Tehát kérvény készült, mely több író és művész nevében a jelen igazgató
elmozdítását, új rendszer behozatalát sürgeti, s mely a legfelsőbb
helyre fog beadatni. Reviczky a múlt félévi _Magyar Sajtó_ már idézett
számában megismertette e kérvényt s felhívta az írókat, művészeket és
szinészeket (e megkülönböztetés szerint a szinészek nem tartoznak a
művészek kategóriájába) a kérvény aláírására. Sokan csodálkoztak, hogy
Reviczky állott e kérvényező írók és művészek élére, a ki se művész, se
drámaíró, se zene- vagy dráma-kritikus és soha a szinház ügyeivel nem
foglalkozott. Én nem csodálkoztam. Reviczky sok mindent megkísért az
irodalomban, sok mindenhez hozzászól, utoljára valamelyiket csak
eltalálja. Aztán tekintetbe kell vennünk azt a körülményt is, hogy a
múlt évben, midőn Reviczky az _Új nemzedék_ élére állott. _A
csoportosulás mint eszme_ jelszót írta ez új irodalmi párt zászlójára;
az _Új Nemzedék_ ugyan megbukott, de a jelszó mind tartotta magát s íme
új csoportosulás állott elő, s bár az eszmék itt is meglehetősen
hiányzanak, de Reviczkynek nem lehetett hiányozni.
Azonban halljuk mit akarnak ő és társai: «Ők – úgymond Reviczky
czikkében – abban a hitben vannak hogyha a Nemzeti Szinház igazgatása a
jelen állapotban hagyatik, a magas évi segélypénz nem fogja azt az
eredményt előidézni, melyre oly vágyva vágyik a szinház ügye iránt
érdekelett irodalom, művészvilág és országos közönség. Több éve múlt,
hogy a hazafiui lelkesedés által alapított drága közintézet eredeti
czéljához, a magyar drámairodalom művelése- és terjesztéséhez, oly
viszonyban áll, a mi, ha nem hanyatlás, minden esetre erőpazarló
vesztegelés. Az iránytévesztés, a visszaélések szaporasága, a szinház
belső érdekeinek szembeszökő ignorálása: a jelen igazgatóság vagy talán
jobban mondva igazgató alatt kezd a tetőpont felé haladni.» Felemlítik
továbbá a sérelmeket általánosságban. «A szinház tagjainak
megválasztásában és eleresztésében semmi tapintat és lelkiismeretesség:
a pénztár hasznavehetetlen tagok összehalmozása által terhelve; az
eredeti szinműirodalomra kevés gond fordítva; az æsthetikai szempontok
elhanyagolva; az igazgatásba oda nem illő befolyások harapózva s az
egész közvetlen ügykezelésben avatatlanság, érzék- és szakképesség
hiányának jelei.» Mint a pesti irodalom és művészvilág tagjai,
orvosoltatni kívánják e bajokat; óhajtják, hogy a jelen igazgatás alatt
elharapozott visszaélések megszűntetése végett hallgattassék meg az
1861-ki országgyűlés által kinevezett színházügyi bizottság véleménye,
vagy szereztessék arról a maga rendes útján tudomás; engedtessék meg,
hogy változott igazgatási rendszer és más igazgató mellett a magas évi
segélypénz áldást hozó adománynyá váljék a Nemzeti Szinházra nézve.
Reviczky polemiával kíséri az ismertetést, tiltakozik a kaján föltevések
ellen, megrójja az alkalmazkodó melléktekinteteket, megtámadja a
töprengő pessimust, ürügyűl bitorlott politikai kifogásokat,
nagyképüskedést, semlegességet. E vádak egy jó része leginkább a _Pesti
Napló_ és _Koszorú_-ra vonatkozhatik, melyek épen nem barátjai az egész
zajos kérvényezésnek. Mit mond a _Pesti Napló_ egyik dolgozó társa e
vádjára, az az ő dolga a _Koszorú_ nem elegyedik czáfolatába s a
kérvénynek úgynevezett politikai oldalát egészen mellőzi. De annyit
mégis megkérd: vajon hiszik-e komolyan a kérvényezők az országgyűlés
által kinevezett bizottság összehivását, holott az akkor sem hívatott
össze, midőn a subventio kérdéséről folyt a tanácskozás? Továbbá, mit
értenek ez alatt «vagy a maga rendes útján», mi alatt sok mindent lehet
érteni? És végre, ha csakugyan eszméjök van a kérvényezőknek a szinház
reformjára nézve, súlyos vádjaik az igazgató ellen s nem elég nekik a
hírlapok tere, vajon nem volt-e alkalmuk a múlt télen épen a subventio
ügyében összehívott tanácskozás elébe terjeszteni mindazt, mi szívükön
fekszik? Husz-harmincz soros kérvény helyett egész részletes
memorandumot dolgozhattak volna kapcsolatban a subventio kérdésével; e
mellett előadhatták volna vádjaikat a szinházigazgató ellen, minden zaj,
tüntetés nélkül, a mi a szinház érdekeinek is inkább használ vala. Miért
jut eszökbe csak most a szinház reformja, miért lépnek föl csak most
Radnotfay ellen? E kérdések sokat levonnak abból a kegyeletből és
«kötelességhű» éberségből, melyet Reviczky emleget s némi szenvedélyes
torsalkodást is gyaníttattnak. Egyébiránt a kérvényezőknek az
országgyűlési bizottsággal való paradirozása fogalomzavar. Az 1861-ki
országgyűlés kinevezett egy bizottságot, hogy megvizsgálja a szinház
hiányait, tegyen jelentést rólok s készítsen javaslatot arra nézve, hogy
mikép lehetne a Nemzeti Szinházat neve méltóságához illő állapotba
helyezni mind anyagi, mind szellemi tekintetben. A bizottság eljárt
kiküldetésében, beadta jelentését, javaslatát s ezzel megszünt bizottság
lenni. Jelenleg semmi nemű országgyűlési szinházi bizottság nincs se
jogilag, se tényleg. Hogy a kormány a subventio kérdésében e bizottság
néhány tagjait is meghívta, csak azt mutatja, hogy ő is bizalmat
helyezett azok némelyikébe, kiket az országgyűlés ez ügyben kiküldött
volt, de a meghívott tagok természetesen csak mint szakavatott egyének
jelentek meg s nem mint az ország képviselői. Ez egyének összehívása s
megjelenése se alkotmányos, se alkotmánytalan eljárás, csak épen
tapintatos, a mi minden esetre viszonyaink közt méltánylatot érdemel, de
kár reá holmi alkotmányi dogmákat építeni.
