azt, hogy mindazt kiadta, mit kiadnia szabad volt, bár nem helyesen, s
nem takarított meg semmit, holott valamit megtakarítni lett volna
kötelessége? Nem tudom, de ha tudnám, se szólhatnék hozzá, mert nem
ismerem a szinház budgetjét s általában semmi nemű pénzügyi positiv
adatom nincs. A kérvényezők hihetőleg birtokában vannak mindazon
adatoknak, melyek e vádpontot támogatják. Reményi Ede alkalmasint
mihelyt Olaszországból hazajött, első gondja volt, hogy megvizsgálja a
szinház pénzügyi állását; Szegfi Mór a szerkesztéstől fenmaradt idejét
szintén az adatok kikutatására fordította, így Udvardy Vincze, Színi
Károly, Vajda János urak. Kár, hogy nem közölték adatjaikat az illető
helyen; így nagyon hiányos eljárásuk, mert semmit sem igyekeznek
bebizonyítani. Tőlem ugyan mondhatják, hogy akár kétszázezer forintig
megkárosította Radnotfay s a színházi bizottság a színházat. Nem lévén
kezeim között adatok, egy betűt sem írhatnék ellene. Mind a mellett azt
hiszem, hogy egyik kérvényező, Reményi Ede, nagyon hibáztatná
eljárásomat, ha minden biztos adat nélkül, csak úgy egyszerűen,
meggondolatlanul bevádolnám őt a közönség előtt, hogy általa a
Petőfi-szoborra gyűjtött pénzösszeg nem biztos helyre van kiadva
kamatra, a miről semmit sem tudok. Miért másokkal azt tenni, a mit nem
akarunk, hogy ők velünk tegyenek?
«Az igazgatásba oda nem illő befolyások elharapózva – mond ismét a
kérvény. Ez megint sek mindent jelenthet: számos visszaélést, botrányt,
melyeket nem véleményeknek, okoskodásoknak, hanem szintén adatoknak kell
igazolniok. Én e vádhoz se szólhatok. Nem vagyok beavatva az igazgatás
és szinfalak titkaiba. Lonkay, Riedl, Szende, Hegyi Gyula, Reményi Antal
hihetőleg legtöbb fölvilágosítást adhatnak e tekintetben; lehet, hogy
nekik elég idejök van a szinfalak közé, a próbákra ki s bejárni.
Szabados János, ki tudtomra Szegeden lakik, alkalmasint itt ügynököt
tart, ki őt mindenről értesíti, a mi a függönyök mögött történik. Így a
többi kérvényező urak is bizonyosan egy csoport adatot halmoztak össze e
vádjoknak a szükség esetében támogatására. Kár, hogy a kérvényhez nem
csatolták az adatokat. Így vádjok csak nagy általánosság, mely nem
bizonyít, hanem épen bizonyításra szorúl. De mondhatni: nem közöltek-e a
lapok elég visszaélést, kivált a múlt «félévi» _Magyar Sajtó_ és
_Csáládi kör_. Valóban e lapokban sok olyat olvashatott az ember, mik e
vádat némileg támogathatnák. De hihetek-e én könnyen a múlt félévi
_Magyar Sajtó_-nak és _Családi kör_-nek, midőn a _Magyar Sajtó_-ban egy
reám vonatkozó tényt, továbbá egyik czikkem lényegét egészen elferdítve
olvastam, midőn a _Családi kör_ egy ártatlan novellámból oly valamit
kerekített ki, a mi nincs benne? Alkalmasint nem rossz akaratból
történt, hanem egyébből. Némely írónak és művésznek nagyon nobilis
phantasiája van; könnyen összezavarja, megmásítja az eszméket, adatokat,
miből aztán valami olyan kerekedik ki, minek kevés a tényleges alapja.
Hányszor nem tapasztalják, hogy holmi semmiségből mily iszonyú pletyka
keletkezik. Aztán egészen más hírlapba írni valamit hallomás után,
melyet jobban értesülés esetében visszavonhatni; egészen más nagy zaj
közt váddal lépni föl s a legfelsőbb helyen. Ily esetben el kell
készülve lennünk mindenre, s kétségbe vonhatlan adatokkal és hiteles
tanúkkal támogatnunk vádjainkat. A kérvényezők tudják, hogy mily adataik
és tanúik vannak, de tőlem nem kivánhatják, hogy akár czáfolatukba, akár
támogatásukba elegyedjem.
«Az æsthetikai szempontok elhanyagolva» – folytatja a kérvény. E vád is
meglehetős homályos. Azt teszi-e, hogy a szinházunk igazgatásában az
űzleti szempont túlnyomóbb az æsthetikánál, vagy, hogy átalában
æsthetikai szempontról szó sem lehet? Sajnálom, hogy nem vehetem ki
tisztán a vádat, mert legalább egy részben hozzá szólanék. De egy
megjegyzést még sem nyomhatok el. Ha végig tekint az ember a kérvényezők
során, alig van egynéhány, kinek æsthetikai szempontjairól tudna valamit
a világ. Én legalabb Oldal, Eltér, Kulifay, Kulcsár, Kiroly, stb.
æsthetikai nézeteinek még hírét sem hallottam. A kiket ismerek is,
annyira különböznek egymástól, hogy nem okoskodhatom ki, így együtt minő
æsthetikai nézetek uralmát követelik a kérvényezők. Dobsa és Zilahy
dramaturgiai szempontjai nagyon különböznek egymástól, ezt mindenki
tudhatja, a ki a _Szent István_ czímű dráma fölötti vitákat olvasta.
Zilahy Molière _Tartuffe_-jét gyenge műnek tartja; hibáztatta az
igazgatót, hogy miért adatja épen ezt a Molière vígjátékai közül. Nem
hiszem, hogy pártolná Riedl, vagy Hegyi Gyula csak a classicismus
híréért is. A mi a kérvényező zenekritikusokat illeti, természetesen,
mint laikus nem szólhatok szempontjaikról, de annyit észrevehettem én
is, hogy meglehetős következetlenek. Reményi ugyanegy hónapban, ha nem
is ugyanegy lapban, magasztalja az olasz zenét s nevezi a Wagner zenéjét
egyedül igaznak. Ábrányi saját lapjában egykor keveset tartott Reményi
művészetéről, most egekig emeli. Minő æsthetikai szempontok ezek? Hogy
tudhassa az ember mit értsen a kérvényezők æsthetikai szempontjain?