A mint a múlt számban előadtam, teljességgel nem vagyok barátja annak,
hogy szinikritikánk nagyobb részt mellőzi a művészeti oldalt s
igazgatási és gazdasági kérdésekkel foglalkozik. Hogy ez nem a
szinikritika köre, könnyen megfoghatni; de egyszersmind nem állítottam,
hogy egy államszinház reformja vagy újonnan rendezése ne foglalkoztassa
a hírlapokat s hogy az igazgatásnak netalán nagy visszaélései, hibái,
kivált a pénzügyet illetőleg, a körülmények szerint mintegy kivételesen,
discretióval, hiteles adatok nyomán napfényre ne hozassanak, mint
bármely közintézeté. Azonban épen az a baj, hogy hírlapjaink minden nap
emlegetik a reformot, mindennap támadják az igazgatót, de sohasem
foglalkoznak komolyan az ügygyel. Írt-e a kérvényező írók közül
valamelyik tüzetes czikket a szinház reformjáról, a kilátásba helyezett
subventióval kapcsolatban? Adott-e tervet a szinház újonnan rendezésére,
s épen Reviczky, ki annyi mindenhez szól, annyi vasútat épít,
építtetett-e csak egy légváracskát is Nemzeti Szinházunk jövőjének? Az
igazgató eljárása vétetett-e tüzetes bírálat alá, hiteles adatok nyomán,
mintegy számokkal kimutatva?
Hallottunk elég zajt, gúnyt, olvastunk oly czikket is, mely a
szabadjegyek elvételét egyik fő sérelemként tárgyalta, de olyat egyet
sem, mely a dolgot derekasan felfejteni igyekszik, s igazolni képes e
súlyos vádakat: «lelkiismeretlenség, az igazgatásba oda nem illő
befolyások elharapózása, a pénztár megterheltetése, a szinház érdekeinek
szembeszökő ignoralása» stb. Még a politikai életben is a kérvényeket
tüzetes tárgyalások szokták megelőzni a hírlapokban. Ha már divatba
hoztuk a kérvényt a szinházigazgatás ügyében, vajon a szinház reformja s
az igazgató csúfos elmozdítása nem érdemelnek-e még egy kis behatóbb
analysist? S miért csak az igazgató letételét kérni, miért nem vádolni a
színházi választmányt is, mely a legfőbb dolgok elintézésébe szintén
befoly, az igazgatóval együtt felelős, s mely elég lelkiismeretlen
eltűrni színházunknak a végelpusztulás örvénybe hanyatlását?
Még tovább fűzhetni e kérdéseket. Ha a kérvényezők a hírlapokban nem
fejtegették tüzetesen se a színház reformját, se a jelen igazgatás
hiányait, visszaéléseit, miért nem csatoltak kérvényökhöz egy
emlékiratot, mely mind a két kérdést kimerítőn tárgyalja? A kérvényező
írók és művészek nem mint a nagy közönség tagjai léptek föl, hanem mint
szakértő emberek, az irodalom és művészet érdekében. Így egy kimerítő
emlékirat készítése kétszeres kötelességök lett volna. Reviczky ugyan
indítványozza, hogy, ha majd többen lesznek, gyűljenek össze, «s
bízzanak meg keblökből szakismeret és tükörtiszta gondolkodásmód
tekintetében kiváló pár egyént a szinház ügyének tárgyalásába ereszkedő
emlékirat szerkesztésével, mert ebből ki fog tünni felszólalásunk
indoka.» Nem tudom, megtalálták-e a kérvényezők «e szakismerő és
tükörtiszta gondolkodású egyéneket» kik megírják azt, mit ők tulajdonkép
nem tudnak eléggé tisztán? Sok mindent olvashatni lapjainkban a
kérvényezők megbizottjairól, a kérvény felviteléről, de hogy valami
emlékiratot is szerkesztettek volna, arról hallgat az írás. Íme egy
újabb ok, hogy elhamarkodott, könnyelmű lépésnek tartsuk e kérvényt, még
akkor is, ha különben helyeselnők.
De még más oldalról is fontos ellenvetésre találhatni. A kérvény legfőbb
czélja, a mint Reviczky előadja, Radnotfay elmozdítása. Jól van, de
van-e a kérvényezőknek igazgatójelöltjök? Ha egy kérdést annyira
személyhez kötünk, egy más személyt kell vele szembeállítanunk. A
kérvény hallgat a kérvényezők igazgató-jelöltjéről. Megengedem, hogy ez
nem hiba, noha akkor nem kellett volna oly élesen személy ellen intézni
a kérvényt. De miért nem emlegetik a kérvényezők főbbjei a
rendelkezésekre álló lapokban igazgató-jelöltjöket? Vagy ezt nem szükség
tudnunk? Lehet, hogy Radnotfay tévedett, hibái vannak, de vajon jobb
jő-e helyébe? Ha már az igazgatókat teszszük-veszszük, nem jó volna-e a
hírlapoknak hozzászólani, hogy az a leendő igazgató mennyiben alkalmas
egyén, be fogja-e tölteni helyét? Vagy a kérvényezők czélja csak a
Radnotfay megbuktatása, aztán nem bánják bár ki lesz, a többit egészen
azokra bízzák, a kik Radnotfayt jó igazgatónak nézték s eltűrték, hogy
szerintök tönkre tegye a színházat? Ez a kérvény szempontjából sem
helyes logika.
A kérvényezők neveinek oly mély titokba burkolása sem igen szól a
kérvény mellett. Az ily kérvényekről való tudósításokban divat, épen az
ügy érdekében nemcsak az aláírók nagy számát emlegetni, hanem a
nevezetesb aláírókat is. A kérvényt pártoló lapok alig emlegetnek egy
pár kérvényezőt, de annál többször olvassuk itt-ott, a «magyar irodalom
és művészet képviselői», «a magyar írók és és művészek nagy része»,
«hatvan journalista, író és művész írta alá már a kérvényt». De kik azok
a művészek és journalisták és írók? A szinészek nem. Midőn Reviczky
fennebi czikkében aláírásra szólította fel őket, nyilatkozatot adtak ki,
melyben visszautasították a felszólítást, szükségtelennek nevezték a
kérvényt s a mennyiben az igazgató működéséről már döntő ítéletet akar
hozni, méltánytalannak, időelőttinek is; egyszersmind indokolni is
igyekezték nyilatkozatukat, mindenesetre több okkal, mint a kérvényezők
kérvényöket. A politikai lapok szerkesztői sem vettek részt a
kérvényezésben; közülök csak Lonkayt halljuk emlegetni. Eötvös,
Csengery, Jókai, Arany szintén nem írták alá a kérvényt. A zene- és
dráma-kritikusok közül csak Ábrányi és Zilahy léptek föl. De legyenek
bárkik az aláírók, több okból tiltakoznom kell némely pesti és bécsi lap
azon állítása ellen, hogy a kérvény az összes magyar irodalom és
journalistika véleménye. Ha az összes magyar irodalom és journalistika
helyesnek látta volna beleavatkozni a dologba, talán csak szabatosabban
tudott volna fogalmazni húsz-harmincz sort, mint a kérvényezők.
Én nem olvastam a kérvény eredetijét, de nincs okom föltenni
Reviczkyről, hogy azt hűtelenűl igyekezett volna ismertetni. S mily két
nagy hiba ötlik fel benne, mindjárt az első tekintetre. Egy helyt ez
áll: «Több éve múlt, hogy a hazafiúi lelkesedés által alapított drága
közintézet eredeti czéljához a magyar drámairodalom művelése és
terjesztéséhez, oly viszonyban áll» stb. Tehát a Nemzeti Szinház eredeti
czélja csak a magyar drámairodalom művelése és terjesztése. Különbözik-e
e meghatározás szerint Nemzeti Színházunk a Toldy István _Nemzeti
Szinház_ czimű szinműtárától, melynek czélja szintén a magyar
drámairodalom művelése és terjesztése? Alább ismét ez áll: «Az egész
közvetlen ügykezelésben avatatlanság, érzék- és szakképesség hiányának
jelei.» Az avatatlanság hiánya annyi, mint avatottság vagy legalább is
nem avatatlanság. Ezt akarják-e a kérvényezők mondani? Aztán miféle szó,
mit tesz az az érzékképesség?
De a mint mondani szokás, ne kapaszkodjunk a szavak egérfarkába, hanem
küzdjünk meg a gondolatok hiénáival, szóljunk a kérvény tartalmához.
Hadd próbáljam meg hát. Nem vagyok ugyan erős ember, de talán e hiénák
sem oly erősek, hogy hamarjában széttépjenek.